Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXII. KÖTET

A KIK KÉTSZER HALNAK MEG. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A KIK KÉTSZER HALNAK MEG

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ: A «TEGNAP»

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

ELSŐ RÉSZ A „TEGNAP“

ABBAN A TÓTOK ORSZÁGÁBAN.

Szokás a képcsoportozathoz tájképeket is adni staffagenak, a miknek rendeltetésük az, hogy festményben nem nézik, regényben nem olvassák. Ennek a mi történetünknek a vidéke azonban úgy össze van nőve magával az eseménysorozattal, hogy együtt játszik vele; sőt befolyást gyakorol rá.

Vannak vidékek, a miknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, a miknek multja belesugall a jelenbe. Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít, idomít s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe.

Pozsonytól fölfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy. Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, a mit hol elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak; egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerübb városai, egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve; a lombfedte hegyoldalakban úrlakta ősi várkastélyok, kívül harczi védelemre szánt sánczművek közé fészkelve s benn renaissance-kori franczia ízlésű pompával berendezve; körülöttük csodaszép parkok, minőket csak nagyuri bőkezüség alkothatott valaha, hattyus tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvad-csordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok, a mikből még csak nem rég halt ki az élet: a dült falak ablakmélyedéseiben még ott láthatók az olasz freskók, az egyesült családok czimer-pajzsai, miket a szárnyas nemtő Hymen ölel össze, a megrepedt boltozat kettészakítá a geniust; ott vannak még a leomlott erkélyek helyén a művészien faragott caryatidák, s a históriai falak tele irva, vésve már az ujabb kor látogató Kiselakjainak neveivel.

S e holt falak története még oly közel van.

Itt borong a dült vár, melynek árnyékos bolthajtásában a világ szép asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kisért. Szűzlányok vérében szeretett fürdeni, attól lett oly fehér. Még bejárható a pincze, a hová háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az ifju lovag lakott, a kinek kedveért akarta a szép nő még szebbé tenni magát. S nem messze van a várkastély, tul a hegyeken, a hol az ősi képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását; az az alabástromfehér arcz oly szeliden néz le ránk, mintha csak azt kérdené: «hát mit tettem én, rózsákat téptem le, rózsavízben fürdöttem, hát vétek az?»

Amott hajlik ki a folyam fölé a magányosan álló bércz, mint egy óriási erratikus szikla, melynek tetején egy «bolond» szavára emeltetett várat egy még nagyobb bolond. Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta.

Aztán közeledik felénk a negyedik rom: nem vár, egy egész város az; itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronát s harczolt vele az uralomért, mint egyenrangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és a cseh ellen s ketten se birtak vele. Ez a rom Budavárának versenytársa s Komáromnak és Visegrádnak fennura volt valaha.

Jön utána a másik: a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét van döntve. Ez volt az a sziklafészek, a hová a leghatalmasabb összeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot. Az volt a terv, hogy vadászaton lepjék meg és fogják el a császárt s úgy ragadják magukkal a rejtett sziklavárba. Tervüket elárulta valaki s a boszuálló fejedelem tőből széthányatta a várat, hosszú ostrom után. A hatalmas főurak elmultak. Idegen kastélyok czimertermeiben néz le még ránk a kékszemű szőke Petrőczy, a kié a vár volt, s a délczeg Tököly, a ki azt végsőig védte.

A tulparti hegyeken átellenben fehérlik, mint egy óriási mausoleum, a büszke Oroszlánkő, s a völgyszoros vágánya közül kimagaslik a hirneves «Temetvényi» sasfészek, a szilaj Bercsényi ősi vára s a merre csak a Vág kanyarodik, mindenütt előtünik egy-egy várrommal királylyá koronázott hegytető. Az alatta levő falunak csak keresztneve van «Podhrágy», a vezetéknevet a vár adta hozzá. Lednitz, Sztrecsény, Lietava, Hricsó: holt nevek már.

Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harcz legzajosabb küzdtere. Várait minden időben hatalmas dynasták lakták, birtokaikra nézve kis királyok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt gyüjték össze hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vivták meg döntő csatáikat. Ágyúik dörgése áthangzott a határon. Váraik ormairól szép, derült időben odamutogattak a várurak a láthatáron kimagasló bécsi Szent István tornyára: «oda megyünk!»

Aztán az égborulat eltakarta előlük a csalképet; a zivatar letörte váraik ormait. Ott látni még a «Kuruczsánczot», melyben Rákóczy lova elbotlott a végzetteljes ütközetben, s e bukással vége lett az egész fényes álomnak, mikor már annak kilencz-tizedrésze való volt.

Az ostrommal bevett várakat aztán otthagyták szép romoknak: az önként feladottaknak adtak új gazdákat, idegeneket. A nagyszerű rovnyai parkban a «Száz hársfa», miket Rákóczy ültetett a zborói «Sub centum tiliis» másodlatául, egy Aspremont «szivének» siremlékét árnyékozza most be: a magyar fejedelmi gazda hamvait ott égeti a verőfény a Pontus partján. Új urak, új dynasták kerültek a régiek helyébe.

Azok sem öröködtek meg. Egyiknek a czimerét felváltotta a másiké a várkapun, senkinek sem volt maradása. Ezek a rengeteg birtokok, a mik közül egynek-egynek a határát a névadó vár ormáról nem lehet belátni, nem akarják megtűrni az új gazdát, valami fekszik e tájon. Csák Máté büszkesége, Petrőczy daczolása, Tököly rajongása, Rákóczy honszerelme, Báthory Erzsébet tetszelgő kegyetlensége, Beczkó bolondsága, Stibor őrjöngése kel és száll itt örökké, felhő alakban, köd alakban, lehull a fáról a levéllel s újra kihajt a bimbóval: együtt örökli azt a hanttal, a kővel, a kalászszal, a patak vizével az új ivadék s ő is elmegy arra, a merre a szél fújja s megint visszatér abban a ködben, mely a tájat elüli.

De nemcsak a nagyurak hagytak maguk után siremlékül felséges várromokat; a koldus remetének is ott áll a romemléke, s romnak a koldus háza is olyan szép, mint a herczegé. Az elpusztult zárda kőfalai ott tükröződnek vissza a zátonyos, sima víztükörből; csak a remete barlangja alattuk maradt meg épen. Ott van a penészes szobor is egy oduba kuporodva. A nép azt hiszi, hogy ő maga az, a szent, kővé válva a hosszú időtől.

S aztán még távolabb, a folyam mentével szemben, a mint a szulyói völgy elzárja a láthatárt, ott meg már mintha a titánok építkeztek volna s azoknak a palotáját döntötte volna romba egy Isten, egy mennyei császár: az egész vidék átalakul egy rémtornáczczá; tornyok, piramidok, obeliszkek egymás mellé rakva, meg ledöntögetve, egy gigasi Bábel, a minek a története a Nephitimekkel együtt az æoceneben veszhetett el. Mindennek változni kell e tájon: az óriások temetője ez itt!

Csak kettő marad megörökülten: a szálfa és a kis emberek.

Mind a kettőnek jó talaja van itt.

Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. S azokhoz is annyi emlék van kötve. Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot egészen betakarja, Lorándfy Zsuzsánáról susog; amottan Rákóczy hársfái hullatják a földre hajdani gazdájok izenetét, sárgult falevélben; ott az útfélen áll egy terebély hárs a vetés közepett, mely egy nagy családnak czimerét ékíti s prædikátumául szolgál, tehát századokkal régibb nemes, mint urai. Itt van a kilencz iharfa, egyetlen egy törzszsé nőve, a miket egy nagy úr hajdan, a reformatió kezdetén, összefont gúzsnak, s azt mondá az új vallás fölvevőinek: «No ha ezt elültetitek így és megéled, ha élő fa lesz belőle, akkor marad meg a ti vallástok is ebben az országban!» S lett belőle egy élő kolossz. Ott pompáznak tőle nem messze a «Kálvinista Nádor» vérpiros virágú gránát-almafái, mik a szabadban tenyésznek; a római Monte Marion nem látni hatalmasabb példányokat. Ott zizeg a szélben kedvencz sabinai borókafája, mely másutt e vidéken csak cserje, itt fenyőnyi szálfa. Nem hordják el már az ágait szép leányok, vén boszorkák gonosz bűvitalnak. És alatta most is ott áll még az öles átmérőjű palakőasztal, melyre a dominium utolsó előtti urának a mostani leszámlálta a három milliót, mind aranyban!

A főúr elmult, az arany elmult; a fa megmaradt, még a levelét sem hullatja el télre.

És aztán megmaradt a nép.

Csodálatos egy népfaj ez, a mihez foghatót nem találni ebben az országban.

Szegényebb és szaporább, mint hogy megélhessen az istenadta földből: kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, mint a dervis; nem szolgálatba állni, mint a helveta, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy városában övé az utcza, kész szállása, a házküszöb. Ismeri e vándor alakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig, a másik Teheránig, meg Asztrakánig. A mi pénzt összeszereznek idegen országban, azt hazahozzák az ősi zsuptető alá s javítnak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva, megtanulnak angolul, francziául, németül, törökül, perzsául annyit, a mennyivel a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És épen annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Igenis, ez a tótok népe. Hanem azért az ő apáik harczoltak Rákóczyval végső csatái alkonyatáig, s az ő fiaik ostromolták meg 1848-ban a legelső sánczot Szent-Tamás első megrohanásánál.

Beszélni nem tudnak magyarul, hanem érezni a haza szerelmét, azt nagyon jól tudják s vérzeni is tudnak érte.

Még többet is: türni és dolgozni is tudnak érte. Más népfajt képeznek s mégis egygyé vannak forrva azzal a gentryvel, mely kezdettől mostanáig oly hű volt nemzetéhez, mint áldozatkész a szabadságért, s melyet mi furcsa tájkiejtéseért annyiszor kigúnyolunk s mely azért nem neheztel. Itt van a «tótok országa».

Tájképünket az ő krumpli és pohánkaföldeik, az ő szilvásaik, káposztás-kertjeik, kender- és len-táblácskáik, az ő pirosvirágú paszulylyal, selyem tökkel befuttatott zsupfödelű házikóik egészítik ki. Tengeri és szőlő ott már nem tenyész; délnövényeket csak a főurak nevelhetnek, a kik télire üvegházat rakatnak a gránát-almafa fölé. Ezen a földön tiszta buzát nem aratnak már. Azért mégis víg dal hangzik végig a mezőn.

Most már vasút kanyarog át a völgyön. Mikor a vágtató vonatról az elragadó panorámán végigtekintünk, a láttani csalódás azt a káprázatot játszsza velünk, mintha a távol hegyhátak, rengeteg erdőikkel, mind futnának egymás alul, tornyos épületeikkel, váraikkal; a sík lapály pedig csendesen bontakoznék az alatt boglyarakta mezőiből, zöld vetés szalagjaiból, a miken jókedvű nép hangyamunkája foly, egy örökké ugyanazon képpé.

Miért futnak azok a nagy erdős hegyhátak, váraikkal együtt? s hová futnak olyan nagyon? Erről beszél a mi történetünk.

Először elmondja, hogy mi történt «Tegnap», azután meg azt, hogy mi történik «Ma?»

ILLAVAY FERENCZ URAM TÜKRE.

Illavay Ferencz uramat, mikor életünkben először találkozunk vele, azon a foglalatosságon kapjuk, hogy tükörbe néz s azt húzamos időn keresztül folytatja.

A mi elég terhelő körülmény egy férfi jellemére nézve.

Azonban három rendbeli igen erős mentségünk van a számára.

Az egyik az, hogy borotválkozik. Ez nem történhetik meg tükör nélkül. A ki ehhez szoktatta magát, az kénytelen mindennap találkozni a saját ábrázatjával, akár tetszik az neki, akár nem.

A másik mentségünk a «fiatal ember» számára az, hogy ő ezen a mai napon épen vőlegény. Az udvaron várja négylovas hintó, mely őt még ma délre átröpítse az eljegyzési ünnepélyre, szeretett menyasszonyához Dolnavárra. Vőlegény korában pedig már csak minden férfi embernek megbocsátható, ha a tükre előtt hosszasabban hivalkodik.

A harmadik mentség pedig maga a tükör.

Mert ez nem olyan tükör, mint más becsületes tükrök szoktak lenni, hogy az embernek olyan kellemetes arczot mutasson vissza, mint a milyennel őt szembe nézi: nem, ez egy csufondáros, torzképvágó tükör, mely a belenézőnek a száját félrehúzza, a szemét feltolja, az orrát félrefintorítja, minden vonását kiforgatja a rendes formájából, úgy, hogy penitenczia azt az embernek végig kiállni, a míg megborotválkozik belőle.

Hanem hát ez a tükör: ereklye.

Ferencz úrra az édes anyjáról maradt az, a kinek viszont annak az édes atyja vette azt Vágujhelyen, a vásárban: ajándékul, mikor menyasszony volt. Akkor kezdtek divatba jönni az olyan összecsukható, fiókos toilette-tükrök. Olyant vett egyet látatlanban a jó Opatovszky Mátyás egy szlatinai üvegestől Borbála leánya számára. Csak akkor tünt ki, hogy mennyire rászedte az üveges, mikor a leánya belenézett a tükörbe s majd elejté, úgy megijedt a maga képétől. De már a vásár megvolt, a tükröt nem lehetett visszaadni, mert az üveges odább ment egy országgal. Azonban megvigasztalta a leányát Mátyás úr. – Látod leányom, ez a tükör épen azért lesz jó neked. Mert mire való a tükör? Arra, hogy az ember meglássa belőle, nem borzas-e a haja? nem maradt-e valami piszok az ábrázatján? azt ez a tükör is megmutatja. Ellenben nem fogja neked azt hazudozni, hogy valami szép vagy; sőt az ellenkezőről fog mindig meggyőzni, s az nagyon jó, hogyha van az embernek egy igaz barátja, a ki mindig megmondja a szemébe az igazat.

És úgy történt, Opatovszky Borbála az ő férjével Illavay János urammal egész holta napjáig igen boldog életet élt s azt jó részben ennek a tükörnek köszönheté. Sokszor emlegette ezt a fia előtt. «Megbecsüld ezt a tükröt, reád hagyom: engem sok veszedelemtől óvott meg. Akármi indulat vett erőt rajtam, csak a tükrömbe néztem bele s jó tanácsot kaptam tőle. Mindig azt mondta: hátha magadban van a hiba? El ne pusztítsd ezt a tükröt. Te is sok hasznát veszed az életben.»

Meg is tartotta az ereklyét Illavay Ferencz hiven és soha sem borotválkozott más tükörből. Pedig lett volna módjában akár Velenczéből hozatni akkorát, hogy talpig meglássa benne magát.

Egy mindennapi nélkülözhetlen jó barát volt az rá nézve: egy zsebbeli kritikus.

S oh milyen jó, milyen áldott szer ez a kritika!

«Hátha magadban van a hiba?»

Ha minden embernek volna egy ilyen fintortükre, a mely naponkint azt mondaná a szemébe: hátha magadban van a hiba? felére leolvadnának a háborúk, egy negyedrészre a házastársi czivódások, egy nyolczadrészre a párbajok s tizenhatodrészre a processusok.

«No, már most hát azt hiszed, hogy ugyancsak szép legény vagy», mondá a csufolódó tükör; «egészen vőlegénynek való ábrázat! Hát hiszed, hogy ekkora nagy fejjel lehet valakibe szerelmes egy leányféle? Alig van valami nyakad. Micsoda homlok! Faltörő kosnak hatalmas előrész volna. Meg ez a két vastag szemöldök, a mi csaknem összeér! Nem látod, hogy a kis gyerekek elbujnak előled az ajtó mögé. Jó volna, ha ezt a gömbölyű képedet így meg lehetne nyujtogatni, mint a hogy én teszem. Vagy ha ezt a felvetett szájat lehetne maszkirozni valahogy azzal a sertebajuszszal. Egyébiránt akármit csinálsz is a képeddel, az általános kifejezést: ezt a mogorva együgyüséget el nem űzheted róla. A legrosszabb hybrydum ez. A jámborság vegyítve a vadsággal; a komikum és az ijesztő együtt. Egy Herkulesfő, a melyikből Pan-szobor lett. Aztán te már most mégy jegyet váltani? Azt hiszed, hogy szeretnek, azért, mert magad szerelmes vagy? Ugyan valld meg igazán, ha te volnál az a szép kis leány, azokkal a bogár szemekkel, szépnek találnád ezt a képet, a mi most rád néz? No, nevess egyet, hát akkor milyen vagy?»

E néma társalgást félbeszakítá a postakürt szava, a postaszekér ott állt meg a ház előtt, bizonyosan hivatalos levelek jöttek: Illavay Ferencz úr volt a központi járás főszolgabirája. A hajdu jelenté az ajtón keresztül, hogy sürgős levelek érkeztek.

– Hát csak tegye le az asztalomra a kanczelláriában.

Bizony olyan sürgős levél nincs a világon, a miért az ember félbeszakítsa a nyakravalója csokorkötését, mikor a jegyváltásra készül, mert szépen csokorra kell azt kötni, azt a szép ujdonatuj tarka selyem nyakravalót s ez nagy munka egy olyan embernek, a kinek nem ez a kenyere.

A tükör pedig tovább is gunyolódik.

– Bizony pedig az egész előnyöd az, hogy főszolgabiró vagy. No, no! Ne képzeld, mintha azzal derekabb ember volnál, mint más, hanem csak azért, mert a főszolgabiró mindig úton van, ritkán alkalmatlankodik odahaza a maga házánál s az igen kellemetes minőség egy olyan férfinál, mint magad!

– Tudsz-e még valamit? (Még a haját is rendbe kellett hozni, mely olyan sűrű volt és kemény, hogy alig fogta a fésű.) Tudott biz az. Most meg az orrát nyujtotta meg hosszúra.

– Ma van persze a neved napja. Omlik hozzád a sok gratuláczió. Csak már valami okosabb neved volna. Ferencz! Most épen divatja van a nevek megmagyarosításának. Rudolfból csinálnak Rezsőt, Ferdinándból Nándort, Benedekből Bánkot, Péterből Petőt, Jánosból Ivánt, Albertből Bélát, Victorból Gézát, Juliusból Gyulát, Augustból Ágostot, Edmundból Ödönt, Eugenből Jenőt, Benjaminból Benőt, Ernesztből Ernőt, Fridrikből Frigyest, Maximiliánból Miksát, csak a tiedből nem lehet csinálni semmiféle regényes hangzású nevet. Már a keresztvízzel a fejedre volt kitöltve, hogy unalmas, prózai ember legyen belőled.

Többet nem beszélhetett a tükör, mert ott hagyták.

– No hát lássuk azokat a névnapi gratulácziókat.

Ferencz átment az irodájába, a hol halommal álltak a most érkezett kisebb-nagyobb és legnagyobb levelek.

A csomag tetején volt legfelül a legkisebb.

De ennek láttára nagyot dobbant a szíve. Ismerős volt előtte még a papirja is, még a borítékja is annak a levélnek! Hát még az irás a czímzeten! Azok a finom gyöngyszem alakú betűk! Ez az ő irása. A szép jegyesé. A kinek a számára most viszi a gyűrűt magáral. De hát miért ír ma? Mikor néhány óra mulva úgy is találkozni fognak. Nem várhatta be, míg megérkezik? előre küldte üdvözletét? Mit írhat most?

Nehéz kezében reszketett az olló, a míg fölvágta a levelet.

Ugyanazon szép finom gömbölyű betűk; de minő emberölő méreg a tartalmuk.

«Tisztelt uram!» (Már maga a megszólítás.)

«Későn bár, de mégis elég jókor, meg kell tennem ön előtt azon nyilatkozatot, hogy szívem már nem szabad. Ha önnek ezzel keserűséget okozok, higyjen rossznak, s akkor el fog felejteni. Minden ámítás volt. Ne kivánjon többet megtudni. Elhatározásom megmásíthatatlan. Mi egymással többé nem találkozhatunk soha. Isten áldja meg önt. – Julia.»

Ferencz csak lerogyott a székébe.

Eltakarta nagy tenyerével az arczát, s csak széles, erős mellének görcsös rángatózása árulta el, hogy sír.

– Minden ámítás volt! A gyöngéd suttogások, a szemérmes epedés sohajai, az ábrándteljes séták a napsütötte ligetben, a bizalmas együttlét ezer bohó tréfái, az örömrepdeső fogadás hosszas távollét után, az édes tervek a jövendőre, a mosoly, a köny, a kézszorítás, az elpirulás, még a lopva adott búcsucsók is: záloga egy élet boldogságának, mind csak ámítás!

Hát ilyen az asszony! Hanem az asszonyon túl férfi is van! Azt irják: «Szivem már nem szabad»; no hát lássuk azt, a ki elrabolta! Ha nem megyünk kézfogóra Dolnavárra, hát menjünk ökölcsapásra! Ide ficzkó! akárki vagy.

A széles vállak csak úgy feszültek, a kemény izmok majd szétrepesztették a vőlegényi attilát.

Igaz! Az ökölcsapáshoz nem kell se ezüstgombos attila, se bársonymellény, se selyem nyakravaló.

Ledobálta magáról a parádés öltönydarabokat szerteszét a földre. Ide a fakó viselet is megteszi, meg a fekete nyakkendő.

Hanem azért a fekete nyakravalóért még egyszer oda kell állnia a tükör elé.

– No most vagy még csak igazán szép gyerek, ha tudnád! beszél hozzá az a zsebbeli kritikus. Milyen jól illik a képedhez ez az emberevő agyarkodás. Hát nem megmondtam előre, hogy el vagy ámítva? Senkisem ámított, magad ámítottad magadat. Hát van rajtad mit szeretni egy szép leánynak? Te csak olyan után láss, a ki már másnak senkinek sem kell. Hát már most miért dühösködöl? Mert az mást szeret, a ki bizonyosan szép fiú. Hát aztán, ha azt a szép fiút összekaszabolod, kevésbbé fogsz csúf lenni, mint most vagy? Még meg kellene inkább köszönnöd annak a leánynak, hogy őszintén felvilágosított a veszedelmedről, a míg a nyakadba nem került a guzs. Hiszen tehette volna, a mit sokan tesznek, hogy a kezüket az egyik embernek adják, a szivüket a másiknak tartogatják. Férjhez mehetett volna hozzád, s aztán a főszolgabiró nem alkalmatlan férj, mindig a világot járja. No nézd! Még azt is elfelejtetted nagy dühödben, hogy főszolgabiró vagy. Azt a nagy halom hivatalos levelet ott hagytad olvasatlanul. Legalább azokat nyisd fel. Ki tudja, milyen fontos ügyek lehetnek bennük ebben a mostani zűrzavaros világban? Látod, még valóságos isteni gondviselés ez rád nézve, hogy így történt. Ki tudja, micsoda viszontagságok várnak rád a jövő napokban? Háboru van, forradalmi időszak. Jobb ilyenkor, ha nem te viszed az oltárhoz a szép menyasszonyt, hanem más. No ne fintorgass itt ilyen elkárhozott pofákat, hanem eredj, olvasd el a többi paksamétáidat.

Addig-addig, hogy rábeszélte a tükör: menjen vissza az iróasztalához a többi leveleket átolvasni.

Azokról már nem vágta ollóval, csak tépte a pecsétet.

Az egyik Gorombolyi kormánybiztos és őrnagy levele volt. Kurtán beszélt:

«Szolgabiró polgártárs!

Én a dandárommal holnapután megérkezem. Tartson ön készen számomra negyvenezer adag kenyeret, négyezer adag szénát, ezer mérő zabot, ötven akó pálinkát. Minden patakmalmot alakítson át egy hét alatt puskaporosmalommá s a papirgyárat posztógyárrá. A vashámorokban öntessen ön hat és tizenkét fontos golyókat egyre-másra. A kémeket és izgatókat az egész vidéken fogdostassa össze. Az utakat és hidakat tökéletes karba helyeztesse ön, nehogy azok a nehéz ágyúim alatt beszakadjanak. Jelen parancsolatomnak minden pontját azonnal és haladéktalanul foganatosítani szigorú kötelességének ismerje ön. A legkisebb mulasztásért haditörvényszék elé állíttatom önt és főbe lövetem.»

GOROMBOLYI ŐRNAGY.

Illavay Ferencz mély búbánata közepett hatalmasat kaczagott erre a levélre.

A második levél a másodalispántól jött.

A jó Kapronczay annyira meg volt ijedve, hogy megszólítás helyett azon kezdte: «Az Isten szerelmeért!» A vége az volt, hogy «nézze csak, kedves uramöcsém, mit ír a kormánybiztos? Segítsen rajtunk!»

Oda volt csatolva másolatban Gorombolyi levele az alispánhoz. Ezen kezdődött: «Ti lomha, renyhe piszliczár táblabirák! Ha nekem azt az ujonczilletményt, a mi rátok már a mult héten ki lett vetve, mire székvárostokba megérkezem, az utolsó emberig ki nem állítjátok: mindnyájatokat haditörvényszék elé állíttatlak és főbelövetlek, stb., stb.

Az alispán levelének utóirata is volt.

– Beteg is vagyok.

(– Azt elhiszem, dörmögé magában Ferencz.)

Hát a harmadik levél?

Azt a kúszált bagolyrugdalást előre kitalálhatta, hogy kié? Ilyen betűket csak ő nagyméltósága Temetvényi gróf szokott megörökíteni.

Az volt még csak megijedve.

De háromszor is át kellett tanulmányozni a levelét, míg a konfuzus mondathalmazból kiokoskodhatta az ember, hogy ő nagyságát is a fentisztelt kormánybiztos úr ijesztette meg ilyen nagyon, bejelentve magát, hogy két nap mulva oda fog hozzá szállni vendégül négy ezred magával. Ez még nem elég; de egyúttal meghagyja és parancsolja a kegyelmes úrnak, hogy ő, mint a gorgói nemzetőrség törvényes és természetes főkapitánya, a maga nemzetőrzászlóalját azonnal és haladéktalanul begyakorolva, adjusztirozva, századokra és kompániákra beosztva, készen tartsa, hogy azzal az ő megérkeztekor azonnal a dandárhoz csatlakozhassék s a csatatérre siethessen. Különben haditörvényszék s a többi!