Part 9

Egy szolga rögtön kiment, pár percz mulva vörös réz-serpenyőben ízzó szenet hozott be s Szanatoglu azon nyomban elégette az irást, melyre most már nem volt szükség. Ennek végeztével a francziák is búsan kimentek a födélzetre s onnan félre vonultak éjjeli tanyájukra.

Szomoru tanácskozás fejlődött ki köztük. Világos volt előttük, hogy Karaszor bég engesztelhetetlen boszuval van eltelve a francziák ellen, mert fiát a görög szabadságharczban valószinüleg francziák ölték meg. Kapzsisága, pénzvágya is kétségtelen volt amaz álnok jogczimü és búsás felszámitás után, melyet a piszkos Szanatoglu felolvasott. Abban sem lehetett kétség, hogy a bég vagy tengeri rabló, vagy rabszolgakereskedő, de akár ez, akár amaz, mindenesetre jó viszonyban van a tengerparti orosz és török hatóságokkal. Erőszakos szabadulásról szó sem lehetett nyilt tengeren vagy török kikötőben. Az oroszok kezébe visszajutni egy jelentőségü volt az örökös fogsággal, melynél pedig százszor többet ér a halál. Csak ama gaz Nukhár szavára ne hallgattak volna.

Csak maguk menekültek volna el Tülmenkőjiből, mikor ez oly kedvező alkalom mellett lett volna lehetséges. A cserkesz pénzüket is kicsikarta, szabadságukat is elárulta. De most már mindezekről későn van búslakodni. A váltságdíjat ki nem fizethetik, mert kilenczezer piaszterrel kevesebb pénzük van, mint a mennyi szükséges volna. Igaz, hogy ezt kis szerencse mellett megkereshetnék Trebizond vagy Konstantinápolyban, de ezt a bég nem engedi. Nem marad más hátra, mint elfogadni a szolgaságot. Végre is nem lehet ez oly rossz, hogy a mellett kihalna a remény előmenetelre és szabadulásra. Ha oly rossz volna: az idegenek, társaik ott a hajóüregben nem sietnének önkényt a bég szolgálatába. Tehát a szolgaság. Ezt kell választaniok, melytől most úgy félnek, úgy irtóznak, bár a volgaszigeti borzasztó kaland után egykor úgy óhajtottak a kalmuk uraság szolgálatába lépni. Hosszas tanácskozás után, mely alatt majd elfeledkeztek az étkezésről is, rájuk szállt az alkony. Megállapodtak abban, hogy reggel kijelentik Karaszor bég előtt a szolgálatba lépés szándékát. S abban megnyugodva lefeküdtek már, midőn Henri izgatottsággal ekként kiáltott fel:

– Bajtársak, gondoltam valamit. Hallgassatok rám figyelemmel.

– Halljuk, Halljuk!

– Van tizenkétezer piaszterünk. Mindegyikünk váltságdíja körülbelül kétezer piaszter. Hatan tehát megszabadulhatunk. Húzzunk sorsot magunk között. Őt itt marad, hat megmenekül. Én megnyugszom sorsomban, ha itt kell maradnom. Azok, a kik megmenekülhetnek, úgy fordul a jó szerencse, kisegíthetik egy vagy más úton az itt maradottakat is.

Általános helyeslést nyert a javaslat. Minden oldalról meggondolva, csak előnynyel járt annak foganatosítása. Nyugodtan aludtak el e gondolatban. Reggel, reggeli után, ismét a bég elé kisértettek. A bég ugyanazon kabinban s a tegnapi ünnepélyességgel fogadta őket. Előadták megállapodásukat, hogy ők a szolgálatba állást választják. Előadták azt is, hogy hatan le tudják fizetni a váltságdíjat s kérték a béget, engedje meg azt. A bég gondolkodóba esett. Végre azt mondá:

– Nem engedem meg. A ki szabad: az elmehet mindenhová. Elmehet az oroszokhoz is. Ki tudja, mi lehet még abból. Egy szalmaszálban is megbotolhat az elefánt, egy pókhálóban is megakadhat az oroszlán. A kizmet útjai kiszámíthatatlanok. Allah titeket együtt rendelt az én hatalmam alá, tehát együtt kell maradnotok.

A francziák a csalódás érzetével, de mégis hidegvérrel hallgatták a kijelentést. Megnyugodtak benne. E percztől fogva rabszolgái voltak Karaszor bégnek, a tarabozáni vagy trebizondi hatalmas rabszolgakereskedőnek.

A francziák sok nemét élték már és szenvedték már keresztül mindenféle rabságnak, szolgaságnak, nélkülözésnek és fájdalomnak. Megszokták már a testnek és léleknek gyötrelmeit, a sors fordulatainak szomorú szeszélyeit s az aggódó lelkek amaz örökös boruját, mely a reménynek hajnalderüjét is mindig csak felhők alatt látja, mely a napnak fényében is villámot s a falevél rezgésében is vihart képzel, veszélytől fél. Nem voltak se kétségbeesettek, se embergyűlölők, hanem szomorúak. Szívük sem tört még meg, hanem kifáradt már. Bizonyos közöny vett rajtuk erőt, mely azonban még érzett bánatot s táplált némi reményt. Franczia vér, még erőteljes férfikor s eredetileg egészséges, katonás kedély menté meg őket a sors durva bántalmai közt. És egy kiolthatatlan vágy. Még egyszer látni Francziaországot s megittasulni az édes haza édes levegőjén. Minő vágy volt ez! Mily boldogok lehettek volna e nélkül a kalmuk uraságnál! Mily boldogtalanok lettek volna e nélkül egész életükben!

Rideg, fanyar, keserü érzettel nyugodtak meg a gondolatban, hogy ők most már Karaszor bég rabszolgái. Vajjon mit fog velük csinálni Karaszor bég? Mire használja őket? Mikor, kinek és hova fogja őket eladni vagy elszállítani? Bizonyosan nem azért vette őket, hogy gyönyörködjék bennük. Bizonyos, hogy nyerészkedni akar rajtuk. De hogy és miként? Sehogysem tudták elgondolni. Ha befogja őket műhelybe, ha dolgoztat velük, ha így akarja a vételárt leszolgáltatni: akkor valószínüleg nagy városba viszi őket. Talán Trebizond is nagy város. Ezt nem tudták, e városnak hírét soha nem hallották. De ha nagy városba telepíti őket: ott lesz is módja a szabadulásnak. Aztán pénzük is van.

Azt már tudták, hogy keleten mindenható a pénz. Tizenkétezer piaszterrel s ügyes színléssel sokat meg lehet kisérleni szegény embernek. Megnyugodni a sorsban és várakozni: ez a régi életbölcsességük mutatkozott egyedül jónak ez alkalommal is.

Pedig nézetüket nem sokáig tarthatták meg.

A hajó lassan haladt előre; a szél majdnem délnyugatról, tehát majdnem ellenkező irányban fújt, mint merre az ő útjok vezetett. A hatszáz kilométernyi tengeri út vagy tíz napot vett igénybe. A bég elunta magát, a francziákkal többször beszélgetett s egyszer beszélgetés közben azt kérdezé tőlük:

– Hol tartjátok pénzeteket?

– Magunknál kegyelmes úr.

– Rossz helye van ti nálatok a pénznek. Gyermek kezébe kétélü kés és szolga kezébe pénz nem való.

– Igen, kegyelmes bég, de ha megengeded, az a pénz a miénk és ha nincs ellene kifogásod, mi ott tarthatjuk, a hol akarjuk.

A bég elnevette magát.

– Látszik, úgymond, hogy gyaurok vagytok és tökéletlen az elmétek. A pénz a tietek, mert azt nem vettem meg a tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejtől, de az ellen kifogásom van, hogy nálatok legyen. A pénz olyan, mint az orvosság, – ha nem jól használják: méreg lesz belőle. Majd Szanatoglu gondját viseli. Ha valamikor más uratok lesz: meglehet, az majd nálatok hagyja.

A bég olyan hangon beszélt, mely minden okoskodásnak és feleselésnek elejét vette. Pénzüket át kellett adni a kiállhatatlan Szanatoglunak. Száz piaszternél többet egyiknél sem hagytak.

Szeptember végén értek Trebizondba és pedig alkonyat táján. Még két éjszakát és egy napot töltöttek a hajón. A harmadik napon elvezették őket a bég palotájába. Nagy kiváncsisággal szemlélték menet közben a kikötőben ingadozó hajókat, melyek közt sok európai hajót is fedeztek föl. De kérdezősködéseikre a kísérő szolgák vagy semmit nem feleltek, vagy egy-egy kérdésre csak azt felelték: »ki tudná azt megmondani?« Nem lehetett tőlük semmit is megtudni.

Többé-kevésbbé szűk utczákon haladtak át, míg végre két nagy hídon és egy bástyaszerű nagy kőfalnak kapuján át a palotához jutottak, mely kívűlről, a felette szűk utczáról nézve egy nagy, világosra színezett kőfalnál egyébnek alig látszott. Belűl azonban a palota – mint erről később eléggé meggyőződtek, – egész kis városka volt.

AZ ÖRMÉNY CSELSZÖVÉNYE.

(Karaszor bég palotái. – Szanatoglu megcsalja a francziákat. – A francziák nem tudják, mit csinálnak. – A mollah és a műderrisz. – Az irtóztató éjszaka. – Az örményt megölik. – Négy franczia is meghal.)

Az utczára néző épület voltakép nem volt egyéb, mint egy terjedelmes raktár, tele mindenféle európai, orosz, persa és déli árukkal. Ruhák, fegyverek, szőnyegek, bőrök, aczéláruk, déligyümölcsök, thea, kávé és egyéb százféle czikk volt itt felhalmozva. A bégnek hajója járt Konstantinápolyon át Kairóig s karavánja járt Erzerumon át Teheránig. Volt összeköttetése európai, orosz, persa és török házakkal egyaránt s volt bazárja Trebizondon kívűl legalább négy-öt helyütt.

A raktár-épületen belűl egy terjedelmes udvar volt, melynek egyik oldalán a kőfal keritéshez támasztva hosszú, földszintes épület nyujtózkodott. Ez épület istálló volt néhány tehén és kecske s legalább nyolczvan darab ló számára, melyek közt igen szép arab példányok, fölötte értékes mének és kanczák voltak. A francziák nem vették észre, hogy a bég lóval is kereskedett, de azt igen is, hogy a legszebb lovak, gyakran igen becses nyergekkel, csótárokkal és szerszámmal együtt a kormányzó pasának, vagy más átutazó főembereknek s hadihajó parancsnokoknak ajándékoztattak.

Az istállón belűl, ennek egyik végéhez ragasztva, új, nagy, földszintes épület emelkedett, mely egészen fából volt készítve. Ez épület három ágra is szakadt s nagy, nyilt, féltetejü színeket is foglalt magában. Ez épület volt a mindenféle udvarbeli és kijáró cselédek, szolgák, napszámosok, hamálok, – teherhordók, – lovászok, tatárok, – levélhordók, – futárok, csónakosok tanyája és lakóháza. A nagy, féltetejű szinek voltaképen karavánszerájként szolgáltak. Ezek voltak a karavánok szálló és gyülekező helyei. Ama karavánoké természetesen, melyek Karaszor bég számára indultak Erzerum és Tiflisz felé, vagy a melyek ugyan az ő számára Teherán felől érkeztek. Ez épület mellett voltak még félfödelü aklok tevék számára is.

Ismét jelentékeny nagyságu udvar, vagy szabad tér következett, melyen fa, szalma és takarmányfélék voltak nagy rendetlenségben fölhalmozva. E tért kőfal zárta el, melyen át egy nagyobb és egy kisebb kapu vezetett egy csinos, inkább palotaszerü épülethez. Ez épület kőből épült és emeletes volt. Mind földszintjén, mind emeletjén nagy és tágas termek voltak nagy számban s keleti fényüzéssel és pompával fölszerelve. Ez volt a bég lakóháza, itt volt egyik szárnyon a szelámlik, a másik szárnyon pedig a hárem, mely egy kisebb pavillonnal állt összeköttetésben. A pavillon egy minden oldalról magas falakkal körülvett s buja növényzetü kertre nyilott. A pavillon és a palota tetejéről tündér szépségben játszik a Fekete-tenger haragos zöld tükrének végtelene s a környező hegyek, a fellegvár, a karcsu minaretek, a kupolás mosék és keresztyén templomok, a nagy bástyafalak, a kikötői hajóárboczok, az óriási szőlőlugasok, a cziprus és mandulaültetvények s a hegyeken sötétedő erdők gyönyörü összhangja.

Ez épületben laktak a bég nejei és gyermekei, eunukhjai és szolgái. Az eunukhok innen kijártak az óriási cselédházhoz, melyet maguk közt hánnak neveztek, de a palotába Szanatoglun kívül másnak nem volt bejárata. Legkényesebb ügyeiben, úgy látszik, Szanatoglu volt a bégnek megbizott embere.

A palota egyik oldalán kőfalak közé zárt szűk folyosón túl még beljebb több épület állott, melyek arra voltak szánva, hogy bennük az eladásra szánt gyermekek, ifjak és leányok találjanak ideiglenes tanyát.

Az egész telep, Karaszor bégnek összes palotái, raktárai, ólai, cselédházai és udvarai a kertekkel együtt kőfallal voltak körülvéve, mintha csak az egész telep várat képezett volna. Kimenekülni ugyan nem volt lehetetlen a kapukon át a cselédek között, de a francziák előtt a menekülés útja, míg az becses lett volna rájuk nézve, mégis el volt zárva; – azon túl ők sem fektettek rá nagy súlyt.

A francziákat ugyanis a konak mögötti épületek egyikébe zárták el. Néhány nap mulva már semmi csalódásban sem éltek az iránt, hogy őket úgy tekintik és úgy tartják, mint rabszolgákat. Hiszen a szomszéd épületek külön-külön mind fiatal és szép lányokkal, serdülő gyermekekkel s erőteljes kaukázi ifjakkal voltak tele, gondos őrizet alatt tartva, szaporítva és fogyasztva, a mint a bég uj szerzeményre tett szert vagy a mint egy-egy szállítmányt Konstantinápolyba vagy Szmirnába s néha Kairóba tovább küldött. A francziák csakhamar megtudták, hogy az eladás sora rájuk is kerül, csak azt nem tudták: mikor, hova és miféle minőségben. Még egy nagy és keserü tapasztalaton kellett átesniök, még egyszer áldozatává kellett válniok az előre föl nem ismerhető keleti álnokságnak.

Szanatoglu, az utálatos örmény, igen gyakran, majdnem naponként meglátogatta őket. Mézes-mázos beszédjét, néha durva megjegyzéseit vontatott, orrhangu, nyöszörgő szavait ki nem állhatták, de miután látogatásait meg nem gátolhatták s miután beszélgetése minden czélzatosság nélkülinek látszott: rendes társalgásba bocsátkoztak vele naponként.

Egy ily társalgás alkalmával Szanatoglu nagy önérzet szinlelésével beszélt arról, hogy ő mily igaz hitü keresztyén, hogy Jézus Krisztusnak ő is épen úgy hűséges imádója, mint a francziák, sőt még hűségesebb, mert ő az ő vallásában nem tévelyeg annyira, mint az európaiak, a kik sokkal messzebb laknak az Ararát hegyétől és Betlehemtől, mint az örmények, tehát oly közelről nem is láthatják az igazságot, mint ők.

– Bizony Szanatoglu, – mondá egyik franczia, – nem igen látszik az meg te rajtad, hogy te valami nagy tisztelője volnál Jézus Krisztusnak, a ki, ha most ide akarna jönni közibénk, bizonyosan te rajtad kezdené el a hamis tudományok kiirtását.

– Bolond vagy franczia, – mondá Szanatoglu, – méltó volnál arra, hogy a diónak héját egyed, ne pedig a bélit. Én vagyok az igazi keresztyén, az apám is az volt, az öregapám is az volt, a kiknek az isten adjon nyugodalmat a temetőben. Mikor én még otthon voltam Vanban, százszor is megcsókoltam a vani szent feszület lábát, a mit pedig ti még egyszer sem tettetek. Aztán én már kétszer is elmentem a folyó partjára, a szent Áni városba, hogy imádkozzam a mi dicső hajdani királyaink elpusztult palotájának küszöbénél és valahányszor az én uram palotájában föl megyek a dámra, a konak tetejére és szemem a Hája-Szófián a félholdat meglátja, a helyett, hogy a keresztet látná, mindig könyeket hullatok, mint a kis gyermek. A ti szivetek pedig olyan kemény, mint a tevének talpa, mikor Tebrisztől idáig hat héten át utazik a kősziklákon.

A francziák meg nem tagadhattak maguktól egy jóizü mosolyt az örménynek e furcsa érzékenységén.

– De ha te oly igaz keresztyén vagy, – mondá Henri, – miért vagy te szolgálatában Karaszor bégnek és ha szolgálatában vagy is, miért törekedtél te azon, hogy mi, a kik szintén keresztyének vagyunk, szolgaságba essünk, a helyett, hogy innen segítenél bennünket megszabadulni?

– Nem tudjátok ti azt igazán belátni, – felelt Szanatoglu, – akárhogy megmagyarázzam is a ti éretlen fejeteknek. Kicsinyből lesz a nagy, szolgából lesz az uraság, utolsóból lesz az első. Ázsia már volt a miénk és a jövőben is a miénk lesz, addig pedig szolgálnunk kell a muzulmán uraságoknak, hogy ismerhessük az uraság palotájának bejáratát és kijáratát s hogy a mikor a mi napunk fölkel: minket találjon ott a palotában, nem mást. Nem értitek ti ezt. Ha értenétek: ti is az én példámat követnétek.

A következő alkalomkor ismét ilyenféle társalgást folytatott Szanatoglu. S akkor már beszélgetni kezdett arról is, miként tudnának a francziák Trebizondból könnyü szerrel megszabadulni.

– Lássátok, – mondá, – ti innen egyszerüen meg akartok szabadulni. No ehhez én nem adhatok nektek segítséget, sem pedig jó tanácsot. Mert ha az én hitetlenségem kitudódnék: engem Karaszor bég a legelső kaukázi út alkalmával lesülyesztene a tenger fenekére. Hanem ti azzal is teljesülve látjátok óhajtástokat, ha közelebb juthattok Európához. Már pedig Konstantinápoly sokkal közelebb van mint Trebizond és arra már adhatok jó tanácsot, hogy oda miképpen juthassatok el. Abban pedig különösen bízom, hogy ti jó tanácsomért egy vagy más módon mindenesetre megfizettek.

– Miből fizetnénk, hiszen nálad van, Szanatoglu, a mi pénzünk.

– Ha nálam van is, de még nem az enyém, aztán van még nektek mindegyikötöknek száz piaszternyi pénzetek, abból is megkaphatom a jutalmat.

– Nem Szanatoglu – mondá Henri – nem igérünk és nem adunk neked előre semmit. Mi nem bizunk te benned. Mert vagy az uraságot akarod megcsalni, vagy bennünket. Már pedig ha kettő közt választhatsz, te bizonyosan minket csalsz meg.

Szanatoglu elnevette magát. Balkezével fekete göndör szakállát csipegette, jobbkezének mutatóujjával pedig a francziákra mutatott.

– Ha én ingyen akarnám pénzeteket: elkérném a kegyelmes bégtől s az enyém lenne az. Én csak meg akartam mondani, hogy juthattok el legkönnyebben Konstantinápolyba. Ha nem akarjátok: lelketek rajta. Nem én akarok menni Európába, hanem ti.

Ezzel kaftánját összerántá mellén s eltávozott.

A francziák gondolkozóba estek. Mit akar ez a Szanatoglu? Ez bizonyosan nem jóban töri a fejét. Valami cselszövény lehet az, melynek keresztülvitelére vállalkozott s valószínűleg, sőt bizonyosan, a bég megbizásából. Vajjon bele menjenek-e ők a kelepczébe? Vajjon megkérdezzék-e terve iránt a cselszövő örményt?

Sokáig tanakodtak egymás között. Volt idejük elegendő. Az örmény nem jött feléjük se. Nem látogatta meg őket három napon át. Kényelmesen meggondolhatták elhatározásuk minden esélyét. Tudták azt már, hogy a török ép úgy kész minden erőszakra, mint az orosz. Csakhogy az orosz durván, hatalomszóval, kegyetlenül, rögtönözve hajtja végre az erőszakot, a mint szeszélye vagy pénzvágya hozza magával. A török pedig látszólag megtartja vallásának parancsait, melyek tiltják a jogtalanságot és erőszakot, hanem aztán cselt vet, hálót sző, kelepczét állít, melyben ha fennakad a gyanútlan vagy tapasztalatlan áldozat, annak helyzetét ép úgy kizsákmányolja a török is, mint az orosz. Kivált ha az a török tengeri rabló, pedig Karaszor bég valószínüleg az, vagy ha csak rabszolgakereskedő is, a minek maga is nyiltan vallja magát.

Tehát óvatosság. Erre inti őket Mussza Nukhár bejnek, sőt Balánnak is eljárása. Karaszor bég bizonyosan rosszabb mindeniknél s a piszkos Szanatoglu bizonyosan ármányosabb minden mohamedánnál. Mindamellett megállapodtak abban, hogy bármi legyen Szanatoglu jó tanácsa: meg lehet azt hallgatni, de nem szükséges megfogadni és követni. Ha meghallgatják, még mindig lesz elég idő határozni a fölött.

Negyednapon megint megjött Szanatoglu. Beszélt mindenféle ostobaságról és közömbös dolgokról. Végre újolag előhozta a menekülésre vonatkozó jó tanácsot.

– Meggondoltuk a dolgot, – szólt Henri. – De minél jobban meggondoltuk: annál inkább nem hiszünk neked Szanatoglu. Hanem azért tanácsodat meghallgatjuk. Ha jónak látjuk: megfogadjuk. Ha pedig jó vége lesz: megfizetünk érte, ha meg tudunk fizetni. Már most ha akarod: elmondod; – ha nem akarod: nem mondod el.

– Bolondság, a mit beszéltek, – mondá Szanatoglu. – Ti rabszolgái vagytok Karaszor bégnek, a ki pénzen vett meg benneteket. Nem azért vett pedig meg és hozott ide, hogy itt hizlaljon benneteket, mint az ürüt, hanem azért, hogy újra eladjon valakinek, a ki az ő sok pénzét és nyereségét meg tudja fizetni. Ti értetek pedig sok pénzt is lehet kapni, mert ti franczia, orosz, kirgiz, török, kalmuk nyelven, sőt még német nyelven is tudtok beszélni, tehát titeket a hatalmas pasák konakjaiban, sőt még a legdicsőségesebb szultán szeráljában is sok mindenre fel tudnának használni. De a szerálj számára meg nem vesznek benneteket, hacsak visszavonhatatlanul bele nem egyeztek abba, hogy oda eladassatok. Így rendelte ezt a legdicsőségesebb szultán. Már most csak rajtatok áll a választás. Ha beleegyeztek: akkor eljuthattok Konstantinápolyba, a hol már ezer meg ezer franczia, angol, olasz és más európai ember lakik, a kik jó szerencse mellett ingyen is megszabadíthatnak benneteket; ha pedig bele nem egyeztek: akkor a kegyelmes bég hajón elszállít Kairóba, vagy az erzingiáni karavánnal elküld Bagdádba, ám ti lássátok majd aztán, mikor juthattok el Francziaországba.

Az örmény bizonyos közöny szinlelésével beszélt, mintha neki csakugyan mindegy volna, akármit csinálnak a francziák. De beszédében az önérzetnek egy neme is nyilvánult, mely a francziákat a mondottaknak különös megfontolására ellenállhatatlanul kényszeríté. Szavai mély nyomokat hagytak hátra a francziák elméjében, úgy, hogy ők, Szanatoglu által magukra hagyatva, lassanként kezdtek megbarátkozni a tervvel. Voltaképen nem is találtak abban most már semmi különös veszélyt. Helyzetük nem volt ugyan különösen kellemetlen, mert az anyagi nélkülözés kínjaival nem kellett bajlódniok, de nem is volt kellemes, mert valóságos foglyok valának. Bezárva egy épületbe, őrizve gondosan, ki nem mehetve sehova, legföljebb néha reggelenkint a dámra, lakóházuknak lassu lejtőjü deszkatetejére. Ilyen vagy amolyan alakban, de minden nap várhatták sorsuknak a bég által meghatározott változását. S aztán, ha már egyáltalán nem állott hatalmukban a rabszolgaként való elárusitás esélyét kikerülni, Bagdád helyett és Ázsia belseje helyett mégis csak sokkal előnyösebbnek látszott Konstantinápolyba s valamely durva pasának konakja helyett a nagyúr szeráljába jutni, a hova már franczia követek is járnak s a honnan mindenesetre lehet remélni a szabadulást. Mégis tettek előbb egy kisérletet, mely oly gyakran mutatkozott sikeresnek. Szanatoglu által különös belsőséggel kérték meg a béget, hogy adjon nekik műhelyt és szerszámokat s ők ily nagy városban mint Trebizond, rövid idő alatt kétszeres összegét is megkeresik s szivesen megkeresik a váltságdíjnak. Kérelmük azonban elutasíttatott és pedig – mint Szanatoglu mondá – kereken és ingerülten.

– Ha már nincs más választásunk, – mondá Henri az örménynek – mit kell tennünk, hogy a kegyelmes bég csakugyan Konstantinápolyba szállítson bennünket?

– Kérjétek meg a kegyelmes béget úgy, a hogy én tanácsoltam s adjatok nekem fejenként ötven piasztert s a többit bizzátok rám.

Ujabb tanácskozás után másnap a francziák kijelentették, hogy Szanatoglu föltételeit készek teljesíteni, csak vezesse őket a bég elé.

Kérelmük teljesült. Karaszor bég a konakban fogadta őket gazdagon butorozott és diszített nagy teremben. Háta mögött állott Szanatoglu, zsákmányleső macskának éles figyelmével tekintve a francziákra.

– Adjátok elő könyörgésteket, – mondá Karaszor bég.

– Kegyelmes úr, – szólt Henri, – meggondoltuk a dolgot, és hogy a te kegyességedet el ne veszítsük, miként Szanatoglunak kijelentettük, hajlandók vagyunk Konstantinápolyba menni s könyörögni előtted, hogy minket a nagyúrnak szolgálatába bocsáss el kegyesen.

– Készek vagytok a legdicsőségesebb szultánnak palotájában mindennemü szolgálatra vállalkozni?

– Készek vagyunk.

– Készen vagytok arra, hogy ezt a bölcs mollah előtt is kijelentsétek és hogy szavatokat a müderrisz irásba tegye, hogy azok el ne repüljenek?

– Erre is készen vagyunk – mondá Henri – ha ezt is szükséges megtennünk.

– Ti is hajlandók vagytok, mind, valamennyien? – kérdé a bég, a többi francziához fordulva. – Feleljetek mind egyenkint.

A francziák mind egyenkint bejelentették, hogy ők el vannak határozva, a kikötött föltételt teljesíteni.

– Ám legyen úgy, a miként ti akarjátok. Szanatoglu – mondá az örményhez fordulva – legyen gondod rá hogy a bölcs mollah az ő szine elé bocsássa holnap e szolgákat.

Ezzel elbocsátotta a francziákat. A következő napon azonban tíz és tizenegy óra tájban elkisérték őket a mollához, kinek konakja a Hájah Szófia nevü gyönyörü dsámi mellett feküdt. A bégnek pár szolgája kisérte őket oda minden fegyver nélkül, mintha csak a francziák teljesen szabad emberek lettek volna. A molláh hidegen és ünnepélyesen, divánon ülve fogadta őket, mellette a müderrisz ült egy szőnyegen, térdére fektetett papirossal, melyre nyilván írni szándékozott. A bégnek szolgái nagy tiszteletnek külső jeleivel s mély bókolással közelegtek a mollah felé s mondák el neki a francziák idejövetelének okát.

A mollah körülbelül ugyanazon kérdéseket intézte a francziákhoz, melyeket a bég s a felelet is a francziák részéről körülbelül hasonló volt. Azzal a különbséggel, hogy mindenik francziának meg kellett mondania kereszt és vezetéknevét. Mikor mindez megtörtént s a müderrisz a francziák nevét feljegyezte, oda fordult a mollah az utóbbihoz:

– Ird most már tudós müderrisz, a mit irnod kell.