Part 3

Mindkét csapat furcsa tapasztalatokra jutott a karavánosok elbeszélései után. Maguk az oroszok is és még inkább ama félvad tatár népség mindig bámulással, megütközéssel, sőt bizalmatlanul tekintettek a francziákra. Arczuk világosan elárulta, hogy ők e vidéken idegenek. Ruhájuk is felette különbözött mind az orosz sipkától és derékon átkötött hosszú dolmánytól, mind a tatár bőrsüvegtől és újjas khalattól, mely olyan európai hálókabátszerü, kaftánféle felöltő. Holmi részeg kozák meg is mondta egyiknek másiknak: »Testvér, Orenburgban nem szeretnék a bőrödben lenni«.

Most már eszükbe jutott a menekülőknek a barát tanácsa is, hogy ruháikat cseréljék el s öltözködjenek rongyba. Bíztak ugyan már kipróbált s kétszer láttamozott útlevelükben s a barátnak ajánló levelében, de azért mégis tanácsosabbnak tartották Tseljabinszkban elegendő mennyiségü és rongyosságu khalatot és tatársüveget csereberélni. Erre pedig saját bányafogoly-szabásu felső ruháikat s lovaik árát forditották, miután készpénz-készletüket megapasztani nem akarták.

Tseljabinszkban arról értesültek, hogy oda még Orszk több mint 700 versztnyire van s oda jutni gyalogszerrel még szerencsés út mellett is kell vagy egy hónap. Mindamellett most már tatároknak öltözve késedelem nélkül neki indultak a rónaságnak.

Az előttük fekvő határtalan síkság majdnem temetőjükké vált. Tseljabinszktól délre óriási róna, majdnem sivatag terül el erdő nélkül. Szikes földön avar legelők és apróbb-nagyobb sóstavak váltogatják egymást. A jó ivóvíz kevés, falunak, városnak hire sincs. Fekete kirgizek sátoroznak itt-amott az útban s legeltetik barmaikat.

De ők sem állandó lakói e tartománynak. Ők is csak ideiglenesen jönnek ide a Tuguzak partjairól.

A francziák azt remélték, hogy legföljebb egy hét alatt Karkulszkojiba érnek s ekként látták el magukat élelemmel. De utazásuk harmadik napján iszonyu tikkasztó vihar rontott reájuk, mely szemüket, szájukat tele hordta sós fövénynyel s mely olthatatlan szomjuságot támasztott bennük. Tiszta édes vizet nem találtak, enni sem igen tudtak. Éjjeli pihenésük nem üditette fel őket, másnap mocsárlázt kapott vagy tizennyolcz s a harmadik napon, tehát utazásuk hatodik napján, alig tudtak két versztnyire vánszorogni.

Szerencsére kirgiz sátrakra bukkantak, majd meg karavánosok is érték őket utól. Csakhogy kétségbeesésükben el találták árulni, hogy pénz van náluk. Az ázsiai nomád azt, a kinél pénzt érez, vagy kirabolja, vagy kizsarolja, de szerencsésen el nem ereszti. A nyomorult francziákat ugyan nem merték kirabolni és meggyilkolni, miután vásárra járás idején gyakran kozák őrjáratok czirkálnak az útban, de a tejet, zöldséget, kumiszt és húst oly drágán adták nekik, hogy mire Karkulszkojiba értek, augusztus közepén, tehát egy hét helyett egy hónap alatt: akkorra fele pénzük, közel 1000 rubel elfogyott. S a síkon mégis hét társukat temették el, kiknek szervezete az iszonyu nélkülözést és betegséget nem birta kiállani. Szivszaggató fájdalom s a komor jövő feletti kétségbe esés vett rajtuk erőt, valahányszor egy-egy bajtársuk puszta sirját behantolták. Karkulszkojiba, a félig orosz, félig pogány koldus faluba most már csak harminczhatan jutottak be.

A faluban fölkeresték a pópát, a ki épen olyan tudatlan s ép úgy mezei munkával foglalkozó, zöldségtermesztő és marhalegeltető paraszt volt, mint a falunak akármelyik lakosa. Mindamellett az 5 rubelre, melyet neki adtak, némi nagylelküség szállta meg s készségesen biztatta a kiéhezett és elcsigázott koldusokat, – mert koldusnak tartá őket – hogy a faluban nyugodják ki magukat, nem lesz bántódásuk, csakhogy visszatérőben is őt mulhatatlanul fölkeressék s az isten áldásából neki is juttassanak. A jámbor férfiut nem zavarták ki azon hitéből, hogy ők koldulni mennek az orenburgi vásárba.

Itt némi kuruzsló szereket vettek magukhoz a mocsárláz ellen, egy kissé felüdültek s mindenütt a Tuguzak partján haladván augusztus végére Nikolajevszkojiba értek a fekete kirgizek tartományának tőszomszédságába. Innen nem mertek elindulni gyalogszerrel, miután ide még Orszk több mint 300 versztnyire lévén, lehetetlennek tartották, hogy oda erőfogyottan, láz által gyötörve eljuthassanak. Hosszas tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy Orszkig lovakat bérelnek, ha maradék pénzük nagyobb része utána rí is.

Valóban úgy is történt. A nikolajevszkoji paraszt tíz napra szabta az oda- és ugyanannyira a vissza menetelt. Minden lóval elment a gazdája is, úgy hogy minden lovon ketten ültek; ha pedig a ló elfáradt, mind a lótulajdonos, mind a bérlő gyalog ballagott a ló mellett. Minden napra, minden ló után egy rubel volt a díj s ekként a szegény menekülők szeptember közepére Orszkba értek ugyan, de pénzük alig maradt fejenként 5–6 rubel.

A menekülők azt hitték, hogy itt a télre megtelepedhetnek s munkába is állhatnak. Reményükben keserüen csalódtak. A dalmatovi jólelkü barátnak ajánló levele a zárdában csak annyit hatott, hogy egyetlenegyszer valami sovány főzelékkel és itallal megvendégelték őket, de munkáról és keresetről szó sem lehetett. Maga a város is kicsiny, voltaképen csak egy kis várból állott az Ural folyam partján, minden forgalma csak a helyőrségi szállításokra és bevásárlásokra szoritkozott. Ezenkivül utleveleik láttamozásáért a várparancsnok ötven rubelt csikart ki tőlük. Bizonyos volt, hogy itt ki nem telelhettek s azért akarva nem akarva tovább kellett menniök. Rongyos ruhában, betegen, mezitláb, nélkülözve, örökös esőben és hóban érkeztek Orenburgba. Az úton nem egyszer sóhajtottak föl: jobb lett volna a magas Urálban maradniok, vagy a pusztában elveszniök, mint a szüntelen nélkülözést s a kétségbeesésnek mindennap megujuló kínjait szenvedniök.

ORENBURGBAN.

(A hadzsi. – A szent Nikolai zárda. – A dologház és szivtelen igazgatója. – Dulemba részvéttel van. – Demidoff herczeg. – A szabadulás.)

A hó már leesett, mire október elején Orenburgba értek. Szerencséjük volt, hogy az őszi nagy vásárnak ekkor már rég vége szakadt. Igy legalább a sok vámpénzt, hídpénzt, helypénzt, útlevéldijat, rendőrségi illetéket, vásári biztosok diját, mértékdijakat nem kellett fizetniök, a mire különben pénzük fogyatékos volta miatt úgy sem lettek volna képesek. Bemehettek a nagy városba mint csavargó koldusok vagy búcsujárók.

Csakugyan búcsujáróknak tartotta őket egy hadzsi, a ki mindjárt a város végén találkozott velük. Tatársüvegjük és khalatjuk után azt hitte, hogy Ázsia belsejéből jönnek az orenburgi móséhoz, azért mindjárt hozzájuk csatlakozott, közzéjük keveredett s mindenféle nyelven való szapora beszéddel őket egyenesen az ulemához akarta vinni, a kinél éppen akkor egy bokharai sejk is tartózkodott.

A francziák nem akarták a mohamedánt szinlelni, nem is lettek volna képesek, azért a jámbor hadzsit rögtön felvilágositották, hogy ők keresztyének. A hadzsi egy pillanat alatt kiugrott közülük; azokat, kik hozzá közelebb állottak, összeköpködte s nagy jajgatással elszaladt tőlük.

Ők aztán meghuzták magukat egy piszkos vendéglőben, hol azonban, miután pénzt nem igen láttak ki belőlük, az istállóba utasitották őket. Itt tartottak tanácskozást a fölött, hogy mi tévők legyenek, mibe kezdjenek s miként és hol helyezkedjenek el. Első teendőjük természetesen az volt, hogy a dalmatovi barát ajánló levelével a szent Nikolai zárdánál jelentkezzenek.

Úgy történt. Következő napon Monteau hatod magával azon szurtosan és rongyosan a zárdához ment, hova azonban, miután a kapus tatároknak tartotta őket, be nem bocsáttattak. Nagy könyörgésükre ajánló levelüket bevitte végre a kapus s ekként hosszas várakozás után csakugyan egy hosszú szakállu öreg pap elé juthattak.

Az öreg pap gondosan kikérdezte őket, nagy figyelemmel és gyakori szemöldök ránczolással meghallgatta a mondottakat s aztán mindegyiknek fejenként adott öt kopeket, egyuttal kijelentvén, hogy a zárdához többé ne jöjjenek, ő se segitségről, se keresetről számukra nem gondoskodik, miután a francziák, mint elbocsátott bányafoglyok, most is veszedelmes emberek s a zárdát is bajba keverhetik.

– Menjetek fiaim – mondá – isten hirével, boldoguljatok a hogy tudtok, isten és az ő szentjei majd megsegítenek benneteket, a fölséges czár haragját magatokra ne vonjátok.

Ezzel kezét csókra nyujtá s a menekülőket elbocsátá. Monteau és társai belátták, hogy a zárdánál többé nincs mit keresniök.

Szomoruan ballagtak vissza társaikhoz s közölték velük a leverő ujságot. Egyhangulag abban történt megállapodásuk, hogy mindazok, kiket a betegség, nélkülözés és fáradalmak el nem csigáztak, munkát keressenek; a város elég nagy, iparos műhelyek és telepek nagy számmal, a télen át, ha szerényen is, valahogy csak megélhetnek.

Szemlét tartottak maguk fölött. Tanult iparos volt köztük 23 s ezek közt 17 mindjárt dolgozhatott. Ezek asztalosok, szabók, lakatosok és csizmadiák valának, de volt köztük egy ács, egy gombkötő s egy szijgyártó is. Nyakukba vették tehát a várost, hogy műhelyt és munkát keressenek, de mindenütt igazolványt kértek tőlük a katonai és polgári kormányzótól.

Ettől féltek leginkább, mert ez utolsó pénzüket is fölemésztéssel fenyegette. Még sem volt egyéb választásuk. A 23 iparosnak igazolványára elköltötték minden pénzüket, úgy hogy az egész csapatnak nem maradt több 14 rubelnél, melylyel koldus módra is alig tengődhettek 3–4 napig.

És a szerencsétlenségnek még ezzel sem lett vége. Elrongyollott ruhájukban az Urálvidéki telet ki nem állhatták, meleg ruhát szerezni pedig nem volt módjuk. Aztán a keresztyén iparos műhelyekben idegen voltuk és tatár öltözetük, a mohamedánoknál pedig keresztyén vallásuk miatt nem kaptak foglalkozást. A legnagyobb akadály pedig abból állott, hogy a mesterség folytatására szükséges műszereik teljességgel hiányoztak, holott Orenburgban ez időtájt az volt a szokás, hogy a munkát kereső iparosnak minden szükséges műszerrel magát el kell látnia. Itt különösen a vasnemüek felette drágák voltak. Ezer rubel is könnyen elkelt volna a legszerényebb fölszerelésre. De hol vegyék a pénzt? Bármiként törték fejüket: nyomor, koldulás, éhhalál és megfagyás várt reájok.

Egy körülmény némi reménynyel töltötte el őket. Megtudták, hogy a városban lutheránusok is laknak s hogy ezek legtöbbnyire németek. Volt a francziák közt két elzászi is, de csak egyik lutheránus. Mindketten azonban elmentek a lelkészhez s ott elpanaszolták maguknak és társaiknak szívszaggató sorsát. A lelkész maga szegény volt, öreg is volt immár, maga nem segithetett, de szive megindult a szerencsétleneken s megigérte támogatását. S teljesitette is igéretét.

Két nap mulva négyen már kaptak munkát és elhelyezést. Ebből azonban a többi társakra még nem sok haszon háramolhatott. A négy iparosnak mindenek előtt az előlegbe kapott ruhát és műszereket kellett ledolgozni. Előre volt látható, hogy ők a tavasz előtt nem jöhetnek társaik segitségére.

A többiek ez idő alatt koldulásból éldegéltek. Egy társuk nemsokára meghalt. Négy vagy öt beállott teherhordónak, napszámosnak, háziszolgának. Kettő mint pinczér kapott alkalmazást. A többit pedig lassanként elfogdosták s bevitték a dologházba, mindenféle csavargó fegyenczek, szökevények, őrültek és szabad személyek közé.

Maga Monteau, a csapat vezére is a dologházba került. És ez volt a csapatnak alig megmérhető szerencséje.

Az orenburgi dologházat a czár parancsára építették. Nagy emeletes épületek, tágas udvarok, fehérre meszelt szobák, különféle iparos műhelyek, börtön és kórházhelyiségek, külön éjjeli tanyák férfiak és nők, keresztyének és mohamedánok számára.

A dologházban el volt helyezve több mint 400 fegyencz. Mindenféle népfaj s mindenféle gonosztevő. Voltak köztük politikai természetü fegyenczek is, lengyelek, tatárok, kirgizek, kozákok és oroszok. Rend, tisztaság, felügyelet, rendszeres foglalkozás: semmi; piszok, megvesztegetés, és kínzás, kegyetlenkedés minden neme határtalan. Főbenjáró bünösök, rablók, gyilkosok, – ha sok pénzük volt a biróság megvesztegetésére: kancsuka, rabság és bányákba hurczoltatás elől a dologházba menekültek s ha pénzük és összeköttetésük itt sem fogyott ki, innen csakhamar meg tudtak szabadulni. Ha a felügyelettel megbizott durva kozák s a még durvább titkár és dologházi igazgató elegendő pénzt kaphatott: szabad volt minden. A szegényre lealázó szolgálat, nélkülözés s mindennapi testi bántalom várakozott.

Ilyen helyre került a 24 franczia.

Monteau különösen lelkükre kötötte a béketürést.

– Barátim, – mondá, – megtanultuk a szenvedést a csatatéren, a fogságban, az uráli bányák fenekén, a hidegben és sivatagban, most meg kell tanulnunk itt a piszokban is. Semmiféle bántalomért feljajdulnunk nem szabad. Utunknak nagy részét elvégeztük, de a nagyobb rész még hátra van. Alázatossággal szerezhetünk pénzt és pénzzel szerezhetünk szabadságot. Ha kínoznak bennünket: gondoljuk meg, hogy magunkért és társainkért némákká kell lennünk. Én megyek elől jó példával. El fogunk jutni Francziaországba.

Monteau nélkül a durva bántalmakra fellázadó franczia önérzet halála lett volna a kis csapatnak. Monteau példája megmentette őket.

A dologházi igazgató időnként tömeges iparműveket, fa-, vas- és szövetműveket állitott ki a csarnokba eladás végett. Ez iparművek ugy szerepeltek, mint a dologház termékei. De nagy kelendőségük is volt, miután kereskedők és karavánosok hasonló iparműveinél jelentékenyen olcsóbban árulták. Az igazgató fényes jelentéseket küldött működésének eredményeiről Szentpétervárra.

Csalás volt az egész. Került ugyan valami a dologházból, de az tizedrésze sem volt a dologház czimén elárusitott czikkeknek. A kormányzó megvette a kész czikkeket búsás áron a csarnokban, bevitette a dologház raktáraiba s onnan eladta olcsó áron. A külömbséget elszámították a dologház óriási költségei közt. Az igazgató és személyzete sokszorosan csalta az államot vételnél, eladásnál, élelmezésnél, ruházatnál, mindenütt.

A francziák csakhamar munka után láttak. Csekély filléreiket legelőször is a felügyelő orosz katonák és kozákok barátságának megszerzésére forditották. Ez nem volt nehéz s nem volt sikertelen. S aztán, ha a munka után néhány kopekre tettek szert: azzal a műhelyfelügyelő kapzsiságának hoztak áldozatot. De legalább ezen az áron a legjobb és legjövedelmezőbb műhelyeket s a legkönnyebb műszereket biztositották maguknak s lassanként megnyerték azt is, hogy a sok rongyos, durva, részeges és piszkos fegyencztől elkülönítették őket.

Májusra már az igazgató is tudomást nyert müködésükről s azt is belátta egyúttal, hogy a minő czikkeket a francziák készítenek, olyanokat nem kell vennie a csarnokban drága pénzen, mert hiszen sokkal különbeket kap a dologházban ingyen is. A francziákban valódi kincsesbányát fedezett fel a maga számára.

Figyelme felébredt s magához hivatá Monteaut, mint a ki iránt az őrök és felügyelők is némi figyelmet tanusitottak. Monteau közönséges dologházi egyenruhájában volt. Vastag bagaria csizma, bő szürke nadrág, ujjas köpeny bőrrel derékon át kötve s nemez süveg. Egyéb semmi. Férfiaknak belső ruha, fehérnemü s egyéb ilyenféle nem adatott.

– Mi a neved? – kérdé.

– Monteau János, – szólt a kérdezett katonás üdvözléssel.

– Honnan jöttél Orenburgba?

– Petropavlovszkoji bányafogságból mint megkegyelmezett.

– Hányan vagytok?

– Huszonnégyen a dologházban.

– Van-e menedékleveled?

– Van igenis társaimmal együtt.

– Hozd ide a magadét és társaidét is.

Monteau kiment s néhány percz mulva mind a huszonnégy levelet visszahozta s az igazgatónak adta.

Az igazgató, kinek, hogy el ne felejtsük, Atkarszkoff volt a neve, nagy figyelemmel megvizsgálta a kegyelemleveleket s azok aláirásait. Úgy látszott, semmi gyanusat nem vett észre. Mégis azt mondta Monteaunak:

– Leveleiteket elkobzom, itt maradtok a dologházban mindaddig, mig Szentpétervárról ujabb utasitás nem érkezik fölterjesztésemre.

Monteau legyökerezni érezte lábait. Egész testét zsibbadás fogta el, szemei elhomályosultak, rémülve gondolt a fölfedeztetés és agyonlövetés veszélyére. De némileg uralkodott magán, kitántorgott a hivatalszobából s műhelyébe ment. Csak lassanként jött magához, a mint meggondolta, hogy Szentpétervár messze van s mire oda és vissza futár érkezik: akkorra talán nyilik alkalom így vagy amúgy a megszabadulásra.

A kínzó aggodalmat nem közölte társaival. De az nem is tartott sokáig. Két hét mulva értesült már a műhelyfelügyelőtől, hogy Atkarszkoffnak eszeágában sincs Szentpétervárra írni, a kegyelemleveleket is csak azért kobozta el, hogy ő és társai a dologházat semmi szin alatt el ne hagyhassák. Az ő munkájukból pénzelni és dicsőséget szerezni akar Atkarszkoff.

És ők csakugyan hozzá is láttak a munkához. Bizonyos volt előttük, hogy munka nélkül pénzhez és szabadsághoz jutni nem fognak. Naponként kaptak húsz kopeket s így a csapatnak naponként mintegy ötödfél rubelre ment keresete. Ebből három rubelt félre tettek, másfél rubelt pedig apróbb szükségleteikre s különösen az őrök és műhelyfelügyelők megvesztegetésére fordítottak. Hogy pedig az őrök, felügyelők és fegyencztársak durva kapzsiságát fel ne éleszszék s magukat merényletektől megóvhassák, a pénzt nem tartották maguknál, hanem azt vasárnaponként kint levő iparos társaiknak átadták.

Így telt el a nyár és az ősz. A dologházi francziáknak összegyült mintegy negyedfélszáz rubeljük. A künt levők hasonló kitartással és szerencsével működtek. Lassanként szereztek tisztességes ruhát és iparos eszközöket. A napszámosok, teherhordók és pinczérek is iparos műhelybe állottak. A pinczéreknek ugyan a vendéglőkben nem volt rossz sorsuk, de izlésük és egészségük a vutkimérést, a büdös hal árulását s a piszkos és részeges kozákokkal való viaskodást nem birta ki s azért inkább szerényebb jövedelmü foglalkozást kerestek.

Egy társuk különösen szerencsés volt. Az orenburgi katonai nevelő intézetben volt egy Dulemba Tódor nevü aligazgató. Valamikor lengyel volt, később eloroszosodott, de a nyugati mívelt népek iránti rokonszenvét mindig fentartotta, sőt ápolta. Katona és mérnökkari tiszt s orosz társai közt lovagias és felvilágosult egyén. Társuk, bizonyos Harvey nevü breton, véletlenül ide került komornyiknak.

A breton nem volt iskolázott egyén, de tudott irni olvasni s mint volt franczia altisztnek meg volt azon ügyessége és vidorsága, mely minden orosz szolga és komornyik fölött mívelt családnál őt különösen ajánlóvá tette. Dulembának családja volt és gyermekei voltak. A breton a kis gyermekeket saját oktából a franczia nyelvre tanította s velük vidáman játszotta a katonásdit. Rövid időn kedvenczévé vált a gyermekeknek és a családnak. Nagy hasznára volt ő ezáltal dologházi társainak.

Ezek ugyan csakhamar belátták, hogy ők rendes úton a dologházból meg nem szabadulnak. A titkár és igazgató megvesztegetésével talán egyenként kijöhettek volna onnan, de erre megint minden pénzüktől meg kellett volna válniok. Vártak tehát jó alkalomra s különösen a breton közbenjárására.

Eltelt az 1823-ik év a nélkül, hogy a francziák sorsa változott és jelentékenyen javult volna. Ujév napján Harvey némi ajándékot kapott Dulembától és nejétől és pedig azzal a kitüntetéssel, hogy neki az ajándékot nem a többi cseléddel együtt, hanem külön és a kis gyermekek által némi ünnepélyességgel adták át.

A bretont meglepte a figyelem és gyöngédség, melyre orosz katonánál és uraságnál természetesen nem számíthatott. Szíve tele lett érzelemmel, társaira gondolt és Francziaországra s szemeit ellepte a köny. És mégis túláradó szívvel s könyező szemekkel félig tréfálva kezet csókolt a kis gyermekeknek s ezt mondá nekik:

– Kis uracskám, kis asszonykám, köszönöm a kegyes ajándékot, szívemből meg vagyok vele elégedve, tulságosan meg vagyok jutalmazva, csak azt kérem kis uracskám, kis asszonykám, ha önök majd felnőnek, szegény franczia bajtársaimat szabaditsák ki a fogságból.

A kis gyermekek nem értették ezt a beszédet és csak tréfának vélték, ha értették is. Hanem Dulemba és neje észrevették a bretonnak hangján és szavain a kérelem komolyságát.

– Miféle franczia bajtársaid vannak neked? – kérdé Dulemba a bretontól.

Harvey ekkor elmondá a dologházi francziák szomoru sorsát s az egész franczia csapat történetét. Elmondá elfogatásukat, uráli dolgaikat, elmondá a kegyelem utján történt megszabadulást, a veszélyes utazást s végre elmondá, hogy Atkarszkoff dologházi igazgató elkobozta társainak kegyelmi leveleit s azokat nem ereszti ki a dologházból.

Dulemba és neje összenéztek. Szivük megindult a szerencsétlenek sorsán.

– Nehéz dolog lesz ez, – mondá az úr, – majd meggondolom, mit és miként lehet segiteni.

Dulemba utána járt a dolognak s Harvey előadását igaznak találta. De tudta azt, hogy Atkarszkoff állása igen erős s hogy sikertelen beavatkozás esetén a francziák dolga nagyon könnyen alaposan elromlanék. Atkarszkoff haragja tönkre tehetné őket. Várt tehát és várakozásra intette Harveyt. Magántalálkozás alkalmával magától Atkarszkofftól győződött meg arról, hogy a francziák mintaszerüen viselik magukat.

Mikor a tavasz kinyilt: Demidoff herczeg jött Szent-Pétervárról szemlét tartani a katonai nevelőintézet fölött. A herczeg jó kedvében volt, lakomát adott az intézeti igazgatók és tanárok számára s a lakomára szokás szerint meg volt hiva a dologházi igazgató is, mint a ki szintén a katonai főtiszti karhoz tartozott.

Lakoma után Demidoff és Atkarszkoff előtt a véletlenségnek és a czélzatosság hiányának szinlelésével előhozta Dulemba a franczia foglyok ügyét. A herczeg érdeklődött irántuk s kérdést intézett Atkarszkoffhoz, miként viselik magukat.

– Igen jól, példásan, – mondá Dulemba készakarva megelőzve Atkarszkoffot – a miként a fogházi igazgató úrtól értesültem.

A herczeg az igazgatóra tekintett s ez akarva, nem akarva helyeslé Dulemba megjegyzését.

A herczeg vállára ütött Atkarszkoffnak s mosolyogva mondá neki:

– Eressze ki kedves igazgatóm az én kedvemért őket s aztán vezettesse elém, hadd lássam őket én is.

A parancs világos volt, az igazgató nem késlekedett, rögtön kiadá a parancsot, hogy a franczia foglyok öltözzenek fel tisztán s várják be a további rendelkezést.

A francziákat még azon a napon a herczeg elé állították. A herczeg nevüket, lakásukat s életkorukat kérdezé. Csodálkozott, midőn a 40–45 évesnek látszó francziák legidősebbje is csak 35 évesnek vallotta magát.

– Ti Napoleon katonái voltatok?

– Igen kegyelmes úr.

– Ismertem egykori uratokat s küzdöttem ellene. Derék katona volt. Ti pedig igazolványt kaptok tőlem s szabadon mehettek Nizsnei-Tsirszkájába. Ha ott is jól viselitek magatokat: remélnetek szabad a fölséges czár további kegyelmét.

Ezzel elbocsátá őket, utasitást adván szárnysegédének, hogy mindegyik francziának igazolványt és tíz rubelt adjon.

Elvégre tehát szabadok voltak Orenburgban. Ismét volt a kis csapatnak mintegy ezer rubel pénze, a melyhez még a dologházon kívül maradottak műszereinek s fölösleges ruháinak ára jött. Most már a biztonság érzetével szabadon utazhattak tovább. Mégis Dulemba tanácsára a dologházi ruhákat közönséges orosz paraszt ruhákkal cserélték ki.

Így indultak el 1824-ik évi juniusban Uralszk felé s julius elején szerencsésen oda értek. Itt már végképp elhagyták az Urál hegyeket, oly sok átélt szenvedésnek emlékeit s elhagyták az Ural folyó partjait is. Egy heti pihenés után gyalog szerrel útnak indultak Szaratov felé s minden baleset nélkül augusztus közepére oda értek. Pénzük ide érkezésük alkalmával volt még vagy hatszáz rubel.

A GAZ KALMUK.

(A francziák két csapatra oszlanak. – Az egyik csapat Lengyelország felé menekül. – Ennek nyoma vesz. – A kalmuk hajós-gazda. – Éjjel megrohanják a francziákat. – Kiteszik őket a puszta szigetre. – A halál révén.)

Szaratov, bár a Volga partján, már európai városnak tünt föl előttük. Házai, utczái, ipara, kereskedelme s különösen német lakosai azon csalódásba ejtették a francziákat, hogy ők most már Európa közepén vannak. Valóban itt az eddigi egyetértés, mely oly sok veszélyből kimenté s oly sok szenvedésben megnyugtatá őket, felbomlott közöttük.