Part 12

A szultán ama nejét, kinek udvarában a francziák alkalmaztattak, Kamerijének nevezték. E nő egykor legelső kedvencze volt a szultánnak, két gyermeke is született tőle. A francziák azt hitték, hogy e nő nem mindig volt mohamedán. Beszélt olaszul, görögül és francziául is. Az odalikok azt suttogták volt, hogy a szultán kegyét hét vagy nyolcz év előtt örökre elveszítette, mert a janicsároknak állhatatosan pártját fogta s e miatt mind a Kizláragaszival, mind a fő muftival, mind az udvar egyéb főtisztjeivel, sőt néhány kedvencz hölgygyel is összeütközésbe jött. Annyi bizonyos, hogy több év óta a szultán nem jött közelébe. Lakosztálya a téli háremnek egyik kiszögellő palotájában volt elhelyezve, melynek tetejéről gyönyörü kilátás nyilt a Jali Köszk és Top Kapu irányában végig a Boszporuson, föl Galata irányában és Topkhanénak rettentő háztömegeire s föl egészen Dolma-Bagcséig, melynek uj palotáját, az uj Bezikhtást már ekkor kezdték építeni.

Valami százhúsz odalik s kilencz bajadér állott Kamerije közvetlen szolgálatában. Az úrnő maga lehetett már mintegy harmincz éves, de még mindig kiváló szépség. Az időt és unalmat ő is a szokott háremi mulatságokkal, lakmározással, piperével, látogatással s látogatások fogadásával, táncz és zene élvezetével, de gyakori olvasással is űzte el. Két gyermeke, mindkettő herczeg, már az előző években, tíz évüket elérve, kivétetett keze alól s ettől kezdve szerette a könyveket is. Kis kézi könyvtárában olasz és franczia könyvek is voltak, több száz kötetre menők.

A francziák hamar észre vették, hogy Kamerije nem egészen keleti nő; hamar észrevették, hogy beszéli a nyugoti nyelveket. Csakhamar élénk vágy töltötte el őket az úrnőnek valahogy tudtára adni, hogy ők is nyugotiak, ők is tudnak francziául. De ennek módját nem tudták eltalálni. Az úrnőt megszólitani eunukhnak nem volt szabad, legalább nem volt szokásban; a Khadimbasit vagy társaikat kérdezni vagy megkérni egyáltalán nem merték. Ki tudja, minő féltékenység támadt volna ezekben, ha észreveszik, hogy a francziák különösen érdeklődnek valami után, a mi talán az úrnővel valamikép összefügg. Megjegyzendő, hogy az úrnő, noha az eunukhok, Khadimbasik és Kizláraga ellenőrzésének alá volt vetve, de ezen kívül lakosztályában és saját személyzete felett királynői hatalommal rendelkezett és semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy hatalma messze elér, mert alázatos látogatói közt gyakran voltak a leghatalmasabb pasák s miniszterek nejei és leányai is.

A francziák vágya nemsokára teljesült. A mód, melyet erre választottak, alkalmasnak bizonyult. Volt az odalikok közt két fürge, szép lányka, Beie és Ezma nevü, kiket az úrnő különösen kedvelni látszott. Leggyakrabban ezek voltak az úrnő társaságában s maguk közt is gyakran értekeztek egymással. Egy ily értekezésük egyszer a francziák, illetőleg Henri és egyik társa közelében történt. Henri észrevevén, hogy hangját az odalikok mindenesetre meghallják, társaival francziául kezdett hangosan beszélni. Az odalikok csakugyan egyszerre oda néztek, a mint a hangokat meghallották s Beie azt mondá társnőjének:

– Nini, az uj szolgák olyan nyelven beszélnek, mint a szultánnő, hallgasd csak, hallgasd csak.

A francziák mintha észre sem vették volna e felkiáltást, tovább beszélgettek. Beie oda ment hozzájuk:

– Hogy mertek ti, – mondá, – a szultánnő nyelvén beszélni?

A francziákat mosolyra gerjeszté e gyermekes kérdés. Az a két ifju leányka bizonyosan azt gondolta, hogy az a nyelv csak szultánnők számára van feltalálva. Henri azt felelte:

– Ezt a nyelvet beszéljük mi kis gyermekkorunk óta és mindaddig fogjuk beszélni, míg meg nem halunk, vagy a szultánnő ezt meg nem tiltja.

– De megtiltja ám, nekünk is megtiltja, azért mi abból egy szót sem értünk.

– De álmodni – felelt Henri – mégis csak azon a nyelven álmodunk; aztán nem tiltja meg minekünk mert nem tudja, hogy miféle nyelven beszélünk.

– Majd megmondom én, mert én is hallottam, Ezma is, hiába tagadnátok.

– Nem is tagadjuk, csak arra kérünk benneteket, ne szóljatok a szultánának.

E kérelem csak olajat öntött a tűzre. De Henri épen erre számított. A két odalik súgva-búgva eltávozott és a francziák bizonyosra vehették, hogy néhány percz mulva már Kamerije értesülve lesz az ő nyelvismeretükről.

Úgy is lett. A szultána csakhamar hivatá őket a nagyterembe. E terem méltó lett volna tündérek és tündérnők számára. Padlata márvány, fehér és rózsaszínü koczkákból összeállítva, falszőnyegeinek arabeszkjei aranyból és bíborból, a terem négy sarkán négy kis szökőkút művészileg kifaragott medenczével s a medenczék pereme kirakva drágakövekkel. Kamerije szultána egy kis szofra – alacsony asztalka – előtt ült drága szőnyegen; a szofrán serbet, szakiz s egyéb női nyalánkságok. Henri és társa a szokott ünnepélyes és alázatos modorban megjelent a szultána előtt s aztán intésére háta mögött helyet foglalt.

– Micsoda nyelven beszéltetek ti Beie és Ezma előtt? – kérdé a francziákat.

– Mi franczia nyelven beszéltünk, felséges úrnő.

– Hol tanultátok azt a nyelvet? Egyiptomban vagy Tuniszban?

– Mi Francziaországban tanultuk, ez anyanyelvünk, mi francziák voltunk.

Az úrnő figyelmét rendkívül lekötötte e nyilatkozat. Egész kiváncsisággal kérdezősködött a francziáktól s ezeknek a legapróbb részletig el kellett mesélniök egész életük sorsát, kalandjaik és szenvedéseik egész végtelen sorozatát.

A szultána folyton élénk érdeklődéssel hallgatá az elbeszélést. Különösen Karaszor bég háremének belső viszonyairól néhány kérdést is intézett a francziákhoz. Végre őket igen értékes ajándékokkal ellátva, e szavakkal bocsátá el:

– Ezentúl mind a hárman mellettem lesztek s szolgálatomra álltok.

– Fönséges szultána, – mondá Henri, – ennél nagyobb boldogság minket nem érhet e földön, hanem mikor a szeráljba hozattunk, nekünk kiadatott a parancs, hogy mi csak a Khadimbasinak és Kizláragaszinak engedelmeskedünk.

Kamerije úrnő egész büszkeséggel felelt.

– Bizonyosan elfeledték azt a parancsot kiadni, hogy a Khadimbasi és Kizláragaszi meg nekem engedelmeskedik – majd eszükbe juttatom.

A francziák eltávoztak. De legelső gondjuk mégis az volt, hogy a Khadimbasit fölkeressék, neki mindent fölfedezzenek s becses ajándékaik egy részét – mint előtte mondák: az egészet – neki átadják. Egyúttal dobtak valamiféle ajándékot eunukh társaiknak is. Ki tudja – gondolták – nem fog-e a szultána nagy kegye miatt nagy féltékenység támadni valakiben s a nők és szolgák cselszövényének e rettentő nagy palotájában, melynek benső élete kívül esik a nagyvilág figyelmén s melyet nem ellenőriz az igazságszolgáltatás semmiféle neme, a kegy nem változik-e át rájuk nézve halálos bűnné és halálos büntetéssé?

Napok és hetek múltak azonban és a francziák semmi hátrányos változást nem vettek észre. A Khadimbasi oly bizalmas volt hozzájuk, mint eddig; eunukhtársaik csak úgy néztek reájuk ezentúl is, mint ennekelőtte; a szultánt és a Kizláragát ezentúl sem látták soha is. Hanem az odalikok magatartása világosan mutatta, hogy valaminek mégis történni kellett. Ezek elhalmozták, körülrajongták a francziákat bizalmukkal, kedveskedéseikkel; örökké futkostak hozzájuk, örökké a nyakukon csüngtek s ezerféle kéréssel ostromolták őket éjjel-nappal, óránként és perczenként. Alig volt az odalikok közt csak egy is, kinek az icsoglánok, azankoglánok, sőt a bosztandzsik közűl is egy vagy több ifjú férfinak arcza meg ne tetszett volna. Minden odalik képesnek tartotta a francziákat arra, hogy őt az ő Alijához vagy Rusztemjéhez közel menni vagy vele találkozni segítse. S aztán az odalikok folyton változtak.

Az idősebbek helyett folyton fiatalok s a kegyvesztettek helyett, a kikre tudniillik Kamerije valamiért megneheztelt, újak jöttek. Az újon jöttek legnagyobb része szomorúan emlékezett vissza valamely szép, erőteljes ifjúra, a ki már vagy az övé volt, vagy az övé lehetett volna. Ezek aztán csudálatos, gyakran felette ügyes, gyakran egészen gyermekes terveket főztek ki agyukban az elhagyott imádónak, vagy imádottnak értesítésére. S a francziák lettek volna hívatva mind e terveket végrehajtani. Szegény francziák: egynek sem volt már meg ifjúsága, de ha mindegyik valami csoda erejénél fogva száz ifjúságot érzett volna szívében: mind a száz talált volna édes és kimeríthetetlen foglalkozást az ifjú nők és leánygyermekek ezen bájos társaságában.

A francziák társaságát különben naponként igénybe vette Kamerije úrnő. Egy alkalommal mutatott nekik egy szép aczélmetszetű arczképet, mely egy kedves arczú nőt ábrázolt.

– Ismertétek e nőt? – kérdezé.

A francziák jól megnézték a képet s azt felelték: nem ismerték.

– Pedig ez Jozefine arczképe, a ki a ti nagy császártok neje volt s a kit a császár szintén elhanyagolt egy másik nejének kedvéért.

A francziák jól emlékeztek a névre. Jozefinről egész legenda élt a hadseregben. Monteau, kit a kalmukok a Volgán megöltek, ismerte is őt személyesen s beszélt róla az uráli bányákban eleget. Most mindez eszükbe jutott a francziáknak. S az úrnőnek mindent, a mit tudtak, a legapróbb részletekig el kellett beszélniök.

Így teltek el a hónapok és az évek. Kamerije állandóan megmaradt saját palotájában, a nyári hárembe sohasem költözött át, legföljebb látogatásképen. A francziák folyton vele voltak, a Bairám-ünnepek alatt ők kísérték, szárazi vagy tengeri kirándulások alkalmával ők mindíg mellette voltak. Egyszer valahogy megtudták azt is, hogy Kamerije görög nő volt s eredetileg Mária névre kereszteltetett, de valami nagy családi szerencsétlenség alkalmával a szerálji hárem szállítóinak valamely gonosz rokona által orvúl eladatott. Mostani nevét, mely azt jelenti: a szépség holdvilága, ott nyerte a háremben. A francziáknak is nagy bizalmuk, majdnem vallásos ragaszkodásuk volt a szép és kegyes szultánnő iránt s már-már azon édes remény kezdett bennük gyökeret verni, hogy ő lesz az, ki nekik visszaadja a szabadulást.

A szabadulás reményét a francziák nemcsak a szultána kegyességére alapították. Vagy legalább, midőn a honvágy erőt vett rajtuk néha, tervezgetéseik a kegyelem esélyein kívül sok más esélyre is kiterjedtek. Pár év alatt meggyőződtek arról, hogy ők a bosztandsik és azankoglánok, sőt a kapidzsik közé is könnyen elkeveredhetnek rövid időre. A szerálj szolgálatában álló ez egyének száma több ezerre ment s Henri egyáltalán nem tartotta lehetetlennek ezek közt a városba kijutni s onnan közönséges öltönyben tovább állani.

Egy másik kedvező alkalom évenként a Bairám-ünnep alkalmával állott elő, a mikor a hárem hölgyeit utczákra, térekre, csónakmulatságba, vagy valamely tengerparti köskbe kellett kisérniök s a mikor mind a hölgyek, mind a háremőrök nagyon sok szabadságot vettek igénybe.

Az agguló szultán birodalmának ügyeivel s az örökös háborukkal lévén elfoglalva, keveset gondolt a háremmel s azért itt sem oly pontos, sem oly szigoru nem volt a fegyelem, mint a hagyományok szerint régebben volt s most is kellett volna lenni. E körülmény szinte ingerelte a francziákat valamely szabadulási vállalat kitervezésére. Terveik azonban csakis üres tervek maradtak. Öreg legények voltak már, közel az ötven éves korhoz. Életük elég kényelmesnek, sorsuk eléggé biztosnak látszott s okuk egyáltalán nem volt valamely véletlen vagy ügyetlenség által életüket veszélyeztetni. A felett nem kételkedhettek, a Khadimbasi abból nem csinált titkot s a háremi anekdóták egész serege világosította őket fel arról, hogy a legkisebb hűtlenség, a szökésnek bárminő kisérlete halált s úgy lehet, kínos halált von maga után. S éppen azért mind a hárman beleegyeztek abba, hogy vagy a teljesen biztos alkalmat lesik ki, vagy megvárják Kamerije úrnő önkénytes kegyelmét.

Az úrnő egyszer elő is hozta nekik úgy távolról és minden czélzatosság nélkül a szabadulást. Francziaországról kérdezősködött s midőn a francziák különös hévvel és érdekeltséggel beszéltek gyermek és ifjúkorukról, azt kérdezé tőlük:

– Szeretnétek-e most látni Francziaországot?

– Fenséges szultána, mi most is szeretnénk haza menni, – mondá Henri.

– Haza menni? Hiszen nem vagytok ti most már francziák, hanem az én szolgáim.

– Mióta a fenséges úrnő szolgálatában állunk, – mondá Henri, – azóta nem jutott eszünkbe haza kivánkozni, de fenséged kérdésére igazán kellett felelnünk.

Az úrnő erre nem felelt s az e tárgy feletti beszélgetés abban maradt.

Később egy uj odalikkal ismerkedtek meg, kinek Dzsemile volt a neve s ki Egyiptomból, Kairóból került a nagyúr háremébe. E lányka az úrnők mulattatásának sokféle nemét ismerte; fiatal, csinos és igen virgoncz nő volt, a ki gyermekkorában Kairóban egy franczia háznál, franczia nők körében töltvén néhány évet, franczia nyelven is meglehetősen tudott beszélni.

Ez egyszer a francziák előtt a nélkül, hogy ezek eredetéről tudott volna valamit, elbeszélte, hogy Kairóban egyszer egy franczia nőt bevittek Mehmed Ali háremébe, ezt azonban megtudván egy franczia nagyúr, ki a francziák szultánjának – miként ő a királyt nevezte – titkos megbizottja volt Kairóban, azt izente Mehmed Alinak, hogyha a franczia nőt el nem ereszti és ki nem adja: százezer katonával fogja őt megtámadni, városát elpusztítani s minden kincsét és háremét elrabolni. Erre Mehmed Ali a gyaurtól megijedt, Sztambulba küldött segítségért, de itt nem adtak neki, mit tehetett tehát egyebet, kiadta a franczia nőt, hanem boszujában annak fele haját lenyiratta, szemöldökéről minden festéket lemosatott s kusakját – övét – nem engedte a derekára tenni, hanem a nyakába akasztotta. Mi volt, mi nem volt igaz az odaliknak eme meséjében, mely úgy a gyaurok gyülöletét, mint a háremből való szabadulás szégyenteljes voltát czélzatosan látszott hirdetni: a francziák figyelmét mégis fölgerjesztette a mese. Ők azt fölötte természetesnek tartották, hogy a hatalmas Francziaország követének felszólítására az egyiptomi pasának engedelmeskedni kellett. Igen, de ők is francziák, ők is szolgaságban vannak, ha ők a franczia követhez fordulnának: ők is bizonyára rögtön elnyernék a szabadságot. Meg nem foghatták, hogy ez nekik eddig nem jutott eszükbe, holott oroszországi bujdosásuk közben hányszor küldhettek volna levelet valamelyik franczia követnek. E töprengésüket el is mondták a legközelebbi kedvező alkalommal a szultánnő, Kamerije előtt.

– Ha nekünk, – úgymond Henri, – akkor annyi eszünk lett volna, mint most, mily könnyen megszabadúlhattunk volna csak egy levél által, melyet a franczia követhez kellett intéznünk.

– Az a levél lett volna árulótok s az a levél szerezte volna meg nektek a halált, valamint most is biztosan megszerezné, ha megkisértenétek, – mondá Kamerije.

A francziák egymásra néztek. Összevillant szemük azt jelenté, hogy az úrnőnek alighanem igaza van. Hiába, ők még mindig igen hiszékenyek.

– Azonban ne törjétek a fejeteket, – folytatá a szultána. – Egyszer, ha el nem felejtem, én alkalmat nyujtok, hogy biztosan haza mehessetek, ha éppen akarjátok.

– Masallah! – Fenséges szultána, a mint az isten akarja, de mi óhajtjuk.

A biztos menekülés, a veszély és üldöztetés nélküli szabadság édes ábrándja tölté el a francziák szívét. A honvágy most feszité keblüket erősen, – most legelőször, ama hatodfél év óta, mióta a szultán háremébe bejutottak. Kamerije nemes szívéről már nem egy jelenség után teljesen meg voltak győződve s bár nehezen, de mégis az öröm bizonyos jelével várták az időt, a mikor a Kamerije által megigért alkalom be fog állani.

E beszélgetés az 1839-ik év junius havának valamely napján történt. De a várt alkalom helyett váratlan és borzasztó szerencsétlenség következett be.

A TÖRÖK SZULTÁN MEGHAL.

(Ujabb aggodalmak. – A jó szultána megbukik. – Gülnár szultána. – A három franczia együtt marad most is. – Kirándulás Kis-Ázsiába – A francziák megszöknek.)

A hónapnak utolsó napján a Kizláraga kegyetlen parancsot adott ki a hárem őrizetére. Minden termet, minden folyosót, minden erkélyt, a hárempalotának a kertre nyuló minden kijáratát kettős eunukh legénységgel szigoruan kellett őrizni. A Khadimbasik mindegyike elmozdíttatott saját háremosztályának vezényletétől s mindegyik osztály más-más Khadimbasit kapott. Kamerije osztályába s a francziák és társaik élére egy czifra, fényes öltönyü, kifúrt fülü vén ethiópiai eunukh állíttatott, ölnyi magas termettel, nagy poczakkal, fekete szerecsen arczczal. Valóságos vadállat, kivel a francziák alig mertek, de alig is tudtak beszélni, mert nyelvét igen kevéssé értették meg. A nappalnak és éjszakának minden órájában kivont, élesre köszörült karddal s övében töltött pisztolyokkal járt sorba – körülnézni és fülelni minden ajtónál, ablaknál, a termeknek és folyosóknak minden szögletében.

A francziák csakhamar megtudták a rettenetes változásnak okát. A szultán, II. Mahmud, nagy betegségbe esett. Halálát várták. Az odalikoknak minden táncz, zene, mulatság szorosan el volt tiltva. Kamerije úrnő folyton térdepelt és imádkozott s örökké morzsolta teszpijét. Alig vett magához valami ételt és italt, nem foglalkozott piperével sem; ültében, imádkozó helyzetében szunnyadott valami keveset, körülötte a termekben kellett lenni az odalikoknak is, kik éjszakára szintén nem fekhettek le szokott módon s úrnőjükkel együtt enteriben és kusakkal, felső női kabátban és felkötött övvel kellett virrasztaniok. A bajadérokat egy sötét kamrába zárták be, kik hajukat tépve és jajgatva mentek ki a háremből. A sötét kamra ama palotában volt, mely a szultán legbelső palotáját a hárempalotától elválasztja s mely Eszki-Mabein szeráljnak neveztetik.

Szerencsére vagy szerencsétlenségre ez az állapot csak két napig tartott. A következő napon az esti órákban Mahmud szultán meghalt s nyomban rá a háremben kikiáltatott, hogy a padisah behunyta szemeit, az Imám ül Müzlemin próféta szine elé hivatott, az Alem penah elszenderült, a Zilullah Alláhnak fényességében gyönyörködik immár s a Hunkiár az ő világverő karjait összetette. Ennek megtörténtével a hárempalotának ajtai és kapui bezárattak és beszegeztettek s az eunukhok a szultánákkal, hanumokkal, odalikokkal s mindenféle nő és férfi cseléddel együtt siralomházi foglyokká tétettek, várván, hogy az uj szultán valamennyit kivégeztesse, vagy valamely távoli palotában elzárassa, vagy ha az ő végtelen kegyelmének úgy tetszenék, őket kegyeibe fogadja.

Szomoru napok következtek most a francziákra. Nemcsak rájuk, hanem az egész háremre vagy legalább Kamerije szultána udvarára. A francziáknak most volt alkalmuk egy pillanatra betekinteni a háremi cselszövények rémes titkaiba. Kamerije úrnő a halál bekövetkezte után rendkivüli tevékenységét fejtett ki. A vad éthióp Khadimbasit s valószinüleg másokat is megvesztegetve, folyton érintkezett a külvilággal s a diván tagjaival. Uj szultánná Abdul Medsid, a fiatal 15–16 éves herczeg kiáltatott ki még a hajnali órákban a halál napján. Kamerije, mint erről a francziák részint akkor, részint később értesültek, arra törekedett, hogy gyülöletének tárgya, Husszein pasa, ki a janicsárokat kiirtá, kivégeztessék, vagy legalább hatalomra ne juthasson s Sztambulba vissza ne hivassák s az agg Koszrev pasa mellőzésével Akhmed Feazi pasa tétessék nagyvezérré. Így remélte ő, hogy a háremben meg fog maradni s a Valide ellenében is, ki neki halálos ellensége volt, némi hatalmat és befolyást fog gyakorolni jövőre ép úgy, mint eddig s mint ifjú korában.

Czélját azonban nem érte el, sőt minden épen ellenére történt. A Valide szultána Khoszrevvel, Halil pasával és Husszeinnal egyetértve egy éjjeli dívánülésben uralmat vettek az új szultánon s a szultán Abdul Medsid Khoszrevet nagyvezérré, Halil pasát a hadsereg főparancsnokává nevezte ki, Husszein pasát pedig Sztambulba hívta vissza s nagy jutalmakkal és kitüntetésekkel halmozta el. Kamerije, midőn ezekről értesült, földre veté magát, s haját és ruháját tépve sírt és zokogott.

Szegény francziáknak majd a szívök szakadt meg, midőn az úrnőt, kit úgy tiszteltek és imádtak s kit oly nagynak és hatalmasnak ismertek, ily nagy szerencsétlenségben s ily leírhatatlan gyötrelmet szenvedve kellett látniok. Önsorsuk, saját szabadságuk reményének eltünte eszükbe sem jutott. Szívük csak a kegyes úrnőért vérzett, kit még csak nem is vigasztalhatának. Mind e gyásznak azért kellett bekövetkezni, mert Kamerije szövetségese Akhmed Feazi, az akkori Kapudán pasa hajóhadával az egyiptomi vizeken volt s kellő időben Sztambul alá nem vitorlázhatott.

Minderről azonban Kamerije úrnő nem beszélgetett, legalább a francziáknak semmit nem mondott. Folyton imádkozott, ájtatoskodott s kedvencz rabnőit törekedett magához édesgetni. A Valide boszús volt rá s a háremi suttogó hírek szerint Kamerije szultánát szomorú végzet fenyegette: vagy a halál, vagy az eladatás. Legjobb esetben valami távol palotában vagy köskben való elzáratás, mely egyenlő volt az örökös száműzetéssel. Ez esetben néhány odalikot, kik nem kellettek a Kizláragaszinak vagy a szultánnak és a kik önkényt vállalkoztak az úrnő sorsára, kiválaszthatott magának. Kamerije három főkedvenczét, Beiét, Ezmát, Dsemilét s még hármat törekedett megszerezni – de nem nagy sikerrel. Míg sorsa eldöntve nem volt: addig a hálátlan leánykák nem igen hajtottak szavára.

A francziák értesültek arról, hogy a száműzött és elzárt szultánákat szintén eunukhok őrzik s ők óhajtottak volna Kamerijével együtt távozni a szeráljból, de ez óhajtásuk kijelentése egyenes botorság lett volna. Hasonló esetekben az eunukh büntetésnek tartja a száműzött nőkkel való eltávozást s az ellenkező szándék nyilvánítása titkos összejátszás gyanúját s a gyanú a halált vonhatta volna maga után. Némán és sóvár lélekkel várták tehát azt, a mi történni fog. Csak azért könyörögtek a gondviseléshez, hogy őket ne szakaszszák el egymástól, hanem vagy együtt hagyják a háremben, vagy együtt küldjék el Kamerije úrnővel.

Julius tizedikén az úrnőnek tudtára adták, hogy a régi Beziktásba fog elvitetni és elzáratni. Tehát az ifjú szultán az ő gyermeki kedélyével mégis ellenállt a Valide akaratának s elhárítá az úrnő fejéről mind a halált, mind az eladás gyalázatát. Az odalikok mindjárt jobban hízelegtek megint az úrnőnek, de a három kedvencz közűl mégis csak egyedűl Ezma vállalkozott az úrnő követésére. Dsemilét a Khadimbasi tiltotta le, Beie pedig határozottan megtagadta.

A következő nap reggelén a francziák Kamerije úrnőt már nem találták a háremben. Éjjel az úrnőt elvitték s többé nem is látták őt soha és hírét sem hallották. Hogy az elszállítás tudtuk nélkül történt meg: ez világosan bizonyítá, hogy Kamerije úrnővel más eunukhok küldettek el. Ők a szeráljban maradtak, de legalább egyik vágyuk, hogy egymástól el ne szakíttassanak, mégis teljesült. Valószínüleg azért, mert ajándékaikból mind a régi, mind az új Khadimbasi jobbnak látta őket valamennyiüket a háremben tartani.

Új és bizonytalan sors állt megint a francziák előtt. Különös úrnőjük, kinek háremosztályába beosztattak volna, sokáig nem volt. Az elhunyt szultán háremhölgyei közűl nagyon sokat elszállítottak a szeráljból s az odalikok nagy részét is a szultán elajándékozta kedvencz pasáinak. De ajándékozott el eunukhokat is, kiknek helyét azonban újak foglalták el.

Furcsa dolgot beszéltek titkon suttogva eunukhok és odalikok. Beszélték, hogy a szeráljt a katonaság megfogja támadni; hogy a janicsárok, kiket az elhunyt szultán kiirtani rendelt, összesereglenek Európából, Ázsiából, Afrikából s a földnek minden részéből, folyamok és tengerek mellől, a hova elszéledtek s mikor majd százezeren lesznek, akkor majd megtámadják a szeráljt s halálra keresik ellenségeiket, kik az elhalt szultánt ellenük felbujtották. Suttogták, hogy ugy fognak cselekedni, mint hajdan, mikor Mahmud szultán trónra lépett s mikor a janicsárok megtámadták a szeráljt s leöltek kétszáz kapidzsit, ezer icsoglánt, hatszáz bosztandsit, minden azankoglánt, minden eunukhot, minden szakácsot, szolgát, pipatisztogatót s magát a szultánt is csak a próféta zászlója, a Szandzsák Serif mentette meg, melynek árnyékába a vérittas ádáz janicsárok nem mertek belépni. Szerencsére mind e borzasztó jövendölésből semmi sem teljesedett be.