Part 11

A terv sikerült is. A lányka kettős ruhát vett magára. A faházikóban egyiket leveté, a fiú abba felöltözött, saját ruháját az eresz alatt elrejté s ekként belopózott a rabszolganők lakhelyére, innen pedig az odalikokkal együtt a hárembe, melynek elég terme és fülkéje volt arra, hogy mind az úrnők, mind az eunukhok figyelmét elkerülje. Ez a csíny igen gyakran sikerült s az odalikoknak nem kis mulatságukra szolgált.

Egyszer azonban a fiú több napon át a háremben maradt, teljesen bízva mind ő, mind az odalikok abban, hogy a fiú távolléte a rabszolgatanyán feltünni nem fog. Talán nem is tünt volna fel, mert a cserkesz szolgákkal nem igen törődtek, miután megszökésüktől tartani nem lehetett – ha véletlenül két odalik egymás közt keservesen össze nem vesz s boszujok a titkot föl nem fedezi. Az egyik odalik ugyanis, kit a másik földre gyűrt és összevérezett, rögtön futott az első úrnőhöz s annak szívszakgató panaszok és siránkozások közben elmondá az egész gonoszságot. A mi pedig a dolgot sulyossá tette, az abból állt, hogy a fiú épen akkor is a háremben rejtőzött.

Az úrnő egészen felháborodott a példátlan merényleten. Az odalikot kivallatá s megtudta azt, hogy a cserkesz fiu és leányka ki- és beeresztése alkalmával mindig jelen szokott lenni Bülbül Baba is, ki azonban semmit sem tudott a dologról. Az úrnő különben is haragudván a vén eunukhra, a miért ez a harmadik nő üldözése körül nem járt kezére, elhatározá most annak láb alól eltételét. De miután a bég e pillanatban nem volt otthon, az odalikot egy kerevet lábához saját kezeivel megkötözé, nehogy időközben eljárjon a szája, maga pedig százszor is lemorzsolta a teszpijén, olvasóján, szokott imádságát, hogy ekként könnyült lélekkel várja be a bégnek hazaérkezését.

Szerencsére az odalik kimaradása szemet szúrt társnői közt s gyanujok támadt: vajjon boszujában, dühében nem árulkodott-e az úrnő előtt. A cserkesz fiút rögtön kicsempészték a háremből s aggodalmukban az esetet fölfedezték Henri előtt, bízván ennek jólelküségében s egyuttal megkérvén őt, hogy segítsen nekik kilábolni a fenyegető bajból, ők készek mindent életre halálra eltagadni és a föltétlen tagadásra a cserkesz leánykát is rábírni.

Henri rögtön ment a vén eunukhoz.

– Baj van, – mondá, – nagy baj van Bülbül Baba. Az odalikok azt álmodták, hogy egy szemtelen férfi sok napon át ott rejtőzködött a háremben.

– Együgyü Hanari, hát mi nagy baj van ebben? – szólt az öreg Henrihez, kit mindig Hanarinak nevezett. Ki tudná a madárnak megtiltani, hogy a fejünk felett át ne repüljön és a bolond álomnak megtiltani, hogy az alvót meg ne lepje?

– Igaz az Bülbül Baba, hanem egy odalik ébren is látta a férfit s meg is jelentette az úrnőnek, a ki csak a kegyelmes béget várja haza, hogy Bülbül Babát elárulja.

– Részeg vagy te Hanari, bizonyosan annyit ittál, hogy ötven korbácsot szeretnél rá enni.

Henri elmondá most az egész históriát a mogorva eunukhnak rettenetes lelki gyötrelmére, kivel ilyen eset még sohase történt. Henri egyúttal magára vállalta, hogy mindent kiegyenlít, beszélni fog a cserkesz fiúval, megnevezi az árulkodó odalikot s tanácsolta Bülbülnek, hogy a béggel ő beszéljen először s közölje vele, hogy az odalik haragtól és nargilétől megbódulva miket beszélt az úrnőnek, mily nagy lelki háboruságot okozott ezáltal annak s mily nagy büntetést érdemel ezért.

Bülbül Babának tetszett a terv. Henri rögtön ment a cserkesz fiúhoz s megmondá neki, hogy ha száján kiejt valamit, őt megfojtják, testvérjét pedig megkorbácsolják meztelenen. A fiú hősiesen fogadott mindent és semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy fogadását megtartja, ha tüzes harapófogóval csipkedik is. A vén eunukh elkészíté előre a béget, úgy, hogy mikor az úrnő magához hivatá s közlé vele a rettenetes titkot, a bég azt felelé:

– Tudom, tudom, Bülbül Baba megmondta már; – az odalikot korbácsoltasd meg, a miért a te nemes szívedet ily hazugsággal úgy megháborítá.

Az úrnő pattogni kezdett s végül azt mondá, hogy a cserkesz most is a háremben van. A bég erre teljes hideg vérrel oda rendelé az összes háremőri személyzetet, oda hozatott egy széles pengéjü kardot s azt mondá az úrnő előtt:

– Minden ajtóhoz kettős őr állíttassék. Az úrnő megvizsgálja a háremet és ha ott idegen férfi találtatik: ezzel a karddal először az a férfi s másodszor Bülbül Baba összeapríttassék.

Az úrnő elhallgatott, de azért a viszgálatot teljesité. Természetesen nem lett belőle semmi. Hanem a cserkesz fiút is a legelső hajóval Sztambulba a vásárra szállították. De ettől az időtől kezdve a francziák szerencséje meg lett alapítva a vén eunukh előtt.

Igaz, hogy ez a szerencse csak annyit jelentett, hogy ezentúl sem maga nem kételkedett, sem kémeket nem állított a vén eunukh a francziák ellen. Bízott bennük egészen s a bizalom árnyékában a francziák is sokkal bizalmasabbakká váltak az odalikok irányában. Ezek virgoncz, pajzán, gyakran kaczér enyelgései elől nem tértek ki többé oly hidegen s a háremi szórakozás mindazon titkos örömeit élvezhették, melyet csak személyes helyzetük megengedett.

A francziák török neveket kaptak az áttérés alkalmával. Henrinek Jusszuf Hanari név adatott s többi társa is Iszkender, Kabuk, Mussza, Ibrahim s egyéb ilyféle névhez jutott, leginkább olyanhoz, mely a keresztyéneknél is, de a törököknél is divatban van. Egymás nevét mégis sok időbe telt, míg egészen megtanulták s nem utolsó mulatságuk volt a sok apró zavar, melyet a neveknek maguk közt előfordult gyakori eltévesztése a háremben okozott.

Több mint harmadfél évi háremi élet után elvégre Karaszor bég elhatározta a francziák eladását. Bár – úgy látszik – szerette őket s bár fiait és leányait franczia nyelvre is általuk taníttatta: mégis a pénzvágy erősebb volt nála, mint a személyes vonzalom és megszokottság s 1833-ik év augusztus hónapban az összes francziákat hajóra rakatta, hogy őket Sztambulba elszállítsa.

Sajátságos érzelemmel váltak meg a francziák Trebizondtól s kivált a háremtől, habár rövid időre is. E férfiak elérték már életük delét a nélkül, hogy állandóan nőtársaságot élvezhettek volna. Tizennyolcz-húsz éves ifjú korban a nagy császár katonái, s aztán rögtön részesei a rettentő moszkaui hadjáratnak, átszenvedve a visszavonulás leírhatatlan kínjait; aztán hadi foglyok, bányafegyenczek s tizenkét év óta szökevény bujdosók, soha egy nyugodt hónapjuk nem volt, melyben a családi élet nemes örömeire gondolhattak volna is. S ha lett volna is alkalmuk: a kiolthatatlan vágy, haza jutni Francziaországba, eltiltá őket a megtelepedés s a valódi szerelmi viszony vállalatától. Kalandjaik és szenvedéseik alatt gyakran majdnem végképp megtört lélekkel, kialudt ifjukori ábrándokkal s elhervadt reménynyel már-már odajutottak, hogy szívük elkeményedjék s kedélyük örökre elvaduljon. Igy jutottak a hárembe, a gyermekkedélyű, ugrándozó odalikok közé. A vén harczosnak, ki csak durva és rettenetes jelenségeit ismeri az életnek, legnagyobb örömét gyakran egy madár, egy eb, egy kis gyermek képezi. A francziák lelke mintha újjá született volna a fiatal nők társaságában. E nők míveletlenek voltak, de tudtak csevegni. Csak ösztön vezette őket, de tudtak játszani és kaczagni. Harag, viszály, cselszövény volt elemök, de tudtak bizalmasok lenni. Kedélyük, mint az enyhe napfény, deríté föl a francziák borús lelkületét. E lelkület mélységeiben még mindig maradt sötétség és bánat, de a francziák, mikor búcsutlanul elhagyták a háremet, mégis úgy érezték magukat, mintha családjuktól kellett volna örökre elválni.

Búcsuzni nem lehetett sem az odalikoktól, sem az úrnőktől, sőt még Bülbül Babától sem. Az odalikok nem is tudták, hogy a francziák végképp eltávoznak. Valószinüleg nem is törődtek vele sokat. Az úrnőkhöz természetesen közelíteni sem volt szabad. De mégis meglepte őket, hogy mikor Bülbül Babához mentek, hogy tőle nagy hálálkodással elbúcsuzzanak, ez egész durván mondá nekik:

– Esztelenek, mit mozgatjátok nyelveteket; az ökör, ha kiszakasztják a falkából, hogy vásárra vigyék, megy amerre hajtják. Alláh adjon üdvöt az igazhivőknek.

Keserü szavak, melyek fölébresztették a francziákat az álmodozásból. Ők rabszolgák és ők most már maguk is keleti emberek. Ez alkalomra rájuk adott uj és fényes ruhájukban szótlanul mentek a hajóra Szanatoglu utódjának, a bég uj örmény titkárjának kiséretében. A hajó minden különös viszontagság nélkül ért szeptember közepén Sztambulba s vetett horgonyt a Kara-Kői Kapúszi irányában.

A TÖRÖK SZULTÁN HÁREMÉBEN.

(A sztambuli rabszolgavásár. – Három franczia együtt marad, a többinek nyoma vesz. – Kamerije szultána. – A háremi élet.)

A hajó ugyanaz volt, melyen a francziákat három évvel azelőtt a gelencsiki kikötőből Trebizondba szállították. Ott volt a hajón Karaszor bég, ott volt a piszkos örmény titkár is, noha nem a régi Szanatoglu. Még a hajóslegénység is csaknem a régi volt. Sőt a szállítmány is hasonlított a régihez. Néhány erőteljes cserkesz fiu, néhány gyönyörü, serdülő cserkesz leány és a francziák. Csakhogy a francziák most már mégsem a régiek valának. Csak sorsuk volt a régi, vagy legalább méltó a régihez.

A hajó az Aranyszarv torkolatánál Galata előtt vetett horgonyt. A francziák két napig a hajón maradtak, két napig nem volt szabad onnan távozniok, sőt az első napon a födélzetre sem jöhettek ki. Ezen a napon háromszor-négyszer is megfordult a hajó kaikja a Laleli Mahalle és a hajó között. Jól látták ezt a francziák, de nem tudták azt, hogy a kaiknak miféle nagy, sürgős dolga lehet a Laleli városrészben. De nem is sokat törődtek vele. Félni nem féltek, hiszen a legrosszabb sors, mely rájuk várt, nem volt egyéb, mint hogy Karaszor bég háremszolgálatából más török főurnak, talán a szultánnak háremszolgálatába lépnek át. Csak a kiváncsiság volt nagyobb náluk mint török és cserkesz rabtársaiknál.

A harmadik napra virradóra a hajó fölszedte a horgonyt s néhány száz öllel tovább vitorlázott nyugot felé s egyúttal közelebb a parthoz, hol ismét egy csomó apróbb és nagyobb hajó között horgonyt vetett. Ugyane reggelen a francziák, valamint a többi rabok is külön-külön csapatban kiszállittattak a szárazföldre s elvezettettek a bazárba.

Ez a bazár valóságos rabszolga-árucsarnok volt ősidők óta. Az európaiak, az olaszok, francziák, németek bagnónak nevezték folyton s nevezik most is, a törökök pedig Balik-bazárnak. Ott fekszik a Laleli és Kara-Musztafa városrészek között s roppant terjedelmü nagy födött helyiségekből áll, melyeken elég titkos és jól zárható fülke van a rabok és rabnők biztos őrizetére. II. Mahmud szultán ugyan szigoruan eltiltotta néhány év előtt a személyes rabszolgakereskedést Sztambulban, de tilalmának nem lett egyéb eredménye, mint az, hogy ezentúl a vám- és rendőrhivatalnokokkal óvatossabban kell alkudni s őket jobban meg kellett fizetni mint előbb. Még a szerálj számára is igen gyakran itt vásárolták össze a szükséges szolgaszemélyzetet vagy legalább a hiányokat időnként innen pótolták. Mindezt csakhamar megtudták a francziák is, a mint a bazárban elhelyezkedtek.

A bazárban eddigi urukat, Karaszor béget sohasem látták. A négy napon át, a meddig itt voltak, csak az örmény titkár volt velük. Nyilvános eladásra egyébiránt nem állitották ki őket. Minden jel oda mutatott, hogy eladatásuk kéz alatt bizalmasan intéztetett el, a miről egyébiránt csakhamar meggyőződtek.

A negyedik napon ugyanis a bazárban megjelent egy Khadimbasi a szeráljból, egy másik, szintén fényes ruhába öltözött háremi tiszt társaságában. Ez utóbbi Mehmet Koszref pasának, egyik leghatalmasabb török főurnak, a ki akkor szeraszkier volt, állott szolgálatában.

Az örmény titkár biztosan volt értesülve az óráról, a mikor az urak jönni fognak. Oda ment a francziákhoz, azokat figyelmeztette ruhájuk rendbe hozására; lelkükre kötötte, hogy a hozzájuk intézendő kérdésekre az urukhoz tanusított eddigi hűséggel és nyiltsággal feleljenek, ellenkező esetben visszaszállítják őket Trebizondba, vagy elhurczolják más, messzeeső városba, s akkor maguknak tulajdonítsák, ha sorsuk rosszra fordul. A francziák igenlőleg intettek fejükkel. Úgy gondolkoztak, semmi okuk sincs arra, hogy nehézséget gördítsenek Sztambulban leendő elhelyeztetésük útjába. Csak kiváncsiságuk nőtt e figyelmeztetésre.

De az örmény nem maradt meg a puszta szónál. A francziák rég elfelejtették már, hogy nekik pénzük is volt, mely a gaz Szanatoglunál volt elhelyezve. Karaszor bég azonban nem felejtette el sem ezt, sem a trebizondi mollah által kiadott bizonyságleveleket. Az örmény elővett hét darab kis pirosszövetü erszényt, mindegyikbe aranyban beletett mintegy ezer piasztert s ezenkívül mindegyikbe beletette a mollah bizonyságlevelét s aztán egy-egy erszényt selyemfonállal mindegyik francziának nyakába akasztott.

– Ez a pénz, – úgymond, – a tiétek. A hatalmas Karaszor bég e pénzzel együtt vett meg benneteket s ezzel együtt fog el is adni. Ha egykor majd szabadok lesztek, a pénz a tiétek lesz.

Mikor a Khadimbasi és a másik háremi tiszt a bazárrekeszbe belépett: az örmény mélyen meghajtá magát s aztán sietett a rekesz ajtaját gondosan bezárni. Világosságot a rekesz felülről, a tetőablakon át kapott. Az örmény élénk taglejtéssel, magas hangon és szapora beszéddel hadarta a következő szavakat:

– Ime kegyes urak, itt vannak a híres eunukhok! Ilyenek nem találhatók sem Rumiliben, sem Anatóliában, sem Kairóban, sem Szmyrnában, sem Arábisztánban, sem a tengeren, sem a szárazföldön, sem a szigeteken, sem sehol, legföljebb a napnak fényességével ékeskedő Nagyúr háremében. Ime lássátok és vizsgáljátok meg őket. Sem nem fiatalok, a kiknek elméjük éretlen; sem nem öregek, a kiknek izmuk tehetetlen. Mindent tudnak, a mi csak szükséges. Beutaztak tizenkét országot, hűséges szolgák voltak mindenütt, tudnak írást, olvasást és mindenféle tudományokat; beszélnek napnyugoti és napkeleti nyelveken; alázatosak, mint a mezőn zöldelő fűszál, mely meghajlik az előtt, a ki ráteszi a lábát, és engedelmesek, mint a teve, mely megismeri az ő urának szemmel való intését is. Ime, kegyes urak, a híres eunukhok!

A Khadimbasi intett kezével s közbeszólt:

– Ne fecsegj görhes örmény, hanem mutasd meg a leveleket.

Az örmény elővett egy erszényt s abból kihúzott egy levelet. Ugyanazt, melyet Gelencsikben Mussza Nukhár bej adott át Karaszor bégnek. S hasonló szaporasággal folytatá:

– Ime kegyes urak, itt az igaz levél. E híres eunukhok a muszka czárnak voltak igen drága szolgái, a ki hűségükért és ügyességükért megengedte nekik kegyelmesen, hogy eladatván és elbocsáttatván, a leghatalmasabb és legdicsőségesebb szultán véghetetlen birodalmába átjöhessenek. Ime ezen levelet aláírta a sztavropoli kormányzó Muszkaországban, túl a tengeren és túl a Kaukázus hegyeken Medvieszje nevü városban, a mely bizonyosan nagy és ékes város. E levélben pedig meg van írva, hogy e híres eunukhok az ő többi társaikkal együtt, kik már a föld alatt nyugosznak, a derék és tiszteletreméltó cserkesz Mussza Nukhár bejnek eladattak és az ő szolgáivá tétettek, a ki pedig őket az én derék és kegyes uramnak Karaszor bégnek adta el szabad, jó szándékból és nagy sajnálkozással. Az én derék és kegyelmes uram pedig Mussza Nukhár bejnek megszámlálhatatlan ezer meg ezer piasztereket fizetett, visszaadta volna ezen szolgáknak a szabadságot, de ezek önkényt, szabad elhatározással és nagy lelki örömmel arra hajlottak, hogy ők a leghatalmasabb és legdicsőségesebb szultán szolgálatába beálljanak és arra magukat méltókká tehessék. Könyörögtek is a kegyes életü és véghetetlen tudományu bölcs Molláhnak Trebizondban, hogy hallgatná meg eziránt való könyörgésüket s mindazt, a mit elmondanak, foglalná írásba. A ki is engedve a könyörgésnek, mindazt, a mit előtte elmondottak, írásba foglalta. Az az írás pedig ott van mindegyik hű szolgának a nyakában, ama piros erszényben, a mint ezt ti kegyes urak, a magatok élőszemével megnézhetitek.

A Khadimbasi ujra közbeszólt:

– Mutasd a Molláh irását, aztán ne fecsegj többet, csak ha kérdezlek.

Az örmény gyorsan odaugrott egyik francziához, kibontá a nyakán lógó erszényt, kirázta annak tartalmát tenyerébe, az aranyat nagy vigyázattal visszatette az erszénybe s az írást oda vitte a Khadimbasihoz.

– Ime kegyes urak, – mondá, – itt a bölcs Molláh ékes írása. Ilyen írása van mindegyik szolgának nyakában. Az a pénz, mely mindegyik erszényben van, azon derék szolgák tulajdona még abból az időből, a mikor ők szabadok is lehettek volna, de ezen pénznek árát is az én derék és kegyes uram, Karaszor bég kifizette Mussza Nukhár bejnek, a miért tehát most már ez a pénz is őt illetné.

A Khadimbasi és a másik háremőr gondosan átnézte a trebizondi Molláh bizonyítványát és egyáltalán nem ügyelt a fecsegő örmény szavaira. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az örmény oly furcsán határozta meg az erszényekben levő pénznek tulajdonjogát. A Khadimbasi odament a francziákhoz s egyiket a másik után tetőtől talpig gondosan végignézte. A francziák nem szóltak az egész alku és szemle alatt egy szót sem. Lett volna ugyan az örmény hazudozására elég megjegyzésük, de semmiféle okoskodás nem változtatott volna sorsukon semmit is. Legalább előnyösen egyáltalán nem. Eszükbe jutott az is, hogy a bég a Khadimbasit valószínüleg már jól megfizette, az ellenvetések tehát legföljebb a Khadimbasit bosszantották volna.

Végre a Khadimbasi hosszas vizsgálat után Henrit ötödmagával külön állítá s ezt mondá az örménynek:

– Ezt az ötöt viszem magammal, jőjj velem.

Intett az öt francziának s azzal megfordult, hogy kimenjen a bazárrekeszből. Útközben mondá Mehmet Koszref pasa háremőrének, ki szintén vitte magával a neki megmaradt két francziát:

– Tizennégyezer és ötszáz piaszternél többet ne adj a tieidért, mert én tizenötezer piasztert fizettetek ki a szaráffal darabonként.

E néhány szóból megértették a francziák, hogy egyes pasáknak nem szabad tudva és nyiltan oly drága bevásárlást tenni, mint a nagyúr háremének.

A bazárépület végén, egyik helyiségben ott üldögélt egy gazdag szaráf, pénzváltó. A Khadimbasi megállt a szaráf előtt s azt mondá neki, rámutatva az örményre:

– E jámbor cselebinek fizess hetvenötezer piasztert s jőjj pénzedért holnap a Kizláragaszihoz.

A szaráf nagy alázattal felelt:

– Parancsolj jó Khadimbasi, utolsó paráig mindenemet neki adom, ha parancsolod.

Itt váltak el a francziák egymástól, hogy öten a szultán háremébe, ketten pedig Mohamet Koszref pasa háremébe menjenek. Tudták, hogy egymást alig fogják valaha látni az életben. E gondolat képtelenné tette őket arra, hogy urai maradjanak a túláradó érzelemnek. Egymás nyakába borultak s hangos zokogással csókolták meg egymást. Húsz évi bajtársat, leírhatatlan közös szenvedéseknek hű részesét kellett tán örökre elhagyniok.

Alig tudtak elválni egymástól. A Khadimbasi meredt szemekkel nézte e jelenetet. A török meg nem siratja még legkedvesebb halottját sem. A vallás tiltja azt. A Khadimbasi meg nem foghatta az igazhívőhöz méltatlan emez érzékenykedést. S mégis ezúttal nem volt durva a francziákhoz.

– Testvéretek tinéktek – kérdé – ama szolgák?

– Nem testvérünk, hanem bajtársunk gyermekkorunk óta, – mondá Henri. – Mi hajdan keresztyének voltunk, a Jézus Krisztust imádtuk, tehát jó Khadimbasi, a mi szívünkön még mindig van egy kis érzékenység.

A Khadimbasi e szavakra gondolkodóba esett. Aztán magához intett egy hamált.

– Eredj – mondá a hamálnak – a legközelebbi Kulakhoz s hívj ide három katonát.

A hamál elfutott; a kulak, a katonai őrtanya nem messze volt s a három katona fegyverrel pár percz múlva a francziák mellett állott. A Khadimbasi valószínüleg attól tartott, hogy a francziák meg találnak szökni kellő fedezet nélkül. Pedig ez bizony eszükbe sem jutott.

A bazár tömkelegéből, a Balik-Bazár Kapuszinál kiértek a tengerpartra, vagyis inkább az Aranyszarv partjára. Még egyszer látták, – fölismerték az árboczok erdejében Karaszor bég hajóját is, mely egyik eszköze volt szolgasorsuk végzetességének. A tengerparton állott a szeráljnak egy zöldes csíkú nagy, fehér kaikja, nyolczevezős csolnakja, nyolcz kaikdsival és egy kormányossal; a Khadimbasi s utána az öt franczia beült a csonakba, a katonák vissza mentek s aztán a kaik gyorsan hasítva a hullámokat, csakhamar kikötött a Jali-Kösk lábainál. Egy óra alig múlt el s a francziák különböző kapukon, kerteken, udvarokon s termeken keresztül a háremőrök laktanyájába vezettettek.

Itt a francziákat ujból megvizsgálták és pedig katonailag s orvosilag is. A vizsgálat eredménye kedvező volt, a mennyiben kedvezőnek mondható, hogy eunukhnak, háremi szolgálatra alkalmasnak találták őket. Vizsgálat után egyházi szertartás, imák és fürdők következtek; ruhájukat le kellett tenniök s többi eunukh társuk háremőri egyenruhájába kellett öltözniök. Henri és két társa azon Khadimbasi osztályába soroztatott, a ki őket a bazárban megvette; a másik két franczia pedig másik Khadimbasi alá s a háremnek egészen más részébe helyeztetett, mert ezeket Henri többé sohasem látta, velük sohasem találkozott. Vagy hamar elhaltak, vagy valahogy elemésztették őket, vagy tán a szultán valamely leányának férjhezadásakor elajándékozta őket. Henrinek hónapok mulva tett minden szorgalmas kutatása és kérdezősködése eredménytelen maradt. Soha még csak hírét sem hallotta nekik. Az is lehető volt, hogy tán megszöktek vagy valahogy megszabadultak. Henri legalább e gondolatban talált némi vigasztalást. Ő és két társa tíz éven át volt lakója a Szultán háremének.

A háremi életet itt is csakhamar megismerték és megszokták. Voltaképen ez sem különbözött egyes apróbb jelenségeiben Karaszor bég háremétől. A valódi különbség csak a paloták és termek roppant számában és óriási fényében, a nők és szolgák sokaságában s az udvari hivatalok és tisztségekkel járó ünnepélyes szertartások örökös gyakorlásában állott. A hanumoknak, a szultán törvényes nejeinek s az odalikoknak élete és mulatsága, több változatossággal ugyan, de körülbelül ugyanaz volt, mint a trebizondi háremben.

Henrinek és társainak legalább egyelőre nem tünt fel a nagy különbség. Később és lassanként azonban, ha Karaszor bég háremére gondoltak, az minden tekintetben üresnek, szegénynek és néptelennek tünt fel ama hasonlíthatatlan fény, pompa és embertömeg mellett, mely a szerálji háremben otthonos volt.

A francziák a keserü élettapasztalat ösztönéhez itt sem váltak hűtlenné. Mindenekelőtt gondos figyelemmel szemelték ki azokat az embereket, kiknek közvetlen hatalma alatt állottak s kiknek egyetlen szavuk vagy intésük képes lett volna őket megsemmisíteni. Ilyen volt első sorban a saját Khadimbasijok, kinek mindenben kedvére jártak s kinek a hölgyektől kapott ajándékaik egy részét mindenkor átadták, de a kinek egyúttal mindent be is súgtak mind eunukh társaikról, mind a nőkről, hacsak legtávolabbról is tarthattak attól, hogy különben a hűtlenség gyanuja érhetné őket.

Eunukh-társaik legnagyobb része tökéletes durva, neveletlen, vad, nubiai arabokból állott, kik az egymásközt való czivakodásnál, az egymás elleni árulkodásnál s az ajándékcsikarás kapzsiságánál nemesebb szenvedélyt nem igen ismertek. Ha a francziák bizalmasan közeledtek hozzájuk: ez nemcsak bizalmat nem keltett bennük, sőt gyanakodóvá tette őket. Legjobb modornak bizonyult ellenük: föl se venni őket, szóba sem állani velük, soha semmiért rájuk nem szorulni s némely apróbb ajándékokat időnként egész közönynyel vetni nekik. E modor lassankint megjuhászitotta őket annyira, hogy többé a francziák után nem leselkedtek éjjel-nappal.

A szultánt, II. Mahmudot a francziák sohasem látták. A hárempalota azon részében, hol ők voltak elhelyezve, a szultán az ő tudtokra hatodfél év alatt soha meg nem jelent. Az odalikok csevegéseiből annyit tudtak meg, hogy a szultán már öreg ember, hogy mindig ama palotákban tartózkodik, melyek az Üdvösség Kapuja mellett a szerálj harmadik udvarában feküsznek, s hogy ott a háremnek közel fekvő osztályában Adile és Zelma szultánákkal s ezek udvarhölgyeivel tölti napjait, a többi hanumot pedig teljesen elhanyagolja.