Part 10

Sokáig irkafirkált a müderrisz, úgy hogy a francziáknak testük, lelkük megúnta a várakozást, míg végre tizenegy külön darab irattal készen volt a francziák számára.

Az iratokat egymásután fölolvasá a müderrisz. A felolvasás valóságos éneklés és nyafogás szinében tünt fel a francziák előtt. Szavait alig tudták megérteni. Az iratok tartalma körülbelől következő volt.

»Én Hadsi Mollah Nurizáde, a Próféta tudományának méltatlan és erőtlen követője, a ki békességet és rendet tart az igazhívők között és eloltja azok szomjúságát, a kik a törvény és igazság után szomjuhoznak itt Tarabozánban és ennek határtalan környékében, én mondom azt, hogy N. N. frenk és gyaur, a derék Karaszor bégnek szolgája, szinem elé kérezkedvén s előttem egészségben megjelenvén, könyörögve és rimánkodva kérte, hogy őt a derék Karaszor bég, ha annak is úgy tetszenék, a minden urak urának, a minden igazhívők fejedelmének, a hajnali csillagként fényeskedő Padisáhnak adná át és adná szolgálatába, és hogy ő frenk és gyaur létére nem ismer nagyobb boldogságot és üdvösséget, mint hogy ő a legdicsőségesebb szultánnak szolgálatában a földön és föld alatt, szárazon és vizen, szeráljban és utczán, virágos kertben és sivatagon, fegyverrel vagy a nélkül, a Mabein küszöbén belül vagy kivül, életben és halálban szolgálhasson mindaddig, míg szemeivel lát, füleivel hall, kezével és lábával mozogni tud. Én mondom azt, én Hadsi Mollah Nurizáde, a ki leggyöngébb a gyöngék közt, én mondom azt, hogy ez a frenk és gyaur azért jött az én szinem elé és azért könyörgött én előttem. Leirta pedig mindezeket Hadsi Kedük Husszein, a szegény és tudatlan müderrisz Tarabozánban, a ki mihelyt az irást elvégezte, nyomban a kalemet összetörte és annak darabjait széjjel szórta Hedsrának 1245-ik évében, stb.«

A francziák csodálkozva, de nem minden vidámság nélkül látták és hallották ezt a hókuszpókuszt. A müderrisz az irótollat, vagyis inkább irónádat, a kalemet csakugyan összetörte s annak darabjait ott a teremben széjjel szórta, előbb mindegyik okmányt maga a Mollah is névjegyével gondosan ellátván.

A mollah beszélt azután néhány szót az Al-Koránból, melyet a francziák csak kis részben értettek s aztán kezének intésére Szanatoglu és az őrök kiséretében a francziák Karaszor bég konakjához visszamentek.

A következő napon Szanatoglu ismét meglátogatta őket. A róka, ha cselen töri a fejét, lehetett csak hasonló az álnok örmény arczához, a ki sajnálkozás szinlelésével így kezdé beszédét:

– Hjah bizony, ezért kell az igaz keresztyéneknek oly sokáig várniok és szenvedniök. Mert mindig sokan vannak köztük, a kiknél állhatatlan az állhatatosság és hamar elszakad a hitnek és vallásnak köteléke. Lám, ti most már bele nyugodtatok abba, hogy muzulmánná legyetek, én pedig mióta vagyok itt már szolgálatban s mégis megmaradtam az igaz hit árnyékában.

– Miféle bolondságot beszélsz te piszkos örmény? – kérdé Henri, ki társaival együtt nem kissé volt felindulva e kijelentésre, melynek a tegnapi szertartás felette komoly értelmet látszott kölcsönözni.

– Hajh, hajh, ezen pedig már – mondá Szanatoglu – nem lehet segiteni. Beleegyeztetek, beleegyeztetek, világosan beleegyeztetek. Megmondtátok határozottan, föl is lett az irás olvasva előttetek és ti megnyugodtatok benne. Nem szóltatok ellene egy szót se, de egyetlen egy szót se, még csak kezetekkel se tiltakoztatok ellene.

– Nem volt szó a muzulmán vallásról Szanatoglu, hát miként egyeztünk volna mi abba?

– Ökrök, azt csak tudjátok, hogy a szeráljba Konstantinápolyban, a szultán szolgálatába keresztyén embert meg nem fogadnak, ti pedig beleegyeztetek, hogy az én uram, Karaszor bég, titeket mindenesetre oda adjon el.

– De nem mint muzulmánt, gazember, nem volt erről szó, – szólt egyik franczia dühre gerjedve s fenyegető modorban Szanatoglu elé állva.

Az örmény vállai közé húzta fejét, kaftánjának szorosan egymásra vonta mindkét szárnyát s csak ennyit felelt:

– Pedig a kalemet is összetörte a müderrisz, pedig az nem mást jelent.

– Majd összetörünk mi téged nyomorult csaló, gazember! – kiáltották a francziák s az örményt hatalmasan megütlegelve, kilökték az ajtón s lerugták a lépcsőn úgy, hogy az úgy hentergett le és csak a földön tudott megállapodni az épület előtt.

Szanatoglu itt felállott, kezét, lábát megtapogatta, kaftánjáról a port leverte, egyik papucsát kezébe vette, mert a másik fent maradott s a papucsával fenyegetőzve, ezt felelte vissza:

– Az ötven piaszterért fejenként majd mégis eljövök én hozzátok s akkor majd másként beszéltek ti én velem. Ne higyjétek, hogy ezzel az ötven piasztert leróttátok.

A francziák minden dühösségük mellett is elnevették magukat Szanatoglu szemtelenségén, kinek most is csak a borravaló járt elméjében. De azután, hogy az örmény eltávozott, mégis magukba szálltak s komolyan megbánták, hogy őt tettlegesen bántalmazták. Az örmény rossz lelkü, gonosz ember, a bég előtt bizonyosan árulkodni fog rájuk s ők bizonyosan keményen fognak büntettetni. Fájlalták, hogy hevük annyira elragadta őket. Óránként, sőt perczenként nyugtalanul várták a megtorlást, mindaddig, míg egy szolgával közölve a dolgot, ez azt nem felelte:

– Ne féljetek, Szanatoglu hitetlen, nem panaszkodik ez az igazhívő ellen, máskor is kapott az már ilyen tanítást.

A szolgának e nyilatkozata a mily megnyugtató volt a francziákra egy részről, oly sajátságosnak tünt fel előttük másképen. Úgy látszik, hogy őket már az udvarbeli cselédek, a bég szolgái valósággal Mohamed próféta követőinek tekintették.

Sorsuk azonban néhány napig nem változott. Vagy ha változott is: látszat szerint előnyösen. Jobb ételekkel, finomabb dohánynyal és kávéval látták el őket. Szanatoglu nem jött többé feléjük sem. Meg nem foghatták, mi sors vár reájuk. Csak annyit gondoltak bizonyosnak, hogy ez a sors így változatlan jólétben sokáig nem tarthat.

S valóban nem is tartott.

A Ramazán ünnep nagy bőjtjeit nekik is meg kellett – akarva, nem akarva – tartani, mert enni és inni valót az ünnepnapokon ép úgy nem kaptak ők se, mint a többi cseléd és szolga. De semmiféle külön parancs részükre ki nem adatott, sem ellenük valami kényszerítő rendszabály nem alkalmaztatott. S viszont a következő vidám ünnepnapokon őket is szolgatársaikkal egyetemben minden szemnek-szájnak tetsző étellel és itallal ellátták. A vidám ünnep utolsó napján, melyet Bairámnak neveznek, még Szanatoglu is meglátogatta őket s nem győzte a bég kegyességét eléggé dicsérni s egyáltalán nem jutott eszébe, miként utasították őt ki a francziák egy hónap előtt maguk közül. Elmenetekor azonban tett bizonyos czélzást a holnapi napra, melyet a francziák akkor semmiképen nem értettek s melynek értelmét csak később sejtették. Olyanformát mondott: »No holnap ti is örökre búcsut vesztek eddigi bizonytalan sorsotoktól.« A francziák nem adtak rá semmit.

A következő napon ujra gazdagon ellátták őket étellel és itallal. Nagy szobájuk kopott szőnyegére több és finomabb ételt-italt tálaltak be, mint a Bairám-ünnep bármelyik napján. Kávéjuk éppenséggel háromszor annyi volt, mint máskor szokott lenni s még íze is különbözött attól, a mit megszoktak. Valamely különös fanyar keserüséget vettek benne észre, mely különbözött a kávénak szokott keserüségétől. De azért a francziák minden aggodalom nélkül költötték el lakomájukat.

Lakoma után fejük elnehezedett, szemeiket homály és álom lepte el, ellenállhatatlan szükségét érezték a nyugalomnak, mindnyájan – bár fényes nappal – szokott éji fekhelyükre telepedtek.

Meddig tartott álmuk s mi történt velük az álom alatt: soha sem tudták meg egész bizonyossággal. Sötét éjszaka volt, mikor néhányan fölébredtek. Fáradtnak, kimerültnek, betegnek érezte magát mindegyik. Ha megmozdult fekhelyén, éles és iszonyu fájdalmat érzett. Rettentő félelem lepte meg őket, melyet növelt még az éjszakának rejtelmes sötétsége. Még a beszéd is felette fájdalmas volt. Némán és mozdulatlanul várták meg a reggelt. Oly kínosan, oly türelmetlenül várták, hogy azt hitték, soha se fog már többé a nap fölkelni.

Végre világos lett. Az ismert nagy teremben voltak, hol kezdettől fogva tanyáztak. Mindegyik a fekhelyén, saját szőnyegén, saját pokróczával betakarva. Egyetlen egy hiányzott közülük. Ezt is csak később vették észre. Körülöttük nagy vérnyomok, nagy vérfoltok mutatkoztak. Alig birták fejüket fölemelni, oly gyöngék és erőtlenek valának. Mi történhetett velük? Sem beszélni, sem gondolkodni, sem emlékezni nem voltak képesek. Erős sebláz rázta meg tagjaikat. Szomoru ébredés volt ez, melynél szomorubbat aligha értek meg keserü életük nyomoruságos változatai közben.

Szolgák hoztak ételt és italt. Gyenge ételt, hűsitő italt s különös gonddal, csaknem gyöngédséggel gondoskodtak a francziák szükségleteiről. Később orvos is jött hozzájuk, vagy legalább olyan ember, a kit a törökök orvosnak tartanak. Megtekinté a francziákat, néhány szót szólt, valamit kérdezett, a mire feleletet se várt s aztán eltávozott. Étel és ital némi erőt kölcsönzött a francziáknak. Enyhült a sebláz s ők elvégre teljes urai lőnek eszmének és ébrenlétnek.

Suttogva beszélgettek egymással, mert a hangos beszéd még ezentúl is kínos fájdalmakat okozott. Beszélgetésük folyamán szomoru következtetésre jutottak. Ők az alávaló Szanatoglu cselszövényének áldozatai. Elfogadták ajánlatát; határozottan kijelentették, hogy ők a szultán szolgálatába akarnak jutni; nyilatkozatukat a Mollah ravaszul félremagyarázta s mindennemü szolgálatra való ajánlkozássá bővitette; ők nem tiltakoztak a bővités ellen s most már ők háremi szolgálatra lesznek kötelezve. Álnokul, kegyetlenül iszonyu sorsot készítettek számukra, melynek következéseit most már csak a halál képes elenyésztetni. Örökre csonkák maradnak, házas életre ezentul gondolniok se lehet.

A jövőnek ezen képe nem adott vigasztalást semmi irányban. Úgy látszott, mintha elvesztették volna minden becsét a hazájukba való visszatérésnek. Miért menjenek haza? Mit keressenek otthon? Mi varázsa van előttük most már Francziaország viszontlátásának? Hiszen otthon még gúny és szánalom tárgyai lehetnek. Pedig inkább a halált itt a messze földön, mint a gúnyt és szánalmat annyi veszély, annyi szenvedés után!

A napok haladtával s a fájdalom enyhülése után sebjeik is begyógyultak, lelki gyötrelmük is enyhült. Már fenn is tudtak járni, noha a szobából még mindig nem mehettek ki. Most már csak tizen voltak. A szolgák felvilágosították őket, hogy társuk, a tizenegyedik franczia a mákonyos mély álom közben, a tudatlan, durva orvos kezei közt halt meg. Még csak el sem búcsuzhattak tőle. Sötét gondolatok forrongtak agyukban midőn elgondolták, hogy most már mily kevesen vannak, hány társukat kellett tizennyolcz év alatt elhagyniok s mily messze vannak még Francziaországtól.

De ha fájdalmuk enyhült is, ha sebjeik hegedtek is, dühük és boszúságuk Szanatoglu ellen nem csillapult. Az érzület, melylyel a keresztyénre, e nyomorult árulóra gondoltak, ádáz és kegyetlen volt. Betegek, gyengék, lábbadozók valának s mégsem lett volna tanácsos az örménynek most közelükbe jutni.

És az örmény, a szerencsétlen, mégis meglátogatta őket.

A tigris nem rohan úgy zsákmányára, mint a francziák rohantak Szanatoglura. Tőrrel védelmezte magát a nyomorult. De csak egy pillanatig. A másik pillanatban le volt fegyverezve, földre volt lesujtva s hitvány lelke kitiporva. Egy szempillantás volt az egész. Alig tudták a francziák: mi történt és miként történt. Szanatoglu ott feküdt előttük, mint valóságos hulla. Sohase tudták megmagyarázni, miként vehetett rajtuk uralmat oly ellenállhatatlanul a vad és gyilkos szenvedély.

Megtörtént. Gyászos vége lett a borzasztó erőfeszítésnek. Három francziánál fölszakadtak a sebek és sebkötelékek. Három hű és régi bajtárs ujra elvérzett és alig egy óra mulva meghalt. Most már csak heten maradtak. S mind a hét oly betegen, hogy egy hónap kellett míg ismét felüdültek annyira, mint a hogy Szanatoglu meggyilkolása napján már voltak.

A RABSZOLGAKERESKEDŐ HÁREMÉBEN.

(A francziák Mohamed hitére térnek. – Az eunukhok. – Bülbül Baba. – A két cserkesz testvér. – Férfi lopódzik be a hárembe. – A francziákat elviszik Konstantinápolyba.)

Karaszor bég a gyilkosság utáni napon meglátogatta őket. Ott feküdt a szobában Szanatoglunak és a három francziának hullája az élők között. A mint Karaszor bég belépett: Henri rögtön elkezdte a szót:

– Kegyelmes bég, rabszolgáid vagyunk. Tégy velünk mi neked tetszik. De mi megöltük Szanatoglut. S megöltük volna még akkor is, ha száz halállal fenyegettél volna bennünket. Öless meg most te bennünket, ha neked úgy tetszik.

– A mi nekem tetszik, ebek, – szólt a bég – azt nem kérdem tőletek. Mire felgyógyultok: akkorra vagy megismeritek az igaz hitet, vagy megismeritek a gyehenna tüzét. Holnap jön már hozzátok a tudós müderrisz.

Többet nem szólt. A hullákat elvitette s szó nélkül távozott.

Másnap csakugyan jött a müderrisz. Ugyanaz, a ki ama végzetes irka-firkát a Mollah parancsára elkészítette. A müderrisz felvilágositotta teljesen a francziákat. Megmondta, hogy azon irat nélkül sem háremi szolgálatra nem lennének alkalmazva, sem pedig az igaz hitre nem lennének kényszerítve, miután Alláh meg nem engedi, a Próféta pedig nem parancsolja, hogy a tévelygők és hamis istenek imádói erőszakkal kényszeritessenek az igaz hitre. A tiszteletreméltó bég más sorsot és más szolgálatot szánt a francziáknak, de az örmény megigérte, hogy őket rábeszéli a háremi szolgálat önkénytes elvállalására s az igaz hit fölvételére.

A francziák e beszéd alatt ujra érezték azt a bosszut forrni szivükben s azt az izmot feszülni karjaikban, mely az örményből kiszoritá a lélekzetet. Szemük villogása, mellük lihegése, felkiáltásaik rekedtsége eléggé elárulá lelkük állapotát a müderrisz előtt is. A ki nem is késett soká s e szavakkal búcsuzott el tőlük a mai napra:

– Most a tüzes sárkány lakik szívetekben s nem a szelid tekintetü galamb. Most nem vagytok arra méltók, hogy az igaz hit olajával kenegessem a ti beteg lelketeket. Részegek vagytok a haragtól s fejetek fölött összecsap a tisztátalan indulatok árja. Koplaljatok, aludjatok, sírjatok és imádkozzatok, hogy Alláh a holnapi napon méltónak találjon benneteket arra, hogy lábaimat ide vezérelje.

A müderrisz eltávozott. Modora nem volt visszataszitó a francziákra. Sőt enyhitő és bátoritó. De hát elhagyják-e a keresztyén vallást? Vajjon a vallással együtt nem törlődik-e ki sziveikből hazájuk képe is? Ha pedig makacsul ragaszkodnak az eddigi hithez: mi lesz sorsuk, mi lesz végük? Elvégre is elvesztették már az ifjuságot, szivükből kitörültettek az élet ábrándjai, családi élet boldogsága elérhetetlen ezentúl: mint muzulmánok legalább élvezik a szabadság verőfényét s legalább biztosabb reménynyel indulhatnak nyugot felé, hogy egykor haza juthassanak – meghalni.

Elhatározták – átlépni a muzulmán hitre. Figyelemmel hallgatták a müderrisz oktatásait, melyek alig tartottak tíz napon túl s aztán a szokott egyházi ünnepélyes szertartások mellett Mohamed követőinek sorába felvétettek.

Ezzel egyidejüleg a konakban háremi szolgálatra osztották be őket.

Sajátságos, eddig még nem tapasztalt változás állt elő ezzel a francziák életsorsában.

Mindenek előtt le kellett vetniök azt a ruhát, melyet Tülmenkőjiből, a kalmuk uraságtól hoztak magukkal. Ez a ruha félig tatár, félig kozák volt s e helyett most törököt kellett felölteniök és pedig az előkelőbb háremőrök szokott ruhájának alakjában. Vörös fezt, melynek kék boklyója nyakukig ért; rövid dolimánt, köpönyegszerű hosszú fehér palástot, melyet azonban a termekben nem kellett felölteniök; bő és rövid salavárt, melynek korcza a tizenkétrétü s derékra hajtogatott sálban veszett el s felkunkorodó orru papucsot. Fegyverrel is ellátták őket: pisztolylyal, jatagánnal, bambusznád bottal és pedig annyival, hogy kétszerte több embernek is elég lett volna kezebeli gyanánt.

A francziák most már valóságos eunukhok voltak. De nem csak maguk, mert rajtuk kívül ott volt még a bégnek egész háremőri személyzete. E személyzet állott néhány kövér fiuból, tíz-tizenkét évesekből, kik többnyire cserkeszek voltak, de volt köztük két afrikai arab is, sötét arczszinnel. Mind, valamennyi eunukh mesterségre volt szánva. Volt még hat felnőtt eunukh is, négy fiatal és két öreg. A két öreg örökségképpen szállt a bégre, vagyis helyesebben mondva hozományképen, mert mindkettőt egyik neje hozta magával s bár a bég gyanakodva fogadta el őket, sok év alatt mégis meggyőződött hűségükről s azért megtartá őket a háremben. Ez a két öreg nem is volt eladásra szánva, míg a többiek, ifjak és gyermekek, ha a bégnek szeszélye így hozta magával, nagyon könnyen vásárra hurczoltattak. Legalább a francziák úgy értesültek, hogy ily eset kétszer is előfordult már több év óta. Az összes személyzet felett, sőt a francziák felett is egy Bülbül Baba nevű vén egyiptomi eunukh parancsnokoskodott, kire ezt a nevet a háremhölgyek ruházták s kit már a maga nevén soha nem is neveztek. Kegyetlen és kaján vén ember volt, ki mint valami elaggott mérges eb, híven őrzé az asszonyokat, minden haszontalanságért keményen bünteté alattvalóit, folyton árulkodott az úrnők előtt az odalikokra s az úrnőkkel sohase játszott össze semmiben. Csúf arcza és rekedt hangja miatt neve valóságos gúnynév volt, de e nevet mégis azért kapta, mert ha jó kedve volt, a legszebb keleti regékkel tudta a háremi élet unalmát elűzni.

Volt a bégnek három neje. A három közül kettő megfért, sőt jó barátságban állott egymással. Az egyik, a legelső, cserkesz nő volt, a második török nő, egy pasának leánya. Ezek mind maguk, mind gyermekeik, számszerínt öten, a legjobb családi egyetértésben állottak. A harmadik nő megint cserkesz nő volt, de ez a legelsővel semmiképen össze nem fért. Ha találkoztak: vagy nem szóltak egymáshoz, vagy vége-hossza nem volt köztük a nyelveskedésnek. Egyik a másiknak szobalányát – odalikját – ha megkaphatta: korbácscsal, papucscsal, szofrával agyba-főbe verte, ruháját megtépte, gyerekét földhöz ütötte, úgy, hogy néha az egész hárem tele volt sírással, jajgatással. A két nő még törvényes gyermekeit is féltette egymástól s az elkeseredés már annyira ment, hogy mindkettő ott akarta hagyni a béget s szülőikhez akartak visszamenni, mit azonban a bég akként akadályozott meg, hogy a harmadik nőnek a háremben külön lakosztályt adott a kerti pavillonban s számára külön odalikot, külön eunukhot, sőt a francziák közül is kettőt külön oda rendelt. Csak a vén Bülbül Babának volt bejárása mindkét lakosztályba, csak ő hallgatta meg folytonosan a két asszonynak egymás ellen való áskálódását, melyet aztán ügyesen fölhasznált részint a hárem őrizetének biztosságára, részint a bégnél saját előnyére. A bég maga rendesen úgy tett igazságot a két nő között, hogy mindkettőnek meghallgatta egymás elleni panaszát hideg vérrel és nyugodt arczczal, de egyiknek sem felelt soha semmit s egyiket sem illette szemrehányással soha. »Bolond az – úgymond – a ki útját akarná állni a szélnek és elejét akarná venni az asszonyi perpatvarnak.«

A francziákat gondosan oktatták a háremőri szolgálatra.

A sokféle imádságok a nap minden órájában, a háremi butorok, szőnyegek, ételnemek nevei, a nyelvsajátságok, a százféle háremi mesék, dalok, regék, játékok, a Kaukázus és Persia, Arábia és Egyiptom népszellemének termékei mind ujdonságul szolgáltak a francziáknak. Nagy gondossággal kellett megtanulniok, hogy a háremi nők, ha kimennek az utczára, miként öltsék fel a feredsét, a külső köpenyt; miként kössék fel a jasmakot, a női fátyolt, melyből csak a szemnek és annak sem egészen volt szabad kivillogni. A vén Bülbül Baba ezer és ezer módját beszélte el annak, hogy a nők miként szöknek ki a háremből s miként eresztenek oda be férfiakat a törvény tilalmának ellenére. Mind e módot ismerni kell az eunukhnak, hogy megvédelmezhesse a háremet, a háremhölgyet és annak titkait. Meg kellett tanulniok a nők lakmározásának és látogatásainak rendjét, a fürdőnek és pipereszobának titkait, a különféle mosdásokat és borotválkozásokat, melyek az eunukhnak és háremőrnek legfontosabb és legtitkosabb teendői. Az igaz, hogy az ott levő eunukhok, még a gyermekek is, mindezeket jól tudták már, mintha e foglalkozásban benne születtek volna, de a francziák feje fölött másfél év is elfutott, mikorra mindent oly tökéletesen megtanultak, a miként a vén Bülbül Baba azt jónak látta.

Ez egész idő alatt a munkátlan és henye élet, ételnek és italnak bőséges élvezete, sőt bizonyos figyelem és kitüntetés volt életük és élvezetük. A legkényesebb és legtitkosabb szolgálatokat végezték a háremhölgyek és odalikok körül, a minőket Európában csak nők végeznek, vagy még azok sem. Az odalikok örökös találkán és szerelmi viszonyon törték fejüket a palota egyéb férfi szolgáival. A francziáknak szakadatlanul hordták a legfinomabb ételeket, a legválogatottabb nyalánkságokat, a legjobb dohányt, kávét és gyümölcsöket, sőt arany pénzeket is, hogy őket apró cseleikben, titkos szerelmi kalandjaikban elősegítsék vagy azokra szemet hunyjanak.

Volt a bégnek nyáron át fából készült csinos fürdőháza a tengerparton. A nőket igen gyakran, csaknem naponként ki kellett kisérniök a fürdőhöz. A nők pajzánsága ilyenkor különös szórakozást okozott a különben kedvetlen és örömtelen francziáknak. A francziák megvesztegetni nem hagyták magukat sem az apróbb ajándékok, sem az egymásközt fölszítható irigység által. Miveltségük, lovagias gondolkozásuk, a sors csapásai alatt megtanult fegyelem egyaránt megmenték őket úgy a bűnös összejátszás koczkázatos vállalataitól, mint a szívtelen durvaságtól, melylyel egyik-másik eunukh a nőkkel szemközt hivatását végzé. Maguk közt soha nem marakodtak, társaikra és a hölgyekre nem árulkodtak, az úrnők és odalikok bujtogatásait fülük mellett eleresztették s inkább megvédelmeztek mindenkit, mintsem ártalmára lettek volna bárkinek is. Egy sajátságos eset föltétlen hivükké tette még az örökösen mogorva és bizalmatlan Bülbül Babát is.

A rabszolgák közt, kikkel a bég kereskedett, kiket a Kaukázusból szerzett s kellő kitanitás után Sztambulban és egyébütt elárusított, volt egyszer két cserkesz testvér. Egy fiú és egy leányka. Mindegyik jól kifejlődve s egymáshoz csodálatosan hasonlítva. Ha mindkettő férfi, vagy mindkettő női ruhában volt: alig lehetett őket egymástól megkülönböztetni. A fiú is, a leányka is külön-külön lakott társaival és társnőivel, egyik a férfi rabszolgák tanyáján, a hova először a francziákat is telepítették, a másik pedig a nők tanyáján, mely a hárem kertje mellett feküdt, attól egy alacsony fallal elválasztva. A rabszolganőket gyakran bevitték a hárembe szolgálatra s a háremhölgyek is gyakran látogatást tettek a rabszolganők tanyáján.

A fiú és lányka igen szerették egymást. Az apa, midőn őket a bégnek eladta, egyúttal kikötötte, hogy a két testvér, míg a nő hárembe s a fiú szolgálatba nem kerül, meglátogathassák egymást, a mikor akarják. A két testvér, hol egyik, hol másik, gyakran óhajtotta a látogatást s mivel a bég megigérte s igéretét meg is szokta tartani, a két testvér gyakran összejött a vén Bülbül beleegyezésével, kinek az iránt meg volt utasitása a bégtől s ki a rabszolganők tanyáján is meg volt bízva a felügyelettel. Az összejövetel a rabszolganők udvarán vagy a szabadban, vagy egy kis faházikóban történt, mindig egy eunukh felügyelete alatt.

A két cserkesz gyermek gyakran csinált magának mulatságot azzal, hogy öltönyüket, melynek szépsége és drágasága volt legfőbb gyönyörüségük, egymással elcserélték. A fiú a leánynak, a leány a fiúnak ruhájába öltözött. Az otromba eunukh nem talált a mulatságban semmi rendkivülit.

Egykor a leányka elmondá e mulatságot a háremben, az odalikok kaptak a tréfán s a leánykát rábeszélték, hogy a legközelebbi alkalommal ismét öltöztesse fel a fiút nőruhába s vigye be a hárembe. A leánykának is tetszett az ötlet s különösen megállapították a tervnek minden részletét.