Part 9

– Ördöngös szerencséje van ennek a Trenknek, szólt nevetve A.. Z. herczeg. Nem is jön verekedni s még is ő kapja el a legszebb zászlót.

Trenk Frigyes kegyetlenül meg volt szorulva. A királytól világos maliczia volt ez a rendelkezés.

Őriztetni vele a szép tündérnőt (a kivel már régen ismerős) egész éjjel, a király sátorában.

Ha A.. Z. herczeg Berlinbe visszakerül, ezt a tréfát bizonyosan el fogja mondani Amália herczegnőnek s aztán az eddigi szép idyllnek vége.

Hogy a királynak még a válságos pillanatban is volt elég humora hasonló megtréfálásra.

Trenk Frigyes komoly arczot csinált s mutogatta teljesen begyógyult kezét.

– Jól van, jól, Trenk, mondá a király engesztelőleg. Hiszen egyéb feladata lesz magának, a miért hátra kell maradnia. A grófnét nem szükséges magának czernirozva tartani. Hanem egyébre ügyeljen. A tábor egészen magára marad. Megeshetik, hogy az ellenség a jobb szárnyon is mutatkozni fog. Erre az esetre utasítva van a tüzérség, hogy erős ágyutüzeléssel akadályozza meg az ellenségnek a szoroson való kibontakozását. Itt, az én sátorom előtt is van felállítva egy haubiczvető s mellette a golyópyramid. Külszínre ez csak a tisztesség végett áll a királyi sátor előtt, mint a hogy itt van kitüzve a főstandard. Jőjjön csak, próbáljon egyet fölemelni azokból a haubiczokból.

A király kivitte magával a sátorból Trenk Frigyest s oda mutatott a golyó-gulára.

Rájuk nézve közönséges tíz fontos haubiczoknak látszottak a kúpba rakott golyók; hanem a mint egyet föl akart a jobb kezével emelni Trenk, nagyot szisszent: a beforradt izom sajgott.

– Látja, hogy még most is fáj a keze! mondá a király. Fogja a balkézbe.

– Ez nyom egy mázsát! monda Trenk megemelve a haubiczot.

– Épen annyi. Tizenötezer arany van benne. Mind a tizenegy golyó ilyen. Belül üres, ha a kanócz-csapot lecsavarják róla, a golyó kétfelé válik. Ezekben van a tábor tartalékpénze. Százhatvanötezer arany. Ezt bizom a maga felügyeletére. Maradjon itten és ügyeljen rá, hogy ha ágyuzásra kerül a dolog, a pattantyusok bolond fővel ezeket a golyókat el ne lövöldözzék. Az szép kis meglepetés lenne az osztrák katonáknak, ha tizenötezer aranynyal kartácsolnának közéjük! Ezt magára bizom.

Mégis marad hát valami komoly feladata: a hadi pénztárt őrizni.

A haditanács intézkedései rögtön foganatba vétettek. A tábornokok a tisztek sátrait járták sorba, felköltve őket s közölve velük a feladataikat, a tisztek azután a közlegénységet ébresztették fel: egy dobszó, egy trombitahang nem hallatszott, az egész készülődés a legnagyobb csendben rendeződött. Az őrtüzeket kioltották s még az előőrsöket is visszavonták, hogy az ellenség annál inkább el legyen áltatva, abban a hitben, hogy a porosz sereget mély álomban lepheti meg.

Minden hadcsapat elvonult a táborból; egy puskás őrt sem hagytak még a király sátora előtt sem; csak az ágyukerekek távoli gördülése hirdeté a leviathán mozdulását.

Trenk Frigyes egyedül maradt a király sátora előtt.

Végig gondolt a helyzetén.

Egyedül hagyva egy csábító tündérrel, a kinek varázslata már egyszer kilopta a lelkét a szívéből. Minő visszaemlékezés az első mámorító találkozóra! S ez a második még bűvös bájosabb, mert a minnetörvények minden parancsa szentesíti.

A ki az ilyen tündérszerencsét fel nem használja, az gyáva.

Nem igaz! az a gyáva, a ki kap rajta.

A babyloni Anaitis oltárán áldozni akkor, a mikor bajtársai, maga a király, a halállal néznek szembe! Csókokat cserélni tündérajkakról, a mikor azok ott kardcsapásokat cserélnek! Szerelmi mámorban elfeledkezni arról, hogy ez órákban hazájának sorsa van koczkára téve! És nem rohanni oda, hogy vére minden cseppjével kierőszakolja a sorstól a diadalmat. Egy szép asszony miatt elmulasztani egy szép halált!

Trenk Frigyes egy merészet gondolt.

Beszólt a sátor függönyén keresztül.

– Madame! Szabad belépnem?

– Szabad.

Trenk Frigyes belépett a király sátorába.

Egy viasztekercs égett az asztalon.

A hölgy már a tábori ágyon feküdt, egy lámapokróczczal letakarva. A markotányosné jelmez a taburetten hevert.

– A grófné már lepihent?

– Igen, de ezeket az átkozott hosszúszárú csizmákat nem tudtam magam lehúzni: az nem megy segítség nélkül. Jőjjön ide, segítsen lehúzni.

Hát az ilyen szolgálatot teljesíteni, lovagias kötelesség.

Frigyes odalépett hozzá.

Miranda lehárítá magáról a takarót. Csak a rövid, himzett szegélyű, ing volt rajta, aztán meg a lábain a csizmák. Azokat odatartotta Frigyes elé, a kinek a szolgálattétel alatt le kellett előtte térdelni.

Azután ismét a nyugágyra veté magát a hölgy, magára rántva a pokróczot s fázós borzongást hallatva, a mi aztán csendes nevetésbe ment át.

– Nos, hát nem ül ide az ágy szélére?

Minthogy a taburett el volt foglalva a levetett öltönyökkel, csakugyan oda kellett neki ülni.

– Nos hát, kis barátom, mondá neki a hölgy; úgy e megmondtam magának, hogy újra találkozni fogunk? És hogy itt fogunk találkozni.

S aztán hangosan felkaczagott.

– Úgy-e bár? Ha most engemet itt valaki meglepne, azt mondaná, hogy Frigyes király szeretője vagyok.

Ez a szó teljesen jéggé fagyasztá Trenk érzelmeit.

Ennek a nőnek még a szégyen látszata is dicsőség.

– Nos hát? Valamit akart mondani nekem, hogy bejött.

– Igen, grófnő. Azt akartam mondani, hogy én is utána megyek társaimnak. Nem maradhatok lomha tétlenségben, mikor azok harczolnak.

Miranda boszusan rángatta a vállait.

– Hát hisz ezt megtehette volna, a nélkül, hogy nekem bejelentse. Ön nélkül még kevesebb okom van itt magamban félni. Csak azért jött be hozzám, hogy magas megvetését tudassa velem?

– Ellenkezőleg, grófné. Ön mindjárt meg fogja érteni, hogy engem a legnagyobb megbecsülés vezetett ide önhöz. A király csak tréfált azzal, hogy engem a kegyed őrizetére rendelt. Semmi oka sem volt bizalmatlannak lenni. Láthatja, itt hagyta a sátorában összes följegyzéseit ön előtt, kitárva. Ezekből megtudhatja kegyed hadainak dislokáczióját. Itt van a kézi pénztára, a zárban hagyott kulcscsal. De én még ennél is nagyobb bizalmat akarok ön iránt tanusítani. A király rám bizta tábori pénztárának a megőrzését. Ha én most lóra kapok és utána vágtatok a gárdának, valakinél hátra kell hagynom a kincs hollétének a titkát. Én másra nem merem azt bízni, mint a grófnéra.

– Lassan! Sugja a fülembe.

Frigyesnek oda kellett hajolni Miranda fölé, hogy a fülébe sughassa a titkot. Ez alatt a hölgy fehér karja idegesen fonódott a suttogó nyaka körül.

Ilyen nagy titoknak az átruházása csakugyan nagy megbecsülésnek a tanusága.

– Nagy tisztelet, hogy ezt közölte velem; vigyázni fogok rá, mondá a hölgy csipősen. Jó mulatást!

Azzal hátat fordított neki, elfujta a gyertyát s a pokróczba burkolta magát.

Trenk Frigyes sietett ki a sátorból.

A lovásza ott várta a felnyergelt paripájával, nyeregbe vetette magát s elvágtatott. Egy óra mulva utólérte a királyt.

– Hát maga itt van?

– Büntessen meg felséged az ütközet után; de nekem lehetetlen mozdulatlanul lebzselnem, mikor társaim harczolnak.

A királynak nem volt most ideje tovább kérdezősködni

– No hát jó, hogy itt van! A gárda ma nem verekszik. Álljon a hadsorba.

Igen: a testőrségnek ezúttal az a feladat jutott, hogy az ütközet idegzetét képezze. Az egész harcz rögtönözve volt. A hat gárdatisztnek folytonosan nyargalni kellett egyik dandártól a másikhoz izenetekkel.

Az ellenséges lovasság már kezdett a szoros úton előnyomulni, hosszú hadoszlopban. Mikor négy ezred felvonult, akkor hadrendbe bontakoztak az út két oldalán.

Frigyes király ezt mind bevárta nyugodtan.

Azután jött az osztrák és szász nehéz lovasság hatalmas tömegekben a felvonuló úton.

Ekkor Frigyes király megfuvatta a trombitákat s az erdőben rejtett lovassága vágtatva rohant elő.

Az osztrák lovasság, mely egy alvó ellenséget vélt meglepni, erre a nem várt támadásra zavarba jött. Egyenes, nyilt csatában a porosz lovasság begyakorolt taktikája mindig fölényben volt ellenei fölött.

A felzavart könnyű lovasság hirtelen hátat adott s összegomolyodva veté magát a hátul jövő nehéz vasasokra.

Ekkor a király odafordult Trenkhez.

– No, most maga menjen A.. Z. herczegnek segítségére. Szeret segítségére lenni! No, nem arra felé. Látja ott jobbra azt a halmot, azzal az egy szál fenyővel a közepén. Arra vágtasson fel egyenesen. Ott találja a tüzérparancsnokot. Adja neki tudtul, hogy azonnal kezdjen az akczióhoz.

Trenk Frigyes árkon-bokron keresztül vágtatott fel a dombra. Annak a túlsó oldalán volt elrejtve nyolcz ágyú.

A király vezényszavára rögtön feltaszíták az ágyúkat a dombra.

A mély völgyben már akkor az osztrák és szász lovasság egy zavart tömeggé lett összeszorítva.

Akkor ebbe a tömegbe kezdtek el azzal a nyolcz ágyúval kartácsolni.

Az nem csata, hanem mészárlás volt. Ember és ló, mint a kaszált rend, omlott a lövések után. A hátuljövő ezredek szenvedtek legjobban: azokra, a kik kardtusában voltak a poroszokkal, nem lehetett lövetni. Egy óra alatt tönkre volt zúzva az osztrák-szász lovas hadtest s úgy szétfutott az erdőkben, hogy elő nem került többet. Trenk Frigyes visszatért a királyhoz.

A nagy ágyúzásra azonban az osztrák derékseregnél is észrevették, hogy Frigyes király megelőzte a támadást.

Épen a hajnal hasadt, szép Szent-Mihály napi derült reggel volt. A hegyhátak a napsugártól megaranyozva, a völgyben fehér köd terült, abból csak Szoór falu keresztes tornya látszott ki.

Átellenben a hegyoldalon Burkersdorf. Annak a kertjei között volt felállítva az osztrákoknak negyven ágyúja.

Az osztrák granátos-ezredek zárt hadsorokban indultak meg Szoór falu ellen, a hol Frigyes király főhadiszállását képzelték. Fejeik fölött a hegyoldalban felállított ágyúk röpíték golyóikat a falura.

A falvakat már e hadjáratban erősségül tudta használni mind a két ellenfél. A szuronytámadást visszaverte a porosz gránátos had; hanem az az óriási üteg a hegymagason összezúzta a torlaszaikat s felgyujtotta a hátuk mögött a házakat.

Ekkor Frigyes király azt mondá Trenknek:

– Vágtass A.. Z. herczeghez és mondd neki, hogy három ezred lovassal vágjon be az ellenség czentrumába s hallgattassa el azt a batteriáját! Azután a legrövidebb úton nyargalj a faluba és vidd parancsul a tábornoknak, hogy hat zászlóalj granátossal induljon rohamra a burkersdorfi ütegek ellen.

Trenk Frigyes végrehajtá a rábizott feladatot.

Elébb a herczeget értesíté. Az rögtön megkezdé a lovas támadást.

És neki, az ifjú daliának nézni kellett, hogyan vágtat az az öreg ember, lobogó fehér parókájával, elől a lovasai rendjén, hogy követ el mesemondáshoz hasonló hőstetteket! az öreg, a kicsufolt, a meggyalázott férj! Míg ő, a fiatal vitéz, a nagy hódító, a szerencsefia: ezt mind a távolból nézi.

A másik izenettel kellett a faluba eljutnia.

Hiszen ez is veszélyes feladat volt, a mi Trenk Frigyesre bizatott. A legrövidebb út, végig az ellenséges arczvonal előtt, a negyven ágyú lővonalán belől. A tekék ott bugtak el a feje fölött; egy süvöltő granát a lova lábai előtt csapott le, átugratott rajta s a háta mögött hallotta elpukkanni. De akkor aztán a megijedt lova majd belevitte az ellenséges táborba. (Mint György királyt Dettlingennél.) Szoór alá érve pedig le kellett szállnia a lováról s azt egy fához kötve hátrahagyni; mert az utak úgy el voltak torlaszolva, hogy ló nem járhatta. Mégis jókor átadta a király parancsát Golcz tábornoknak, ki azonnal támadót doboltatott a granátosoknak.

Akkor aztán látta Trenk Frigyes a templom tornyából ezeket az élő bástyafalakat egy ütenyre megindulni a tüzokádó ütegekkel szemben, mint valami gépnek a karjait. A hol az ágyúgolyó rést ütött közöttük, az élőfal egyszerre összezárult megint. Aztán jöttek a targonczások, saraglyára tették a sebesülteket s eltakarították. A tömeg ment előre. S nemcsak az ágyúk pusztítottak benne, hanem az árkok mögött elhelyezett lövészek is. Az osztrák sorgyalogság tüzelését hadi nyelven görgő-tüznek mondják (Rollfeuer). Ennek a folytonos moraja képezte az alaphangot e rettentő konczertben. A granátosok egy lövést sem tettek, a míg száz lépésnyire nem értek az ellenfél harczvonalához, akkor egyszerre sortüzet adtak, egyik ezred a másik után, s aztán szuronyszegezve rohantak a magaslatnak.

De már ugyanakkor a lovasdandár is vágtatott a fensíkra feltörve, a negyvenágyús üteg felé, felgombolyítva az útját álló zászlóaljakat.

Trenk Frigyes sietett vissza a lovához s rátalálva, vágtatott a királynak hírt vinni.

A király a gárdával és egy tartalék svadronynyal együtt közelebb jött Szoórhoz; a nyolcz ágyút is magával hozta; a defilét csak egy lovas osztag őrizé már.

– A nagy battéria el van foglalva, felség.

– Csak el van némítva, Trenk úr.

Már akkor az osztrák ágyúk megszüntek dörögni.

– A hadi jelentésnek korrektnek kell lenni. Monda a király.

– Én láttam A.. Z. herczeg lovasságát az ágyúkra rohanni.

– Azért azok visszavonulhattak.

Rövid idő igazat adott a gárdistának. A tetőn felállított ágyúk ismét elkezdtek dörögni. Csakhogy a lángjuk nem a porosz tábor felé villant, hanem ellenkező irányban. A poroszok csakugyan elfoglalták az üteget s ekkor aztán a saját tüzéreiket állítva az ellenséges ágyúk mellé, azokkal kezdték el lövetni a Burkersdorf faluban tömörült osztrák hadakat. Nem sokára az egész falu égett. Az osztrák fővezérség czentrumában volt megtámadva. Károly herczeg egyik nyargonczot a másik után küldé a balszárnyon levő dandár-parancsnokhoz, Preising tábornokhoz, hogy siessen a segítségére: az meg sem mozdult a helyéből. Hivatkozott az írásban kiadott napi parancsra, mely szerint az ő feladata Frigyes király előtt elvágni a visszavonulási útat. A három derék ezred ott ült nyeregben egész délig, mozdulatlanul egy halmon, melynek azóta Bataillenberg a neve.

Károly herczegnek nem maradt más választása, mint szétzilált seregével visszavonulni a vesztett csatatérről.

A poroszok aztán dél felé Preising tábornoknak is segítettek az elhatározásban: kiverték a helyéből.

Az osztrák hadvezérség ismét azt a hibát követte el, hogy túlnyomó hadseregében bizakodva, háromfelé osztogatta szét a seregét, hogy a burkust központi támadással összemorzsolja; Frigyes király aztán egyenkint verte meg mind a hármat.

No, de hátra volt még a negyedik.

A hogy a szép markotányosnő elárulá, Trenk Ferencz a maga huszárjaival és pandurjaival átúsztatott az Elbán s a míg a derék ütközet javában folyt Burkersdorf és Szoór alatt, rajta ütött a porosz táboron, melynek főhadiszállása teljesen védtelenül állt előtte.

A nagy ágyútelep elfoglalása közben jött vágtatva egy ordonáncztiszt a királyhoz:

– Fölség! a táborunkat elfoglalták Trenk pandurjai.

– S mit csinálnak ottan?

– A podgyászunkat fosztogatják.

– Akkor nagyon okos munkát végeznek: csak hadd romboljanak kedvükre. Legalább addig a fődologban nem akadályoznak bennünket.

S még csak egy kémszemlélő csapatot sem küldött ellenük a király. Jól ismerte az embereit. Ezeket legjobban feltartóztatja a podgyászos szekérvonat.

Délben már lehetett harangoztatni mind a két faluban. Az ütközet el volt döntve. Ekkor aztán a király is visszatért a testőreivel a táborába. Trenk vitézeit már nem találta ottan. De a tábor is alaposan ki volt fosztva. A király sátorából is elvittek mindent: még az ezüst asztalszereket is. De eltünt a tizenegy golyó is, a mi aranynyal volt megtöltve. Ki törődik most bagatellekkel?

A király sátorában, a tábori ágy alá dobva hevert egy piros viganó, melyet tegnap a szép markotányosnő viselt. Hát azzal mi történt?

XIII. FEJEZET. A DRÁGA KOTILLYON S A MÉG DRÁGÁBB VIGANÓ.

Miranda arra ébredt föl, hogy éktelen zsivaj támadt a sátor előtt, pisztolylövések, lódobogás, káromkodás vegyest.

Trenk Ferencz martalócz hada érkezett meg.

Annyi ideje sem volt, hogy felöltözzék. A sátornyiláson berontott maga Trenk Ferencz.

Eddig csak a pofája volt olyan csuf, mint az ördögé, most már a lába is sánta volt, hogy még jobban hasonlítson hozzá.

Reggel volt már, a sátornyiláson át besütött a napvilág: egyenesen oda az ágyból kikelő alakra.

– Ah! Ah! Kiálta fel a pandurvezér: mit látnak szemeim? Az én erényes szent asszonyom Frigyes király ágyában! Miranda grófnő! Ön a porosz király szeretője?

Mirandának semmi nagyobb vágya nem volt, mint hogy őt valahogy véletlenül ilyen helyzetben meglepjék s ez a dicsőség, érdemén kivül, utólérte.

A franczia udvar szokásai (jó részt a bajoré is) érthetővé teszik, hogy egy nőnél ez ambiczióvá fajulhasson. Hiszen azok a nők uralkodnak, a kik balfelül ülnek.

De hogy mégis épen Trenk Ferencz legyen, a ki azt fölfedezi, az nem volt izlése szerint.

Boszusan kapott levetett öltönyei után.

Hanem Ferencz megelőzte, s valamennyi gunyát elragadta előle.

– No uram! Mit akar ön a ruháimmal! Adja ide!

– Ah nem! Szép istennő. Igy kell önt megmutatnom a harámbasáimnak! – Hadd lássák, minő galambot tart Frigyes király a fészkében? Aztán majd felviszem a szép angyalkát Bécsbe s ott is prezentálom az udvari társaságnak.

Miranda odaugrott hozzá s ki akarta ragadni a kezéből a himzett alsószoknyáját. Nem birt vele. Akkor aztán hizelkedésre fogta a dolgot.

– Édes Trenk. Kedves Franczikám. No, ne tréfáljon. Adja ide a kotillyonomat.

(Ez volt a himzett alsószoknyák műneve Lafontaine idejében.)

– Ah; még meg is czirógatja a rücskös pofámat. Most volna a legjobb idő a csókolódásra! Maga a Belzebub sem választhatna magának kedvesebb pillanatot a szerelmeskedésre. Nem madame! Ma csókért nem adok semmit.

– Nem ilyen olcsó árt kinálok, Ferencz. Én önnek a hatalmában vagyok most: semmivé tehet, letaszíthat a sárba s belefojthat. A kétségbeesés szól belőlem. Én önnek nagy váltságdijat ajánlok, ha meg hagy szabadulni. Ön tudja, hogy ez a király sátora?

– Azért jöttem ide magam.

– Ön itt gazdag prédát talál. Amott van a király ezüst asztalszere.

– Azt elveszem az ön kegyes utasítása nélkül is.

– De hisz az önnek mind csekélység. Ön jobb szeretné a helyett a tábori pénztárt megtalálni.

– Majd arra is ráteszem a kezemet. Tudom, hogy itt van. Kémeim értesítettek róla.

– Hát keresse. Nálam nélkül meg nem találja.

Erre a hölgy visszatért az ágyhoz s a pokróczba takarózott.

Trenk Ferencz mindent felforgatott a sátorban, a kardjával szerteszét hasogatta az ülőkéket: nem találta meg a pénztárt. Dühösen fordult Mirandához:

– No hát hol van a királyi pénztár?

– Hol van a kotillyonom?

– Itt van, fogja.

Azzal odahajítá a nőnek azt az egy öltönydarabot.

Miranda hirtelen felköté azt a derekára s aztán felhuzta a csizmáit. Félig fel volt már öltözve.

– Nos! Mutassa meg a pénztárt!

– Elébb kössük meg az alkut. Ön engem azzal fenyegetett, hogy magával visz Bécsbe s ott fog az udvar előtt prezentálni, mint Frigyes király ágyasát. Igérje meg, hogy ezt nem teszi velem.

– Ha maga átadja nekem a királyi pénztárt.

– Átadom. De ön viszont lovagi becsületszavára fogadja, hogy engem szabadon bocsát s enged mennem, a merre én akarok.

– Fogadom becsületszavamra.

– No, hát tudja meg ön, hogy a király kincstára azokba a haubiczokba van elrejtve, a melyek a sátor előtt gulába vannak rakva.

Trenk Ferencz kikiáltott a sátorból az őrt álló pandurjának.

– Hozz be egyet azok közül a golyók közül.

A pandur czepelve hozta a golyót, megjegyezve, hogy ilyen nehéz haubicz még nem volt a kezében soha. De a többiek is ilyen nehezek.

Miranda aztán megtanítá Trenk Ferenczet a módjára, hogyan kell annak a tüzgolyónak a kanóczcsapját lesrófolni, amikor az kétfelé válik. A szétnyilt golyó, vékony üveglappal letakarva, mutatta a kincs tartalmát.

Trenk a másfél lábával tánczolni kezdett diadalában.

– Az egész kincstár kezemben van!

Miranda felhasználta ezt a pillanatát az elragadtatásnak.

– Nos uram, hát adja ide most már a viganómat.

De nagyon csalatkozott, a mikor azt hitte, hogy Trenk Ferencznél egy árnyékát is feltalálja a hálának, vagy az igazságnak.

– A viganóját? kérdé furcsa elcsodálkozással. Azt én nem igértem, hogy odaadom; csak azt igértem, hogy hagyom szabadon futni.

– Hát mi az ördögöt akar a viganómmal csinálni?

– Már biz arra, hogy fölvegyem, egy kissé vén vagyok. Szeretőm sincs, a kinek hazavigyem vásárfiába; pedig csinos kis gunya. Milyen szépen ki van himezve.

– De ne nézegesse ön az én öltönyömet! Mennydörgős teremtettét! Ön becsületszavát adta, hogy szabadon bocsát. Egy kotillyonban csak nem mehetek ki az utczára.

– Hát várjon csak kedveském. Én tudom, hogy mire adtam a becsületszavamat. Hanem elébb majd beszólítom a harámbasáimat, hogy legyenek tanuim, a kikkel majd Bécsben bebizonyíthassam, hogy magát, drága szépség, itt találtam és így találtam itt. Igy kell azoknak magát itten meglátni, Frigyes király sátorában, egy kotillyonban viganó és kamizol nélkül.

Azzal kikiáltott az őrt álló panduroknak.

– Híjátok ide azonnal Todbitter, Buntevicz és Keppenik harámbasákat.

Miranda kétségbe volt esve; sirt, rimánkodott, a haját tépte, térden csúszva vonaglott Trenk után. Az annál jobban kaczagott rajta.

Akkor aztán fölállt a hölgy, letörülte a könyeit. Lebontotta a sűrű hosszú haját s abból csinált takarót mezítelen válla és keble számára. Mikor a harámbasák megérkeztek, már akkor nyugodt volt, mint egy szobor.

A három főtiszt bejött a sátorba. Marczona pofák voltak!

– Nemes harámbasák, monda Trenk Ferencz. Odanézzetek! Ismeritek ezt a bájos hölgyet ugy-e? Láthattátok elégszer, mikor még a generálistoknak a felesége volt. Az én kis ángyikám! Sokszor ültetek vele egy asztalnál. Hát most ez a szép istenasszony, egy generális özvegye, itten őrzi Frigyes királynak az ágyát.

– Nem igaz, hazudsz! kiálta a szavába a hölgy. Én a király kincstárát őriztem. Azt teneked át is szolgáltattam. De te most a harámbasáid előtt el akarod titkolni a hadi kasszát, hogy osztályt ne követeljenek belőle.

Trenk Frányó megijedt.

– Elhallgatsz, te vipera!

– Ahán! Ez nem tetszik neki. Szólt gunynevetve a nő. Keressétek csak, mit dugdos a köpenyege alá? Azt a golyót ni! Abban van az arany.

– Vezér! Te a pénzt eldugod előlünk? Ez komiszság! Kiálta fel Todbitter, míg a másik kettő oda rohant hozzá, hogy a köpönyegét szétbontsa. Az eldugdosott haubicz ez alatt leesett a földre s kigurult a sátor közepébe.

Trenk Ferencz kirántotta a kardját.

– Ketté hasítom, a ki hozzá mer nyulni ahhoz a golyóhoz.

De ekkor egyszerre három pisztoly csöve lett irányozva a homlokának.

– Csendesen vezér! Dugd el azt a kardot; mert hideg embert csinálunk belőled! Dörmögé Todbitter.

Trenk Ferencz ismerte a maga embereit: azok is képesek voltak mindenre, ha pénzről volt szó.

Miranda pedig ezalatt odaugrott a haubiczhoz; ő nem ijedt meg Trenk pallosától s aztán a mázsányi golyót az asztalra téve, ismét kisrófolá belőle a kanóczcsapot, s akkor a kétfelé vált golyóból kiönté az asztalra az aranyakat.

Tizenötezer darab arany szép halmazt ád ki.

A harámbasák egészen meg voltak részegedve tőle.

Ez az asszony tudta jól, hogy mivel játszik.

Egy medve ellen három farkas.

– Ejh vezér uram! hát te ennyi pénzt el akartál tőlünk suvasztani? Monda Todbitter.

– Van több is! Kiálta Miranda.

– Elhallgass, sátán! Vagy lelőlek! Rikácsolt Trenk, balkezével pisztolyát rántva elő zsebéből. (Azt az orgyilkos pisztolyt.)

– No no vezér! Csak okosan! Monda Todbitter.

A másik két harámbasa egy karjával átnyalábolta a a vezér karját, míg a más kézzel a halántékát csókolgattatá a pisztolycső szájával; Todbitter pedig a homlokának irányzá a maga mordályát.

– Beszéljünk okosan egymással, vezér. Tudod, hogy szerződés van közöttünk, hogy a mi készpénz zsákmányt ejtünk: annak a fele a tied, fele a harámbasáké. Már egyszer megjártad vele, hogy magadnak készültél tartani a patyikus huszezer forintját; akkor majd elvitt az ördög.

– Hát ott van! Egyétek meg! Legyen a tietek az egész; dögöljetek meg tőle.

Ez már okos beszéd volt! De nem is mondatták maguknak kétszer. Egyszerre oda rohantak mind a hárman az asztalhoz, s a mennyit az ember a balkezével felmarkolhat, annyit tömtek egymás után a tarisznyájukba: jobb kezükkel az alatt is folyvást a vezér felé fordítva a pisztolyukat. Különben az lekaszabolhatja mind a hármukat, a míg a prédát felhabzsolják.

– Dagadjatok meg! Dörmögé vadállati agyarkodással a vezér.

Miranda felkaczagott.

– No Frányó, ugy-e drága volt a kotillyon?