Part 8

Az ilyen aprólékos szolgálati mulasztásokért legfeljebb három napi fogság szokott lenni a megfelelő dij.

Frigyest ott hagyták ülni két hétig.

Az alatt jöttek hozzá, barátság szine alatt, kémkedő agent provocateurök, a kik biztatták, hogy folyamodjék a királyhoz megkegyelmeztetésért.

– Én nem vétettem semmit, monda Frigyes s nem könyörgött.

Tovább is ott hagyták ülni.

És még mindig nem sejtette, hogy ez a herczegnő szép szemei miatt történik.

Ekkor a király maga is Potsdamba érkezett s másnap a szárnysegéde, Bock tábornok fölkereste Trenk Frigyest, sürgönyöket bizva rá, miket azonnal Drezdába kell vinnie.

Örült, hogy ismét lóra ülhetett.

Drezdából visszatérett újból találkozott a királylyal a parádén.

A testőrszázad, melynél kornet volt, Berlinben feküdt.

– Parancsolja felséged, hogy a századomhoz visszatérjek Berlinbe?

– Honnan jött kend?

– Drezdából jöttem, a hová sürgönyöket vittem.

– S hát azelőtt hol volt kend?

– Az árestomban.

– No hát menjen kend megint oda, a hol volt.

S azzal Frigyes urfinak megint szépen vissza kellett ballagni a hosszu hidra, az árestomba.

Hja bizony: «a szerelem sötét verem!»

XI. FEJEZET. A TÜZKERESZTSÉG.

A potsdami «hosszu hid» egy erőteljes leczke volt Trenk Frigyesre nézve; a hogy a német mondja: «ein Wink mit dem Zaunpfahl», vagy a hogy a magyar mondaná: «egy intés a petrenczeruddal.»

De ő még azt sem értette meg. Folyvást ábrándozott szerelme ideáljáról s panaszkodott a király szigorusága fölött. Ilyen huzamos fogság egy kis elkésés miatt! Az elkésésnek az oka miatt volt az.

A fogolynak még sétálni is csak a hosszu hidon lehetett, alá s fel a középuton. Az ablaka rostélyán át nézhette, hogy kezdenek el barkázni a Spree parton a fűzfák. Mikor aztán jól kihajtottak a füzfák, akkor végre jött a megszabadulás órája. A potsdami térparancsnok fölkereste börtönében s tudatta vele, hogy a királytól kegyelmet kapott, most aztán siessen Berlinbe; három napja van a dolgait rendbehozni; akkor rögtön üljön lóra s siessen a királyt utólérni, a ki a gárdával együtt Sziléziába ment. Az új hadjárat kezdődik.

Tehát csak azért szabadult ki, hogy menjen a háboruba.

De három napot mégis adtak neki a dolgait rendbehozni.

Mi dolga lehetett volna elébbvaló, mint fölkeresni szive bálványát. Egész meggondolatlan szelességgel sietett a herczegi palotába. Fényes nappal, a főlépcsőn rohant fel. Nagy meglepetés várt reá. A bájos tündérnő helyett maga a herczeg fogadta: a férj. Ez is kiszabadult a bécsi fogságból; kicserélték egy fogoly osztrák tábornokkal.

A. Z. herczeg nagy örömmel fogadta a szeretetreméltó ifjut. Szemrehányást tett neki, hogy olyan régen nem mutatta magát a herczegi palotában. A herczegasszony nagyon apprehendál rá, hogy elhanyagolja. Az egész télen nem látta. A bálokban sem volt. Hol bujkált az egész idő alatt? Végül meghivta magához estélyre. Szép társaság lesz együtt, hölgyek is, azok között talán olyan is, a ki az ifju urat érdekli.

Frigyes csak az ajkait harapdálta dühében. Aztán megköszönte szépen a kegyes meghivást, kimentve magát, hogy neki azonnal sietni kell a király után a gárdához. Azzal rábizta a férjre, hogy adja át hódoló üdvözlését a feleségének s aztán összezsugorodott kedélylyel otthagyta örömei paradicsomát, a nélkül, hogy ideáljával csak egy bucsupillantást is válthatott volna.

Nem is maradt tovább Berlinben, hanem sietett a király után a táborba.

II. Frigyes az elfoglalt Sziléziáját ment védelmezni.

A hadi szerencse kereke odafordult, hogy most már az ellenségei kerültek fölül. Angolok és hollandiak erős hadsereggel támadták meg szövetségesét, a franczia királyt, a kinek a hadseregét egy beteg ember vezette: Szász Móricz; ennek épen a táborba szállás előtt operálták az altestét egy veszedelmes műtéttel, Mária Terézia és a szász fejedelem pedig fegyverfrigyet kötöttek, melynek a végczélja az volt, hogy Poroszországot magát felosztják kettőjük között. Volt hozzá elég nagy haderejük, kilenczvenezer ember, sok lovasság, a melylyel szemben Frigyes király csak hatvanezer embert tudott táborba szállítani.

Hanem Frigyes király maga számított annyit, mint egy hadsereg. Az ő táborában szigoru rend volt. Maga látott minden után. Gárdája élén ő vezette az előhadat s kémszemléket személyesen tett meg. A gárdának kellett helyt állani mindenütt. Az már éjfél után két órakor nyeregbe ült s naponként három négy óránál többet nem aludt; de hát a király is ugyan ezt a sorsot osztá. A gárda volt a király személyes intézkedéseinek a közvetitője. Az a másfél száz bátor, edzett, nemes lovag, megannyi eszes fő, néhány óra alatt az egész tábort értesité a király elhatározásairól. Azért nem volt ott soha zürzavar, félreértés: mindenki tudta a maga feladatát és azt is, hogy ha egy feladatot bevégzett, mi következik utána? hogy a szomszéd hadtest mit indít meg? s hogy neki mint kell abban közreműködni? Ez a csodálatos szervezet tette annyira diadalképessé Frigyes hadseregét.

És aztán a hadi szerencse istenasszonya is szeszélyes. Ez a dáma nem ismeri a hűséget. A beteg Szász Móricz megveri Fontenai mellett (már elvesztett csata után) az egyesült angol, hannover és holland sereget s magának az angol királynak veszedelmes versenytársa támad magában Albionban: a trónkövetelő York herczeg, Stuart Ede ifju alakjában, ki skót felkelői élén egész London kapujáig hatol.

Frigyes király egyedül marad a küzdtéren két ellenfelével.

Azok egyesülten törtek már be Sziléziába s keresik a királyt.

Frigyes a ravaszságot sem tartja megvetendő fegyvernek a hadviselésben. Kémeket bocsát el, a kik magukat az osztrákok hiveinek vallják. Azok hirül viszik Lotharingi Károlynak, hogy a porosz király meg van rémülve ellenfeleinek tulnyomó haderejétől s retirálni készül Sziléziából. Károly herczeg elhiszi az álhirt s a szerint alakitja csatarendjét, hogy Frigyes királynak elvágja visszavonulási utját. E miatt elhagyja erős hegyi táborállását s leszáll hosszu hadoszlopokban a sikra.

– Itt vannak már, a hol nekem kellenek! kiált fel a király, mikor látja az ezredeiket a hegyi utakon kibontakozni.

A porosz sereg hollétét semmi sem árulja el. Egy dobszó, egy trombita el nem hangzik, nem raknak tábortüzet, a folyampartra nem mennek itatni: hallgatás uralg az egész vidéken.

Mikor aztán leszáll az est, az egész porosz sereg fölkerekedik s minden jeladás nélkül eléje megy az ellenfeleinek. Éjfél után két órakor kiosztják az ezredeknek a csatajelszót, a vezéreknek a haditervet s az első szürkületnél aztán megfujják a trombitákat s rohannak előre.

Reggel négy órakor kezdődött az ütközet a szász lovasság és a porosz vértesek és dragonyosok között: hat órára a szász lovasság el volt seperve a csatatérről. De annál nagyobb vitézséggel állt helyt a gyalogság, egy alacsony erdő védelme alatt, a honnan gyilkos tüzeléssel fogadta a poroszokat: a burkus granátosok kiverték őket az erdőből. A szászok ekkor egy burjánnal benőtt kokojszás ingovány mögé huzódtak vissza, melynek halmos emelkedései sövényekkel voltak elkertelve, egy hosszu gát vonult végig a mocsáron, annak az oltalma alatt harczoltak elkeseredetten, mellet mellnek vetve, szuronynyal, puskaagygyal. A porosz gránátosok keresztül törtek árkon, sövényen, mocsáron, s kiszoríták a szászokat a sikra. Azok még itt is megállták a helyüket: egy vezényszóra az egész gyalogság háromszöget formált s visszaverte a granátos ezredek támadását.

Ekkor aztán Frigyes király ráereszté a félelmetes háromszögre a lovas ezredeit: egy vértes, egy dragonyos ezredet és legelől a gárda lovasságát. Jasinszky gárdistái törték be legelől a háromszög oldalát, két osztag szász granátost lekaszabolva.

Itt került Trenk Frigyes legelőször komoly ütközetbe. Vitézül harczolt: társaihoz méltón. Most kitünt, hogy minő értéke van a fényesen egyenruházott, de nehéz gyakorlatokban edzett kis csapatnak. Ez a százötven lovag döntötte el az ütközetnek a sorsát. A háromszög föl lett forgatva s a szász sereg, puskáját elhányva, vad futásban menekült a csatatérről.

Ekkor volt reggeli hét óra.

Azon melegében fordult a porosz sereg az osztrákok ellen.

Azok közvetlen közelből hallgatták a nagy ágyuzást kora hajnaltól kezdve; de abban a boldog hitben éltek, hogy most a szász fejedelem támadja meg Frigyes királyt s elálja a visszavonulási utját. Csak a midőn a szétvert szász lovasság meghozta a rémhirt, hogy a porosz a támadó fél s a szász sereg nagy veszélyben forog: akkor határozta el magát Károly főherczeg, hogy fegyvertársának segélyt küldjön.

Már ekkor látszott a porosz gyalogságnak az előnyomulása a szakadozott terepen. Károly herczeg ágyutüzeléssel igyekezett azt feltartóztatni s miután ennek semmi sikere nem volt, a lovasságát küldé előre. De ezek megálltak a Strigau vizénél s visszaizentek a fővezérnek, hogy nem tudnak átmenni: a folyam környéke olyan süppedékes, a partok olyan meredekek, hogy hid nélkül nem lehet átmenni rajta. Nem volt ottan Trenk Ferencz, a maga huszárjaival és pandurjaival! Azok majd át tudtak volna gázolni a Strigaun!

Ötvenhat svadrony lovasság volt egy tömegben Károly herczeg vezénylete alatt. Nemsokára megérkezett Frigyes király lovassága: az csak huszonöt svadronyt számított, ezeknek nem volt magas a Strigau partja, mély a mocsárja, átgázoltak rajta s egy rövid óra alatt szétverték a kétszerte több osztrák lovasságot.

Itt is kiérdemelte a hős nevet Trenk Frigyes. Két lovat lőttek már le alatta, a harmadikat a szolgájától kérte kölcsön. Mindenütt elől járt a küzdelemben s karddal meg nem tudta sebesiteni senki. Hanem a mint a szétvert lovasságot üldözék, egy dragonyos tiszt, a kire Frigyes rákiáltott, hogy adja meg magát, válasz helyett ráirányozta a pisztolyát s keresztül lőtte Trenknek a kezét.

Ezzel aztán harczképtelenné lett téve.

Az ütközet déli tizenegy órára Frigyes király teljes diadalával végződött. Az egyesültek elvesztettek négyezer halottat, ötezer foglyot, hatvanhat zászlót, negyven ágyut. Frigyes király azt irja a katonáiról, hogy azok úgy harczoltak, mint az oroszlánok a hazájukért s hogy az ősrómaiak sem követtek el fényesebb hőstetteket. Nekik is került ezerkétszáz halottjukba a diadal. A sebesültek száma ment tizenhatezerre.

A király még ott a csatatéren kiosztotta valamennyi tisztje között a katonai érdemrendet. Most már Trenk Frigyes is büszkén viselhette a magáét: becsületesen meg volt szolgálva.

Hanem a sebével a tábori kórházba kellett mennie Schweidniczba s ott ápolták négy hétig, míg a keze begyógyult. De még azután is hosszabb ideig nem birta azt kardforgatásra használni. A mint a gárdához visszatért, felgyógyultnak jelentve magát, a király igen kegyesen fogadta.

– Most már átment maga is a tüzkeresztségen: csak viselje magát ezután is férfihoz illő módon.

A. Z. herczeg is, ki egy ezredet vezényelt, rendkívül nyájas volt hozzá.

– Megirtam a herczegnőnek, hogy ön megsebesült, s ő válaszában arra kért, hogy fejezzem ki mély sajnálkozását.

A király ezután csak nyargonczi szolgálatokra használta Frigyest s kimélte a nehezebb feladatoktól.

A herczeg pedig megajándékozá egy jó vadászfegyverrel.

– Tudom, hogy ön milyen szenvedélyes vadász: volt alkalmam tapasztalni. Itt most ráér a hadi szolgálat felől. A király nem kivánja, hogy a parádéknál jelen legyen. Mehet fáczányokat lőni.

Frigyes föl is használta a kegyes engedelmet, a miben jó adag maliczia volt.

XII. FEJEZET. A SZÉNA-SZALMA TÜNDÉR.

A hohenfriedbergi fényes győzelem nem fejezte be a hadjáratot. II. Frigyes ellenfeleinek a hadereje még mindig egyenlő volt az övével. Az eredmény az maradt, hogy most már azok kétfelé osztották a hadseregeiket s egyik sem fogadott el döntő ütközetet, hanem szerteszélylyel portyázva, minden haditerv nélkül kergetőztek a hosszú nyári hónapokon keresztül a porosz királylyal. Anglia adott pénzt a hadviseléshez eleget s a muszka czárnő biztatta Mária Teréziát, hogy hadsereget is fog a segélyére küldeni.

Frigyes király ezt az egész nyarat sátor alatt töltötte.

A nyár vége felé aztán, épen nem haditervből, hanem csupán azért, hogy a hadseregét ellenség földjén élelmezze, bevonult annak egy részével Csehországba. Összes dandárai tehettek húszezernyi létszámot. A többi hadtestek szét voltak osztva Szászországba, Sziléziába.

Ezzel a szétforgácsolásával a haderejének öreg hibát követett el Frigyes király s egy hajszálon mult, hogy sulyosan meg nem lakolt érte.

Bizony egy asszonyi hajszálon.

Trenk Frigyes még mindig a beczézett gyermekek sorsában részesült. A király nem engedte neki, hogy megsebzett kezét megerőltesse. Három hónap óta nem volt kihúzva a kardja.

Ellenben a vadászfegyver mindig a vállán volt s a nélkül, hogy az ezredesének jelentést tett volna, egész napokat elkalandozott a vadakban dús csehországi pagonyok közt s rendesen gazdag vadászzsákmánynyal tért vissza a sátorába.

Körülbelül azon a tájon táboroztak ismét, az Elbe völgyén, a hol tavaly.

Talán vissza is emlékezett a fiatal vitéz egyre és másra. Talán a beneschaui kastély tündéralakjára? Olyan közel volt most megint hozzá.

Egy este, mikor Trenk a reggel óta tartó cserkészetből visszatért fáczányokkal megrakodva, nagy bámulatára és rémületére nem találta többé a porosz hadsereget a reggeli helyén. Egy sátor sem volt a téren. A saját sátora is eltünt, az őrtüzek ki voltak oltva, a védsánczok széthányva s még csak egy távolból jövő dob, vagy trombitaszó sem árulta el, hogy merre vonult el a hadsereg.

Trenk Frigyes itt maradt magában a puszta táborhelyen, gyalog.

Valahol a folyam táján füstöt látott, oda sietett.

Nagy örömére egy osztag Ziethen huszárt talált ott; a hadnagy jó ismerőse volt.

Ezek azért maradtak ott, hogy a hátramaradt sánczkosarakat elégessék.

A huszárhadnagy aztán tudatta vele, hogy a király délelőtt hirtelen sátorbontást parancsolt, egész seregével elvonult Trautenau felé. Jó barátságból a pajtás megemberelte Trenk Frigyest egy vezeték lóval, hogy utolérhesse a király táborát.

Jól kellett neki vágtatni, hogy a maga helyére eljusson. A gárda mindig az előcsapatot képezte. S a királyt épen ott találta a gárdánál.

– Hát maga megint vadászni volt? kiáltá a király már messziről az érkező vitézre.

Frigyesnek a torkába szorult a mentség. Nem tudta magát mivel védeni.

A király arcza azonban, szigor helyett, jóakaratú bonhomiát fejezett ki ezuttal.

– No hallja: ezt a mai vétségét irja fel a potsdami bűnhődése számlájára. Ez a bénéje volt. Anticzipandó kapta ki. Hanem ezzel aztán kvittek vagyunk! S a mit ezután fog véteni, az már új rovásra megy.

A király megbocsátott neki e durva fegyelemsértésért, a miért megérdemelte volna, hogy elcsapják. S a másnapi ebédnél, a midőn a testőrtisztek valamennyien a király sátorában étkeztek, maga a király fordította tréfára a dolgot.

– Mernék fogadni, hogy ez a nagy vadászszenvedély megint csak egy ürügy valami galánt afférnak a maszkolására. Nem találnám csodálatosnak, ha a széna-szalma tündér megint itt lappangana valahol a közelben.

Trenk Frigyes a homlokáig elpirult erre a czélzásra. A szép Mirandának az volt a czíme a közbeszédben: «széna-szalma tündér.»

A király a szája elé tette a tenyerét.

– Pardon! Hogy eljárt a szám. A mi barátunk nagyon hamar készen van a karddal, ha egy szép hölgyre példálóznak előtte. De talán engem nem vág le?

– Nem! Ezért a hölgyért senkit sem.

Az új tábor Szoór vidékén volt felütve. Csak öt ezred lovasság volt a király táborában.

Egy szép meleg szeptemberi estén ezzel a szóval lépett Trenk Frigyes a király sátorába:

– Fölség! Itt van a széna-szalma tündér!

A király nagyot bámult rá.

– Hát hogy kerül az én táboromba egy asszony?

– Álruhában jött, mint markotányosnő.

– S miért jött ide? Magát látogatni?

– Nem. Felségeddel beszélni. Fontos felfedezései vannak az ellenség szándokairól.

A király megbizta Trenk Frigyest, hogy vezesse a hölgyet a saját sátorába: majd ott fog vele beszélni.

Trenk visszatért azzal a válaszszal, hogy a hölgy a királylyal akar egyedül beszélni s más tisztnek a sátorába be nem lép.

– Akkor bocsássa őt elém. Maga álljon az ajtó előtt s ügyeljen, hogy meg ne zavarják értekezésünket.

A hölgy belépett a király sátorába. Szabályszerű markotányosnő jelmez volt rajta; fekete bársony fűzött kamizól, vállszalaggal, csipke melledző és ingváll, kurta piros bokorugró szoknya, lábain térdig érő csizmák, fején széles karimájú, aranyzsinóros kalap, pávatollbokrétával, füleiben nagy ezüst karika függők. Tökéletes ezredleánya volt. Beléptekor a királyt parasztos knikszszel üdvözölte, kezét katonásan a kalapjához emelve.

– Madame! mondá a király, odamutatva egy taburetre.

A hölgy azzal tanusitá előkelő mivoltát, hogy minden tempózás nélkül elfoglalta a kinált ülést, kurta szoknyáit térdeire húzva illemesen.

– Önnek a neve gróf Sch...inné, madame.

– Igen, felség.

– Itt lakik a közel Beneschauban? Tudom már. Ön volt olyan kegyes, hogy tavaly nekem szüleséget küldött, mikor nagy szükségem volt rá. Trenk elmondott mindent.

– Mindent?

– No csak azt, a mi ő rá nézve kompromittáló volt: hogy kelepczébe keveredett s abból az ön elővigyázata szabadítá ki. Ezért önnek nagy köszönettel tartozom. Most pedig tudósításokat hozott ön a számomra, madame.

– Még pedig igen sürgőseket. Felséged minden oldalról körül van fogva.

– Ah! És ezt honnan tudja, madame?

– Kastélyom a hadak útjába esik; annálfogva szerencsém van minden transenna csapat tisztikarát megvendégelhetni. A magyar uraknak az a jó szokásuk, hogy asztal fölött minden tervüket kibeszélik: áldomásokat mondanak a bekövetkező diadalra, fogadásokat tesznek egymás között, hogy ki fogja el Frigyes királyt. Előttem nem is tartanak titkot, mivelhogy egy osztrák tábornok özvegye vagyok. Így aztán megtudtam, hogy Frigyes király seregét az Elbe és Anpa folyók között Szoór falu közelében Károly herczeg kétszerte nagyobb haderővel fogja megtámadni, a holnapi napon.

– Már holnap? De hát hol veszik magukat?

– Burkersdorf az osztrák és szász seregek találkozója. Onnan törnek elő a gyalogságukkal és az ágyuikkal. De ez csak a szintámadás lesz, a két hegy közötti szoroson lovassági támadás indítja meg az igazi harczot, oldalt fogva felséged seregét. Ugyanakkor a Burkersdorffal szemben álló hegyről alászáll huszonegy svadrony lovasság s az meg a balszárnyát támadja meg a porosz seregnek. Végül, pro coronide, Trenk Ferencz átúsztat a huszárjaival az Elbén s a hátába ront a tábornak.

– Ez átkozott terv, ha igaz, mondá a király, gyanakodón tekintve a hölgy arczára. De mondja csak madame, mi oka lehet önnek, egy Sch...in grófnénak, egy osztrák tábornok özvegyének, hogy ezt a tervet én nekem, a királynője ellenségének elárulja?

– Hogy igaz, a mit felségednek elmondtam, azt bebizonyítom azzal, hogy a lovas ezredeket is megnevezem, melyek a tábora balszárnyát fogják attakolni: a Würtemberg-vértesek, a Preising-dragonyosok és Philbert-dzsidások, mindegyik hét svadronynyai.

– És a második kérdésemre mit válaszol, madame?

Erre a szóra Miranda felállt a tábori székről s duzzogva emelte föl a fejét.

– Felséged ismeri a Nibelungen-dalt?

– Könyv nélkül tudom.

– Akkor emlékezni fog rá, miért vágta le Krimhild a saját bátyjának, Gunthernek a fejét? miért szerzett vérfürdőt Etel-várában a saját nemzetének? Nekem is van Brunhildom! Nekem is van Hágenem.

Ebben a pillanatban élénk szóváltás támadt a király sátora előtt. A… Z… herczeg érkezett meg lóháton, vágtatva s a mint a nyergéből leszállt, egyenesen a sátor felé sietett. A strázsát álló Trenk keresztbe tette előtte a lábát.

– Serenissime. Most nem lehet bemenni a királyhoz: egy hölgy van nála.

– Bánom is én, ha maga Cythere istenasszony van is nála! Nekem rögtön beszélnem kell a királylyal.

S azzal felrántva az ajtó szőnyegét, betoppant a sátorba s minden teketória nélkül azon kezdé:

– Felség. Jelentem, hogy a balszárnyunkon nagy tömeg ellenséges lovasság közeledtét jelzék a portyázóink.

A király hidegvérrel, karjait mellén összefonva, mondá a herczegnek:

– Már értesülve vagyok róla. A Preising-dragonyosok, a Philbert-dzsidások és a Würtemberg-vértesek, huszonegy svadronynyal.

A.. Z. herczeg bámulva nézett szét a sátorban. A jelzett hölgy nem volt látható. Az a sátor előtti szóváltást meghallva, hirtelen elrejté magát a király öltözőfülkéjének függönye mögé.

És nemsokára egymásután érkeztek a király sátorába Buddenbrock és Golcz tábornokok, jelenteni, hogy a burkersdorfi magaslatokon nagy tömeg ellenséges gyalogság mutatkozik.

– Mind jól tudom. Mondá a király. De nem onnan fog jönni az igazi támadás. Ez mind csak tüntetés.

Azzal odament az öltöző fülkéhez s kézen fogva Mirandát, kivezeté őt a vezérek elé.

– Ime, uraim, a mi leghivebb tudósítónk, a ki az ellenfél egész csatatervét szives volt velem közölni: Beneschau úrnője, gróf Sch...in tábornokné.

– Ah! A széna-szalma tündér! szalajtá ki a száján A… Z… herczeg.

Ráértek nevetni rajta.

– A veszély azonban elég komoly. Jó szerencse, hogy előre értesültünk róla. Most gyorsan tegyük meg az intézkedéseket.

A király a tábori ágyára ült le s az asztalkára kiterítve a katonai térképet, megkezdé a haditanácsot.

– Kérem, madame, maradjon itt. Önnek az adataira többször lesz szükségünk, ha szives lesz azokat rendelkezésünkre bocsátani.

És így Miranda is részt vett a hadi tanácsban.

S nagyon jó tanácsokat tudott adni.

A völgyszoroson felvonuló lovasság első ezredei magyar huszárok. Ezeknek az a virtusuk, hogy ha ők támadhatnak, akkor fel nem tartja őket semmi ágyutűz, sorlövés: mindenen áttörnek; de ha őket rohanja meg az ellenség, akkor szeretnek visszafordulni s egy kis futás után megint szembefordulnak. Ezuttal azonban ezzel az ős szittya harczmodorral mind össze fogják zavarni az utánuk nyomuló második lovas dandárt, mely cseh, szász és morva lovasokból áll. (Ezt ő mind a vidám poharazás közötti áldomásokból tudta meg.) Hej, sok nagy dolgot követtek volna el a magyarok, ha ki nem áldomásozták volna előre, hogy mit akarnak tenni!

A király egészen e körülmény figyelembe vételével alapítá meg a csatatervet.

A tizenkilenczezer poroszszal szemben áll, illetőleg körülfogja azt, harminczhatezernyi ellenfél: lovassága háromszoros arányban.

Frigyes király ezzel a támadással szemben az összes lovasságát a hegyszoros felé csoportosítja s a balszárnyon kezd döntő ütközetet egész erejével. A táborhelyét egészen védetlenül hagyja. Ott nem marad más, mint a lovászlegények a vezetéklovakkal, a szekerészek, a tüzérek, meg a lazarétum. Ha mozdul az ellenség a jobb szárny felől is, azt ágyuzással kell, a meddig lehet, visszatartani. A sátorok üresen maradnak.

A parancsok rögtön szét lettek küldve.

A… Z… herczeg valamit sugott a király fülébe, a mire a király azt mondta neki: «magam is gondoltam erre.»

Azzal a szép markotányosnéhoz fordult:

– Madame. Mi végtelenül le vagyunk kötelezve a nekünk tett megbecsülhetetlen szolgálatért. Bizonyos lehet ön királyi hálám felől, mihelyt alkalmam nyilik, annak kifejezésére. De mi fog önnel történni az ütközet alatt, mely még az éjjel megkezdődik?

– Oh, markotányosnét még soha sem öltek meg a háboruban.

– Ön tehát nem ismeri a félelmet. Nekem azonban kötelességem gyanakodni. Én önt nem bocsátom el innen az ütközet előtt. Én kénytelen vagyok azt is számításba venni, hogy hátha ön az ellenségnek a kéme.

– Én szivesen maradok itten, szólt a hölgy mosolyogva, a meddig felséged kivánja.

– Hivják be Trenket.

Frigyest beszólíták a király sátorába; maga A… Z… herczeg ment érte.

– Kornet úr. Maga itt marad, a mig mi az ütközetbe megyünk. A rossz kezével úgy sem foghatna kardot. Megbizatása lesz a hadi kémül hozzánk jött hölgyet őrizni, hogy meg ne szökjék.

– Hogy én őrizzem a grófnét? szólt zavarodottan Frigyes.

– Gondolnám, hogy nem fél tőle? A grófnénak sem lesz kifogása ellene?

– De az én sátoromban egy kéve zsupp sincs, a mire a grófnét leültessem.

– A miatt ne legyen aggodalma. Én erre az éjszakára átengedem a grófnénak a saját sátoromat, magamnak nem lesz rá szükségem. Madame kényelmesen kipihenheti fáradalmait a tábori nyoszolyán. Mindent rendelkezésére bocsátok. Senki sem fogja háborgatni. Itt az asztalka fiókjában van egy játék kártya. Játszhatnak pikétet.