Part 7

A visszavonulás Szilézia felé teljes hadi rendben történt meg, három hadoszlopban, taktikai szabályok szerint. Lotharingi Károly serege csak nagy távolban kisérte; de meg nem támadta a hazatérő ellenséget. II. Frigyes maga egy dandárral, melyet a lovas és gyalog testőrség s a gárdagranátosok két zászlóalja képezett, négy tábori ágyuval vonult a centrumban; ellenségnek hire-nyoma sem volt. A királylyal volt együtt az egész főhadiszállás.

Estére Kollin városában szállt meg a király. Ez a hely meg volt babonázva rá nézve. Már az első látogatása is fatális volt benne.

A mint besötétült, az előőrsre kiállított huszárpikétek nyargalvást jöttek jelenteni, hogy nagy csapat magyar lovasság közelít. A huszárok annyira vitték a vakmerőséget, hogy beszáguldoztak a városba s ott lövöldözték ki a karabélyaikat.

Jasinszky, a gárdisták főparancsnoka, kiküldte egy szakasz lovassal Trenk Frigyest kémszemlészetre; az nem sokára azzal a hirrel tért vissza, hogy az egész mező hemzseg a száguldozó magyar huszárságtól.

A parancsnok erre utasítá, hogy menjen a királyt fölkeresni s kérje a rendelkezését.

Frigyes lótott-futott a városban, keresve a királyt: senki sem tudta neki megmondani, hogy hová lett? Az egész haditanács nem tudott tanácsot adni. Végre a király inasa tudatá vele, hogy ő felsége felment a toronyba.

Frigyes utána sietett. Ott találta a királyt a toronyablakban, perspectivával a kezében.

– Mit akar kend? kérdezé boszusan a király, mikor Trenk megszólította.

– Parancsát várom, fölség, hogy mit tegyünk?

– Tegye kend, a mit akar! Iparkodjék a bőrét megmenteni.

– A parancsnokom kiván utasítást kapni a lovas gárda számára.

– No, hát vigye neki az utasítást, hogy a lovas gárda huzódjék ki az első hóstádból, s álljon fel a második hóstádban a glaszin, maradjon mindenki a nyeregben.

Akkor jött egy sűrű zápor, mely eltakarta az egész vidéket, a király nem látott semmit a toronyból. Koromsötét éjszaka lett.

Trenk Frigyes sietett az utasítással Jasinszkyhoz s azzal a lovas gárda átvonult a városon a hostádba.

A királynak volt sejtelme a veszély komolyságáról. A helyett, hogy a dandárját a belvárosban összpontosította volna, az egészet a hátsó külvárosban állítá fel, a honnan kijárás van.

A zápor megszünt, hanem azért a borult ég miatt sötét volt. De nem sokára lett aztán világítás elég! Megérkezett Trenk Ferencz a maga pandurjai élén s első dolga volt egy pár magas házat felgyujtani. A veresköpenyegesek elfoglalták a szélső házakat s azoknak az ablakaiból kezdték meg a puskázást a poroszokra.

Ő maga, a fővezér, fekete lován, veres dolmányban, ott nyargalászott vakmerően, parancsokat osztva, a pokoli világítás közepett. Néha olyan közel jött Trenk Frigyeshez, hogy az arczát megláthatta. Álomviziónak is rettenetes volt az!

Közben szólt a török muzsika: öreg dob, trombita, klarinét; hangzott a svihrovai nóta, a mibe beleénekelt a szerezsánok bömbölő kardala.

S hogy ne csak tüzzel és vassal rontsa az elleneit, még azt is kieszelte a pandurvezér, hogy a csatornagátat átszakíttatá s arra a városba omló viz egyszerre ellepte a glaszikat. A testőrök lovai hasig áltak az áradatban s soraikat tizedelték a pandurok golyói. Trenk Frigyes századából hét testőr elesett s a saját lova is megsebesült. Hallotta a golyónak a pattanását, mely annak a nyakán behatolt. A paripa ágaskodott, hánykolódott, majd levetette lovasát a nyeregből.

Szokatlan, megdöbbentő, minden hadi tudományt csuffá tevő volt ez a harczmodor. Támadás egy város közepén, sötét éjjel, melybe a felgyujtott házak lángja vet világot. A házakból lövöldöznek a magát védeni képtelen lovasságra, melyre ráeresztették a csatorna vizét. A megtámadott fél egy külvárosba beszorítva, a honnan csak egy kapun át van kijárása. De künn a város előtti téren pedig az ellenséges lovasság száguldozik s minden menekülési rohamnak elvágja az utját.

Egy előnye volt csupán a király dandárának Trenk Ferencz fölött. Az a négy tábori ágyu. Ez a fegyvernem hiányzott a pandurvezérnél. Utálta az ágyut, mint haszontalan idővesztegető szerszámot. Neki a várostromhoz elég volt a lajtorja, meg a sötét éjszaka, kézben a mordály, a fogak közé szoritva a görbe kard; így veszik be a várakat. Csatában pedig épen semmire sem becsülte az öreg lőszerszámot. Gyors száguldozásaiban csak akadályoztatta volna az ágyu, a ki uszni sem tud s a sárban megreked.

És ez a négy apró hatfontos ágyu mentette meg II. Frigyest, hogy Trenk Ferencz gárdástul, főhadiszállásostul együtt el nem fogta Kolin városában. Minden oldalról körül volt már véve. Vezérei elvesztették a fejüket. Senki s nem osztott parancsot.

A pandurvezér ellenben messze harsogó szóval kiabálta a pandurjainak a jelmondatokat valami ismeretlen zsargonban, a mit az ellenfél nem értett.

Ekkor egy ágyugolyó összezuzta a pandurvezér jobb lába szárát.

Trenk Frigyes látta, a mint nagybátyjának a fekete lova magasra felágaskodott s aztán hanyatt vágta magát, lovagját is maga alá temetve. Az ágyuteke a lovat is megölte.

A pandurok odarohantak elesett vezérükhöz s azt lova alól kiszabadítva, magukkal vitték.

Ezzel vége volt a harcznak: a király feje fölül elvonult a nagy veszély. Ez az egy ágyugolyó megszabaditá.

A vezér megsebesültével az egész pandursereg elvesztette a lelkét.

Minden hadi sikere az ő személyes vitézségétől függött. Soha sem közölte alvezéreivel támadási tervét, a mit maga is a küzdelem hevében gondolt ki s ha kellett, gyorsan megváltoztatott. A harámbasák egyike sem volt képes a vezért helyettesiteni; az okosabb főtiszteket pedig irigységből, féltékenységből elüldözte maga mellől.

A pandursereg minden török muzsika nélkül kikotródott a városból, a lovasság még egy ideig nyargalászott az elhagyott utczákon; de éjfél után az is eltisztult. Másnap reggel a naszszaui dandár sietett a király fölmentésére, s a pandurtábor, a milyen gyorsan jött, úgy eltünt s többet nem zavarta a poroszok visszavonulását.

– No, a maga drágalátos urabátyja ugyan szép kis tréfát csaphatott volna velünk az éjjel! Mondá a király Trenk Frigyesnek, mikor másnap ismét egymás mellett lovagoltak. Jó szerencse, hogy agyonlőtték!

Trenk Ferenczet azonban nem lőtték agyon: nem olyan könnyen volt annak a testéhez varrva a lélek. Felvitték Bécsbe s ott egy ügyes kirurgus egymáshoz ragasztotta az eltört lábszárcsontját: legfeljebb rövidebb lett az egyik lába, mint a másik; de azért csakugy megülte a lovat, mint azelőtt s csak olyan kurucz ember maradt, mint eddig volt.

II. Frigyes hazatért erősen megfogyott seregével, melynek elveszíté egy harmadát, a nélkül, hogy egy ütközetet vivott volna, s elveszté az egész hadjáratot.

IX. FEJEZET. A KORONÁK MARTYRJA.

És a kinek a nevében, a kinek az érdekürügye alatt ez az egész nagy hadjárat megindíttatott, a jó VII. Károly császár, mint éli dicsősége világát azalatt?

II. Frigyes hadseregének támadó mozdulatával egyidejüleg a császárt is visszahelyezték Bajorország székvárosába.

Ismét elfoglalhatá a Kandid Péter épitész remekében készült ó-rezidencziáját, felvitetheté magát a csodaszép «császárlépcsőn» végig a pompás audiencia termén, a tükrök termén s a száz lépés hosszuságu gallérián, melyet a bajor uralkodók arczképei ékesitenek; mindmegannyi pánczélos, hadverő alakok, királyi jogarokkal, marschalbuzogányokkal a kezükben; mellettük az asztalra téve a korona; némelyiknél kettő is.

Ott, a hosszu galléria vége felé letétetheti magát a vánkosokkal felpóczkolt karszékbe; szemközt a saját arczképével, melyen Des Marés György művész ecsete remekelt. Ott láthatja magát a császári ornátusban, egyik kezét a csipőjére, a másikat a német császári koronára téve. Annak az árnyékában még két másik korona is bujdoklik.

Igen! Ezek mind az ő koronái. Az arczkép alatt a czimei és a neve felirva: «Serenissimus, potentissimus, ac invictissimus Princeps Carolus VII. Dei Gratia Romanorum Imperator, semper Augustus, Rex Germaniæ & Bohemiæ, utriusque Bavariæ, Archidux Austriæ» és a többi és a többi.

S ő csak azt az egyet irigyli attól az arczképtől, hogy az olyan délczeg módra tud a lábán állni! Ő csak székben ülni képes, akkor is csak úgy, hogy a jobb lába egy támlányra van fektetve, bebugyolálva viaszkos vásznak és vatta közé. A köszvény gyötri, mely éjjel-nappal nem tart szünetet.

A főudvarmester jön, messziről elkezdve a bókolást s hozza az aranyos bőrtárczában a hadi jelentéseket, melyek legujabban érkeztek stafétával. Azokat felolvassa a császár előtt, ki tölcsért csinál a markából a füle előtt, hogy jobban halljon s közben nagyokat nyög; jaj a térdem, jaj, hogy szurkál!

Örülni kellene a kapott tudósításon; de ez az arcz nem képes már örömöt kifejezni: vonásaiban a fájdalom, a csüggedés, a boszuság van megkövesülve.

Itt van Frigyes király gratuláló levele. Boldog uj esztendőt kiván.

«Boldog új esztendőt.»

Csak egy boldog új napot tudna kivánni!

Erre valamit kellene válaszolni. A titkár kezében tartja már a tollat.

De a mint lélekzetet vesz a diktáláshoz a nagy ember, rögtön előveszi a gonosz hurut, minden szavát megszakítja a köhögés. Az ápolója be van már tanitva a segédkezésre; addig ütögeti a tenyerével a felséges úr háta közepét, mig a köhögés alább hágy.

Az üdvözlő levél ezalatt megiródott.

A császár aggódva néz körül, hogy nem következik-e még valami uralkodói tény, a melyet el kell végezni?

Van egy egész halom folyamodás. Kárvallott polgárok, kiket a gyilkos, égető hadjárat minden vagyonuktól megfosztott, özvegyek és árvák, kiknek kenyérkeresője elesett. Ez mind a jótékonysági kommisszióhoz utasittatik.

Jó szerencse, hogy ezt a kellemetlen thémát félbeszakitja a gyóntató atya megérkezése. Ez elől mindenkinek vissza kell vonulni. A császár egyedül marad vele egy hosszu óráig. Egy olyan embernek is lehet sok meggyónni való büne, a ki kezét, lábát nem tudja megmozditani. A koronák tulajdonosának a kimondott szava, a gondolatja is cselekedet. Jó, vagy rossz cselekedet! S ezt a pap határozza meg.

A császár arcza egészen veres volt, mikor a káplánja eltávozott, a kápláné ellenben fakó halovány. Nem adta meg neki az abszolucziót.

Titok volt, a mit egymásközt beszéltek, annak a tárgyát nem volt szabad megtudni senkinek, még a kanczellárnak sem.

A lelki felindulás azonban jótékony hatással volt a császár életszervezetére. Ujra mozgásba jött a vére, felszakadt a flegmája. Volt egy bizalmas embere, a kit legörömestebb látott maga körül: az udvari szakácsa. Ez előtt nem volt titoktartó. Ha ez a jeles férfiu naplót irt volna, rendkivül érdekes olvasmányt hagyott volna hátra az utókornak.

VII. Károly császár nagy inyencz volt az akkori idők fogalma szerint; mert a mai korban emberi iny el nem fogadná azokat a mindenféle füszerekkel és savakkal, olajokkal megmérgezett ételeket. S ezeknek az összeállitásában volt nagy müvész Kuncz mester. S a császárnak igazi gyönyörüség volt a szakácsával az ilyen csemegék fölött tanácskozni.

– Nagyon szeretem, hogy nem adta meg az abszolucziót, szinczerizált ő felsége. Legalább nem kell hetenkint kétszer bőjtölnöm. Utálom a halakat, meg a csigabigákat.

Kuncz mester aztán előadta a mai napra való konyhatervét. Csupa melegvérü állatokból és olyan növényekből, a melyek a nap jegyét viselik. Semmit a Saturnus jegy alatt termettekből, minő a spinót és a csicsóka.

Italul pedig az «aurum potabile» (iható arany) és az «aqua regalis» (királyi viz).

– Gondold csak, Kuncz! Még azt kivánta, hogy béküljek ki a fiammal! Az elkorcsosulttal! A kinek nem tetszik a vitézkedés. Fut a háboru elől. Az ellenségeimmel barátkozik. Azt hallom, hogy a mint én meghalok, azonnal békét köt a királynéval: eldobja a koronáimat. Ezeket a drága koronákat, a mikért én annyit harczoltam! A miket oly büszkén viseltem! Egy se kell neki. Nesze római császári korona! Nesze csehországi korona! Ah! csak én lóra tudnék még ülni!

Kuncz mester rendes kerékvágásba igazitá a társalgást azzal a jelentéssel, hogy az árticsókák már megérkeztek Veronából.

Erre aztán megint más irányt vett a beteg császár észjárása.

– Az árticsóka drága csemege; azért pénzt kell adni. A császári pénztár pedig most üres! Nincs! Egy baczen sincs benne. Éhen fogunk meghalni.

Ekkor aztán a magas beteg vigasztalására előhozták az állami satulyt: felnyitották. Tele volt aranynyal. Lássa, hogy nem fog éhen meghalni.

Belemarkolt az aranyba. Marok számra átrakta a ládikó egyik szakaszából a másikba, számlálva, hány napig tart el.

– Harmincz! Egygyel sem több. Harmincz nap mulva nincs mit ennünk. Mehetek a koronáimmal koldulni.

A környezete vigasztalta: harmincz nap nagy idő, az alatt nagy dolgok történhetnek. Mária Terézia busás hadi kárpótlást fog fizetni.

– Igen! Igen. A káplán azt mondta, hogy ne aggódjam a messze idők miatt; mert a jövő hold töltét nem fogom már megérni. De én nem akarok meghalni! Mi lesz a koronáimmal, ha a fiam kerül a helyembe?

A felhozott ebéd aztán megvigasztalá. Köszvénytől összehuzott ujjaival nem tudott enni: úgy kellett az ápolójának kanállal etetni. És mértéktelen étvágya volt. A mig evett, ivott, elfelejtette a testi fájdalmait, az aggodalmait.

– Ilyen marczipánt nem készitenek a paradicsomban!

A bőséges ebéd után pedig rögtön előveszik a testi fájdalmak: a gyomra felpuffad, a kő kinozza, a térdporczai lüktetve égnek.

Sietve küldenek az orvosokért. Közelben tartózkodik mind a három; körülfogják a páczienst, mint a boszorkányháromszög.

Az egyiknek fekete parókája van, a másiknak szürke, a harmadiknak veres.

A fekete parókás minden bajt külsőleg gyógyit, flastrommal és hólyaghuzókkal, füstöléssel és cauterálással, elevenitő balzsamokkal és prüszköltető szerekkel. Legujabb panaczeája egy elevenen megnyuzott fehér bakkecskének a bőrét a fájós köszvényes tagra burkolni, attól a köszvény csalhatatlanul elmulik.

A szürke parókás kitanult therapeuta. Minden bajnak a diagnozisát az urina szineiből, felhőiből, üledékeiből itéli meg – csalhatatlanul s ahhoz alkalmazza a reczipéit, a mik az állat-, növény- és ásványvilág termékeivel meg nem elégedve, a mythologiai sárkányok és baziliszkok alkatrészeit igénybe veszik.

A veres parókás végre raczionálista doktor. Ő már rájött arra a thesisre, hogy a gyógyhatásu füveknek és állati részeknek signáculumaik vannak. Annálfogva, a kinek kőbaja van, azt a «kőtör» (saxifraga) és «kőmag» (lithospermum) füveiből főtt fürdőben kell izzasztani, továbbá a pézsmaczicza zacskójában talált követ porrátörve itatni vele s a fizetér-czethal gyomrában talált ámbrakő füstjével megfüstölni: ezek a követ szétoszlatják, minthogy maguk is állati kövek.

S a sok tudós konzilium és disputa közepett a halálra kinzott beteg nyög és jajgat s kinjában erre a mondásra fakad: «odaadnám most valamennyi koronámat egy gyógyító arkánumért!»

Végre a veres parókás ezt az okos mondást hangoztatja:

– Semmi sem használna a fölséges beteg bajainak megorvoslásában annyira, mintha itteni zord klimánk alatti tartózkodását melegebb zóna alattival váltaná fel; ha például elköltöznék Nizzába.

A császár nevetett is, köhögött is, dühöngött is egyszerre.

– Oh tu asinus in folio! Én menjek Nizzába, a hol most osztrákok, olaszok, francziák, spanyolok egymás hátán verekesznek! Hát nem tudod, hogy ott most háboru van?

A tudós férfiu nagyot bámult. Hát ez bizony nem tartozott az ő szaktudományai körébe.

– Nagyon csodálom, hogy Olaszországban háboru lehet; holott Paracelsus megirta, hogy a fügének az étele és a gránátalmának az itala olyan békitő hatással bir, hogy annak a használatától még a tigrisek is megszelidülnek.

(Persze, csak azon mulik, hogy a tigrisek nem eszik meg a fügét s nem szopják ki a gránátalmát.)

Következnek a kirurgiai kinzások; az érvágók, köppölyök, katheterek, hólyaghuzók. Végre a minden betegségekben gyógyitó thériák. A mákony hatása alatt legalább kényszeredett álom száll a beteg idegzetére. De az az ópiumadta álom megint rettenetes viziókat idéz az agyára. Temetéssel álmodik. A kriptaajtót töri fel, mikor fölébred. Fulladozva hörög: «Nem akarok még meghalni! Hová lesznek a koronáim!»

Egy este aztán a minisztere egy sürgetős levéllel szakitá félbe a beteg császár kancsérolását, kiküldve mellőle minden más halandó embert.

A levelet II. Frigyes irta főhadiszállásáról – Glatzból.

Ebben tudatá a király császári védenczével, hogy az idei hadjárat be van fejezve – rosszul. Csehországot oda kellett hagyni. A francziák cserben hagyták szövetségeseiket. A porosz sereg vonul haza Brandenburgba, Pomerániába. A császár lássa, hogy mit tegyen.

– No, most már meg akarok halni… szólt a koronák martyrja.

És szavának állt.

Másnap reggel hiába hozták az ébresztő boraxot füstölni: nem ébredt föl semmi életserkentő arkanumra. Itt hagyta a koronáit.

X. FEJEZET. JUVENTUS–VENTUS.

Úgy történt, a hogy a haldokló császár előre látta. Trónörököse Miksa József a füsszeni békekötésben lemondott minden igényéről a császári koronára, Mária Terézia örökös tartományaira s cserébe visszakapta elfoglalt Bajorországát s ezzel megszünt szövetségese lenni II. Frigyesnek.

Mária Teréziával ellenben szövetséget kötött Anglia, Holland, Szászország s a szövetséghez hozzájárulni készült Orosz- és Lengyelország.

A porosz királynak nem maradt más fegyvertársa, mint a franczia király.

II. Frigyesnek keserü napjai voltak! Egy emlékezetes levélben két példát idéz fel: az egyik azé a hajós kapitányé, a ki az ütközetben minden oldalról körülfogva ellenséges gályáktól, kanóczot készül dobni a lőporos tonnába; a másik pedig dicső ellenfelének példája: Mária Teréziáé, aki asszony létére nem esett kétségbe, midőn ellenségei már Bécs város kapuit döngették; hanem valamennyivel elfogadta a harczot.

Tehát ennyire jutott már II. Frigyes király, hogy ilyen képek vonuljanak át képzeletén.

Hanem hát a könnyüvérű fiatalság mit törődött a magas politikával? a Pelham-miniszterium aknamunkájával, mely biztató szavakat küldött II. Frigyesnek, de öt millió forintra emelte fel Mária Terézia hadi subventióját s szolgálatába bocsátá a hannoveri ezredeit. Trenk Frigyesnek ujra kezdődtek az elyziumi napjai.

Azokat a jó tanácsokat, a mikkel a király masirozás közben impregnálta s a miknek követését oly szentül felfogadta, mind elfelejté, a mint Berlinbe visszakerültek.

A bájos istennő rá volt szorulva a vigasztalásra. A hadjárat szalmaözvegygyé tette. A. Z. herczeget Bécsbe vitték. Ott ugyan rangjához illő bánásban részesült: lovagi szavára szabadon hagyták járni, kelni: csak a vámsorompót nem volt szabad tullépnie s minden udvari tánczmulatságra meghivást kapott, melynek hasznát is vette.

Amália herczegnő azonban egész viszavonultságban élt: nyilvános helyeken nem mutatta magát, gyászt viselt és minden héten kétszer küldött levelet staféta által a férjének.

Ez a gyászfátyol nagyon jó függöny volt a mögötte lejátszott szerelmi idyllnek.

Trenk Frigyesnek most már nem kellett meglepetésektől tartani. Azért nem is volt többé óvatos. Mondják, hogy a szerelem vak.

Kezdett közbeszéd tárgya lenni a boldog viszony a herczegnőhöz.

Egyszer vacsora alkalmával, melynél csupa gárdatisztek voltak jelen, bajtársai felszólitására elregélte Trenk Frigyes annak a másik Trenknek a hadi kalandját, a melyben egy francziáktól megszállt várat szalmabábok által vett be.

Egy gyalog gárdatiszt, a kit Trenk különösen gyülölt nőiesen finom arczáért s a kit e miatt Ganymedesnek hivott, ezt a csipős tréfát veté az elbeszélés végére:

– Ez semmi. Én ismerek egy Trenket, a ki szalmaözvegyek által tudja bevenni a várakat.

Trenk Frigyes erre a szóra annyira elfeledkezett magáról, hogy az élcz mondójának a szeme közé önté a pohara tartalmát s mondott neki egy czimet, minek a vége az volt, hogy «et czetera».

Az inzultált tiszt rögtön kardot rántott s a két testőr ott az étkező teremben párviadalt kezdett, a minek az lett a vége, hogy Trenk ellenfele egy vágást kapott az arczára, a mivel el lett rontva az eddigi szépsége.

Ez elég nagy bolondság volt Trenktől.

A következményeit rövid időn tapasztalá. A legelső vasárnapi templomi parádé alkalmával, mikor a király elhaladt Trenk előtt, eléggé fennhangon mondá neki e szavakat:

– Hallja, uram! A mennydörgő mennykő csapjon a kend szivébe! Vigyázzon kend magára!

Még ez az intés sem térité eszére Trenk Frigyest. Ugy fogta fel a dolgot, hogy ha már az ember a paradicsom tiltott almafájáig eljutott, ne érje be annyival, mint szegény, jámbor Ádám apánk, hogy az első harapásnál eldobja az almát, hanem mászszék fel a fájára és lakjék jól kedvére az adományából.

Pedig a kelepcze már ki volt vetve a számára.

Mindenki irigyelte a szerencséjét: s az irigyek a legkevésbbé kibékithető ellenségek. Az irigygyel nem lehet duellálni. Az hátulról szur le.

Trenk Frigyes ez esemény után néhány napra barátságos vacsorára volt hivatalos a testőrség parancsnokához, Jasinszkyhoz. Rajta kívül még két jó pajtása volt az asztalnál, a kik közül az egyik a táborozás alatt sátortársa volt, egyenrangu kornet.

Szóba került ismét a magyar Trenk.

Jasinszky pipaszónál hozta elő, hogy miféle rokoni összeköttetés lehet a két Trenk között?

Frigyes elmondott mindent, a mi köztudomásu volt.

De még azon is tulterjedt s kifecsegett valamit, a mi megőrzendő titka volt. Elmondta, hogy a magyar Trenk, halálosan megsebesítve kerülvén Bécsbe, ott végrendeletet irt, melyben őt, az unokaöcscsét teszi magyarországi nagy birtokainak s még nagyobb zsákmányainak általános örökösévé. Ezt a végrendelkezését meg is irta Frigyes anyjának, ki Pomerániában másodszori házasságban élt s az anyja elküldte a levelet a fiának.

Akkor pedig, a midőn Trenk Ferencz azt a levelet irta Frigyes anyjának, eszében sem volt a végrendelet-tevés: a lába összeforrott s ő készült a pandurjait ismét dandárba gyűjteni.

Minek irta hát ezt a levelet?

Talán, hogy a poroszokat áltassa azzal a hirrel, hogy a félelmes Trenk Ferencz haldoklik, a halottas lepedőjét rágja, magába szállt és testálni kezd?

Vagy valami dæmoni terve volt vele, kis öcscsének megrontására?

Jasinszky azt mondá erre a levélre:

– Ejh, barátom, hisz ez egy krözusi szerencse. Egy pár milliót érő vagyon! Te csak két kézzel kaptál utána?

– Nem biz én. Egy kis ujjal sem. Köszönöm a szlavoniai erdőket, tele haramiákkal; meg az összerablott aranyat, ezüstöt. Én az én királyomat a nagy mogul minden kincseért sem cserélem fel mással.

Erre mind a három tiszt rátámadt, hogy a szerencsét nem kell ily könnyen elutasitani.

A hálátlanság csunya vétek! a nagybátyja jó akaratát legalább illik levélben megköszönni. Ki tudja, jövőre mire lehet az még jó?

Unszolták, hogy ő maga válaszoljon egyenesen a magyar Trenknek, nevezze azt kedves nagybátyjának, köszönje meg atyafiságos jó akaratát.

Frigyesnek eszébe jutott mindaz, a mit Miranda beszélt neki Trenk Ferencz iránta való jó akaratáról s ez felforralta vérét egész a dühig; aztán meg amaz éjszaka, melyben Kollinnál maga előtt látta őt, dæmoni működésében: a viz közepén töltött éjszaka, a füle körül fütyölő golyók, a pokoli török muzsika s az megint jéggé fagyasztott benne minden rokoni szeretetet.

– Hát tudod mit? monda neki Jasinszky. Ird neki azt, hogy köszönöd a testamentumát, csak birja békével tovább is a pandurjait, cum appertinentiis; hanem ha jót akar veled, küldjön neked egy néhányat azokból a pompás magyar lovakból, a mik három nap, három éjjel ki nem fáradnak a nyargalásban. Add ide nekem a levelet, én majd kézhez juttatom a szász követség utján. Hiszen nem állami titok, csupán családi levelezés. Aztán majd ha küld magyar paripákat a bátyád, nekem is adj belőlük egyet.

Trenk Frigyes rá hagyta magát beszélni, hogy ilyen tartalmu levelet irjon Trenk Ferencznek. Ezt a levelet Jasinszky átvette tőle s a saját pecsétjével zárva le, zsebébe tette.

Ez a levél képezte azt a fordulópontot, melyen Trenk Frigyes sorsa lejtőre jutott.

Nem gondolt rá többet.

Élte világát mint könnyelmü gyermek. Asszony szivében lakik az üdvösség! S ki ne szeretne üdvözült lenni?

Egyszer aztán megesett vele, hogy a boldog pásztoróra miatt elkésett a reggeli parádéról.

A király ezuttal nem nézte el a hibáját. Fogságra küldé Potsdamba. Ott adtak neki egy szobácskát a «hosszu hidon».