Part 5

Arra való emberek voltak. Mind öles termetü alakok, marczona tekintettel, orczáikban ki van fejezve egész jellemük: vakmerőség, kegyetlenség, gyanu. Vonásaik olyan kemények, mintha érczből volnának faragva; emlékeztetnek azokra a gnómokra, a mik a templomok csatornafőit képezik. Erejük a mesével határos: akármelyik megteszi, hogy egy lopott tehenet fölkap a vállára s úgy viszi át az egy szál fenyőből készült bürün egyik partról a másikra. Senki ezeket a világon fegyelemben nem tarthatná Trenken kívül. De ez uralkodik rajtuk. A legkisebb engedetlenségért halállal büntet: ő maga a biró és a hóhér. Hanem aztán jutalmazni is tud. Egy-egy napot tivornyára enged a czimboráknak; akkor aztán minden szabad! Senkinek sincs parancsszava: magának a vezérnek sem. Ő is együtt dőzsöl, dalol, dulakodik a többiekkel; előhozatja a hegedüjét s huzza nekik a lábaik alá a vad toporzékoló táncz nótáját. Máskor meg a forró napon egzeczéroztatja őket hajnaltól estig s nem engedi őket a patakhoz menni, hogy szomjukat eloltsák; ő maga is velük tür éhséget és szomjat.

Egyszer így gyakorolta a haramia-csapatját a sorlövésben. Be akarta nekik tanítani azt a methodust, a mi a porosz granátosokat oly ellenállhatatlanokká teszi, hogy bevárják a támadó lovasságot kétszáz lépésnyire s akkor egymás után háromszor adnak sortüzet s ennek olyan gyorsan kell menni, a milyen gyorsan egy vágtató lovas csapat kétszáz lépésnyiről az eleven bástyáig eljut.

A haramiákból lett katonák zúgolódtak a fárasztó gyakorlatt miatt; de még inkább azért, hogy a vezér folyvást szídta őket.

Egyszer aztán golyóval kezdtek lőni. Trenk Ferencz alatt összerogyott a paripa: keresztül lőtték.

Ekkor Trenk kihúzta a kardját, odament a felállított hadsor elé s elkezdte számlálni: «egy, kettő, három, négy.» A negyediknek egy csapással leütötte a fejét. Tovább haladt. «Egy, kettő, három, négy.» Megint leütött egy fejet. Azután harmadikat. Negyedelni kezdte a csapatot.

Ekkor előugrott a sorból egy harámbasa odakiáltva:

– Hagyd abba! Én voltam az, a ki a golyóval lőttem rád. Nem türjük a zsarnokságodat tovább. Velem mérd össze a kardodat, ha ember vagy!

Ezt a harámbasát Trenk Ferencz egy kardcsapással, a nyakától az övéig hasította ketté.

Erre föllázadt az egész ezred. Kardot, handzsárt rántottak s rárohantak a vezérre. És Trenk Ferencz, a lázadó tömeg közepette osztotta jobbra-balra a halálos csapásokat: úgy dult a sokaság között, mint egy Orlandó, mint a Niebelungen-dal sérthetlen vitézei, sőt megtette azt, a mit Oroszlánszívű Rikhárd Palestinában, hogy a midőn keresztül vágta magát az útját álló pogány seregen, akkor visszafordult s újra közéjük rohant, dühöngve.

De már ez az emberfölötti vitézség még a haramia népet is meghatotta. «Állj meg! Hagyd el!» kiabálták minden oldalról s térdre omlottak előtte, kardjaikat markolattal fordítva, feléje nyujtották meghódolás jeléül. Akkor aztán Trenk is eldobta vértől gőzölgő pallosát s ölelte, csókolta a vitézeit, a kik nagy diadalordítással emelték vállaikra s úgy hordozták körül. E hihetetlen harcz után halálig hű lett hozzá az egész haramia had: ez lett a testőrsége, ez lett a magja a dandárának.

Nem sokára egész dandár vette körül. Szabadcsapatja felszaporodott ötezer emberre. Azok között már nagy számmal voltak magyarok; azokból is – természetesen – a java: csikós, gulyás, futó betyár, bakonyi kondás. Nehéz volt hozzájuk méltó tiszteket találni. A mely hadnagy nem volt olyan vakmerő, mint a milyennek a vezér kivánta, azt kirúgta táborából: «vén asszony vagy!» mondá szemébe a hadsor előtt. De sok idegen vitéz odajött hozzá a harcziskoláját kitanulni, köztük finom gavallérok, mint Laudon.[3]

Nem lelkesíté azt a fegyveres tömeget az a honszeretet, a mi a magyart és horvátot annyi hőstettekre egyesíté hajdan; sem a fanatikus hitrajongás, a mi a törököt a csatába viszi, sem a dicsvágy: csupán a rablási szenvedély. A vezértől elkezdve az utolsó pandurig mindannyinak az volt az öröme: vérfürdőben úszni, kincseket zsákolni; felgyujtott városok lobogványában gyönyörködni; aztán dobzódni az összerogyásig.

S mind ezt a rossz ösztönt fel tudta használni Trenk Ferencz valódi hadvezéri lángészszel. Majd mondok el önnek egy pár esetet róla, a mi a mesével határos: hogyan tudott csekély eszközökkel, az ellenség lelki állapotját felhasználva, nagy sikert kivívni.

Trenk Ferencznek Lotharingi Károly főherczeg teljhatalmat adott (és egyebet semmit), hogy gyüjtsön a saját költségére egy szabad csapatot: azt ruházza, fegyverezze fel tetszése szerint, fizesse, élelmezze, a hogy tudja s hadakozzék vele saját belátása szerint, teljesen függetlenül a vezénylő generálisoktól. S ezt a felhatalmazást Trenk Ferencz olyan ügyesen használta fel, hogy kezdettől fogva kedvenczévé lett a bajorországi hadsereg vezérének, Khewenhüllernek. Mindig előtte járt a hadsereg zömének s a míg az hidat vert az Izáron, ő átusztatott rajta s az ellenség csapatjait folytonos támadásaival el tudta foglalni. Csoda vitézségének a híre megelőzte jöttét, irgalmat nem ismerő kegyetlensége megbénítá az ellenséget.

Egy bajor helységet, Filshofent, hatszáz franczia tartott megszállva. Trenk Ferencz, Laudonnal és egy pár testőrével előre száguldott kémszemlészni, a saját ezredeit messze hagyva maga mögött, kettőjükön kívül nem voltak többen tíz lovasnál, mikor a helységben levő francziákra bukkantak.

Rendes eszű vezér ilyen esetben visszafordult volna, hogy a csapatjait elővezesse. De azok négy mértföldnyire voltak a háta mögött; mire értük megy és visszatér, az ellenségnek csak hült helyét fogja találni. A kómikum kvinteszszencziája, a mit ekkor Trenk kigondolt. A mezőn volt a learatott lóhere, a mit bajor gazdák szokása szerint magas póznákra szoktak felaggatni szikkadásra; Trenk hirtelen felszabdaltatta a tíz szerezsánjának a veres köpönyegeit s azoknak a darabjaiból sipkákat csináltatott. Aztán egy-egy érett tököt huzatott a lóherés póznák hegyébe, feldíszítve veres sipkával. Azok a bokrok közül úgy tüntek elő, mint megannyi veres sipkás óriások. Akkor aztán trombitájával riadót fuvatott s Laudont odalovagoltatá a város kapujához, kapituláczióra szólítva fel a várőrséget. S erre a hatszáz franczia, tisztestől együtt megadta magát Trenknek, meg az ő veres sipkás manekénjeinek. Az ember azt hinné, hogy ez egy rossz mese, ha a hadi bülletinben meg nem volna örökítve, a fővezér magasztaló elismerése mellett. Az ilyen csodasiker biztosítá számára azután a hadparancsnokok elnézését féktelen kicsapongásai és kegyetlenségei iránt. Trenknek a neve egy új fegyvernem volt.

– Nem irigylem ezt a dicsőséget.

– De ő is megkapta egyszer a büntetését, még pedig a saját keze által. Mikor Filshofent egy éjjeli rohammal elfoglalta, a pandurjainak szabad rablást engedett a városban. Előbb azonban dobszó mellett kihirdetteté, hogy a mely cseléd elárulja, hogy a gazdája hova rejtette el a pénzét, a prédából tizedrészt kap. Ez is jó methodusnak vált be. A háború demoralizálja az embereket. Akadt áruló elég. Egy ilyen pribék megsugta Ferencznek, hogy a patikárusnak huszezer forintja van elrejtve egy vasdobozban. Maga a farmakóp elmenekült a városból. Ezt a gazdag zsákmányt nem akarta Trenk Ferencz megosztani a czimboráival. Csak egy pandurt vitt magával, a ki a zárt vasajtót feltörje a kecskelábbal s a ládák tetejét fejszével beütögesse. A patika alatti pinczében rátaláltak a vasdobozra. De nem egy volt ott, hanem több, valamennyi mind ólommal leforrasztva. Trenk nem sokat olvasztgatta az ólmozást, hanem bevágatta a vasdoboz tetejét fejsze éllel. Az egyikben gálicz volt, a másikban ólomczukor, egynek a súlyáról azt hitték, hogy arany van benne. Aztán mercuriussal volt tele. Nagy volt a káromkodás. Végre egy veres kereszttel jelölt dobozra akadtak. No ez lesz az igazi! A többieken halálfej volt. Mikor aztán a pandur belevágott a doboz tetejébe, az egyszerre szétpukkant, lőpor volt benne, a mit a fejszétől adott szikra felrobbantott. Az egész patika levegőbe röpült s Trenk Ferenczet odatemette az omladékok alá.

A szerezsánok hadnagya, Laudon, rögtön munkába állítá az embereit s a romokat eltakarítva, rátalált Trenkre és a pandurjára. Trenk eszméletén kívül volt; de még élt. Szerencséje volt, hogy előtte állt a manipuláló pandur a robbanáskor; az egy idomtalan tömeggé lett összezúzva, égve; de a vezérét megvédte a testével. Csak az arcza szenvedett Trenknek a robbanástól, azt a láng úgy teleszórta fekete pontokkal, hogy azontúl semmi sem hiányzott neki a Belzebub lárvájából. Napokba került, a míg enyhítő tapaszokkal, kollirokkal annyira vitték, hogy feldagadt szemhéjait fel tudta nyitni. Laudont látta maga előtt.

– Mi történt velem? kérdezte tőle.

Laudon aztán elmondá neki, hogy a patika felrobbant s a vezér urat annak az omladékai közül ásták ki.

– Hát a huszezer forint? kérdezé Trenk hamarosan.

Laudon nem tudott semmi huszezer forintról.

– Hazudsz! kiáltott Trenk. Azt te találtad meg! Egy vasdobozban volt! Te dugtad el!

Laudon szavát adta, hogy ő nem talált semmi pénzt vagy kincset érő holmit a patika romjai között, a még épen maradt dobozokban csupa arkánák és heroikák voltak; azokat kiöntötték a pöczébe, hogy valaki meg ne egye.

– Nem igaz! Tolvaj vagy! Elloptad az én zsákmányomat.

Erre a szóra Laudonban is felforrott a nemes vér.

– Hallja ezredes úr! Ne nagyon osztogassa a tolvaj czímet, mert azt én nem veszem megtiszteltetésnek. Én nem találtam semmi pénzt. Csak egy pár dögöt. Az urat, meg a pandurját. S ha én találtam volna is meg azt a keresett kincset, hát az az én zsákmányom volna s nem szólhatna érte senki. S ha az urat ott hagytam volna, azért sem szólhatna senki.

Ezt a kemény visszatromfolást csak elnyelte akkor Trenk Ferencz. De ő nem az az ember, a ki a boszuságot el szokta felejteni. De még nem is az az ember, a kit ki lehet engesztelni. Egy mázsa jótétemény nem nyom le nála egy nehezék megbántást. Az, hogy Laudon őt a halálból mentette meg, hogy a sírból ásta elő, mind nem volt előtte mentség. Ettől a naptól kezdve folytonosan azon mesterkedett, hogy Laudont valami módon elpusztítsa. A legundokabb alávalóság volt, a mit a hadnagyaival elkövetett, a kik nem akarták neki önkényt átengedni a zsákmányukat. Mint vezér arra használta fel parancsnoki hatalmát, hogy az ilyen tiszteket a legveszélyesebb vállalatokkal bizta meg, a mikben ott kellett nekik veszni. Az elesett tisztnek a holmiját aztán a saját örökségének tekinté. Azt mondta: a török szultán is örököse a basáinak.

Trenk Ferencz folyvást kémekkel kisértette Laudont minden jártában-keltében s azok hírül hozták neki, hogy a hadnagy nagyon bőven szórja a pénzt, a tarsolya tele van arannyal. Dühös volt érte. Azt hitte, az az ő zsákmányából telik.

Egyszer aztán kiküldé Laudont harmincz magyar huszárral a franczia lovasság fölverésére. Azt adta neki utasításul, hogy csak kezdjen csatározást a vértesekkel, majd ő aztán a többi huszárokkal segítségére fog sietni az erdőből. A strázsamesternek ellenben azt az utasítást adta, hogy csak engedjék a hadnagyot a francziáktól összekaszaboltatni, hanem a lovát, az általvető iszákjával együtt hozzák vissza.

Az őrmesterben volt becsületérzés. Elmondta Laudonnak, hogy mi szándéka van vele Trenknek. Ekkor Laudon szétosztotta a nála levő pénzt a huszárok között s mikor már körül fogta három század franczia kürazir s Trenk nem jött a segítségére, keresztül vágta magát az ellenségen, de többé nem ment vissza Trenkhez, hanem felment Bécsbe s bevádolta a főhaditanácsnál a pandurvezért. Már akkor egész raja az elcsapott tiszteknek segített Trenknek a jó hírét terjeszteni a fővárosban. De még nem merték őt bántani. Nagy szükségük volt rá. A királynő szörnyedezett a rémmeséken; de azt mondá: «mais c’est la guerre!»

Itt félbeszakítá a beszélgetést a huszárstrázsamester, a ki jött jelenteni, hogy a kocsik meg vannak már rakva szüleséggel. Huszonkét szekér. (Szekér alatt azonban érteni kell azokat a két kereken mozgó járműveket, a mikbe két rud közé egy lovat szoktak fogni. A kocsis a nyeregből hajt.)

– No, hát oda épen jó lesz az elfogott huszonkét huszárnak a lova. Maguk a foglyok lesznek a kocsisok.

– Ne induljanak még! Tanácsolá az úrnő. Várják be, míg besötétül.

Frigyes ezzel az utasítással bocsátá vissza a strázsamestert s ismét elfoglalta a helyét az úrnővel szemközt a kávézó asztal mellett.

– A legiszonytatóbb dolgát Trenk Ferencznek saját szemeimmel láttam, mondá a delnő, már a harmadik szivarra gyujtva: csak félig szívta ki mindegyiket. Férjemnek a dandára Cham városát ostromolta. A hasonló nevű folyam mellett van egy kis erősség, melynek várőrsége kivételképen nagyon erélyesen védte magát. A védelemben részt vett a város lakossága is. A várat férjem lövészei ostrommal vették meg, derekasan küzdve a bajorokkal. Mikor aztán a városbeliek látták, hogy a fellegvár megostromoltatott, menekülni kezdtek a városból. Egy híd vezetett a Cham folyó túlsó partjára. Mi egy halom tetejéről néztük, hogy tódul a város védtelen népessége, asszonyok, gyermekek, hátukon vitt holmijaikkal a hídon keresztül. Ekkor Trenk Ferencz átúsztatott a folyón a pandurjaival s elállta az útját a menekülő népnek.

A mit akkor látnom és hallanom kellett, azt soha el nem fogom felejteni. Trenk pandurjai meztelenre levetkőztették a menekülő nőket s miután még az inget is lehúzták róluk, beledobták őket a folyóba. A gyermekeiket utánuk. A vizbehalók kinordítása felhangzott mihozzánk. Én kétségbeesetten rohantam a férjemhez, könyörögve, hogy vessen véget ennek a tömeggyilkolásnak. Ő rögtön nyargaltatá a hadsegédét Trenk Ferenczhez, azzal a parancscsal, hogy azonnal hagyja abba a menekülő asszonyok fosztogatását, legyilkolását! S tudja ön mit izent erre vissza? Hogy ő neki a dandárvezér nem parancsol; mert neki Károly főherczegtől van meghatalmazása úgy viselni a háborút, a hogy a pandurok szokták. S hogy ő neki joga van a Cham városi népen boszut állani, mert azok az ő pandurjai közül nyolczat elfogtak, azoknak a kezeit levagdalták s így hurczolták végig az utczákon közcsufságra. Hát ha joga volt egykor Róbert Károlynak a felesége levágott négy újjáért az egész Zách nemzetséget, leányostól, gyermekestől kiirtani, neki is hasonló joga van ezt tenni, nyolcz derék pandur levágott kezéért a chamiakkal. Ekkor az én unszolásomra még egyszer odaizent hozzá a férjem, hogy az én kedvemért, az én könyörgésemre hagyjon fel a nők elleni kegyetlenkedéssel. Erre gúnyosan azt izente vissza, hogy kedvem szerint fog cselekedni; a szép leányokat nem ölette meg, azokat vissza tartotta s majd meglátom, hogy milyen szépen bánnak velük a pandurok!

… Úgy-e, hogy elpirult ön? szakítá félbe az elbeszélését Miranda. Nekem jobb, mert festék van az arczomon: beszélhetek oly dolgokról, a mik fölött egy gárdistahadnagy elpirul. De ez a szörnytett csordulásra birta a kelyhet. Neupperg tábornagy vádat emelt Trenk Ferencz ellen Bécsben a chami asszonygyilkolásért. A királyné parancsára elfogatták s vasra verve vitték fel Bécsbe a haditanács elé, melynek elnöke Weber báró volt. Trenktől elvették a pandurcsapatok fölötti parancsnokságot, felosztva azokat három német frájbájter között. Menczel, Bärenklau és Tripsz volt a kedves lóherének a neve. Ekkor aztán hárman raboltak egy helyett. De hárman együtt sem értek fel egy Trenkkel harczi vitézség dolgában.

Férjem az esemény után maga kérte a főhaditanácstól, hogy szabadítsák fel a bajorországi parancsnokságtól s helyezzék át az olaszországi hadsereghez. Bemocskolva érezte a nevét Trenk infámiája által, a ki vele együtt működött. Olaszországban nem is keresett mást, mint hogy egy becsületes halál által tisztára mossa katonai jó hirnevét. Nem sokára megtalálta. A csatatéren esett el. Az én kezeim között halt meg; utolsó szembehunyásáig vele voltam; azt mondá haldokolva: «jó asszony voltál!» Igazat mondott. Özvegyi tartásul egész vagyonát rám hagyta, melyet a szép csehországi birtok képez. Én azonban fiatal voltam, semmi örömöm nem volt még a világban. Nem is ismertem még a nagy világot. Felkerültem Bécsbe. Bevezettek az udvarhoz. Az eddig ismeretlen fény, hizelgés, csábítás közepette nem csoda, ha elvesztettem a fejemet, de cserébe esett. Én is elkábítottam másoknak a fejét. Nem megy ez vétekszámba. A nemesi czímer a legszebb fügefalevél. Hiú is voltam. S nagyravágyásomnak hizelgett az, hogy nincs olyan fényes kalap az udvarnál, melyet az én üdvözlésemre meg ne emeljenek. Ez volt a vesztem. Egy kalapnak mégis csak békét kellett volna hagynom. Kitalálja ön az enigmát? Nem találja ki? Jó. Pedig jó volna, ha a példámon okulna. Önnek is mesenagy szerencséje van az udvar napfényében. Válogathat a plánéták között. De ön magához a naphoz is hozzányul. Vigyázzon magára! Meg fogja égetni a kezét, a hogy én megégettem az enyimet. Egy szép napon zárt kocsi állt meg a palotám előtt s egy udvari tanácsos lépett be hozzám legfelsőbb parancscsal, melyben tudtomra lett adva, hogy azonnal induljak csehországi kastélyomba és onnan ki ne mozduljak. Bécs városába többé föl nem mehetek, hacsak nem a rendőrfőnök által a Hübschlerinneknek osztott türelmi bárcza mellett.

A hölgy fáratag mozdulattal veté magát divánja vánkosára, legyezőjét összecsapva, s mintegy magának mondva, a mit mondott.

– És most itt vagyok, fiatalon, özvegyen, számüzve egy cseh faluba s várva az ellenséget, a ki, mint az elbüvölt herczegasszonyt, börtönömből kiszabadítson.

Ezt a szót Frigyes egyenes biztatásnak vette, hogy a hölgy mellé üljön a kerevetre. Ha csak ellenség kell!

Miranda azonban egyszerre eloszlatta a félreértését; a legyező újra kitárult s kettőjük arczát elválasztá egymástól.

– Hohó! fiatal barátom! Ön nem az az ellenség, a ki engem megszabadít, hanem a kit én szabadítok meg.

Frigyes valamit hebegett az elmult édeni óráról.

– Jajh, barátom; az olyan régen volt, hogy már elfeledtem. Ön nem fogja elfelejteni, de óva intem, hogy őrizkedjék azzal eldicsekedni a táborban a pajtásai előtt, mert azért önt haditörvényszék elé állítják és főbe lövik. Egy vezénylő tiszt, a ki ott felejti a katonáit a veszélyes álláson s a lesben álló ellenség által egy hölgy boudoirjában hagyja magát meglepetni. Ezt jó lesz ki nem trombitálni. Hanem ha a királynak elmondja ön, azt nem bánom.

Frigyesnek az arczába szökött a vér. Szégyenpir volt az rajta.

Miranda megsimogatta ezt az elpirult arczot. Nincs annál igézőbb, mint egy huszesztendős fiú, a ki még elpirul.

– Maga nagy gyermek. Üljön vissza a helyére. Hiszen nincs közöttünk mindennek vége. Ön még én velem többször fog találkozni, mert a Trenkek sorsa az enyémmel szorosan össze van bonyolítva. S én önhöz mindig jó leszek. Hanem most értse meg a dolgát egészen. Tudja ön? A maga dolgát: ne az enyimet. Még eddig úgy tetszik, mintha folyvást magamról beszéltem volna, meg az ön nagybátyjáról, pedig önnek magyaráztam valamit, a mi önnek a sorsára nagy befolyással lesz. Ön még az a gyermek, a ki a tóparton gondatlanul gyönyörködik a tó fenekét ellepő virágokban s nem sejti, hogy az a víz olyan mély, hogy ha ön beleesik, hát oda fullad. Meg kell fogni önnek a derekán a járszalagot. No! Maradjon veszteg a helyén, viselje magát szépen; most mindjárt önről lesz szó.

S hogy nagyobb kényelembe helyezze magát, a hölgy fölszedte maga alá a lábait s úgy ült a kereveten, a hogy a török asszonyok szoktak.

– A számüzetésemnél hagytam el. Nem sokára bejöttek a poroszok Csehországba s elfoglalták a fővárost. Ezuttal a cseh főnemesek nem siettek Frigyes király udvarlására. Pedig szép farsangi idő volt. Akkor talán én is kaptam volna egy meghivót az udvari bálra. De hát Frigyesnek már csak a politikára, meg a katonákra volt gondja; ránk asszonyokra nem ügyelt. Pedig mondhatom, hogy az asszonyok sokat tehetnek, a mit a férfiak vitézsége meg nem tesz. Önök nem mozdultak ki Prágából: várták a sült galambokat, a miket XV. Lajos le fog lövöldözni «pour le Roy des Prusses!» Várhatnak arra már! Meghalt a szép Chateauroux herczegnő, a ki XV. Lajos koponyájában a kraneologia szerint a harczvágy organumát képezte. A franczia király most gyászol és beteg.

– Chateauroux herczegnő meghalt? kérdé elbámulva Frigyes.

– Meg biz az: egy pohár jeges viztől. Hát önök még azt sem tudják? Minden összeköttetésük meg van szakítva a külvilággal. A rettenetes Trenk megint itt van! A mint önök a háborut megindították, a királynő rögtön előhozatta a börtönből s visszatette a pandurjai fővezérségébe; most az hatalmasabb, mint azelőtt volt. Ő tört utat a Rhénuson keresztül Károly főherczeg ármádiája számára, a maga hihetetlen hős merényletével. Filippsburgnál a Rhénus szigetén volt a francziáknak egy bevehetetlennek hiresztelt váruk. Trenk éjjel átuszott hatszáz pandurral a szigetre s felmászott a sánczokra. Az őrséget kardra hányták. A várparancsnokot, Créve-Coeur marquist Trenk maga vágta le. S a mint ezt elvégezték, azon frissiben átusztak a Rhénus másik ágán; a túlparton meg két ezred bajor lovast találtak csendes pihenésben, azok között iszonyú mészárlást követtek el s ezzel átvitték a háborút franczia földre. Mindezt én első kézből tudom.

– S mi erről Prágában semmit sem tudunk; csak arról van tudomásunk, hogy a magyar szabad csapatok köröskörül dongnak bennünket.

– Nem ám; mert az asszonyokat teljesen mellőzi a király. Egy ilyen háboruban, mint a mostani, a férfi, mint hirhozó, teljesen hasznavehetetlen: azt rögtön elfogják, felakasztják; míg ha egy szép asszony az ellenség kezébe kerül is, legfeljebb egy kis galante avantüreje támad; kivágja magát s odább menekül. De hát Frigyes király fejébe vette, hogy ő a sátorban a spártait játszsza. Meg tudja tagadni magát.

– Megtagadja magát? szólt bele Frigyes elbámulva.

– Hát persze, hogy megtagadja! Oh maga pirók! Talán még azt sem hallotta soha, hogy a szép Frigyes alapjában bonvivant, minden jó tulajdonságával egy sybaritának. Persze, Berlinben a gárdisták között nem czirkuláltatják az öreg királynak, Frigyes Vilmosnak azt a levelét, a mit a trónörököséhez irt, mikor azt rajtakapta, hogy az a szép Ritter Dórisz énekesnő miatt meg akar szökni Angliába, de Bécsben mindenki könyv nélkül tudja azt a levelet, a miben az öreg király azt mondja a bebörtönzött fiának: «ugy-e jobb szeretnéd, ha egy maitre de flute-öt hozatnék a számodra Párisból egy tuczat furulyával, meg egy banda komédiást egy nagy orchestrummal, meg egy csorda franczia tánczmestert egy svadron petit maitreszel s építtetnék hozzá egy nagy komédiaházat: ez neked jobban tetszene, mint egy kompánia granátos, a ki szerinted csak canaille; hanem egy olyan petitmaitre, egy olyan kinyalt francziácska, egy bonmot, egy-egy rózsácska, egy komédiásocska, az neked valami nóbel! Az királyi dolog! Az «digne d’un prince!» Ezek a te sentimentjaid, a mit ifjúkorod óta a gézenguzok és örömleányok a szivedbe tömtek!»

Ezzel a leleplezéssel új világításban látta a fiatal gárdista bálványozott királyát. Közelebb jött hozzá. Hát fiatal korában az is csak legény volt, mint ő. Hát ha még most is az? De mi oka volt ezt a kényes adatot az udvari krónikákból épen ennek a hölgynek elmondani ő előtte?

Trenk Frigyesnek éles fürkésző esze volt; hamar rájött a talány nyitjára.

– Hát most a komédiásokkal kevesebbet foglalkozik Frigyes király, mint az előtt, folytatá a hölgy. Pedig ezeknek egy hadvezér is vehetné hasznát. Ez a czigányhad jobban van értesülve a hadseregek mozdulatáról, mint a hadikormány. Nálam rendesen megfordulnak kóborlásaik alatt. Én szeretem őket; jól mulatok velük. Aztán elmondják az utazásaik czélját. A thábori komédiás-trupp egyszerre csak felkerekedik s utazik Szászországba. Pedig Tháborban porosz ezred fekszik s a tisztek jó szinházlátogatók. De ők már kanóczillatot éreznek s megtudták, hogy Károly herczeg Szászországba siet. Más halandó fut a nagy hadseregek elől: a komédiások eléje sietnek s ha egy városnak az egyik kapuján az ellenség vonul be trombita, dobszóval, a másik kapuján a histriók csapatja nyomakodik elő szintén dob, trombitaszóval. Ezektől tudom én, a mit még Frigyes király nem tud, hogy a míg itt Prága körül a pandurok, huszárok boszantják portyázásaikkal, az alatt Károly főherczeg hetvenezer főnyi sereggel közelít feléje Drezda felől.