Part 25

Trenk Frigyes gyűlölte már a hazáját. A szülőföldjét! Hogyne gyűlölte volna azt a földet, melyet a tíz körmével kellett vájnia, hogy alóla kiszabaduljon; mely minden kövével és vasával az ő fején fekszik. S ha ennek az egész hazának darabra kell is törnie a miatt, hogy ő a fejét ebből a sírból kidughassa!

Hazaárulást tervezett!

S terve könnyen kivihető volt!

Magdeburgban volt azon idő szerint tizenhatezer hadi fogoly berekesztve. Azok a kaszamatákban tanyáztak. Közöttük volt hétezer horvát.

A csillagsáncz őrsége a tisztjeivel együtt meg lett nyerve Trenk által az összeesküvési tervre.

Egy éjjel szabadon bocsátják Trenket, tiszti egyenruhát adnak rá, kardot a kezébe; a csillagsánczból kitörnek a városba: Trenk a horvátok kaszamatájába rohan, tud a nyelvükön; fegyverbe kiáltja őket: a fegyvertár ott van ugyanazon kaszamatában. A Trenk név varázszsal bir a horvát katonák előtt. Azoknak az élén felszabadítja a hadifoglyok többi ezereit. A miliczia nem fog ellenállni s ha megkisérti, leverik. Reggelre el lesz foglalva Magdeburg az egész élelmezési raktárral s a királyi kincses kamarával s megszállva tizenhatezer főnyi osztrák sereggel.

Ennek a tervnek a sikere annál valószinübb volt, mert a néphad kapitányai aratás idején kikölcsönözték a parasztoknak a legmarkosabb legényeket napszámra, fejenkint egy forintért.

Hanem az volt a nagyobb kérdés, hogy hát azután mi történik?

Magdeburgot összeesküvés útján elfoglalni csak egy magában álló haditény, a mit, ha nagyobb hadművelet nem követ, az egész a torkára forrhat az összeesküvőknek.

Trenk Frigyes még mindig bizott az emberekben. Sőt még a diplomatákban is.

A tervébe avatott tisztek közül egyet elküldött az orosz hadsereghez, a másikat Bécsbe, irott és szóbeli megbizásokkal, hogy nyerjék meg a két szövetséges hatalom közreműködését azon terv előmozdítására, mely a porosz hadjárat góczpontját, Magdeburgot, kezükre juttatja.

Az orosz hadsereg azonban már akkor visszavonulóban volt, a győzelmes Apraxint visszatéríté Bestuseff, ki a czárnő halálát lesve, árulójává lett a szövetségnek, s ezért a nagy hamar felgyógyult czárnő által száműzetett. Trenk küldöncze már a szibériai útban találta a hatalomvesztett pártfogónőt.

A bécsi diplomaták pedig egyenesen elárulták Trenket.

Miért? Azért, hogy a kezükben levő vagyonán megosztozzanak.

A hozzájuk irt levelet elküldték Berlinbe.

Egy napon, szokatlan órában nyilt meg a börtönajtó.

Trenk Frigyes megdöbbenve látta belépni A.. Z. herczeget, kiséretével együtt. Azt, a kinek annyi oka volt ő rajta boszut állani.

– Édes Trenk! Monda a herczeg jóságos hangon, ön megint valami ostobaságon töri a fejét, a mi önnek nem válik üdvére. Ön el akarta foglalni lázadás útján Magdeburg várát s az osztrákoknak kiszolgáltatni. No, hát ne fáradjon vele. Én már megérkeztem egy hadosztálylyal s minden ponton biztosítottam a várat.

Trenk halálra volt ijedve.

Itt csak a merész tagadás segíthetett.

A herczeg azonban nagy nyugodtan elővette Trenk Frigyes levelét, melyet ő a bécsi urakhoz irt s odatartá a szeme elé.

– Hát ki irta ezt a levelet?

– Papirosom sincs, a mire irjak.

– Hát a szóbeli üzenetet ki küldte Kempf udvari tanácsoshoz Bécsbe – Kemnicz hadnagy által?

– Esküszöm az Istenre és becsületemre, hogy soha Kemnicz hadnagyot nem láttam.

Megesküdhetett rá. Bécsbe küldött czinkostársának volt annyi házi esze, hogy nem mondta ott meg az igazi nevét.

A herczeg jegyzőkönyvet iratott Trenk Frigyes vallomásáról, a ki minden összeesküvésről tisztára mosta magát.

– Hát jól van. Monda a herczeg. Ez az ügy el van intézve. Önt a bécsi rosszakarói rágalmazták. Ön azonban itt csakugyan rosszul van ellátva. Nem volna csoda, ha minden áron meg akarna menekülni a börtönéből. Mennyi vasat raktak rá! Még az ablakát is beszegezték!

Trenk azt hitte, hogy a herczeg gúnyt űz belőle.

Nem úgy volt. A herczeg parancsára azonnal leszedték a fogoly nyakáról, derekáról a nehéz vaspántokat, kezeiről a vasrudat, börtönablakáról lefeszítették a deszkákat. A falhoz sem lánczolták többé.

A herczeg még itt sem állt meg.

Majd még tisztességes öltözeteket is hozatott a fogoly számára: fehér vászoninget, mosdómedenczét tiszta vízzel, törülközővel. (Nyolcz évig nem volt benne része Trenknek! Mennybéli Isten! Hogy nyolcz esztendeig a könyein kívül más víz ne mosdassa meg az embernek az arczát!)

Trenk sírt, mint egy gyermek.

– Aztán, hogy a szemeit el ne rontsa, ezentúl egész nap nyitva lesz a börtönének mind a négy ajtaja, két őr fog előtte járkálni csupán. Az éjszakai hivogatást is abbanhagyják: alhatik csendesen. – És azután, hogy legyen mire irnia, kap egy koncz tiszta papirost és irószereket; hogy ne a vérével irjon.

Trenk a kezét csókolta a megbántott öregnek, a kinek nagyobb oka volt rá, hogy őt gyűlölje, mint a királynak, azért a bűneért – a miért soha vallatóra nem fogták s a mit ő állandóul elhallgat az életirásában, mintha sejtelme sem volna róla. Tán épen virtusának tartotta?

A herczeg tovább beszélt hozzá:

– De hogy megtudjam, mit fog ön erre a papirosra irni: a mint egy ív megtelik, azt fel fogják hozni nekem s a feleségem fogja felolvasni előttem annak a tartalmát.

Hát mind azt, a mit Trenk ezentúl kigondol, irásba foglal, mind azt, a mit szenved, a miért vágyódik, legelőször Amália herczegnő fogja elolvasni!

Trenk Frigyes erre a szóra visszaképzelte magát abba a boldog korszakba, a mit a magyar közmondás így határoz meg: «ez akkor volt, a mikor még a kő is lágy volt, s a szív is kemény volt».

Neki is – a börtöne megtágult s a szive összeszorult.

Nem tudott szavakat találni, hogy háláját kifejezze.

Így nem beszéltek hozzá, így nem bántak vele nyolcz év óta soha.

És épen az az ember teszi ezt, a ki ellen ő annyit vétett. S a kinek tudnia kell azt, hogy mit vétett ellene?

– És már most csak egyet kérek öntől, monda a herczeg. Se börtönajtó, se vasbilincs nem fogja önt lezárni ezentúl. De adja ön becsületszavát, hogy a míg én Magdeburgban főparancsnok leszek, addig ön semmiféle szökési merényletet nem fog megkisérteni.

Trenk Frigyes azon vette észre magát, hogy kezét nyujtá a herczegnek.

Ezzel a kézszorítással aztán jobban le volt bilincselve, mint mikor a nehéz vasak voltak ráverve a kezére.

A herczeg azonban, még az alatt, hogy Trenk Frigyes kezét markába szorítva tartá, így szólt hozzá:

– És már most én is igérem önnek, hogy mindent el fogok követni, hogy a király szívét ön iránt meglágyítsam és szabadságát visszaadassam. Ha elébb nem, a békekötés alkalmával ez bizonyára meg fog történni. Addig legyen ön türelemmel: emlékezzék a multakra s bizzék a jövendőben.

Ezzel otthagyta a foglyot, eltávozott minden kiséretével együtt, tárva-nyitva felejtve minden ajtót maga után.

Trenk Frigyes most érezte aztán már magát igazán fogolynak.

Az eddigi vasbilincsek helyett oda volt lánczolva a börtönéhez egy lekötött becsületszóval; a nehéz lánczok helyett egy asszonyi hajszállal. – Ezt tépje el, a ki tudja!

Meg volt már mind az a kényelme, a minek egy fogoly a börtönében örülhet. Emberi étellel tartották, emberi szót beszéltek hozzá. Kimehetett a napvilágra egész a börtöne küszöbéig. Azon a küszöbön nem feküdt más, mint Trenk Frigyes becsületszava. – Az a Mont-Blanc! Azon nem lehet keresztül lépni.

A testi szenvedések nem birták letörni életszervezetét. Ez a szellemi tortura lassankint elsorvasztotta azt. Ágynak esett: ideglázt kapott, halálos beteg lett, a lelki rabság miatt.

És ez alatt A.. Z. herczeg a saját orvosát küldte oda a gyógyítására; rendes ápolót tartott mellette, a tulajdon asztaláról küldte neki az ételeket; míg újra győzött az életerő a betegségen: Trenk Frigyes ismét felgyógyult; elhagyhatta az ágyat.

De ez a betegség annyira elcsigázta, hogy fellábadozva alig hasonlított hajdani magához: olyan volt, mint egy csontváz. Ha akart volna, sem gondolhatott volna a megszökésre. Hideg volt már odakinn. Fázott a friss levegőn. Maga kérte, hogy zárják rá a börtönajtókat.

Hiszen volt már egy kályhája, s a tűz egy házibarát, a kivel el lehet beszélgetni naphosszant.

Most már nem gondolt egyébre, mint hogy verseket irjon s a czinpoharakat allegoriai képekkel telekarczolja. Egyébhez nem volt ereje. Aztán álmadozott, ábrándozott és várt.

Ebben a várásban tizennyolcz hónap elmult.

XVI. FEJEZET. AZ UTOLSÓ KISÉRLET.

Tizennyolcz hónap telt el a várakozásban! Félév híján tíz év mult már, hogy Trenk Frigyest élve eltemették.

Télen rázárták a börtönajtókat, nyáron nyitva hagyták. A tisztek odajártak hozzá nézni, hogy rajzolja vésővel a czikornyákat a kehelyre. Meghallgatták a szatiráit, s azokból egész könyvet irt: gúnyolta a czopfot, meg a rozáriumot, az udvaronczokat, meg a fiskálisokat.

Egy őszi napon reggel ismét kinyitották az ajtait; de csak azért, hogy egy óra mulva megint bezárják. De azért a börtön ablakán keresztül is betört hozzá a nagy város beszéde. A harangok beszéltek egymással, versenyzett velük a trombitarecsegés, dobpörgés, belebömböltek az ágyuk, a sortüzelés. Frigyes megértette az óriások beszédét. Valami nagy halott van Magdeburgban.

Nemsokára megtudta azt. A vizsgálótiszt, a ki délben érkezett a börtönbe, azzal nyitott be hozzá:

– Bajtárs, visszahoztam a becsületszavadat. A herczeget most temettük el. Ezentúl zárva a börtönöd. Tudod a többit.

Tudta a többit.

Most már fel volt szabadítva, hogy folytassa a menekülési munkáját.

Az új kormányzó is emberséges ember volt (Reichman). Megengedte Frigyesnek, hogy hirlapokat olvasson. Azokból megtudta, hogy Erzsébet czárnő meghalt, utódja, Péter czár, fordított az orosz politikán s békekötésre ösztönzé a harczoló feleket. Mind a kettő ki volt már merülve s adósságokba sülyedve.

De Trenk Frigyesnek a béke sem hozott szabadulást.

Leggonoszabb ellenségei Bécsben voltak. Azok, a kik még a megmaradt Trenk-féle örökséget kezelték s azt is el akarták harácsolni. Ezek a dögkeselyük!

Trenk Frigyes újra felbontá a börtöne padlatát, kiszedte a téglákat, a mikkel a borzlyuka be volt falazva s ott találta az első csatornát, melyen keresztül ki akart törni, rátalált az eszközeire, pisztolyára és aranyaira is.

Segítségére volt ezuttal a vaskályhája. A börtönének hármas rétegü deszkapadlata volt, azokból a két alsót kifürészelte, s azt darabonként elégette a kályhában, az így támadt üregben aztán elrejtheté a homokot, a mit a csatorna folytatásában kivájt; nem kellett annak az eltávolításával bajlódnia.

Egyszer azonban majd rajtavesztett ezen a munkán.

Mikor már annyira haladt a föld alatti csatornájával, hogy a bástyának a külső faláig eljutott, annak az alapzatából egy nagy kő levált s elzárta a háta mögött a visszatérés útját.

Elevenen volt eltemetve!

Előtte állt a legrettenetesebb halál: a föld alatt megfulladás.

E kétségbeejtő helyzetben sem hagyta el a lelki ereje.

Legelső feladata volt a csatornát annyira kitágítani, hogy megfordulhasson benne. De a kivájt homokkal megint csak az eddig tört rést zárta be, úgy, hogy folyvást az arczával túrta a földet.

Ez alatt a bezárt üregben úgy fölemészté a levegőt, hogy fuldokolni kezdett. A homokot harapta kínjában, abban még volt valami éltető lég.

Végre meg tudott fordulni a borzlyukában. De akkor még csak az útját elzáró nagy kőig jutott el.

Azt visszaemelni a helyére, a honnan leesett, lehetetlen volt, sőt attól is lehetett félni, hogy még több kő is hegyibe esik.

Hát neki kellett fogni az emberölő munkának.

A fullasztó légben gödröt ásni a kő alá, s ezt abba lesülyeszteni.

Elájult, meg újra föléledt s kaparta tovább a földet. De a mennyit a kő alul kivájt, annyival magát temette be. A homok az ajkáig ért, mint a hullám a vízben uszónak.

A mint végre a kő megcsúszott, legalább friss levegő jött be a nyiláson. (A milyen friss levegő van a föld alatt.)

Hosszú ideig tartó keserves munka után annyira vitte, hogy a nagy követ belehúzhatta az ásott gödörbe s azon keresztül ismét átbujhatott a csatornába. Sietett kimászni belőle.

Mikor a börtönébe visszakerült, úgy üdvözölte azt a szomorú odut, mint a paradicsomot. Leveté magát a padlatába helyezett sírkövére és megcsókolta. A sírjából kimenekült halott áldotta sírkövét, hogy megcsókolhatja az abba vésett nevét.

S ott elnyomta a fáradság, a kín, elalélt.

Nappal volt már. Ha föl nem ébred délig, a vizsgáló tiszt itt találja a felnyitott üreget, minden el lesz árulva.

Jó szerencse, hogy volt egy jótevője, a ki fölébreszté, a heves köhögés. A bűzös légben megkínozott tüdő nem engedte soká aludni.

Akkor aztán, a nagy köhögés, krákogás közepette elvégzé a rejtegető munkát, helyre illeszté a kivágott pallót s ágyára veté magát.

A felügyelők ott találták lázban és fuldokolva.

Még is folytatta a munkát. Ismét visszatért abba a rettenetes üregbe, a hol már egyszer egy élve eltemetett kínjait átszenvedte.

De elébb azt a veszélyes pontot, a honnan az alapkövek lehullhattak, a börtöne alsó padlójából kifürészelt deszkákkal felpóckolta.

Ez alatt megköttetett a béke Hubertsburgban. A harczoló felek hadi foglyaikat kicserélték. Frigyes hallhatta a csillagsánczban elhelyezett horvátok vig danolását a börtön ablakán kereszül. Az ő börtöne azonban zárva maradt. Senki sem vette figyelembe, hogy ő is Mária Therézia dragonyos kapitánya.

És az alatt, a míg Trenk Frigyes ásta a föld alatti csatornát, hogy börtönéből kiszabaduljon, egy más élő lény meg egy ellenkező lyukat furt, mely az ő börtönébe vezetett: egy kis egér.

Két éven át volt ez a parányi állat Frigyes állandó lakótársa, mulattatója, a ki ott tánczolt a térdein, a tenyeréből evett, a füttyentésére előjött a lyukából.

Ha indusok volnánk, a kik a lélekvándorlásban hisznek, azt kellene elfogadnunk, hogy a kis állatkában a szép Jelvira lelke lakott, a ki szerelmesét ily alakban jött fölkeresni.

Frigyes csak minden harmadnap folytatta az aknázást, a közbe eső éjszakát pihenésre kellett fordítania. Az ilyen «otthon» töltött éjszakákon az egérke folyton ott szaladgált a börtönében s rágicsálta az ajtaját, mintha ő akarná azt a fogoly számára keresztülfurni.

Egy éjjel az őrök figyelmessé lettek a rágicsálásra s jelentést tettek róla az őrnagynak.

A tiszt azonnal sietett a porkolábbal Frigyes börtönébe.

Az ajtó alja csakugyan keresztül volt furva, a fürészpor nagyságu forgácsok ott hevertek.

– Mit csinált ön itt? kérdezé az őrnagy.

– Én nem. Hanem az egér.

– Hát honnan jön ide az egér?

– Én nem tudom.

Nosza rögtön kőmüvest, lakatost hivattak, összevissza kutatták a börtön minden zegét-zugát: nem találták meg az egérlyukat. De sokkal nevezetesebb az annál, hogy Frigyes aknanyilását sem találták meg, a mire az egér könnyen rávezethette volna őket.

Uj emberek voltak mind. Az eddigi ismerős arczokat mások válták fel. A néphad tisztei helyett, a kik már meg voltak Trenk által nyerve, rendes katonák jöttek, a kik még nem tudtak semmit a fogolynak tiz év óta tett szökési kisérleteiről.

Trenk Frigyes kinevette őket a kutatásukkal.

Egyszer aztán egyet füttyentett s arra rögtön előugrott az egérke s felfutott a vállára. Ott volt elbujva az ágya szalmájában.

Frigyes könyörgött az őrnagynak, hogy ne pusztítsák el az egérkét.

Az őrnagy azt igérte neki, hogy haza fogja vinni a feleségének, s azzal zsebkendőbe takarta a piczinyke lázadót s elvitte magával az őrszobába.

Ott kibocsátá az asztalra, hogy majd a tiszttársak előtt produkálja a kis szörnyeteget. Ez azonban egyszerre leugrott a földre s úgy elbujt az őrszobában, hogy semmi hajszolással nem birták előteremteni.

Másnap, mikor az őrnagy a porkolábbal együtt jött a börtönt megvizsgálni, hát már akkor a kis egér megint ott volt Trenk Frigyesnek a vállán.

Hogyan tudott az őrszobából észrevétlenül ide osonni? azt nem találta ki senki.

Az őrnagy azután ezuttal egyenesen hazavitte a bohókás állatot a feleségéhez. Az kaliczkába tette, diót, marczipánt adott neki. De a kis egér nem evett semmit s három nap mulva bevégezte egér-életét. Valószinüleg ismét visszaköltözött egy szép dauriai princeszbe. Elég annak egy egérke-lélek! Mit csinálna egy oroszlán lelkével?

Egy napon tűzveszély támadt a városban: a napos őrnagy kötelessége volt, a csapatjával a vész helyszinére sietni: a Trenk börtönkulcsait rábizta egy hadnagyára. Délben az jött el a börtönvizsgálatra.

Mikor a porkoláb s a tisztogató fegyencz eltávozott, a tiszt hátramaradt.

Mikor egyedül voltak a börtönben, a hadnagy maga ajánlotta fel Frigyesnek, hogy miként Schell a glatzi fogságból, kész vele együtt megszökni a magdeburgi csillagsánczból. Ő neki úgy is dezertálni kell az adósságai miatt, a mik a fején túlnőttek.

Frigyes rögtön átadott a czimborának ötven aranyat.

Ezzel az meg volt nyerve.

Szó sem volt a földalatti csatornán keresztülbujásról. A terv sokkal egyszerübb volt.

A czimbora csináltat a városban egy lakatossal négy hasonló kulcsot, a minőkkel az ő börtöne lakatjai nyílnak. Ezeket megkaphatja az alatt, a mig az őrnagy Walrabénál, egy foglyul bezárt, de gazdagon ellátott tábornagynál ebédel.

Azon a napon, a melyen az őrnagy hazamegy a feleségéhez a városba, a hadnagy az őrségen levő granátosokat különféle megbizásokkal kiküldözi a csillagsánczból.

Akkor odajön a börtönéhez a jóbarát; a két őrtálló granátosnak azt parancsolja, hogy menjenek be a fogoly börtönébe, az ágyát kihozni.

Ekkor Frigyes, a mig a két katona az ágygyal piszmog, hirtelen kiugrik a börtönből, rájuk csapja az ajtót, a kulcsot elfordítja a zárban. Azután a másik három ajtót is belakatolja s azzal a csillagsáncz kapuján kifut a hadnagygyal együtt; ott vár rájuk két fölnyergelt paripa: fél óra mulva túl vannak a porosz határon.

XVII. FEJEZET. A LÉLEKTANI BILINCS.

Tehát minden békót, bilincset, lánczot le tudott már vetni magáról Trenk Frigyes; ki tudott nyitni minden závárt, lakatot; előtte állt a szabadulás utja, tárva-nyitva. Csak az alkalmas napot kellett bevárnia.

Csak egyet nem tudott levetni, saját lelkének a skrupulusait.

Hát aztán mi fog történni vele, ha innen megszökhetik?

Oroszországba nem mehet. Nincs már ott se Erzsébet czárnő, se Bestuseff kanczellárnő: senki a régi pártfogói közül. A tiz évi börtönélet nem arra való volt, hogy délczeg alakjának varázsát növelje. Nem lehet azt a diadalutat már folytatni, a miben ily szörnyü hézag szakadt.

Vagy hát Bécsbe menjen vissza? Halálos ellenségei közé: a kapzsi irigyek, a birtokain osztozó főurak, az üldöző papok, a gyanakodó ügyvédek, a lenéző katonák, a furfangos diplomaták világába, a hol őt mindenki veszedelmes elmeháborodottnak tekinti s a hol elébb-utóbb valóságos őrültté kell lennie?

Legjobb esetben ott lesz Kecskemét. Testhizlaló egyhanguságával!

Aztán feltünt előtte a jövendő ragyogóbb képe.

Ha össze lehetne azt kötni a legfényesebb multtal, a mikor még hazája szolgálatában hordozta fegyverét! Ha ki lehetne engesztelni Frigyes királyt, a kinek már a kortársak a «nagy» melléknevet adtak! Ha meg lehetne őt győzni törhetetlen hűsége felől! Hisz tiz esztendő a sírban csak elég egy halottnak, hogy mint uj ember támadjon fel egy uj életre!

Valami vakmerő gondolatja támadt.

Most, mikor már a megszökésre kétféle ut is nyilt előtte, arra határozta el magát, hogy önként felfedezi a tervezett merényletet; még pedig a nehezebbiket. A föld alatti utat.

Czimborájától értesült felőle, hogy a Braunschweigi herczeg Magdeburgban időzik, – az ő régi jóakarója.

A vizsgáló őrnagynak ekkor azt mondá:

– Kérem, őrnagy ur: én megtudtam, hogy a nagylelkű Ferdinand, Braunschweigi herczeg jelenleg Magdeburgban van; ő énnekem jóakaróm, régi pártfogóm. Legyen szives őrnagy ur a herczegnek átadni ezt az izenetemet. Tüzzön ki a herczeg tetszése szerint egy napot, a melyen én, az általa választott órában, fényes nappal előtte megjelenjek, a bergeni kolostor kapuja előtt, lóháton, karddal az oldalomon: és csak azért, hogy ezt a kardomat az én királyom a «Nagy» Frigyes szolgálatára felajánljam.

Az őrnagy retteneteset bámult.

– Megbolondult ön, Trenk?

– No csak mondja ön el ezt az izenetemet Ferdinand herczegnek. Komolyan beszélek. Én innen akkor török ki, a mikor akarok.

Az őrnagy eltávozott s néhány óra mulva visszatért a kormányzóval és több főtiszttel együtt.

– Közöltük önnek az izenetét a herczeggel. Serenissime azt válaszolja önnek, hogy ha ön képes lesz azt megtenni, a mire fogadkozik, biztositja önt nem csak a pártfogásáról, de a király kegyelméről is.

– No hát tessék kitüzni a találkozás napját és óráját.

– Ne bolondozzon ön Trenk. Monda a kormányzó. A mire ön fogadkozik, az tiszta lehetetlenség. Ha nem elég önnek a börtön őrsége, beállítunk a csillagsánczba egy regementet. Innen ki nem bujhatik. És ha még is sikerülne önnek, minden erős rendszabály daczára ebből a börtönből kitörni, az olyan arczulcsapás volna mi nekünk mindnyájunknak, a kik az őrizetével meg vagyunk bizva, hogy azt a király nekünk nem engedné el. Önt kegyébe fogadhatná; de mink esnénk ki a kegyéből. Legyen önnek esze. Ha csakugyan képes ön ezekből a bilincsekből magát kiszabadítani, ebből a tömlöczből kitörni, elég ha ön felfedezi előttünk annak az utját, módját: nem szükség azt végrehajtania s előljáróit felcsufolni vele. Én jót állok róla, hogy ön kegyelmet kap. Ön ismer engem. Reichman tábornok szavával nem játszott soha.

– S tábornok ur szavát adja nekem, hogy ha a szökésem lehetőségét bebizonyítom, szabadságomat visszanyerem?

– Katonai becsületszavamat kötöm le rá s birom ehhez a herczeg beleegyezését.

– Az ön katonai szava nekem szentirás! – szólt Trenk Frigyes. No hát nézzenek ide az urak!

S azzal egyenkint lehuzogatta a bilincseket a kezeiről, a békókat a lábairól s láncostul odadobta az urak lábaihoz.

Azután előhuzogatta a padlóból a vésőket. A kettévágott padlódeszka hasadékából eltávolította a kenyérragacsot, mely azt észrevehetlenné tette s azzal kiemelte az elvágott deszkadarabot az üreg fölül.

Aztán leszállt abba az üregbe s egyenkint kiadogatta a dugaszban tartott földvájó eszközeit, az egyenruhája darabjait, a kardját.

A két pisztolyát, melyek meg voltak töltve, kilőtte az aknába.

– És most fáradjanak el a tiszt urak a második számu folyosóra, s a hol egy márvány lapot fognak találni, melynek szélein átszürődik a lőporfüst, azt emeljék fel.

Két tiszt odament s bámulva látta a kékes füstöt felpárologni a kő alól. Azt kiemelték s ott látták az akna feljáró nyilását; harminczhét lábnyi távolban a börtönszobától. Csodálkozással eltelve jöttek vissza ezt megállapítani. Az akna kész.

– De hogy akart ön kijutni a bezárt folyosóból? kérdezé a kormányzó. Hisz annak két erősen zárt ajtaja van!

Ekkor aztán előadta Frigyes a folyosóajtóhoz való kulcsokat is.

Onnan aztán csak egy ugrás kell s kinn van a sánczokon kivül.

A kormányzó kezét nyujtá Frigyesnek.

– Ön igazat mondott. Meggyőzött bennünket. Most már nincs szüksége az aknájára, kijöhet, az ajtón keresztül. Öltse fel az egyenruháját.

Trenk Frigyest a hideg lelte ideges felindulásában, mikor a szurtos rabdaróczot levetheté s ujra felöltheté a tiszti egyenruhát.

Azzal karonfogva kivezették a börtönéből. Átvitték a felügyelő tiszt szobájába, a hol a tisztek mind siettek neki gratulálni.

Estefelé a kormányzó is odajött, pompás vacsorát adott az egész társaságnak: számos poharat üritettek Trenk Frigyes szerencsés megszabadulására. Az volt a boldogabb, a ki barátságot köthetett vele.

Egy hétig tartott a vigasság. Az egész garnizonból alig volt már tiszt, a ki Trenkkel együtt ne lakomázott volna. Csak az a bizonyos czimbora, a ki a szökésre összebeszélt vele, látszott őt kerülni. Egyszer mégis, mikor keresztül ment a szobán, odasugott Frigyesnek:

– Szegény bolond, te ugyan pórul jártál.

Nyolczadnapra aztán megint odajött hozzá a kormányzó, ismét karonfogta, visszavezette a börtönébe. Az most már deszkapadló helyett szép nagy gránitkoczkákkal volt kikövezve.

– No most próbáljon ön már innen kitörni.

És aztán ismét lehuzták róla a tiszti egyenruhát, feladták rá a régi szurtos daróczot; békót csak az egyik lábára vertek, de az olyan vastag volt, s minden lánczszeme olyan tömör, hogy azt át nem fürészelheté.

Trenk Frigyes dühöngött: «hát ez a katonai becsületszó?»