Part 24

Frigyes markába fogta a harmincz aranyat, s a kettős rácson keresztül kiszórta azt a katona lábai elé.

Az soha sem látott annyi pénzt életében.

– Hát aztán mit tegyek én ezért?

– Szerezz nekem, de rögtön, három darab ablaküveget a városban, olyan nagyságban, mint ez a papirdarab.

Azzal kidobta eléje a mértéket Frigyes.

A pomerániai veterán kedélyes ficzkó volt. Felszedte az aranyakat s azzal átballagott a kamerádjához, a ki a börtön ellenkező oldalán lévő ajtónál volt felállítva: annak átadta a puskáját, felkérve, hogy vigyázzon addig a fogoly ablakára is, a míg ő hazaszalad, az otthon felejtett pipájáért.

A pajtás helyesnek találta az indokolást: neki nem kellett egyebet tenni, mint folyvást körüljárni a Trenk extrabörtönét, az alatt a czimbora a pallizád ajtaján kiosonhatott a csillagsánczból, leszaladhatott a városba, beszerezhette az ablakosnál a kimért üvegtáblákat s visszaosonhatott velük még a déli vizitáczió előtt. Át is adta azokat az ablakon át Trenknek. Trenk még újabb tíz aranynyal jutalmazta meg e szolgálatot.

Délben aztán már helyén volt az ablak. Az üvegcserepek szépen eltakarítva.

Ekkor aztán vigan folyt tovább az aknamunka.

A megkezdett földalatti vakandjárásnak az egész börtönt át kellett aknázni, a mi egy tömör épület volt, s még a körülvevő sánczot és pallizádát is. Ez a munka eltartott nyolcz hónapig.

Már ekkor annyira haladt előre a fogoly a föld alatt, hogy kiszámíthatta, miszerint még egy pár heti turkálás után elő fog bukkanni a sáncz tulsó oldalán.

És ekkor másodszor is elkövette azt a nagy hibát, a miben az első szökési kisérlete megzápult. Nem elégelte meg azt, hogy egy éjjel, mikor Gefhardton van az őrködés sora, a föld alól kitörjön s akkor ezzel a hivével együtt átcsónakázzék az Elbán s aztán fusson, a merre világot lát maga előtt; hanem újból levelet irt bécsi barátjának, Ruckhardtnak, hogy jőjjön eléje Gummernig s őt a kijelölt határidőn és azután még hat napon át várja a bergeni monostor mellett két felnyergelt paripával.

Ezt a levelet átadta Gefhardtnak. A granátos rábízta a feleségére, hogy vigye el a levelet a gummerni postára.

Az asszony nagyon is jól akarta csinálni a dolgot s midőn a gummerni postamesternek átadta a levelet, tíz tallért nyomott a markába, hogy annál bizonyosabban elküldje azt Bécsbe.

A postamesternek ez szeget ütött a fejébe. Tíz tallér viteldíjt nem fizetnek egy levélért. Felbontja a levelet, a tartalmából megérti a szökési tervet s rögtön siet fel vele Magdeburgba a kormányzóhoz.

Ekkor épen Braunschweigi Ferdinánd herczeg volt a kormányzó.

Szép meglepetés lehetett Frigyesre nézve, mikor egy délután három órakor újból hallotta a börtön ajtókban a kulcsokat nyikorogni s lámpafény mellett betoppant hozzá maga a herczeg, egész fényes kiséretével.

– Maga irta ezt a levelet? kérdezte a herczeg Trenktől; felmutatva neki az elfogott iratot.

Nemes ember ilyen esetben nem tagadhat.

– Az irás az enyém. Felelé elszántan.

– Ki által küldte ön ki a börtönéből ezt a levelet?

– A nevét nem tudom. Valamelyik őr volt, a kinek az arczát én innen meg nem láthatom.

A herczeg fenyegetőzött.

– Hát lőjenek főbe! Monda Frigyes. Jobban meg nem lánczolhatnak, mint most vagyok.

A herczeg ácsokat, kőmüveseket, lakatosokat hivatott; apróra felkuttatá a börtönt. Legkisebb nyomát a kitörési kisérletnek nem birták felfedezni.

Mindössze annyit tehettek, hogy a börtön ablakát bedeszkáztatták, csak egy arasznyi szelelő lyukat hagyva rajta.

Ekkor aztán a herczeg szelid hangra fordította a beszédét.

Elkezdett Frigyesnek a szivéhez beszélni. Megigérte neki, hogy a mit kivánt, miszerint rendes birák elé állíttassék s magát megvédhesse, ki fogja a számára eszközölni, hogy békóit rögtön levéteti: csak azt az egyet tegye meg, hogy nevezze meg a czinkosát, a ki a tervezett szökésben segíteni akarta s a levelet átvette.

De Frigyes szilárdul megmaradt az állítása mellett.

– Nem ismerem azt az embert. És ha mindjárt ismerném is, a nevét meg nem mondanám. Én a jó barátaim veszedelmével nem akarok megszabadulni, inkább magam veszszek el.

Ezt a mondását a herczeg kiséretében idejött granátosok is meghallották s ezek elbeszélték a többi pajtásaiknak s attól fogva nagy lett a becsülete a fogolynak, a ki a czimboráit el nem árulja semmi biztatásra és fenyegetésre.

Annyit azonban már tudott a herczeg, hogy Trenk sok pénzzel rendelkezik s azt bőkezűen osztja a katonák között.

A herczeg elhagyta a börtönt. Rá egy óra mulva zűrzavaros kiabálás támadt a börtön ablaka előtt. Kis időre ismét nyiltak a börtönajtók. Egy tiszt jött vissza. Egy lámpást ott felejtettek a börtönben, azért jött. Elmentében odasúgott Trenknek: «önnek a czinkostársa felakasztotta magát a sánczkaróra.»

Azzal kiment az ajtón.

Az első vasazott ajtónak körülzáró ablaka volt. A hasadékon átszürődő világosságból megtudhatá Frigyes, hogy az imént itt járt tiszt a gádorban maradt.

Végig gondolt a helyzetén.

Ha az a katona, a ki a merénylet kipattanása miatt felakasztotta magát, Gefhardt volt, akkor már annak a megnevezése által nem lehet ártani.

Kopogtatott az ajtaján.

A figyelő tiszt felnyitá azt s kérdezé, mit akar?

– Adjanak irószereket. Megvallok a herczegnek mindent.

A tiszt gyorsan eltávozott.

Trenk Frigyes nagy lelki szorongattatások között törlé homlokáról a halálverítéket. Elárulja-e a legjobb barátját? Legnemesebb szivű hű emberét? Hogy magának könnyebbülést szerezzen? Hátha nem az volt az öngyilkos?

E nagy lelki küzdelmek közepett még egyszer felkapaszkodott a lánczaival együtt az elzárt ablakhoz. Hangos szóval kiálta ki rajta:

– Légy istennel, akárki vagy itten! Mondd meg, igaz-e, hogy egy katona felakasztotta magát én miattam?

– Igaz! Hangzott fel onnan kivülről.

Azzal Frigyes egy papirba csavart öt aranyat s azt kidobta az ablakon.

– Fogd ezt a pénzt! Aztán mondd meg nekem, hogy hívják azt az öngyilkos katonát? Verjen meg az isten, ha engemet megcsalsz s más pajtásodat megrontod.

Kevés vártatva felhangzott a válasz:

«Schütz volt a neve: a Ripsz kompániájából.»

Ugyanaz a ficzkó, a ki a másik börtönben elfogadta Frigyestől a gyémánt mellgombot, de semmit sem tett érte. Ez olyan gondatlan volt, hogy az ilyen könnyen szerzett pénzt korcsmákban prédálta el, s mikor gyanuba vették, kérdőre vonták, nem tudta urát adni, hogy honnan jutott hozzá. Ijedtében felakasztotta magát.

Trenk Frigyes aztán a herczeghez irott levelében kikoholt valami furcsa mesét, s a segélyére vállalkozó czinkostársul megnevezte Schützöt, a Ripsz kompániájából.

A herczeg nagyot káromkodott erre a levélre.

– Már most hát kergethetjük a Schützöt a másvilágon!

Hanem Frigyes sem nyert semmit a levelével. Semmiért nem adnak semmit. Maradt, a hol volt: a lánczai között, a mikor azokat le nem vetette.

Ezentul két strázsa volt az ajtaja és ablaka elé állítva.

Három esztendőt töltött el már a magdeburgi börtönökben Trenk Frigyes.

Ekkor ismét uj változat állt be a balsorsában.

Odakünn a nagy világban súlyos nevezetességű korszak indult meg.

Ő azt itt a börtönében előre látta, régen értesülve volt róla. A koalició létrejött Poroszország ellen. Megindult az a hadjárat, melyet az utókori históriairó «hétéves háborunak» nevez, de a melynek Frigyes király a kezdetén (a mikor még nem tudhatta, hogy az hét évig fog tartani) nagyon furcsa nevet adott, a három szoknya elleni háborunak nevezte azt. (Mária Terézia, Erzsébet, Dubarry.)

S ugyanannyi esztendeig tartott a háboruja egy lánczokra vert rabnak, Trenk Frigyesnek, a hatalmas, nagy király ellenében.

Valóban, a milyen erős tudott lenni Nagy Frigyes a világ három legnagyobb hatalmával szemben, épen olyan erőt tanusított egy lába alá gázolt vonagló féreg ellenében.

Maga az az ember, a kinek a király megparancsolta, hogy Trenk Frigyest megőrizze, de az életét megtartsa, megőrült, dühös bolonddá lett a feladata mellett.

Az az eltemetett ember újból meg újból kezdte a kiszabadulási kisérleteket.

Az egész helyőrséget megváltoztatták Magdeburgban. A granátosokat, a kik között résztvevő czimborája lappangott a fogolynak, elvitték a csatatérre; várőrségül néphadat hoztak, kimustrált tisztekkel.

A változatosság azzal kezdődött, hogy Bork várparancsnok berohant Trenk Frigyesnek a börtönébe s elkezdte a bilincsekbe vert embert lepocskondiázni. A hogy durva emberek szokták egymásnak apját anyját, utoljára Máriáját szidalmazni, úgy szidta Bork Trenknek a Mária Teréziáját.

Trenk sem maradt adós. Minden szidalmat még élesebben adott vissza, úgy, hogy a várparancsnok dühe az őrjöngésig fokozódott.

A szóharczban a fogoly maradt győztes. Borknak a torka szorult el a dühtől.

No de hát módjában volt, ha szavakkal nem tudott, tettekkel replikázni. Hivatta a lakatosokat. Most aztán Trenknek még a nyakára is kovácsoltak egy vasörvet, melyet egy láncznál fogva a falba erősített vasgyűrűhöz, más kettőnél fogva a lábain levő békókhoz kötöttek.

Akkor azután elvették alóla az ágyat: a puszta padlón kellett feküdnie s ha aludni akart, az övéhez kötött lánczot kellett a fél kezével a falhoz szorítva tartania, hogy a vasnyakló meg ne fojtsa.

Minden tagja el volt már látva békókkal, lánczokkal.

Ebbe az embertelen kinzásba belebetegedett, forró lázt kapott. S úgy feküdt elhagyott állapotban orvos nélkül, gyógyszerek nélkül, a hideg, meztelen padlón.

Nincs kegyetlenebb állatja az Isten világának az embernél!

Nem volt egyéb enyhítő szere a cserépkorsójában levő víznél.

Egyszer aztán, a láz miatti elgyengüléstől, ezt a korsót is kiejté kezéből: az összetörött. És akkor huszonnégy óráig ott feküdt, a láz szomjától eltikkadtan. Mikor újra bejöttek hozzá a börtönvizsgálók, félhalott volt.

Ez az eset köztudomású lett a városban. A magdeburgi hölgyek egész lázadást csináltak e miatt: rajta rontottak a zsarnok várkormányzón s addig könyörögtek neki, mig rábirták, hogy adassa vissza a beteg fogolynak a nyoszolyáját.

És ismét győzött a csodálatos életerő. Trenk újból felépült. Félévig tartott ez a nyavalyája.

Ezalatt megismerkedett a vizsgálattevő tisztjeivel.

Azok mindannyian szegény, éhenkórász ficzkók voltak, kiket Frigyes király a harczoló seregéből kipéczézett s a várakba eldugdosott, vagy pedig a hitelezőik üldözték.

Frigyesnek még volt pénze. A deszkák között fúrt lyukakban elrejtve. Segített a szegény czimborákon.

Volt közöttük egy vén kapitány, a kinek a fiát kártyaadósság miatt elcsapták a tiszti karból. Ennek irt Frigyes ajánló levelet Bestuseff kanczellárnőhöz Szentpétervárra. A hajdani kedves az ifju embert hivatalba szerezte be s Frigyesnek küldött kétezer rubelt, a mit a fogoly a kapitánynyal megosztott. A többi tisztek is részesültek belőle.

Ennek azután az lett az eredménye, hogy a jól megajándékozott tisztek csináltattak suttyomban Trenk Frigyes számára más békókat és más bilincseket, a miket kényelmesen levethetett és felhuzhatott s hordtak be neki tápláló húsételeket, aztán gyertyát, irószereket, papirt, még hirlapokat is; verselhetett és gúnyolhatta a világot.

Csak Bork, a várparancsnok és a tábornagy, Bruckhausen, nem voltak ebbe beavatva. Ezt az utóbbit Trenk «Major Mops» név alatt örökíté meg egy satirájában.

Ekkor aztán ismét kezdett Frigyes a megszabadulás tervén dolgozni.

A három czimborázó tiszt felvilágosítá, hogy az a csatorna, melyet eddig a börtönéből kifelé ásott, rossz helyen fog kilyukadni; ott rögtön észreveszi az ajtaja előtt őrtálló strázsa.

A helyett kimérték neki, hogy ha oldalvást fúrna magának egy másik rókalyukat a börtönfal alapja alatt, harminczhét lábnyi messziségre, akkor egy folyosón bukkanna elő, melynek nyilt ajtaján keresztül észrevétlenül szökhetne meg.

Hozzáfogott az új alagut-vájáshoz. A padlózat alatti rést még eddig nem fedezték fel a zsarnokai.

A munka eleintén könnyen ment.

A mint a lánczaitól megszabadítá magát, egész pusztára vetkőzve (nehogy az ingét besározza), lebujt a földoduba s elkezdte az új üreget vájni. A kikapart homokot áthordta a régi üregbe. Igy egyszerüsítve volt a munka.

Rettenetes egy munka volt! Minden marék homokkal vissza kellett kúszni hasmánt az új üregből a régibe, úgy hogy egy nap alatt Trenk kétezer ölnyi utat tett meg a föld alatt, a hasán csuszva.

Azt lehet legjobban csodálni, hogy meg nem fulladt levegőhiány miatt abban a szűk földalatti csatornában.

Vége felé azonban már megtelt a régi üreg, az új sokkal hosszabbra nyult, ámbár szűkebbre volt szabva; úgy, hogy utolja felé Trenk kénytelen volt a kiásott homokot, az ágylepedőjéből készített zsákokban, a tömlöczébe felhordani. A vizsgáló tisztek szemet hunytak előtte és nem látták.

Egyszer azonban, mikor már a kiszámítás szerint egészen közel volt ahhoz a folyosóhoz, a melyben ki kellett törnie, az őrtálló katona figyelmessé lett a földalatti zsurlódás hangjára s jelentést tett a felügyelő tisztnél, hogy a fogoly ugyancsak dolgozik ám a föld alatt.

Az a tiszt jóakarója volt Trenknek. Azt mondta a katonának: «Szamár vagy! Bizonyosan valami vakondokot hallottál túrni.» A dolog abban maradt.

Trenk folytatta a munkát.

A leszamarazott katona azonban most már becsületkérdést csinált a dologból s azontul minden éjjel ott leskelődött a folyosóban.

Trenk egyre közeledett onnan alulról fölfelé.

Mikor már csak egy lábnyi réteget kellett átlyukasztania, a leskelődő katona sietett a térparancsnokhoz, észlelését közölni vele.

Mikor aztán Trenk az utolsó földréteget fölemelte a fejével, nagy rémületére ott látta maga előtt állni a katonatiszteket, lámpásokkal a kezeikben.

Nagy hirtelen visszabujt csatornájába, de előbb gondosan elrejté a padozat alá a szerszámait, a pisztolyait és iróeszközeit s azzal visszatért a börtönébe.

Ez a terve már semmivé volt téve.

A meglepő tiszteknél azonban nem voltak a börtönajtó kulcsai: azokat négy különböző személynél kellett előkeresni. Ez alatt ideje maradt Trenknek a békókat ismét felölteni, a lánczszemeket bemázolni.

Mire kinyitották az ajtókat, már akkor ott ült a homokos zsákok tetején. A padlót sem igazította helyre. Nem volt mit tagadni.

A tömlöczébe rohanó Bruckhausen ordított, mint egy viziló.

– Hogy tudta ön a tömlöczét keresztül ásni, ördöngös ficzkó?

Trenket elővette ekkor az akasztófahumor.

– No hát hogyan? Ön maga mondta meg. Az ördög segített. Az nekem igen jó pátronusom.

– Hogy tudta ön a padlót keresztül vágni? Hogy tudta ön a lánczait levetni? Ki adott önnek szerszámokat?

– No hát kicsoda? Mondom, hogy az ördög; az én czimborám.

Erre levetkőztették, minden öltönydarabját összekutatták, semmit sem találtak. A szobában is hasztalan firtattak; nem jött elő semmi.

Trenk nevetett, azok meg dühöngtek.

Végre azt a boszút állták rajta, hogy megint elvették az ágyát: a szalmazsákját széttépték, a nyoszolyát széthasogatták, az eszközeit keresve.

Most már azon is nevetett.

– Kereshetik azt! Az ördög ül rajta. Nem látják meg.

Ő szokott velem éjjelenkint pikétezni.

Azonban rögtön kőmüvest s asztalost hivattak: az ásott csatorna nyilását befalaztatták, a keresztül vágott felső padlódeszka helyébe újat szegeztettek.

Mikor aztán eltávoztak s rázárták az ajtót, utánuk kiáltott, visszahívta őket.

– Nézzék csak uraim, valamit itt felejtettek.

Azzal egy finom aczélráspolyt adott át nekik.

– Hát ezt már hol vette?

– Mondom, hogy az ördög hoz nekem ide mindent.

Fejcsóválva mentek odább.

Mikor a külső ajtót zárták, ismét utánuk kiabált:

– Uraim, jőjjenek vissza.

Visszatértek.

– Nézzék csak, azóta mit hozott nekem megint az ördög.

S egy éles pengéjü kést húzott elő a vasöve alól.

– De már ez nem megy Isten hirével! kiabált elszörnyedve Bruckhausen.

– Mondom, hogy az ördög hírével megy. Akarnak önök még egy kis arany-esőt is látni?

Azzal fellökte az öklét magasra s percz mulva tíz louisdor esett alá a semmiből.

– Ördöngősség! Boszorkányság!

Másnap már megint keresztül volt vágva az új padlódeszka: a frissen rakott fal kibontva s az aknaásás más irányban megkezdve.

Hogy az ördöngősségnek nyitjára találjunk, meg kell tudnunk, hogy a négy felügyelő tiszt közül három jó barát volt. Jámbor, eladósodott falusi gavallérok, kiket Trenk pénzzavaraikból kisegített. Ezek készíttettek a fogoly számára olyan vésőket és késeket, a miknek lecsavarható szeg feje volt. Ezeket dugták a padlószegek helyébe. Mikor használatra került a sor, a szegfejet lecsavarták s a helyére illeszték, a vizsgáló nem tudott meg semmit.

Trenk egész nap dolgozhatott az új aknán, melyet most már a pallizádok alá irányzott.

Csak a midőn Bruckhausenre került a vizsgálat sora, akkor maradt a fogoly veszteg egész nap.

Egyszer aztán megtette azt a tréfát, hogy a mint a sáncztúrás alkalmával egy a földbefúródott huszonöt fontos bombára talált, azt felhozta a börtönébe s odatette az ajtóba.

Mikor aztán Bruckhausen benyitotta az ajtót, a meglökött bomba nagyot gurult a tömlöcz faláig, ott megütődve, ismét visszagurult a tiszt lábához.

– Hát ez mi ördög csodája? Kérdé elszörnyedve a tiszt.

– Látja az úr: egy bomba.

– Hogy került ide ez a bomba?

– Ezt is az ördög hozta! Holnap elhozza az ágyut is s akkor én leágyuzom önöket.

Ennek az esetnek híre futamodott a városban. Minden ember az ördöggel czimboráló Trenkről beszélt, a kinek a Belzebub bombákat hord a négy ajtóval bezárt börtönébe. Egy jámbor polgárt, a kinek sok pénze volt, arra vett a kiváncsiság, hogy a felügyelő őrnagynak ötven tallért ajánlott fel, ha ő neki megmutatja a Belzebubot.

Holzkammer őrnagyra ráfért az ötven tallér; a pénzt zsebre dugta s aztán Trenk Frigyesnek hozatott egy farsangi ördög-maskarát, abba öltözteté fel. Ilyen alakban mutatta meg a tömlöczbe vezetett nyárspolgárnak.

A farsangi tréfának híre ment a városban, a kormányzó is megtudta s szörnyen feldühődött érte. Az őrnagy szobafogságot kapott.

Trenk Frigyes ellen pedig egy új mortifikálást gondolt ki a várparancsnok. – Elvetette már az ágyát, el akarta vetetni még az álmát is.

Az ablaka előtt őrtálló katonának meg volt hagyva hogy éjjel, a hányszor a toronyóra negyedet üt, bekiáltson az ablakán:

– Héj! Trenk! Itt vagy-e?

S arra neki felelni kellett: «Itt vagyok!»

Ettől az embertelen kínzástól egészen megtört a fogoly testi ereje.

Panaszkodott a barátságos tisztnek miatta.

Az igen egyszerű jó tanácsot adott neki.

– Tudod mit? Hagyd az őrt kiabálni. Ne felelj neki. Ki kényszeríthet rá? Te aludjál tovább.

Trenk úgy tett. Az őrök jelentést tettek Borknak, hogy a fogoly nem hederít az ő kiabálásukra. S az annyira dühbe hozta a kormányzót, hogy megőrült bele. Mint dühös bolondot az őrültek házába kellett zárni, ott is halt meg.

Ez volt a legfurfangosabb párviadal egy lánczravert fogoly, meg a porkolábja között, életre-halálra. A porkoláb maradt halva.

XV. FEJEZET. A LÉLEK, A KI NEM FOGOLY.

Négy év tölt le ez alatt a megindult világháborúból. Ehhez hozzáadva azt a hármat, melyet előzőleg eltöltött Trenk Frigyes a börtöneiben, az ő balsorsának hetedik esztendeje járta.

Hét esztendő a boldog fiatalság tündér korszakából! Folyvást lánczok között! Nappal a vasakban, éjjel a föld alatt.

És e közben mindenről értesíték, a mi a külvilágban történik. A változatos hadiszerencséről. Neki egyik változat sem volt szerencse. Csak a békekötéstől remélhette megszabadulását. Az pedig minden új diadal után még messzebbre távozott.

Egyszer mégis történt valami a hadjáratban, a mi a fogolynak enyhülést hozhatott. A kollini ütközet után, melyben a lotharingi herczeg Frigyes király fölött fényes diadalt aratott: egy hadtest, Hadik tábornagy alatt, egész Berlinig nyomult előre. Vele jártak az új szabad csapatok, a kik vitézségben még Trenk pandurjain is túltettek, vezetőjük volt Beleznay. (Kinek nevét a Conversations-Lexiconok szerkesztői, még a magyarok is, ignorálják. Az utóbbiaknak jó volna Nagy Iván Magyar családok névtárát figyelembe venni, s a kiváló magyar tipikus alakokat az őket megillető helyre beiktatni.) (Megtörtént 1898.)

A merész haditett fényesen sikerült. Berlin hársfa-sétányai megismerkedtek a magyar huszárok tollforgóival, a berlini udvar pedig hanyatthomlok menekült Magdeburgba. A királyné a királyi herczeggel, Henrik őrgróf – és Amália herczegnő mind ide futottak.

Trenk Frigyes önéletrajzában először találjuk ezt a nevet kiirva: «Amália herczegnő».

Szívbeli titkát ekkor sem árulja el.

De a következményekből lehet találgatni.

Azt irja, hogy a zsarnok Bruckhausen egyszerre nyájas lett iránta, mert azt udvarnál azt hallá, hogy Trenk nincs elhagyatva.

(Pedig csak nem rég akarta azt keresztül szúrni – meglánczolt kézzel, – egy karddal, melyet a segédtisztje oldaláról rántott ki.)

És ugyanekkor felváltá a várkormányzóságban a dühöngő Borkot Reichmann alezredes: egy emberszerető, becsületes katona, a kinek a legelső ténye az volt, hogy feltáratta Trenk Frigyesnek a két belső börtönajtaját, hogy a tornácz ablakából betörhessen hozzá a napvilág és a friss lég.

Trenk Frigyes visszakapta hét év mulva a napot és a levegőt.

Ki eszközölte volna ezt ki, ha nem egy forrón szerető szív, mely a szerencsétlennel még most is együtt érez? Még annyi hűtlenség, még a hazaárulás után is?

Itt voltak ismét egymáshoz oly közel. Érezhette a «napjának» közellétét a tavaszfuvallatról börtönében. Adtak neki kályhát a börtönébe, tűzcsináló szerszámot – nyolcz évi fogság után először. Aztán egy czin-poharat, a miből igyék. Azt a poharat ő teleirta versekkel; allegoriai képeket, bibliai történeteket vésett belé, egy kiélesített szeg volt hozzá a szerszáma. Remek művek voltak azok! – A felügyelő tisztek bámulták a fogoly művészetét. A mint egy kelyhet telerajzolt, hoztak neki másikat, azt vette művészi vésője alá. Az érczbevágott betüsorok olyan aprók voltak, hogy azokat más ember csak nagyító üveggel tudta elolvasni; a miket ő a tört fénynél, a kályha tüzénél felkarczolt a csillámló fémbe. Csoda, hogy meg nem vakult bele.

Ezek a Trenk által czizelozott czinserlegek egész a királyi kincstárakig elhatoltak, s élő szószólói lettek a nyomorult fogolynak, ki azokat keserves napokon át kivéste.

Egy ilyen czinpohár Lobkovitz herczeg kezébe jutott, ki akkor, mint fogoly osztrák tábornok került Magdeburgba. A herczeg a kelyhet kiszabadulása után Bécsbe vitte s a császárnak ajándékozta. A királynő abból a kehelyből tudta meg először, hogy Trenk Frigyes porosz börtönben ül. Addig eltitkolták előtte.

Ez alatt felhagyott a vakandok munkával.

Őrangyala, a míg Magdeburgban volt, arra is talált módot, hogy Frigyesnek egy tiszt által hatszáz aranyat küldjön.

Csodaereje van a napsugárnak, csodább ereje a szerelemnek! Hogy életre tudják költeni azt, a mi a föld alá van temetve!

A napfény tette-e, vagy a szerelem emléke? Vagy talán mind a kettő? Trenk Frigyes most még türelmetlenebb lett a lánczviselésben.

Emlékében, álmaiban kisérték az egykor átélt boldogság csalképei. A gyönyör kútforrása, melyben egykor fürdött, istenesült; most egy cseppjét is szomjaztatá, a mennyitől egy ember állattá lesz.

Nyolcz év óta nem látott asszonyi arczot, csak álmában. Pedig a szíve tele volt vele.

S a mi még jobban gyötörte a lebilincselt vágyaknál, a dicsőség szomja! Ennyi tetterővel lelánczolva, eltemetve lenni! – Épen most, a midőn a világ reng a csatazajtól.

Egy napon, a börtöne falához támaszkodva, megdöbbenve érzé, hogy a fal reszket. Mitől reszket? Talán ágyudörgéstől?

A vizsgáló tiszt elárulá neki, hogy a franczia sereg itt áll Magdeburg alatt, diadalmasan előre nyomulva.

S az ellenséges ármádiával szemben nem állt más Magdeburgban, mint kilenczszáz főnyi népfelkelő had: elégedetlen, kimustrált tisztek vezetése alatt.

Frigyes király szerencsecsillaga aláhanyatlott: a francziák Magdeburg alatt, a magyarok Berlinben voltak, az oroszok egy döntő ütközetben megverték a porosz hadsereget, de ha a szerencse elhagyta is, saját nagy szelleme megmaradt s visszahódítá a szerencsét.

Felmentő sereget nem küldhetett a francziák ellen Magdeburg alá, de küldött felmentő szekereket, megrakva pénzzel. Megvesztegette a franczia hadvezért, hogy az diadalmas előnyomulásából megforduljon s otthagyja Magdeburgot, az érett pálmagyümölcsöt, mely oda akart hullani az ölébe.