Part 23

Legelébb is a két lábára felnyithatlan békókat kovácsoltak, a miknek a láncza egy, a falba erősített vaskarikába volt akasztva. Azután a derekára egy széles vasövet vertek, melyet egy láncz kötött össze egy vastag vasrúddal, a melynek a két végéhez voltak erősítve a bilincsek, a mikbe a fogoly két kezét szorították.

Akkor aztán ott hagyták magára a sötétben: egy szót sem szóltak hozzá. Hallhatta, hogy négy börtönajtó csapódik be az eltávozók után.

Azután mély csendesség támadt körülötte; még az őr léptének dobaját sem hallá, mint a másik börtönben. Csak két egymást felváltó vízcseppnek a koppanása szakítá félbe a csendet, melyek közül az egyik az ülőkéjére hullott, a másik meg a fekhelyére, úgy, hogy akár ült, akár feküdt, mindig áztatta a padmalyról alászivárgó mészvíz.

Mikor másnap reggel a porkoláb bejött a zárkájába, a lámpásában a gyertyát egyszerre eloltá a sűrű gőz, fáklyát kellett hozni. S elébb félóráig nyitva kellett hagyni a börtön ajtaját, mert becsületes ember azt a «búszt» ki nem állta.

Pedig nappal lett volna már, valami világosság derengett a boltozatba vájt ablakból alá, de az olyan homályosan hagyta ezt az odut, hogy rab kellett hozzá, a kinek a szeme abban látni tudjon.

Idő jártával megszokta Frigyes ezt a félhomályt, télen azonban egész sötétség volt a börtönében.

Lépnie nem lehetett a bilincseitől, ha fel akarta a testét melegíteni, csak annyit tehetett, hogy előre-hátra forgolódott, az ugrálást tiltották a lábait kinzó békók.

Milyen nehezen tudott hozzászokni a lánczaihoz!

Az első kínosan átélt nap után meglátogatta a várparancsnok.

Meg volt elégedve a fogoly ellátásával.

Megkérdezte tőle, hogy hát ő meg van-e elégedve?

– Tökéletesen.

– No, ha meg van nyugodva, annak nagyon örülök. Csak erre a szóra vártam. Ő felségének a kegyelme rég itt van a zsebemben, a mit azonnal foganatba vehetek, a mint ön kinyilatkoztatja, hogy meg van nyugodva.

– Szabadon bocsát ő felsége? kérdé örömrepesve Trenk.

– No, azt épen nem. De megengedi, hogy önnek ágyat és pokróczot hozzanak a börtönébe s aztán hogy ne panaszkodjék az éhségről, mindennapra kap egy egész prófuntot.

Hát hiszen ez is nagy kegyelem volt! A nedves oduban meleg pokróczba takarózhatni! S aztán egy egész komiszkenyér! Tizenegy hónapi kegyetlen koplaltatása után. Tigris a prédájára, szeretők egymás karjába nem rohannak oly hévvel, mint Frigyes arra a derczéből sütött czipóra. Felfalta az egészet egy ülő helyében s az alatt áldotta zsarnokait, a kik egyszer valahára jóllakni engedik puha kenyérrel.

Pedig ez is csak raffinált kínzásul volt kiszámítva. A hirtelen felfalt puha kenyér a kiéhezett gyomorban nem sokára oly irtóztató görcsöket okozott, hogy a fogoly kínjában a lánczait harapdálta. S egy élő lélek nem volt, a ki a kínordítását meghallja.

Másnap a porkolábok kínoktól eltikkadtan találták a foglyot.

Megint elhozták neki az egész kenyeret. Undorodva taszítá el magától. Látták, hogy nagyon szenved. Egymásnak mondogatták: «No, majd ennek is megkönnyíti az Isten a szalmáját.»

Jobbat nem is kivánhattak neki, mint hogy minél elébb végezze be már ezt az elátkozott életet, a mi neki is teher, de az őrizőinek is az.

Aztán megint rázárták az ajtókat, a mészcsepp jelezte a futó perczeket.

Más hires embernek van családi kriptája, mauzoleuma, Trenk Frigyesnek volt saját családi börtöne.

A szerencsétlen ifju lelkén erőt vett a kétségbeesés.

Ezek a lánczok elviselhetetlenek voltak.

Elhatározta, hogy meg fogja magát ölni.

Azt a kést, a mit Esztertől kapott, valami csodálatos úton-módon úgy el tudta rejteni, hogy nem találták meg nála, mikor megvizsgálták. Ez a kés jó lesz megnyitni a túlvilág ajtaját.

A napot is kitűzte már, a melyen véget fog vetni az életének: az valami nagyon boldog emlékű életforduló volt.

De mikor aztán kezében volt az a kinyitott kés, akkor ez a gondolat villámlott át az agyán:

«Ejh! Nem lehetne ezzel a késsel valami okosabbat kezdeni, mint az embernek az ütereit elvagdalni vele?»

A börtönnek négy ajtaja van, mind a négy fából, hátha ezekből az ajtókból ki lehetne faragni a zárakat?

Az embernek a szíve elszorul, mikor ezt hallja! Egy nyomorult kis zsebkéssel keresztül vágni négy ajtót, egy rövid juniusi éjszaka alatt. S akkor az őrizetlen börtönből futni a sánczokra, halálveszélyes ugrással a vízbe vetni magát s kiúszni a partra.

De hát a lánczok, a békók, a vasrúd, meg a derékabroncs mit szólnak hozzá?

Megkisérté megszabadítani magát a vasaitól.

Már ez is egy herkulesi munka volt.

Legelőször is a jobb kezét erőszakolta keresztül a bilincsen. A vér kijött a körmei alatt, de sikerült a kisérlet. Akkor már az egyik keze szabad volt. – Hanem a bal kezén sokkal szorosabb volt a vasperecz, sem hogy keresztül húzhatta volna rajta.

Ekkor aztán az ülőkéjéből letört tégladarabbal addig csiszolta annak a szegnek a fejét, mely a békót összetartá, míg lekoptatta róla, akkor a szeget ki lehetett húzni belőle s a vaskösöntyűt szétfeszíteni.

Most aztán mind a két keze felszabadult.

Következett a derekára vert vasöv.

Ettől meg oly módon szabadult meg, hogy a két lábát a falnak feszítve, addig erőszakolta a pántot, a míg az a forrasztásnál szétnyilt s akkor kibujhatott belőle.

Hátra volt még a lábaira kötött láncz, mely a falhoz volt erősítve. Ezt a lánczot a két markába szorítva addig csavargatta, a míg egyszerre két lánczszem kitörött belőle.

Ekkor aztán már odamehetett az ajtóhoz.

A sötétben tapogatózva kitalálta, hogy a závár kívülről van az ajtóhoz szegezve s ezeknek a szegeknek a visszahajtott hegyét csak ki kell egyenesíteni s akkor a zár nem tart többé. Erre pedig jó lesz a letört lánczszem.

Az éj azonban már nagyon előhaladt, a hátralevő idő nem volt elég a tervezett munkához.

Tehát ismét vissza kellett bujni a bilincsekbe.

Az elszakított lánczot a hajkötő szalagjának egy darabjával összekötötte. A porkoláb soha sem vizsgálta a bilincseket. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy ilyen erősen megvasalt ember ki tudja magát szabadítani?

Tehát ismét felhúzni a karmantyúkat.

A vasabrincsot könnyű volt újra felölteni; a balkézre is ráhajtani a szétnyilt bilincset; de a jobb kéz úgy meg volt dagadva, hogy sehogy sem tudta rá visszaerőszakolni a békóját.

Végre, nagy kínlódás után, valahogy ismét át tudta az öklét dugni a vaspereczen.

Mikor a porkoláb jött a vizsgálatra, mindent rendben talált.

Nehány napig azonban várni kellett a nagy munkával, a míg a feldagadt jobb kéz lelohad.

Julius negyedikén, azon a napon, a melyet öngyilkossága idejéül kitűzött, hozzáfogott megküzdeni a fátummal s a halál helyett az életet kivívni erőszakosan.

Volt hozzá egy kése. Jó az egyikhez is, a másikhoz is.

A mint délben a vizitálók eltávoztak a lámpásaikkal, melyeknek perczegő kanóczánál semmit sem vehettek észre a fogoly előkészületeiből, az utolsó ajtó kulcsnyikorgatása után azonnal hozzáfogott Trenk a munkájához.

A vasbilincsek most már gyorsan lerakattak, az első ajtón, mely befelé nyilt, gyorsan keresztül lett vágva a deszka.

Itt egy gádor következett, ennek az ajtaja azonban kifelé nyilt, s a záváron kívül még egy lelakatolt keresztvassal is biztosítva volt. Ennél már most egy egész deszkatáblát kellett keresztülvágnia. Mind azzal az egy késsel. Sikerült neki. A deszka résén keresztül tudott bujni. – Napvilágot látott. – A börtönének a pitvarában volt. – Egy nyitott ablak bocsátá be a világot.

Felmászott az ablakba és széttekintett.

Onnan látta, hogy a börtöne a csillagsáncz főárkában van építve. Onnan még a sánczkarózaton kell átmászni, s a külső sánczra felkapaszkodni.

Ebből az ablakból már ki lehetett volna ugrani; de az volt a baj, hogy a pallisade előtt egy őr volt felállítva.

A hadmérnöki rajzokban jártassága rávezette, hogy neki az ajtókon keresztül lehet csak megmenekülni ebből a csillagsánczból.

Tehát hozzáfogott a harmadik ajtóhoz. Az is olyan becsületes, jó akaratú ajtó volt, hogy befelé nyilt. Ennek is csak a závára körül kellett átfaragni a deszkát s aztán könnyedén kinyilt.

Mire ezzel a gyötrelemmel elkészült, akkorra beesteledett. Épen oda sütött az arczába az alkonyodó nap.

A szép tűzszinű nap! De régen nem látta fölséges orczáját! Hány éve már annak? Addig nézegette az ablakból, a míg csak le nem tünt a láthatáron végkép s aztán csak a hátramaradt zöld félgömbök tánczoltak a szeme előtt.

Az utolsó ajtó átvágásához be kellett várnia a teljes éjszaka beálltát.

S az ilyen nyáréji sötétség milyen sokáig várat magára.

Eszébe jutott az a tündérálomhoz hasonló éj a morszkája-kertben, a mikor épen ily türelmetlenül leste a csillagok feljöttét, hogy egy isteni szép hölgyet ölelhessen.

Hajh, most egy még szebb istennő ölelésére siet, a kinek neve «szabadság!» s a kit a hatalmas zsarnoka épen oly türelmetlenül őriz. Hejh! ha ennek is szarvakat lehetne rakni.

Legalább addig kipihente magát.

A mint végre besötétedett, neki fogott a negyedik ajtónak. Az is kifelé nyiló volt, azon is keresztvas. Tehát az egész táblát ki kellett belőle vágni.

A kivájt nyiláson kitekintett. Nagy volt az öröme. A börtönajtó előtt nem állt semmi strázsa.

Ekkor a késének a pengéje kettétört s a hegye kiesett a hasadékon. Az egész munkája meghiusult.

XIII. FEJEZET. A HALÁL ORSZÁGÁBA – ODA ÉS VISSZA.

Ennél a balesetnél Trenk Frigyes elvesztette a lelkét.

A félben tört késpenge nem volt többé elég, hogy az utolsó ajtót keresztülvágja vele. – Hanem arra, hogy a legeslegutolsó ajtót betörje vele, még elég alkalmas volt: azt, a melyik a túlvilágba nyilik, az öngyilkos számára befelé.

A börtöngádor ablakán át odasütött rá a teli hold.

Búcsút vett az egész szép világtól. S aztán visszatért a börtönébe. Egyet fohászkodott, Istennek ajánlva lelkét, s azzal keresztülvágta az ereit a balkarján és lábán a félbetört késsel.

Akkor aztán végigfeküdt azon az előre elkészített sírkövön, s hagyta a vérét folyni, míg az álomszerű zsibbadás el nem kábítá.

Reggelig szépen meghalhatott.

Egyszer aztán arra ébredt fel, hogy a nevét hallotta hangoztatni.

Felnyitá a szemeit. Újra hangzott a szólítás a magasból:

«Trenk Frigyes!»

Honnan jön ide emberi hang?

– Ki szól itt?

– Gefhardt.

– Hol van ön?

– Itt vagyok a börtön tetején, az ablakon át beszélek. Hogy van ön?

– Haldoklom. Itt úszom a véremben. Elvágtam az ereimet.

– Ne bolondozzon! Ki gondolna meghalásra? Állítsa el a vérzést. Én ki tudom önt szabadítani. Innen sokkal könnyebb kimenekülni, mint a másik börtönből. Az egész csillagsánczban csak egy strázsa van belül, a másik kívül a sorompónál. Most én vagyok a belső őrálláson. Bizzék Istenben! Én hozok önnek mindent, a mire szüksége van, hogy a börtönből kiszabaduljon. Minden két hétben kerül rám az itteni őrtállás. Ezen az ablakon át mindent beadogatok.

Ez a biztatás visszaidézte Trenk Frigyest a halál országából.

Ha néhány órával hamarább jött volna Gefhardt, más kést adhatott volna neki, a mivel a külső ajtót keresztülvágja. De most már a nagy vérvesztés miatt nem lehetett gondolni erre.

Hirtelen széthasogatta az ingét s annak a foszlányaival bekötötte a vérző sebeit a karján és a lábszárán.

Akkor aztán gondolkodott rajta, hogy mit tegyen tovább?

Ha másnap délben jön majd a porkoláb és a felügyelő tiszt, no, azokra szép meglepetés fog várni.

Védeni fogja magát. Nem a megmenekülés reményében, hanem hogy tisztességes kapitulácziót csikarjon ki az ellenségtől.

Azzal a vasrúddal, a mi a lánczait szétfeszíté, lerombolta a téglából rakott ülőkét s a téglákat odarakta a börtön közepére. A lánczaival pedig a második ajtót, mely félig volt keresztülvágva, erősen odakötötte az ütközőhöz, hogy azt nem lehetett felnyitni kívülről: a ki be akart jönni rajta, annak azon a résen kellett bebujni.

Akkor aztán várta nyugodtan a sorsát.

Délben, a szokott órában megérkezett a felügyelő őrnagy a porkolábbal, a vizet és kenyeret hozó katonával s a tisztogató fegyenczczel.

Szép kis ijedelmük lehetett, mikor a második ajtót tárva látták maguk előtt, de még inkább, mikor a gádorajtóhoz értek s annak a kivágott tábláján keresztül bevilágítottak a lámpásukkal s ott látták a nyitott börtönajtóban azt a rémalakot, övig meztelen, a többi ruhája vértől ázott, az egyik kezében egy tégla, a másikban az eltört kés.

– Vissza, őrnagy uram! rikácsolt a fogoly. Mondja ön meg a várparancsnoknak, hogy nem akarok tovább bilincsekben élni. Lövessen agyon. Ide élő ember be nem jön! A hány az ajtón bebujik, mind agyon ütöm; s ha elnyomnak: itt a kés, elvágom vele a torkomat.

Az őrnagy megszeppent, rohant rögtön a várparancsnokhoz; Trenk az alatt leült a téglahalmazra.

Nem sokára jött maga a várparancsnok, a térparancsnokkal, tisztekkel és granátosokkal. Nagy volt az elszönyerdés, mikor meglátták a három keresztülvágott börtönajtót.

A várparancsnok imponálni akart a tekintélyével.

– Nyissa ön fel az ajtót! parancsolá a fogolynak a gádorajtónál megjelenve.

Válasz helyett Trenk felkapott egy téglát s ugyan gyorsan kellett ugrani Bork úrnak, hogy meg ne kapja a feje, a mire rászolgált.

– Be kell törni az ajtót! parancsolá Bork a granátosoknak.

Egy granátos serényen keresztül is bujt a résen, de azon aztán példát szolgáltatott Trenk: úgy vágta fejbe a téglával, hogy menten lebukott. Akkor aztán odarohant a belánczolt ajtóhoz és folytatta a bombardozást, téglazáporral kergetve ki a gádorból a pitvarba katonákat, tiszteket hanyatthomlok.

– Lőjjetek agyon! Élve meg nem fogtok! ordítozott rájuk.

Ekkor aztán tanakodtak, hogy mit csináljanak?

A király határozottan megparancsolta, hogy Trenk Frigyest úgy kell megőrizni, hogy öngyilkosságot el ne követhessen, megölni pedig épen nem szabad, még ha szökésen kapják is. – Elhivatták hozzá a papot.

A jó lutherános lelkipásztor megjelent az ajtaja előtt, azt nem fogadta kődobással. Az elkezdett neki a lelkére beszélni, a túlvilágról.

– Hagyjon nekem békét, tiszteletes úr, a mennyországgal! Ha ezek az én ellenségeim is ott lesznek, akkor én megyek a pokolba, ott külömb pajtásokat találok!

A lelkész elszörnyedve vonult vissza.

Ekkor aztán a vizitáló őrnagy lépett oda az ajtóréshez, az beszélt könyező szemmel, reszkető hanggal a rebellis fogolyhoz.

– Látod, édes fiam, ez a te makacsságod engemet tesz tönkre. Ha a király megtudja, hogy én téged olyan hanyagul vizsgáltalak meg, hogy egy kés maradt nálad, akkor engemet is infám-kasszálnak, sánczfogságba küldenek, apró gyermekeim mind koldussá lesznek.

– Jól van hát, mondá Frigyes, az őrnagy úr kedvéért megadom magamat. De csak az ön kedvéért. Ha becsületszavát adja a várparancsnok, hogy erről az egész esetről jelentést nem tesz s engemet az eddiginél súlyosabb lánczokkal nem terhelnek.

Erre becsületszavát adta a várparancsnok.

Akkor aztán felnyitotta Trenk az ajtót. Azzal ki is volt merítve az ereje, félájultan rogyott össze.

Az egész esetről csakugyan nem tettek jelentést. A nagy vérvesztéstől elalélt Trenket ágyára fektették; felcsert hivattak hozzá, az összevarrta a sebeit. Bort, húslevest adtak neki, ha egy-egy pillanatra fölébredt napokig tartó halálos álmából.

XIV. FEJEZET. UJ KISÉRLETEK.

Az erőteljes ifjui életszervezet győzött a halálon: Trenk Frigyes öt nap mulva az öngyilkossági kisérlet után ismét talpra állt.

Ez alatt az asztalosok és lakatosok is elkészültek az új ajtókkal. Ezuttal vaspléhvel borított ajtókat hoztak. A kovács és szabó is elkészültek az új toilettel. A bilincseket, békókat és vasövet ezúttal a meztelen testére kovácsolták, s minthogy ezek miatt az öltözés és vetkőzés lehetetlen: úgy segítettek rajta, hogy a durva vitorlavászon inget rávarrták a testére: azt minden két hétben lefejtették róla s újat férczeltek rá; a lábravalója pedig két oldalt gombolódott végig: azzal maga elbánhatott egy kis gyakorlat után.

A lánczai, melyek a lábára voltak verve, megengedték neki, hogy az ágyától két lépésnyire eltávozzék s arra felállhasson. Ilyenkor a fejével elérhette a bedrótozott ablakot a börtöne boltozatán.

Három hét telt el bele, míg ismét hangzott az ablakon át a neve: «Trenk!» Akkorra került oda őrnek a hű Gefhardt.

Éjszaka volt: elbeszélgethettek egymással.

Gefhardt elmondá neki, hogy ebből a börtönből sokkal könnyebben ki lehet törni, mint a másikból. Ő látta ennek az építését. Az alapzat nem mélyebb két lábnál, s azon alul csupa fehér homok.

Első dolga volt pénzt szerezni, mert a pénz még a börtönben is nagy úr.

Frigyes levette a belső üvegablakot, s a drótrostán egy akkora lyukat tágított, hogy azon keresztül papirt, vékony viaszgyertyát, kénfonalat, meg egy darab égő taplót dughatott keresztül a hű Gefhardt egy hosszú sodrony segítségével.

A tintáról megfeledkezett a jó lélek; pedig egy nádszálban azt is be lehetett volna juttatni; de hát mire való a vér? Frigyes beleszurt az ujjába s mindjárt volt tinta, azzal irt levelet Bécsbe Ruckhardt barátjának, egyuttal egy utalványt háromezer forintra a Trenk-féle hitbizományi pénztárhoz.

Ruckhardt derék, becsületes ember volt.

Frigyes azt adta neki utasításba, hogy ezer forintot tartson meg az utiköltségre és maga jőjjön el Gummernbe, egy szász városkába, mely két mértföldnyire fekszik Magdeburgtól, ott sétáljon végig a főutczán, egy levelet tartva a kezében, augusztus 15-ikén. Szemközt fog rá majd jönni egy ember, a ki egy csomó dohányt tart a kezében. Annak adjon át kétezer forintot aranyban. – Ugyanezt az utasítást közölte Gefhardttal is. Neki kellett annak a dohányos embernek lenni.

A kétezer forintból ezer neki lett igérve.

Augusztus 15-ike után nyugtalanul várta Frigyes nap nap után a hirmondást.

Nemsokára megszólalt a börtön-ablak.

– Minden jól ment… hangzott Gefhardt szava. Holnap délben én végzem a kalefaktor szolgálatot, a vizeskorsóban lesz a pénz.

Úgy történt. A másnap déli vizsgálatnál Gefhardt hozta a kenyeret (ketté vágva, nehogy valami tilos szerszám abban lehessen elrejtve), meg a vizes kancsót.

A mint a börtönajtók ismét bezárultak, Frigyes a korsójába nyult. Ott volt az arany. Kimarkolta. Több volt, mint képzelé. Az egész kétezer forint. A becsületes Gefhardt nem tartotta meg a neki igért részt, csupán öt aranyat vett el utiköltségül.

Egyelőre a szalmazsákjába rejté el a pénzt Frigyes.

De az aranyokon kivül még valami mást is kapott, a mi még az aranynál is drágább ércz a börtönök országában. Egy pár finom aczél ráspolyt. Ezek meg a kenyérbe voltak sütve. Úgy lett a kenyér kétfelé vágva, hogy azok világra ne kerüljenek.

Most azután hozzá lehetett fogni a munkához.

Nagy praktikával ment az! Először a lábakról leszedni a békókat. Még pedig úgy, hogy azok ismét visszatehetők legyenek s a mindennapi vizsgálatnál senki se vehesse észre, hogy nem épek. A lánczok szemei közül is egyet átfürészelni, a másikat megvékonyítani, hogy amazon áthuzható legyen s aztán a visszahelyezéskor a két lánczszem hézagait rágott kenyérrel helyrepótolni s vasrozsdával bekenni. Ez így ment mindennap.

A derékpántról pedig egy hosszú szeg segélyével csavarta le az összetartó srófokat, úgy szabadul ki belőle. A kezein levő bilincseket olyan könnyen letudta már huzgálni, mint holmi keztyüt.

Mikor a lánczaitól megszabadult, első dolga volt a börtöne ablakát felnyitni. Üvegtáblák voltak rajta, ólom közé illetsztve. Eddig azt praktikázta, hogy egy táblát kibontott az ólom közül, azon keresztül közlekedett Gefhardttal; de most már eszközei voltak hozzá s elérte a kapcsokat, a mik az ablaktáblát a falhoz tarták s kihúzhatta. Igy azután egész éjjel jöhetett a friss levegő a börtönébe: nem öldökölte többé az a gyilkos mészpára.

Most azután a menekülés munkájához látott.

Ez a börtön nem téglával volt kirakva, hanem kipallózva. Három sor tölgyfa-deszka, egymáson keresztbe rakva s egy lábnyi hosszú vasszegekkel összeverve képezte a padozatot.

Hát hiszen azok a vasszegek nagyon jók voltak arra, hogy azokat Trenk Frigyes kihuzogassa. Az a karjaira szánt vasrúd épen alkalmas volt arra, hogy a fogantyuját a szeg fejének akasztva, kihuzza a kilencz hüvelyknyi deszkákból. Erő kellett hozzá. Akkor aztán Frigyes fogta azt a hosszú, vastag szeget, s a sírkövére térdelve vele, elkezdett abból vésőt köszörülni. Ahhoz meg a sírkő volt jó.

Ezzel a kezdetleges szerszámmal fogott hozzá a munkához.

A felső deszkát egy éjjel keresztül véste, a faltól másfél lábnyi távolban. De ez által egy ujjnyi hézag támadt a deszkában. Ez azonban még két hüvelyknyire ment a falba. Frigyes kihuzta az egész darab deszkát, szépen hozzá illeszté az elvágott darabhoz, a hasadékot beragasztá kenyérrel, behinté porral. A felügyelők semmit sem vettek észre. Mikor délben megérkeztek, már akkor a fogoly ott ült az ágyán, kezeivel lábaival, derekával a falhoz lánczolva, az ablaktábla a helyén volt, a padlóból kihuzott vésőszeg ismét a helyére verve. Semmi jel a gyanura.

Azután keresztülvágta a második és harmadik deszkaréteget is s rátalált a börtön alatti homokrétegre. Abból puszta kézzel kikapart egy köblábnyit s azt elrejté az ágya fenekére.

Erre az üregre volt igen nagy szüksége.

Mikor ezzel elkészült, akkor már módjában lett nagyobb készülékkel dolgozni. Az ablakáról még a rostélyt is beemelte s most már Gefhardt beadogathatott neki a földtúráshoz szükséges eszközöket, kést, fúrót; később még egy pár pisztolyt is, lőport és golyót hozzá. Azokat a deszkák alatti üregben mind elrejtheté a fogoly.

De legfurfangosabb eszköze volt az a vászontömlő, a min keresztül a kiásott homokot az ablakán kitöltögeté olyankor, mikor Gefhardt volt az őrálláson. Ez volt a szabadulás munkájának a legnehezebb része. Egyéb napokon a kiásott homokot az ágyában rejté el, azt nem jutott eszébe a porkolábnak megvizsgálni.

Még egyebet is nyert ez összeköttetéssel Frigyes. A hű granátos az ablakon át annyi füstölt kolbászt dugdosott be neki, hogy az éléstárát megtölthette vele, a husétel gyarapítá a testi erejét: jól élt már. Még arról is tudott gondoskodni, hogy a napos tiszt finnyás orra meg ne szimatolja, hogy ebben a börtönben foghagyma illat van. Ki lehet találni, mi módon?

Néhány nap alatt elérte a börtön fundamentumát. Nem két lábnyi volt az, a hogy Gefhardt hitte, hanem négy lábnyi.

Akkor féltestével a padlón hasalva, a felső részével fejjel lefelé ereszkedve, kellett neki a fundamentum kövei alól a homokot kikaparni. S a fal széles volt.

Később az ásott lyuk tágult, egészen elfért benne; ekkor aztán könnyebben ment a munka. A hogy a róka, a borz ássa a lyukát: a földet a hasa alá kaparva, s a mit fél éjjel kikapart, azt a másik fél éjjel a lábaival hátratolva s a tömlöczébe felhordva.

A pénzének az elrejtésére is talált ki valami furfangot.

Gefhardttal hozatott egy olyan vastag fúrót, a mi egy arany kerületének megfelel; azzal lyukakat furt az ajtóragasztóba. Oda dugdosta be az aranyait; a fúrt lyukat beragasztá kenyérdegecscsel. Reggelre az egész ajtót be szokta lepni a csillogó pinczezuzmara; semmi fúrást nem lehetett észrevenni rajta.

Aztán mikor kifáradt a munkában, akkor meggyujtá a viasztekercset, elővette az irószereit (volt már tintája is) s irt verseket, irt szatirákat. És mikor azokat elolvasta magának, akkor elkezdett nevetni nagy hahotával. Kinevette a zsarnokait!

Aztán fölvette megint a bilincseit – és akkor is nevetett.

Egyszer aztán nagy baleset történt a fogolylyal.

Reggel, mikor az őrt álló katonát felváltották (minden hat órai időközben más jött), Frigyes ismét helyére akarta illeszteni a levett ablakot, de a kapocs kicsuszott s azzal együtt az egész ablak leesett a földre, három üvegtábla összetörött.

Ezzel kiesett a világ feneke!

Ha délben a vizsgálók jönnek, rögtön meglátják a hiányzó ablaküveg-táblákat, erről rátérnek a szigorúbb vizsgálatra: minden fel lesz fedezve.

Gefhardt pedig már akkor tova ment: helyette egy öreg granátos állt az őrhelyen.

Frigyes, kétségbeestében megkisérté a veszedelmes merényletet: megszólítá az ablaka alatt fütyörésző strázsát.

– Pajtás uram! Tégy nekem egy csekély szolgálatot, a miért én te neked harmincz aranyat fogok adni.

Az őr eleinte megdöbbent. A katonáknak halálbüntetés alatt tiltatik a rabokkal szóbaelegyedni. Hanem a pénz varázsa győzött.

– Micsoda? Hát kendnek van harmincz aranya?