Part 22

Másnap délben megjelent a börtönében Abramson. Nagy szemforgatások közt allegálta, hogy ő mindent elkövetett barátja megszabadítására: volt a magisztrátusnál, a polgármesternél, a szindikusnál, követelve Trenk Frigyes szabadon bocsátását, ki mint osztrák császári tiszt dekretummal és menlevéllel van ellátva. A polgármester Rutenberg uram azonban dühös a bécsiekre. Neki két fia járt ott a magas iskolába, a kik részt vettek a «fügelegények társaságában» s ezért őket pellengérre állították, daczára polgármesteri leszármazásuknak; most azért boszút kell állani egy osztrák tiszten. Igy tromfol vissza Danczig városa Bécs városának.

(Jó lesz megjegyezni, hogy az a «fügelegények társasága» azzal foglalkozott, hogy a legocsmányabb bacchanáliákat rendezte az osztrák fővárosban s az ilyeneket Mária Terézia uralkodása alatt szigorúan megtorolták.)

Igérte azonban Abramson, hogy rögtön tudósítani fogja a bécsi kanczelláriát Frigyes elfogatásáról s nincs kétsége, hogy diplomácziai úton fogják követelni szabadonbocsáttatását. Addig maradjon nyugton, s a mi megőrizni való értékes vagyona van, azt bízza ő rá.

És Frigyesnek még most sem derült fel az agyában, hogy ez az ember az ő elárulója; a ki őt terv szerint játszotta ellenségei kezébe! S a helyett, hogy torkon ragadta volna s megfojtotta volna, átadta neki minden pénzét: anyai örökségét.

Abramson azután azt irta Bécsbe a kormánynak, hogy Trenk Frigyest a saját hebehurgyasága miatt fogták el a poroszok. Nagy hetykén átlovagolt a pomerán határon valami szerelmi kalandra; ott csipték el, mint porosz katonaszökevényt. Ezt a jelentést aztán Bécsben tudomásul vették s többet senki sem rontotta el az étvágyát azzal, hogy Trenk Frigyesről beszéljen.

És még azon napnak az éjjelén megjelent a börtönében Raimer, a porosz rezidens, ugyanazzal a porosz tiszttel, ugyanazokkal a porosz altisztekkel, a kiket a mult alkalommal Trenk Frigyes oly csúfosan elveretett; azok elvették tőle, még a mi értékes ékszerei voltak, lehuzták a gyűrűket az ujjairól, lehurczolták a bezárt kocsiba s éjnek éjszakáján kirobogtak vele a városból.

Mire megvirradt, egy porosz állomáson voltak vele; ott beült mellé a kocsiba egy huszártiszt, tizenkét huszár pedig mellette lovagolt.

Igy vitték állomásról állomásra, míg egy nagyobb városba értek vele. Ott azután megpihentek. Addig hozzá sem szólt senki. Éjszakára mindig be volt zárva.

Abban a városban a württembergi herczeg volt a főparancsnok. (Ugyanaz, a kit Schiller a «Geisterseher» költeménye hőseképen megörökített.)

Ez a fejedelmi nemes úr, a mint az értesítést kapta Trenk Frigyes elfogatásáról, azonnal odaküldé hozzá a hadsegédét s fölvezetteté magához. A belépő foglyot azzal fogadta, hogy kezet nyujta neki. Ez jó omen volt.

Frigyes kapott a kedvező hangulaton s nem késett panaszát előadni, népjog elleni elfogatása felett.

A herczeg azzal válaszolt rá, hogy meghívta magához ebédre. Fényes társaság volt együtt. A herczeg fiatal nejének is bemutatá az ifju regényhőst, a ki nagyon érdeklődött iránta, az egész társaság, valamennyi porosz tiszt mind a legbarátságosabban beszélt vele. De mintha összebeszéltek volna, valamennyi azt a themát variálta, hogy bizony Frigyes király nagyon fel van ingerelve Trenk Frigyes iránt s tőle semmi irgalmat, kegyelmet nem várhat.

Csak hogy világosan a fülébe nem kiabálták: «fuss innen szerencsétlen! ott a nyitott ajtó!»

Nem értette meg.

Nem is zárták itt be. Ott maradt a herczeg palotájában vendégül, kisétálhatott a városba; ha katonatiszttel találkozott, az félretért előle.

S aztán megint csak visszatért a herczeg palotájába.

Ott folyvást szivesen látták.

Harmadnap aztán, hogy csak nem akarta felhasználni az alkalmat, ismét kocsira ültették: de ezuttal nyilt csézába s minden lovas kiséret nélkül útjára bocsáták. Csak egy tisztet adtak mellé utitársul. Az is álomnak adta a fejét az első órában, s aztán nagyokat bámult, mikor felébredve még mindig maga mellett látta a foglyot.

Pedig néhol olyan közel vitt el az út a lengyel határ mellett, hogy egy iramodással más országban lehetett volna.

Csak ment a végzete elé bután, érzéketlenül.

Ugyanaz a Trenk, a ki a glatzi várból fegyveres csapaton vágta magát keresztül, a ki átuszott a jégzajló folyón, a ki még egy sánta szökevénytársát is a hátán czipelte: most megbénult a szökés gondolata előtt.

A kisérő tiszt szándékosan rövid utakat tett a foglyával, minden állomáson a térparancsnokhoz szállásolta be, a ki a herczeg szóbeli izenete folytán teljes szabadságot engedett a fogolynak. Mindenütt előre rémítették a király haragjával. Trenk nem látott, nem hallott. Pedig megmondták neki, hogy Berlinben mi vár rá?

Kiváncsi volt a veszedelmére!

Egy kis mezővárosban egy kapitány fogadta, ki a Württemberg herczeg dragonyos ezredének utolsó tartalékszázadát vezénylé.

Ennek sok dolga volt az ujonczok betanításával. Egy délután egészen magára hagyta Frigyest a szállásán. A századát gyakorlatra vitte messze a városon kívül.

Frigyes lement az istállóba, ott talált felnyergelt, felkantározott lovat, pisztolyt, kardot. Csak fel kellett volna ülnie és a város másik kapuján csendesen kilovagolnia.

Hanem akkor eszébe jutott, hogy hát aztán hová? «Haza» Kecskemétre?

Inkább Berlinbe fogolyképen.

A százados nagyot bámult, mikor este a gyakorlatról visszatérve, furcsa foglyát ott találta a szállásán.

Még másnap is tett vele egy próbát. Kivitte a csézáján az erdőre. Talán a csalitok, a pagonyok megsúgják neki a jó tanácsot, hogy fusson a rengeteg mélyébe.

Egy helyen megállítá a kocsit a százados s azt mondá Frigyesnek:

– Hej! Itt ebben pagonyban szép csiperke gombákat lehet találni. Szálljunk le, keressünk gombát.

S azzal az egyik jobbra, a másik balra elindult a bokrok közé.

Egy óráig odamaradt a jó, becsületes kapitány. Mikor visszatért a kocsihoz, hát nem szemközt jött rá a delinkvens, sisakját tele szedve csiperkével?

– Nem bolond gombát szedtél, pajtás? Rivalt rá boszúsan.

Még azt sem értette el!

Trenk Frigyes azzal a hóbortos reménynyel áltatta magát, hogy őtet most azért viteti magához Frigyes király, hogy ismét kegyébe fogadja, rangjába visszahelyezze s aztán majd akkor újra kezdődnek a charlottenburgi aranynapok.

Ez az őrültséggel határos ábránd annyira elvakította, hogy semmire sem emlékezett, a miért Frigyes királynak oka legyen rá neheztelni.

Útközben kifundálta, hogy majd a midőn a haditörvényszék elé fogják állítani, milyen hatalmas védbeszédet fog tartani eddigi életéről és viszontagságairól. A birák lelke meg fog rendülni.

Nem jutott eszébe, hogy hiszen már a glatzi várfogságba is itélet nélkül dugták be. A berliniek sokkalta egyszerűbb methodus szerint tudtak elbánni az alkalmatlan embereikkel, mint a bécsiek. Azok nem állítottak megfizetett hamis tanukat a vádlottal szembe, nem vesztegettek meg birákat, magas hivatalnokot, hanem brevi manu becsukták az embert, a ki nekik nem tetszett, a hűvösre, – s aztán ott felejtették.

A mint a Württemberg herczeg dragonyosai kezéből más ezred felügyelete alá jutott a fogoly, egyszerre megszünt a barátkozás. Zárt kocsikban vitték Berlinig. Ott még tisztességes szobába zárták, de éjjel-nappal két fegyveres őr volt mellette.

Harmadnapra odajött a börtönébe két hadbiró, meg egy irnok. Hoztak magukkal egy nagy protokollumot.

Leültek az asztal mellé, a foglyot maguk elé állíták.

Kikérdezték: Kicsoda? micsoda? Hol és merre járt? Mit keresett Danczkában.

A míg lehetett, felelt a kérdéseikre.

Aztán ilyeneket kérdeztek tőle:

– Mi módon akarta Danczkából az összeesküvést intézni Frigyes király ellen?

– Kik voltak és hányan a czinkostársai?

– A király szakácsát vesztegették-e meg, hogy annak ételébe aqua toffanát keverjen? Avagy a király vadászát, hogy urát szélpuskával lelője!

– Kitől kapta e merénylet kivitelére a pénzt? Az angoloktól-e, vagy az osztrákoktól? Mennyi pénzt kapott?

– Miféle államférfiak voltak ebbe a komplotba beleavatva?

– Mi oka volt rá, hogy Gohr urat, a moszkvai nagykövetet, megmérgeztesse?

– Miért ingerelte Erzsébet czárnőt Frigyes király ellen?

– Minő viszonya volt Bestuseff kanczellárnővel?

Trenk Frigyes mindezekre a kérdésekre nem felelt semmit.

A tulsó rubrikába aztán bediktálták az auditorok:

«Vádlott makacsul hallgat.»

Az utolsó kérdésnél azonban indulatosan kiálta fel:

– De ez már szemtelenség!

Erre beszólították a porkolábot s meghagyták neki, hogy vizitálja meg a foglyot.

Minden öltönyét levettették vele. Az inge alatt megtalálták azt a bizonyos gyémántokkal kirakott medaillont. Azt elvették tőle, kinyitották, kézről-kézre adták, nézegették.

– Hát ez nem Bestuseff kanczellárnőnek az arczképe?

Az is odacsatolták a protokollumhoz, mint bűntanújelt.

Többet aztán nem vesztegették rá a szót.

A mi egynehány aranyat még találtak a ruhabélésben elrejtve, elszedték tőle; azzal zárt kocsiba ültették s erős fedezet alatt elszállították Magdeburgba. Ott a fellegvárban elhelyezték az előre készen tartott börtönébe.

Csinos kis helyiség volt.

Egy odu a kaszamatában, hat láb széles és tíz láb hosszú. A bejáratot egy vasajtó, meg egy tölgyfaajtó zárta. Az ablak, mely a hét láb széles bástyafalba volt vágva, olyan magas volt, hogy el nem érheté. Az ágya pedig vaspántokkal a padlóhoz szegezve, hogy az ablakhoz ne húzhassa. Kívül is, belül is vastag keresztvasak az ablakon, azonkívül egy sűrű sodrony rostély. Egy szögletben egy kis vaskályha, s egy megnevezhetlen bútor, de ez is a padlóhoz szegezve.

Még most nem verték bilincsbe.

Egy korsóban állt az ivóvíz, s arra volt téve egy másfélfontos profunt. Ez volt a fogoly élelmezése.

A profunt felében penészes volt és ehetetlen: de hát a katonák is csak ilyent kaptak.

És Trenk Frigyes rendkívül jó étvágygyal volt megáldva. Megáldva máskor; de most megátkozva.

A mint délben a profuntját megkapta, azt farkas éhséggel egyszerre az utolsó falatig megette: akkor aztán egész nap koplalt.

Azt mondja, hogy ezer aranyat adott volna érte, ha csak egyszer jóllakhatott volna, kenyérrel!

Aludni sem tudott az éhség kínjaitól. Álmában az átdőzsölt víg lakomák jelenetei jöttek eléje: a tele tálak, a habzó poharak, a mik elrepülnek előle, a mint hozzájuk akar nyulni. Majd meg dobzódik, fal, mint egy sokatevő; fogadásból megeszik egy borjut s megnyeri a fogadást, s akkor felébreszti a lázadó gyomor korgása.

Hej de sokszor visszasóhajtozott a jó kecskeméti házigazda rakott asztalához: a derék disznótorokhoz, a mik elől elszökött, megunva az unalmas egyforma jó életet. Most aztán megtalálta a változatosságot.

Hasztalan könyörgött, hogy adjanak neki legalább több kenyeret.

A várparancsnok Bork, egy embergyűlölő vad kedély, irgalmat nem ösmert:

– Eleget zabáltál a király ezüst tányérairól hajdanában, a miket a bátyád elrabolt. Ha nem tetszettek a király pástétomai, pecsenyéi, akkor most tessék a profuntja. Ezt sem érdemled meg. Nekem egyenes parancsom van a királytól, hogy ennél több kenyeret neked ne adjanak. Ennyivel élhetsz holtig.

Hát «holtig!»

X. FEJEZET. A HALOTT KÜZDELME.

Trenk Frigyes el volt temetve élő testben.

Ha lehetne fantazmagoriát irni egy elkárhozottról, a kinek nem tetszik a pokol, s onnan minden embererővel ki akar törni és visszatérni a világba, úgy csak Trenk Frigyes börtönéletét kellene travesztálni, a hogy azt ő maga csodálatos emlékező tehetséggel följegyezte.

Börtönének három ajtaja volt: a legbelsőn volt egy kívülről felnyitható ablak, azon keresztül adták be neki a kenyeret és a vizet. Egész héten csak egyszer nyitották ki az ajtaját; akkor bejött egy rab, az kitisztította a börtönéből az egész hét szennyét. Azután jött oda a várparancsnok a térőrnagygyal, megnézni, hogy a fogoly él-e még?

Ez így ment egy pár hónapig.

Ezalatt a fogoly kitanulhatta, hogy hat napon át nem jön be senki a börtönébe.

Akkor hozzákezdett a kiszabadulás munkájához.

Legelőször a puszta körmeivel letördelte azoknak a szegeknek a hegyeit, melyek az éjjeli ládája vaspántját tarták, akkor aztán ennek a ládának a segélyével felkapaszkodott az ablakba.

Az ablak előtt járt alá s fel a fegyveres őr.

Megkisérté az őrt megszólítani.

Tízszer nem sikerült a megszólítás, az őrnek nem szabad a fogolylyal beszélni.

Egyszer aztán talált olyan katonára, a ki visszafelelt neki.

– Ki vagy? Mit akarsz?

– Én vagyok az ártatlanul elitélt Trenk.

– No iszen, ha én volnék az a Trenk, én nem maradnék a börtönben, hanem megszökném innen.

– Hogyan lehetne?

– Keresztül ásnád a falat. Ott egy üres kaszamáta van, a miben zsupp áll, az ablaka az árokra nyílik. Ledobálnád a zsupp kévéket, s könnyen utánuk ugranál, puhára esnél. Itt folyik az Elba vize. Ha ott valaki várna rád csónakkal, átkelhetnél a túlsó partra s túl volnál a szász határon.

– Megtennéd nekem, hogy egy olyan csónakot szerezz?

– Van-e pénzed?

– Az nincs, de van egy gyémánt gombom, a miért a zsidónál kaphatsz kétszáz tallért.

– Dobd ki az ablakon.

Trenk Frigyes kidobta a sodrony-rácson utolsó ékszerét, a mit el tudott rejteni, mikor kimotozták.

Hitt a közkatonák becsületességében.

Ekkor aztán hozzáfogott a munkához.

Ugyanazzal a vaspánttal, melyet az éjjeli ládájáról lefeszített, felszakítá a téglázatot; az alatt agyagföld volt.

Elébb ezt a töltelék földet kellett olyan mélyen kiásni, hogy abba beleülve, magát a falat keresztül vájhassa.

Az a fal hét lábnyi vastag volt. Az első rétege téglarakás, a többi terméskő.

Ki lehetett számítani, hogy ennek a keresztültörése el fog tartani hat hónapig. Csak éjszaka dolgozhatott, nappal az ajtó ablakán át valaki megláthatta volna.

A mint egy téglát, egy követ ki tudott kaparni, azt megszámozta. Korán reggel mindent visszarakott megint a maga helyére, a finom mészporból, a mit félrerakott, ragacsot készített, azzal a tört rést besimítá, aztán ráült, hogy a teste melegével szárazzá tegye; akkor a vaspántokat megint fölszegezte a faládára s nappal veszteg maradt. Meszelő-pamacsot a hajából készített.

Legnagyobb nehézsége volt azzal, hogy a kövek közül kikapart vakolatot hogyan távolítsa el.

Azt elébb finom porrá taposta össze s aztán az ablakán keresztül egy papirból csavart csövön át kifujta a szabadba, mikor az őr hátat fordított.

Egyszer egy vén granátos került az ablaka alá őrt állani.

Az észrevette ezt a porfuvást s rákiáltott:

– Hej Trenk!

Frigyes megijedt.

– Jobban vigyázz! dörmögé a vén katona.

– El ne árulj! suttogá Frigyes.

– Én nem. Nevem Gefhardt. Az a másik, a kinek a gyémántos gombodat adtad, gazember. Az megcsalt. A rábizott pénzen nem vett számodra csónakot, hanem beitta. Annak a neve Schütz. Akaszszák fel! – Én nem kérek tőled semmit. – Talán hasznát veheted ennek.

Azzal a vas puskatöltőt odahajítá az ablakba, az fennakadt a sodronyzatban a körömfogónál. Trenk behuzta magához. Ez nagyon jó szolgálatot tett neki a fal keresztülvájásánál.

Nemsokára egy bicsakot is kapott az öreg granátostól, a prófuntjába elrejtve: erre is nagy szüksége volt a munkájában.

A hatodik hónapban annyira jutott, hogy a vastag falat egész az utolsó téglarétegig keresztül furta, a mi annál kinosabb munka volt, mert fél éjjelt arra kellett fordítania, hogy a kiszedett köveket megint a helyeikre rakja s a tört rést kívülről bevakolja.

A vizsgálatnál semmi nyomát nem vették észre az aknamunkának.

Az a kimagyarázhatlan ennél a merész kisérletnél, hogy Trenk nem követte azt a határozott elszántságot, a mivel magát a glatzi várfogságból kiszabadította.

Csak egy vékony téglafalat kellett még keresztültörnie, egy ugrást koczkáztatni a zsuppkévékre s aztán a keskeny Elbén keresztülúsznia. És az Elbén most nem is zajlott a jég, egy sánta bajtársat sem kellett most a vállán czepelni, mégis tétovázott.

Az a Trenk, a ki Glatztól Thornig, kegyetlen télidőben, éhezve, nyomorogva verte magát keresztül, most azon akadt meg, hogy egész úri kényelemmel szándékozott megszökni.

XI. FEJEZET. A SZÉP ESZTER.

Trenk Frigyes többször figyelmessé lett a börtönében, hogy künn az udvaron valami csengő, siránkozó női hang hallatszik, vegyülve az őr durva elutasító szavával. Némelykor aztán az őr mérges hangja halk dörmögéssé enyhül s akkor a női hangból gyors suttogás lesz.

Ilyenkor mindig a jó öreg Gefhardt áll a strázsán.

Egyszer az ablakon át megkérdé Frigyes az őrt:

– Micsoda nő jár itt?

– Hát az a zsidóleány: a Heymann Eszter, a kinek az apja itt van bezárva az átelleni kaszamátában. Az jár ide az apjával az ablakon keresztül beszélni. Messziről jár ide. Dessauban lakik.

– Szeretnék én azzal a zsidóleánynyal beszélni.

– Az meglehet; mihelyt az apja ablakától visszajön.

És Trenk Frigyes onnan a börtönablakból meg tudta nyerni a fiatal leánykának a hajlandóságát: pedig az nem is láthatta az arczát, csak a szavát vette be. A leány kész volt minden veszedelembe rohanni érte.

A legközelebbi alkalommal, mikor ismét a barátságos katona volt az őrhelyen, a szép Eszter megjelent a fogoly ifju börtönablaka alatt s elhozta neki mind azt, a mit kivánt: irószereket, ráspolyt.

Hogy azokat átvehesse, Trenk a nyoszolyából hasogatott le szilánkokat, azokat egy hosszú pálczává összekötözte s azt a sodronyhálón keresztüldugva, húzta fel magához.

Akkor aztán leveleket irt.

Egyet a hugához. (Ugyanahhoz, a kinek a férje Waldow gróf, őt a glatzi kitörése alkalmával a házából kikergette.) Most már özvegy volt.

Azt kérte tőle, hogy adjon háromszáz tallért Heymann Eszternek, a mit az el fog hozni a számára, utiköltségül.

Utiköltség a megszökéshez!

Ez még nem volt elég a bolondságból; azonkívül a berlini osztrák nagykövethez is irt egy levelet, a melyben gavalléros nyiltsággal elmondá, hogy ő most innen a börtönből meg fog szökni, két granátos segítségével. A leveléhez pedig mellékelt egy ezer forintos váltót azzal az utasítással, hogy annak az értékét a nagykövet fizettesse ki Bécsben a tömeggondnokával s a pénzt adja át Heymann Eszternek.

Ha a szép zsidóleány ezt az őrült megbizatást a börtönben ülő apjának elmondta volna, az bizonyosan átok alatt tiltotta volna meg a leányának ezt a gonosz üzletet. De hát nagyon meg tudta nyerni a szivét az a szerencsétlen ifju. Elvállalt mindent. Felkereste Frigyes hugát messze földön: attól átvette a háromszáz tallért. Azután bejutott az osztrák nagykövethez, Puebla grófhoz, annak is átadta a levelet és a váltót. Ez aztán titkárjához utasítá, Weingarten úrhoz. Ahhoz a bizonyoshoz, a ki a porosz kormány által fizetett áruló volt az osztrák nagykövetség szolgálatában, a kinek a hűtlensége által Frigyes király az osztrákok egész haditervét előre megkapta.

Ez aztán mindent rendén elmondatott magának a szép Eszterrel. Hogyan készül Trenk Frigyes a börtönéből kitörni? Mikor egyszer az a két gránátos fog az ajtaján strázsálni, a kik meg vannak vesztegetve. Azoknak a neveit is megmondá. Jó szerencse, hogy az öreg Gefhardt nevét elhallgatta.

Weingarten úr azt mondta a leánynak, hogy nagyon jól van; csak vigye el Trenk Frigyesnek Magdeburgba a nővére által küldött pénzt, aztán majd jőjjön vissza ő hozzá a maga ezer forintjáért; akkorra ő azt a váltót kifizetteti Bécsben.

S azzal ez a pribék egyenesen fölment a porosz miniszterhez s elárulta neki az egész szökési tervet.

Heymann Eszter sietett Magdeburgba.

Jó szerencséje, hogy a fellegvár hidja előtt szembetalálkozott az egyik granátos feleségével, a ki jajveszékelve panaszolta neki, hogy azt a két bizonyos granátost elfogták, az egyiket akasztófára itélték, az ő urát pedig hétszer alá, hétszer fel vesszőfutásra.

A zsidóleány egyszerre megértette a veszedelmet s megfordult, meg sem állt a határig.

Trenk Frigyes pedig türelmetlenül várta a galambja visszatértét.

Egy napon ismét az öreg Gefhardt állt őrt az ablaka előtt.

– Uracskám. Czigányutczára ment a dolgod. A két granátost elfogták, a kik be voltak avatva. Az egyik az akasztófán, a másik a vesszőzés alatt halt meg. A zsidóleány elfutott. Az apját bot alatt vallatóra vették, hogy a leánya hollétét mondja meg. Nem vallott semmit. Az is belehalt a botozásba.

Trenk Frigyes elszörnyedt e hirre. Három ember esett áldozatul az ő hebehurgyaságának.

Még következtek többen is!

Az őr folytatá:

– Most már uracskám, ha menekülni akarsz, csak törd magadat keresztül a falon s aztán úszszál át az Elbén. De ne soká várj vele. A király épen itt járt, mikor a dolgod kitudódott. Ő erősíté meg az itéleteket. A te számodra pedig elrendelé, hogy egy egész külön tömlöczöt kell építeni a csillagsánczban, mely olyan erős legyen, hogy még őrizni se kelljen, hogy az őröket meg ne vesztegethesd. Már hozzákezdtek az építéshez; sebesen megy a munka. Ne sokat várakozzál.

Trenk Frigyes erre a rossz hírre kétségbeesetten fogott hozzá az aknafúrás befejezéséhez. A puskavessző már keresztül tört a téglarétegen: csak egy taszítás kellett még, hogy a rés járható legyen.

De akkor úgy ki volt már fáradva az erőfeszítő munkában, hogy nem merte a folyamon átúszást megkisérteni. Egy napi megpihenést engedett magának.

Hiszen még csak vasárnap volt. Szerdánál hamarább nem jönnek a börtönt megvizsgálni.

Másnap, hétfőn este felé, nagy rémületére nyitogatják a börtönajtókat. Alig volt ideje a kését elrejteni.

A térparancsnok és a segédtiszt lépett be hozzá, lámpással a kezükben.

– Öltözzék fel gyorsan, monda az őrnagy.

Erre felölté az egyenruháját: a Cordua vértes-ezredét.

Akkor a segédtiszt egy békós lánczot adott neki, azzal az utasítással, hogy azt maga csatolja az egyik kezére és lábára. Az alatt az őrnagy beköté szemeit kendővel, azzal karonfogták s kivezették a zárkájából.

Nem tudhatta, hova viszik. A szabad levegő megütötte az arczát.

Azután feltolták egy kocsiba, mely nyitott volt. Az egyik tiszt melléje ült, a másik átellenébe.

A kocsi keresztülgördült a hidon. Az eső hullani kezdett. Jól esett az arczának a friss májusi permeteg. A rabok nem mosdanak. Most legalább megmosdatja a zivatar.

A szekér kövezeten döczög végig: a városon viszik keresztül, aztán a piaczon. Nagy népcsődület van. Hallja, hogy a nevét kiabálják s egyes mondásokat: «Ez a Trenk! Szegény fiu! Hová viszik? A csillagsánczba fejét venni!» Egy-egy női hang irgalmasan kiált fel: «Isten legyen kegyelmes szegény lelkének!»

– Az vigasztal, hogy ártatlanul halok meg, monda nyugodtan Trenk Frigyes. Ime, az ég maga is tisztára mossa az arczomat.

S büszkén fordítá az arczát a szakadó zápor elé.

XII. FEJEZET. A CSALÁDI BÖRTÖN.

A zsenialitást nem lehet megtagadni azoktól a hatalmas uraktól, a kiknek feladatuk volt a Trenk-családot megfenyítni.

Frigyes kitörési kisérletének elárultatása után elrendelték, hogy az ilyen rendkívüli gonosztevő számára valami eddig még soha nem látott börtönt is kell építeni, csak ő neki magának, a privát használatára.

A börtön tervrajzát ahhoz értő mesterrel elkészíttették s aztán bemutatták Waldow grófnénak, hogy tetszik-e neki a «bátyja» számára építendő börtön? Mert ennek a költségét ő fogja megfizetni!

Ördögi humor! A nővérrel építtetni fel a bátyja kinzó vermét! S a börtönépítés költségei czímén elharácsolták az egész vagyonát a grófnénak: ő maga megőrült bele és bánatában meghalt, gyermekei elzüllöttek.

Trenk Frigyes csak a belsejét látta meg ennek a szomorú épületnek, a mit hirtelen, néhány hét alatt emeltek. Ott vették le a szeméről a köteléket.

A mit maga előtt látott, rosszabb volt a vérpadnál.

Egy szűk odu, minden butorzat nélkül. Szék helyett egy téglából rakott ülőke; ágy helyett egy márványkőlap a padlaton; egy sírkő, dombormű halálfejjel s keresztbe tett lábszárcsontokkal, alatta bevésve nagy betükkel: «Itt nyugszik Trenk Frigyes!» – Remek egy tréfa! Fölötte nyugszik, a míg él, alatta, ha meghal.

Azonkívül is a meztelen fal sárga téglái közé veres téglákból kirakva olvashatá a Trenk Frigyes nevet.

Igazán nagy megtiszteltetés érte!

De ha butorai nem voltak az új börtönnek, voltak egyéb fölszerelései. Lánczok.

Ott várt reá két kormos pofájú kovács, tüzes serpenyővel, pőrölylyel.