Part 19

A boldog vőlegény teljesen meg lévén nyugtatva a látottak által menyasszonyának szigorú elvei felől, egész igyekezettel láthatott a gastronomiai tanulmányai után. Más rendes embernél is élvezet számba megy az étkezés; de ő nála ez valódi tanulmány volt. A világ minden nemzetének kedvencz ételeit ő honosította meg az orosz szakácsműtermekben.

Az orosz lakomákat befejező spiritista charadák is az admirális herczeg szerzőségével dicsekednek. Spirituszról lévén szó, distingválni kell azon spirituszok között, a melyeket a lélekidézők és azok között, a melyeket a dugóhúzók idéznek elő rejtekeikből. Ez utóbbi spirituszokból telt ki a charáda, olyan formán, hogy egy hosszú nyakú, át nem látszó pohárba többféle likőröket töltöttek gondos lassusággal, hogy össze ne keveredjenek. Azokat aztán a kihörpintőnek ki kellett találni az izük, zamatjuk aromájuk után, hogy melyik micsoda? s végül a kitalált neveknek az előbetűiből összekerült egy szót készen perdülő nyelvvel kimondani.

Ebben volt P...ff herczeg virtuóz.

Mikor a hosszú poharat a körömpróbáig kiszürcsölte, rögtön kiteremtette utána a kitalált betűrejtvényt.

«Chragamabár!»

«Bravo, bravisszimo!» hangzott az asztaltársaság tapskisérte riadala. – Helyes a megoldás.

_Ch_ artreuse ⎫ _R_ hum ⎪ _A_ bsinth ⎪ _G_ in ⎪ _A_ nisette ⎬ együtt _M_ arasquino ⎪ «Chragamabár» _A_ rac ⎪ _B_ orovicska ⎪ _A_ llasch ⎪ _R_ ostopschin ⎭

Mikor már erre került a sor, a hölgyek odahagyták az asztalt s kivonultak a házi asszony theázó termébe. Oda pedig, orosz etikette szerint, férfiaknak nem volt szabad belépni. Ezt a szokást még nem ismerte Frigyes s azt gondolta, hogy a szomszédnéját, a hogy karján vezette az étkezőbe, akként kell innen kieskortálni is; de a miniszter rákiáltott:

– Ülve maradni! A ki legény, annak az asztal mellett a helye – vagy az asztal alatt!

Trenk Frigyes ezt a kihivást is elfogadta s szembeszállt az orosz lakomák minden hőstetteivel.

A vitézi tornának az lett a vége, hogy P...ff herczeget nyomta el a buzgóság, azt kellett négy inasnak karszékestül kiczepelni az étkezőből; Frigyes (annyi elhullott hős között) fejjel maradt az ég felé s vezető nélkül talált ki a vestibulba, a hol a kardját, meg a sisakját letette.

A sok bor és pálinka nem ment a fejébe. Hanem annak az egy rózsalevélnek az illata, a mit a szájába vett, az megrészegíté.

A hölgyek már mind hazamentek; meg lehetett tudni a kapu alatt végig gördülő hintók morajából.

Mikor a sisakját fel akarta tenni Frigyes, olyan öröm lepte meg, hogy megijedt bele. Az a rózsacsokor oda volt téve a sisak belsejébe.

Ez kegyelemdöfés volt a józan észnek! A mit a borszeszek meg nem tudtak tenni, megtették a rózsák.

Frigyes rohant egyenesen az istállóba a lovához. Mind a Jankó, mind a Brankó holt részegen feküdt az alomszalmán. Magának kellett a paripáját felszerszámozni. Felkapott a nyeregbe, vágtatott ki az utczára.

Még ma fel akarta keresni a Poklonnája Górát.

Moszkva pedig nem olyan város, a hol könnyű volna az idegennek, kalauz nélkül, tájékozni magát.

Azonban volt egy térképe a nagy város helyrajzáról, melyet maga másolt le, barátja, Oettinger eredetijéről. Ennek a révén indult el keresni azt a kastélyt, a mely után fenhangon nem volt szabad kérdezősködnie.

Moszkva még akkor az egész barbár pompájában fennállt, görbe utczái, festett, aranyozott úri palotáikkal s mohos tetejű házikóikkal csodás összeillésben sorakoztak a szokatlan építészetű őstemplomok mellé, melyeknek négy, öt, hat tornya van, egymás fölé emelkedő, jácinthagyma alakú kupolákkal, melyek közül az egyik veresre, a másik zöldre van festve, a kék zománczú arany csillagokkal behintve, a másik ezüst kagylókból felhalmozva, a legmagasabb csupa arany! Egy templom teteje olyan, mintha ötven oltár volna egymás mellé rakva három emeletben. A piaczokon a nemzeti hősök, dicső czárok ősemlékei. És maga a dicsőséges Kremlin! Egy város – csupa tornyokból, palotákból, emlékekből: egy nagy nemzet történetének kőből és aranyból alkotott könyve!

Az idegen elszédül ennyi őspompa közepett, melyet megszakítanak a tömör bástyák, melyeknek körvonala jelzi a város fejlődését: minden kapujok egy hőskölteménynek a táblája. A népajk maga elbeszéli, hogy ennél a kapunál esett el sebektől elborítva a hős Bojávszky, Moszkvát védelmezve a hódítók ellen. De megint föltámadt halottaiból s azon a másik kapun kergette ki a hódítókat a szent városból.

A míg a népmondákat hallgatta Frigyes, lassankint feltisztult az agya a mámorból s a szerelem varázsköde is kezdett oszladozni belőle. Oroszországban oroszul kell élni.

Itt rövid a nyár; de annál forróbb. A napok hosszúk. A hajnal és az alkony csaknem összetalálkozik. Itt gyorsan kell használni a nyarat és a szerelmet.

Még egészen világos volt, a mikor a Poklonnaja Gora halmos tájékára eljutott. Ez volt még a napoleoni nagy hadjárat előtt az orosz-bojár családoknak kiváltságos nyaraló-helye; itt volt a hires Troiczka-kert is, melyben az örök fenyőfákon kívül még délszaki fák is díszlettek, a miket télire faházakkal takartak be, alájuk fűtve.

A kert ajtajánál le kellett szállni a lóról: a fő úton csak hintóval, az útvesztőkön gyalog, vagy zsellyében volt szabad járni. Trenk kérdezősködés nélkül rátalált a kastélyra.

Ott az útját álló udvarnoknak átadta a rózsacsokrot azzal az izenettel, hogy ezt a miniszter úr küldi a menyasszonyának.

Trenk Frigyes élt azzal az elővigyázattal, hogy a fényes tiszti egyenruhája fölé a lovásza zubbonyát ölté fel s a sisakja helyett hegyes süveget viselt. Cselédnek nézték. A bukétot közvetítő udvarnok rövid időn visszakerült egy papirba takart tallérral, mint borravalóval.

Frigyes, midőn a kastélyt elhagyta, kibontá a papirt s e szavakat találta benne, angol nyelven:

«Holnap, mikor besötétedik, a kertben.»

A kastély azonban köröskörül volt véve czirkáló őrökkel s minden padnak a végén ott bóbiskolt egy rendőrkém.

Milyen hosszú volt az a következő nap.

Ezuttal gyalog sétált ki a Troiczka-kertbe, egy nagy könyvvel a hóna alatt: az egyetemi diákok jelmezét viselte, a bő talárral, a hátracsüggő zacskós süveggel. A Troicka-kert tekervényes útjai különösen alkalmasok voltak arra, hogy az examenre készülő diákok, azokon végig bandukolva, penzumaikat fenhangon bemagolják.

A leskelődő rendőrkémek mondogaták magukban: «No ez ugyan szorgalmatos egy diák! Mind megeszi azt a kutyabőrös könyvet!»

A míg a görög szavak peregtek a nyelvén, szivében ezer indulat váltakozott. Átkozta ezt a hosszú napot. Hogy olyan soká akar besötétedni! Még tíz óra után is nappali világosság, még mindig látni a betüket a könyvben. Egyszer aztán még is csak elkezdett egy-egy csillag felragyogni a sárga égen s a betük elhomályosultak. Az esteli pillangók is megjelentek: azok is, a kik a levegőben repkednek, azok is, a kik az útvesztőn sétálnak. A diák most már betett könyvét hátratéve, hadarta a görög penzumot. Egyszer aztán egy afféle szfinksz útját állta, azzal szóba állt s aztán karonfogva eltüntek együtt a bokrok sűrűjében.

«No, megtalálta már a diák, a kinek a leczkéjét felmondja», dörmögék egymásnak a szemfüles rendőrök.

Az az éjjeli lepke pedig Jelvira herczegnő szobaleánya volt. Delifa, georgiai némber. A találkozásnál nevén szólítá Frigyest.

Az éj leszállt, a városi moraj elcsendesült; a paradicsom ajtaja megnyílt: a kastélynak egy hátulsó ajtaján át, egy rejtett lépcsőn a szép Jelvira szobájába vezette a rabnő a szerelmes ifjut, – a ki azután megkapta az egész rózsabukétot.

Az ifju hölgy szivében az örménynyel rokonos orosz vér lángolt, az első szerelem pusztító emésztésével; s ez a láng még több táplálékot talált a vőlegénye iránti gyűlöletben. Az utálat fokozta a vágyat, az undor az epedést. S az átadó gyönyört extazissá magasztalta föl a boszú kéje.

Három óráig voltak együtt: a három sötét óráig. Ez alatt egy egész életre kiható tervet koholtak ki egymással. Megszökni innen az utált házasság elől: nem törődve a czárnő haragjával, az élet mostoha viszonyaival, az üldöztetéssel; nem a száműzött apával, s az elvesztett kincsekkel.

Éjfél után két órakor már ismét világosodik az ég.

Jön a gyűlölt hajnal! Vannak, a kik a hajnalcsillagot átkozzák.

Mikor a varjuk újra elkezdtek károgni, fészkeiket elhagyva, már akkor ismét ott járt a diák a zöld labyrinthban, leczkéjét fenhangon hadarva.

S ez így ment minden éjjel. S a nyári éjjelek olyan rövidek.

Azt tervezték a szerelmesek, hogy a mint a czárnő udvarával együtt átköltözik Szentpétervárra, akkor együtt egy angol hajóra szállnak s átvitorláznak Nagy-Brittániába. Moszkvából lehetetlen volt szökniök. Akkoriban már voltak telegráfok fölállítva Moszkvától egész a kikötőig. Az első kezdetleges optikai telegráfok tornyocskákkal, mozgatható léczgépezettel. Ezekkel hamarább hírt lehetett adni, mint a szökevények hajóra szállhatnának.

Azonban nagy kétségbeesésükre a czárnő megváltoztatta a szándékát s elhalasztotta a szentpétervári utazást késő őszre, a mit Oroszországban télnek hívnak.

S már közeledett a menyegzőre kitűzött nap: augusztus elseje. A czárnő nem engedte azt tovább halasztani.

A szép Jelvirának le kellett törülnie a könnyeit s felvenni a menyasszonyi ruhát. A czárnő, a vőlegény, a főméltóságok elhalmozták a bájos arát nagybecsű ajándékokkal: a móringot idei veretű aranyokban, jáspis ládába zárva, tették le kincses asztalára; a czárnő ajándéka egy remekművű ereklyetartóba volt helyezve. De a szép menyasszony szeme nem látott meg mást, mint egy talizmángyűrűt, melyet szerelmese csusztatott a kincshalmaz közé.

A házassági czeremónia korán reggel kezdődött, hogy délre véget érjen. A czárnő azt a kegyetlen gratiát gyakorolta, hogy Frigyest nevezte ki vőfélynek, a ki a menyasszonyt az oltárig vezeti.

A pompás szertartásokat befejezte a pazar fényű lakoma, mely csillag feljöveteléig tartott, a vőlegény palotájában.

A mint a pipagyujtás ideje elérkezett, a menyasszony a saját lakosztályába vonult vissza; a hölgyek hazamentek. Az urak azonban ott maradtak, szerencsét inni a boldog vőlegénynek. Ez már így szokás.

A vége az lett, a mi rendesen, hogy P...ff herczeg elaludt az asztal mellett; akkor aztán a szobájába vitték: ott volt az a gépmozgatta hintaszéke, a melyben aludni szokott, abban elhelyezték s aztán hagyták horkolni.

Azonban a vőlegénynyel együtt Trenk Frigyes is el volt ázva. Megadta magát s engedte, hogy az inasok kivezessék a kertbe. Nem tudott már a lábán állni: káromkodott, kergette az inasokat, hogy hozzanak neki opoponákszot. Azok letették egy gyepágyra s aztán vagy mentek, vagy nem mentek opoponákszot keresni; vagy találták visszajövet Frigyest a gyepágyon, vagy nem találták; ezt bizony nem jegyezte fel senki.

Egy kertre nyiló ablak azonban szép csendesen felnyílt s azon egy kötéllajtorja aláereszkedék: az ablakfüggöny mögül kikandikált a georgiai nő csintalan arcza. Az ittas lovag egyszerre kigyógyult a mámorából, egy percz alatt fenn volt az ablakban; a táblák bezárultak: éjlepke, denevér repkedett tovább.

A boldog vőlegény aztán álmodott a paradicsomról, himbálva az automat széke hajóingásától; a menyasszony is álmodott a paradicsomról, ki tudja minő álmokat? Ki tudja, minő csoda által ringatva?

Ezzel a szerelmi kalanddal nagy hivatalt vállalt magára Trenk Frigyes.

Nem muló gyönyör volt nála e szerelem, hanem romboló szenvedély, mely egész lelkét elhódítá. Meg volt őrülve! Nem látott maga előtt se veszélyt, se életczélt: kockára tett mindent, a mi egy ifjunak drága.

Mindennap akarta látni szerelme tárgyát. S az már akkor férjes nő volt. S a férj egyike az ország minisztereinek, kinek palotája előtt egész várta tengerész strázsált, körülötte rendőrök ácsorogtak. A lakosztályokhoz külön lépcső vezetett, s mindegyikét egy ajtónálló őrzé, a ki igazolás nélkül senkit be nem bocsátott. Ha Jelvira ki akart kocsikázni, két lovas rendőr kisérte a hintaját, a kik értesítést hoztak a miniszternek, hol járt a felesége?

Még is mindennap tudott vele találkozni Frigyes. Övék voltak a sötét órák. S az őszi hónapok alatt a szerelmesek világában megfordított asztronomia van. A «napok» hosszabbodnak.

Két lekenyerezett cseléd: a kapus és a belső fraj egyetértésével, minden nap más meg más álcza alatt hatolt keresztül a jól őrzött ajtókon Frigyes. Egyszer matróznak, másszor örmény aranyművesnek, majd szabónak, czipésznek volt öltözve; majd mikor a fűtés szaka elkezdődött, minden másodnap jöhetett, mint bekormozott képű füstfaragó. A kapus bebocsátá a kertbe, ott elrejtőzött a kerti lakban s aztán sötéttel kinyitották előtte a kertre nyiló ablakot.

Ha egyszer rajtakapják: senkinek sem szólnak, rávernek kétszáz kancsukát, szánra dobják s viszik Szibériába.

Mindennap azon kellett törnie a fejét, hogy másnap milyen furfanggal jusson be a P...ff palota szentélyébe.

Ez a szerelem annyira elfoglalta a lelkét, hogy minden dolgáról megfeledkezett. A katonai szolgálatot sehogy sem teljesíté. Minden foglalkozása abból állt, hogy Oettinger barátja irodájában segített a mérnöki terveket rajzolni. Egy megemlítésre méltó művet hozott létre: Bestuseff kanczellár úr palotájának haránt perspektivából fölvett építészeti rajzát, melylyel nagy talentumát kimutatta s obligát dicséretet kapott érte a – kanczellárnétól. Még az udvarhölgyeket is elhanyagolta, a mi már öreg hiba!

Három hónapig tartott már ez az őrülettel teljes kaland. Mindennap új merényletet kigondolni, mindennap keresztül kúszni az örvény fölött s aztán meglopni a paradicsomot.

Mind a két szerető elvesztette már az eszét. Elhatározták, hogy ennek a kínos helyzetnek véget fognak vetni: megszöknek együtt Moszkvából. Nem várnak rá, hogy mikor tetszik a czárnőnek Szentpétervárra átköltözni.

Tervüket arra építék, hogy Jelvira atyjának megkegyelmezett a czárnő: ez volt az ára a miniszterrel kötött násznak. Az öreg bojár már útban van. Nagy idő kell ahhoz, a míg Irkuczkból Moszkovába érnek. Akkor azután a czárnő kegyelméből meglátogatják a visszakapott uradalmaikat, a mik Kiew tartományban feküsznek. Együtt utaznak Jelvira, az apja és a férje. A tengerészeti miniszternek lehet télen utazni, az orosz kikötők be vannak fagyva. Az egész útmentén előre meg vannak rendelve a friss fogatok az előkelő utasok számára. A kitűzött nap előtt aztán a szerető pár éjjel megszökik a kerten keresztül s ugyanazon előre megrendelt fogatokat felhasználva, vágtat lóhalálában s meg sem pihen a lengyel határig. A rónát köd borítja, a telegrafok nem működhetnek.

Ezt a tervet szépen kidolgozva, még az utiköltségről kellett gondoskodni.

Jelvira átadta Frigyesnek minden ékszerét, drágaságát, móringba kapott aranyait. De ezt még mind nem tartá elégnek. Ő a kedvesének még anyagi kárpótlást is nyújtott elrontott életpályájáért.

Azt a furfangot találta ki, hogy elébb a czárnőt vette körül hódoló szinleléssel. Lábaihoz borult megköszönni az atyja iránt gyakorolt kegyelmet. Előre futtatott tatár lovas meghozta neki a levelet, melyben a kazáni kormányzó tudósítja, hegy atyja már oda megérkezett s nehány napot pihenve, egy hét mulva Moszkovában fog lenni.

Jelvira ez örömhírt egy jótékonysági tettel kivánja megörökíteni.

A czárnő ez évben készítteté el a himlőbetegek kórházát. Ebbe a kórházba kiván Jelvira tíz ágyra szóló alapítványt tenni, hétezer arany erejéig, mely összeggel atyja visszaadományozott birtokait terheli meg. Erre kéri a czárnő engedelmét.

A czárnő kegyesen fogadta a nemeskeblű ajánlatot s kiadatá a kanczellárral az erre vonatkozó engedélyt Jelvirának.

Jelvira aztán először elment a kórházigazgatóhoz s annak átadá a hétezer arany értékéig tett alapítvány-levelet, mely minden törvényes formaság szerint volt szerkesztve.

De ugyanezzel az úttal felkeresé a moszkvai bankárok egyikét s felmutatva a czárnő által kapott felhatalmazást, attól megint törvényes alakban fogalmazott, tanuk által aláírt, megpecsételt kötelezvényre felvette készpénzben a hétezer aranyat.

Ezt az összeget is odaadta Trenk Frigyesnek.

Ötvenezer rubelt értek a kincsei, a miket rábízott.

Most már lehetett szökni.

És Frigyesnek nem jutott eszébe, hogy ez lopás, csalás, alacsony bűn, a mit ő most elkövetni készül.

Nem súgta a fülébe a jobbik esze, hogy ennek a büntetése az ólombánya a Koliván tó mellett, vagy a «holt ház»!

Milyen sűrű köd a szerelem!

Trenk Frigyes még az évtizedekkel később megirt önéletrajzában is, ifjui naivitással, egészen jogosult boldogságnak nevezi ezt a szerelmet: siránkozik a szöktetési terv nem sikerülte miatt; panaszkodik a fátum kegyetlensége fölött.

Pedig, ha tanúbizonyságot keresünk a gondviselés csodaszerű intézkedéseire, úgy épen Trenk Frigyesnek ezen sorsfordulatában találjuk meg azt szemmel láthatóan.

A szökésre kitűzött nap előtt megbetegedett a szép Jelvira. Megkapta a fekete himlőt.

Ugyanaz a titokteljes rém, mely láthatlanul, nesztelenül jár az emberek között, számlálva a fejeiken a tizenharmadikat, s melyet a szép bűnös a maga cselszövényéhez tréfás czimborának hitt meg: az fogta a szaván. Az a kórházlátogatási komédia.

Hetednapra a szép Jelvira a ravatalon feküdt.

Az utolsó forró kézszorítás után csak a koporsóban látta őt meg ismét Trenk Frigyes. Mivé lett az a szép tündérnői arcz!

A koporsó fejénél egy öreg ember sírt: az volt Jelvira atyja.

A férj csak az ajtóban állt, száját otkolonáztatott kendővel takargatva.

Trenk Frigyes Jelvira ravatalától régi barátjához, Hyndtforth lordhoz sietett. Egyedül ő ismerte veszélyes szerelmi kalandjának minden titkát.

– Ha a sors elszakított bennünket egymástól, én daczolok a sorssal, monda Frigyes. Ha együtt nem mehettünk a nagy világba, együtt megyünk a túlvilágba.

– Csak nem akarod magadat a kedvesed sírján főbelőni! riasztott rá a higgadt jó barát. Az által meggyaláznád a nevét örökre. Légy erős! Uralkodjál az érzéseiden! Ezzel tartozol a megholt kedvesednek.

Ezzel eszére téríté az ifjut.

Az a nyugalom, melyet Frigyes magára erőszakolt, a kedves emlékét őrzé a rágalomtól.

Ő maga vezényelte a czárnő által kiküldött katonai kiséretet a pompás temetési szertartásnál, ő vette át a kriptaajtó kulcsát a sekrestyéstől s maga vitte azt fel a gyászoló férjhez a temetés után. A miniszter a czárnőtől fölmentést kapott, egészségi tekintetből, a gyászmenetben való kiséret alól. Orosz szokás szerint a gyászolók fedetlen fővel tartoznak kisérni a halottjuk koporsóját s a miniszter, kopasz fejével, halálos influenzát kapott volna a huszonöt fokú deczemberi hidegben. Megengedtetett neki, hogy szobájában maradjon a nagy harangzúgás alatt, a kandallója előtt.

Ez a harangzúgás még akkor is ott zsongott Frigyes agyában, a mikor a P...ff palota lépcsőin felment, kezében tartva levett sisakját, a hosszan lelógó fátyollal.

Itt is megtudta őrizni nyugalmát.

Az özvegy miniszter előtt katonás poziturában állva, elmondá száraz fenhangu szavakban a rapportot a gyászszertartás részletei felől. Egyszer sem akadt a torkán a szó, egyszer sem csuklott el a hangja egész a kriptakulcs átadásáig.

A miniszter maga is felállva hallgatá végig a tudósítást felesége temetése felől, halló tülkét fülébe dugva, s szemeivel a beszélő ajkait ügyelve.

Mikor azt a kulcsot átvevé, azt mondá Frigyesnek:

– Köszönöm, édes fiam, hogy engem e szomorú alkalommal is helyettesítél.

Frigyes nagyot bámult. Bár a szája nem mondta, de a szemei kibeszélték, hogy az «is» szó nagyon megdöbbenté.

– Mindent tudok, édes fiacskám, mondá a miniszter. A megdicsőült angyal a halála előtti éjszakán odahivatott a kórágyhoz. Addig folyvást fantaziált, deliriumban beszélt: ekkor már eszméletéhez tért. A mit beszélt, azt nem hallottam. Én nem tudom, minő volt a hangja. Bizonyosan olyan szép csengő lehetett, mint azoké a kerubinoké Szent János Látások könyvében. A szemeinek a beszédjét sem lehetett már megérteni. Hanem azt megtudta velem értetni, hogy a nyakán levő zsinórról vegyek le egy kis aczélkulcsot, s nyissam fel vele azt a jáspis ládikót, a mit te is láttál egyszer a nászkelengyéje között. Abban volt egy marokinba kötött könyvecske. Mutatta, hogy nyissam fel és olvassam el a tartalmát. Itt van a könyv. Ez az én örökségem. Ebben fel van jegyezve napról-napra minden, attól az órától kezdve, a midőn te melletted ült a lord Hyndtforth lakomáján, addig a perczig, a mikor utoljára megszorította a kezedet. Őszinte, igaz lélekkel van megirva minden. Miket szenvedett az ő szörnyetege miatt (az én vagyok), s minő gyönyöröket élvezett az ő szabadító angyala karjai között (ez te vagy).

Trenk Frigyes azt érezte, hogy forog körülötte az egész terem, ódon butoraival, kandallójával együtt s a padlat emelkedik fölfelé.

A miniszter csendesen folytatá, neje naplóját kezében tartva.

– Az is meg van irva az utolsó lapokon, minő tervet állapítottatok ti meg az együtt megszökésre. A mire mellesleg megjegyzem, hogy az igen kába terv volt, mert akár Lengyelországba, akár Mária Terézia országaiba menekültök, onnan titeket a kormányok kiadatnak; mivelhogy elég gondatlanok voltatok még idegen vagyonhoz is hozzányulni, a mi közönséges gonosztett lesz vala. Ebben a naplóban minden fel van jegyezve.

Trenk Frigyes átlátta, hogy el van veszve. Kész a zárt szánkó, mely őt elviszi Szibériába.

A miniszter tovább beszélt.

– Mikor én ezt a naplót végig olvastam és becsuktam, az a mi haldokló angyalunk összekulcsolta imára a kezeit, s úgy nézett rám könyörgő tekintettel, a hogy egy kétségbeesett mártir nézhet a megváltó messiásra. Én elértettem a néma beszédet. Egyik kezemet az ő összekulcsolt kezeire tettem, a másikkal ezt a naplót az ég felé emeltem, s aztán a kandallóra mutattam vele. Erre ő mosolygott. – Ha te ezt a mosolygó arczot láttad volna, fiu! Meg kellene bolondulnod bele s a fejedet összezuznod a kriptája rácsajtaján.

Trenk Frigyes melle úgy zihált, mint a kit álomkisértet nyomása kínoz.

– A mit én a haldoklónak igértem, azt én beváltom, monda a miniszter, s azzal a Jelvira naplóját az izzó kandallóba vetette.

Azzal odalépett Frigyeshez, s megfogta a kezét.

– És most, köszönöm neked, hogy az én angyalomat rövid világi élete alatt boldoggá tetted! S minthogy ő úgy kivánta, mindazokat a kincseket, a miket ő te rád bízott, neked ajándékozom. – Távozzál Isten hírével.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogyan jött ki Trenk Frigyes a miniszter palotájából? azt maga sem tudta. Az agyára támadó visszás érzések rohama alatt ájultan ragyott össze.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyen mesés nagylelkűségre is csak Oroszországban találni példát. Pedig ez igaz történet.

VI. FEJEZET. A KANCZELLÁRNŐ.

Trenk Frigyes mindennap friss szekfűbokrétát vitt holt kedvesének, azt odatűzte a kriptaajtó rácsai közé. Az volt a szép Jelvira kedvencz virága. A rózsát gyűlölte, mert menyegzői bokrétájára emlékezteté. És akkoriban még nem is voltak télen is virágzó rózsák: a kertészek csak a centifoliát ismerték, fehéret, pirosat s annak a szirmait, változatosság kedvéért, mesterségesen megfestették. Ellenben a szekfűkertészet minden palotában divott. Százféle válfaj volt, változatos színvegyületben, miroboláns nevekkel.

Ezek a szekfüvek egészen búskomorrá tették Frigyest. A milyen hetvenkedő, bőbeszédű volt eddig, olyan zárkózott, olyan hallgatag lett ezentul.

A kanczellár gyakran ott tartotta őt magánál ebéden s a neje mellé ültette. Úgy bántak vele, mint egy beteg gyermekkel. A komédiába is magukkal vitték. Semmi sem derítette fel.

– Ez a fiu bizonyosan szerelmes! mondá Bestuseff.

Olyan jól megőrizte a titkát, hogy még a kanczellár sem tudta meg, hogy egy kedves halottat gyászol.

Hanem a kanczellárnő már tudta.

Azt a georgiai nőt, a ki mint Jelvira komornája, az egész szerelmi cselszövényt útba egyengette, úrnője halála után szolgálatába fogadta a kanczellárnő s attól aztán minden titkát megtudta Frigyesnek.

Ebéd után a fekete kávéhoz átmentek a kanczellárnő belső szobájába Frigyes és Oettinger, a többi vendégek a kanczellárral együtt annak a pipatóriumába vonultak kávézni: az úrnő nem tűrhette a füstöt; az ő kedvéért Frigyes és a régi házi barát, Oettinger, lemondott a dohányzásról.