Part 18

Trenk Frigyes azokat menten lehúzatta az útszéli garádra, s ötven botot veretett rájuk. Egy zászlótartónak megkegyelmezett, a ki megnevezte magát s elmondta, hogy iskolatársa volt Trenk öcscsének.

N. kapitány, a kaland gonosz fordulatát látva, futott vissza a lovához; de Frigyes utána szaladt, utolérte, lehúzta a nyeregből.

– No, te áruló, most húzz kardot és vívj meg velem, ha ember vagy.

De hát az nem volt arra való ember. Hiszen ha jó katona lett volna, nem küldte volna Frigyes király Danczigba. Reszketve húzta ki a kardját s kétszer ki hagyta ütni a kezéből. Harmadszor aztán Trenk Frigyes kikapta a muszka káplár kezéből a pálczát, azzal verte végig az ellenfelét, a ki sírva, kezeit kulcsolva rimánkodott neki, hogy őtet ne bántsa; hiszen nem ő a hibás, hanem a rezidens úr: az csinálta ezt a komplotot.

– No hát, ficzkó, mondd el otthon, hogyan szokott Trenk Frigyes az utonállókkal elbánni!

Azzal sietett vissza a vendéglőhöz, a bottal a kezében.

Ezt az egész tragédiát onnan az ablakból nézte a rezidens.

– No, most a mi scénánk következik, méltóságos uram! kiálta Trenk a pálczát suhogtatva.

De biz ennek a jelenetnek nem állt helyt a rezidens úr, hanem a korcsma hátulsó ajtaján kiszaladt, belevágta magát a készen álló bricskájába s elvágtatott a maga hazájába. Trenk Frigyes csak a czopfját kaphatta meg; de az a markában maradt. Paróka volt az.

S aztán még Frigyes azt a tréfát is megtette, hogy az elrabolt parókát haza vitte a rezidens feleségéhez, férjének üdvözletével, a ki e becses emléket küldi ő általa.

Valami hallatlan botrány volt ez!

A danczkai polgármester meghagyta a cenzoroknak, hogy a német és lengyel hirlapokból minden ide vonatkozó hírt irgalom nélkül kitörüljenek.

De azért Frigyes királynak mégis tudomására esett az egész inzultus. A hazamenekült rezidens, mint szemtanú, elbeszélt mindent. Frigyes király haragját ez az eset az engesztelhetlen kegyetlenségig fokozta. S ez szolgál alapjául Trenk Frigyes életéből a legviszontagságosabb évtizednek. Azokért a botütésekért rettenetes lett a boszúállás.

A porosz miniszter, Holz úr, nem is késett a danczkai eset miatt panaszt emelni az orosz kanczellár Bestuseff gróf előtt, s elégtételt követelni; az orosz udvari körökben azonban olyan igazi oroszosnak találták Trenk Frigyes elbánását, hogy nemcsak semmi fegyelmi eljárást nem indítottak meg ellene, hanem még nagy érdeklődéssel várták a híressé lett kalandor megérkezését, a ki az orosz katonai pályát ilyen sokat igérő vitéz tettel nyitotta meg.

Annyi bizonyos, hogy ezzel egyszerre felszállt a csillaga.

Ha szándékosan tette volna, okosságnak kellene nevezni a közberontását.

III. FEJEZET. MÉG AZ OROSZNÁL IS OROSZABB.

– De már most, édes kapitányom, hordjanak el a szelek innen Danczkából! szólt Frigyesnek e kaland után a jámbor Scheerer úr, az orosz rezidens. Itt a gályád a kikötőben, pakold fel a maródiaidat, aztán eredj Isten hírével a tengerre. A te szerencséd lesz, ha bele nem fulsz.

Frigyes még egy bucsulakomát adott a danckai czimboráinak, a hol jól ettek, ittak, a mi mind nem szükséges előkészület a tengeri utazáshoz.

A nagy dáridó következései nem is maradtak el; a mint a Visztula-torkolatból a sík tengerre kieveztek s ott a vitorlákat kifeszíték, erős nyugati szél kezdett fujni, a tenger felduzzadt, a hajót egyik oldalról a másikra dobálta. Trenk Frigyes is tapasztalá, a miről már híres nagy hősök tanuskodnak, hogy a tengeren megszünik minden vitézi indulat.

Trenknek most már két inasa volt: a Jankó mellé most még a Brankót is elhozta, N. kapitány hátrahagyott inasát, a ki iránt hálára volt lekötelezve a felfedett cselszövényért. Ez a két fiu szerencséjére tengerálló volt: nem kapták meg a hajón a nehéz nyavalyát. Nem úgy a gazdájuk, a kit azonnal elővett a tengeri betegség, a mint a hajót lóbálni kezdték a hullámok.

Éjfél felé azonban, mikor legkeservesebben nyavalygott a függő ágyában, odajött hozzá a Jankó s ijedt képpel mondá:

– Uram! Nagy baj van!

– Tudom, fajankó! ha nem jelented is. Elsülyedünk.

– Az még kismiska, hogy elsülyedünk. Nagyobb baj van.

– Neked kismiska, mert te nem fulladsz a vízbe, akasztófa kandidátusa. Hát mi az a nagyobb baj?

– Az, hogy a kormányos a pillaui kikötő felé irányozza a hajót, oda akar a szélvész elől bemenekülni.

– A pillaui kikötőbe! riadt fel Frigyes s úgy elfelejtette egyszerre a tengeri betegséget, hogy kiugrott a hamakból. A nagy rémület heroikus kurát vitt rajta véghez. Akkor oda vagyunk falustól! Pillau porosz kikötő: ott engem minden tiszt ismer. Ha odamegyünk, nyakon fognak s majd lesz nekem a langfuhri dinomdánomért.

Azzal hirtelen felöltözött, övébe dugta a pisztolyait, az inasait is fölfegyverzé s rohant föl a fedélzetre.

– Hova igyekszünk? kérdezé a hajós patróntól.

– A pillaui kikötőbe.

– Megtiltom önnek, hogy az egyenes irányból eltérjen.

– Én nem térek el; de a szél visz oda.

Erre nem vesztegetett több szót, hanem felrohant a kormánypadra.

– Fordítod mindjárt a hajót a szél ellenében? kiálta a kormányosra.

– Nem bolondultam meg. Ki parancsol nekem?

– Ez a pisztolyszáj ni!

S azzal a kormányos homlokának szegzé a pisztolyt.

Annak válogatása volt a bizonyos halál, meg a lehetséges halál között.

Azzal a két inas is belekapaszkodott a timon-rudba s a kormányost erőnek erejével kényszeríték a hajó irányát megváltoztatni s a magas tengerre visszavezetni.

A százötven maródi katona a hajó mélyében khorust üvöltött a kínok s a kétségbeesés gyötrelmei között; de százötven beteg embernek összevéve sincs annyi bátorsága, hogy egyetlen vakmerő emberrel szembeszálljon.

A hajót az egekig dobálta a hullám.

Jó szerencse, hogy csak egy futó zivatar volt. Hajnal előtt felszakadtak a felhők, kiderült az ég, a tenger lassankint lecsendesedett; a vitorlákat ismét fel lehetett feszíteni s azután kedvező széllel haladt a hajó Rigáig s szerencsésen befutott a kikötőbe.

Trenk Frigyes a rábizott százötven ispitályost partra szállítá s beszámolt velük a rigai kormányzónak, De Lacy tábornagynak.

Azonban a hajós patron is ott jött a sarkában, előadva a keserves panaszát a mult éjszakai hatalmaskodásért.

A tábornagy kérdőre fogta Trenket, hogy merte koczkáztatni százötven ember életét ily vakmerő módon.

– Uram! felelt Frigyes. Nekem parancsom volt Lieven tábornoktól, hogy én százötven katonát hajóháton Rigába hozzak. Úgy tanultam, hogy az orosz katonáknak nem szabad az utakban és módokban válogatni, hanem menni kell egyenes irányban, a hová küldik. A katonákat elhoztam: itt vannak épkézláb. A magam élete csak olyan veszélyben forgott, mint az övék. Azt hiszem, hogy ez egészen oroszosan volt végrehajtva.

– Még valamivel oroszosabban is a kelleténél, mondá de Lacy (francziául). Aztán a hajós patronra mordult: «Elmehet kend! Nincs semmi keresete».

Hanem aztán négy szem között előfogta a kormányzó Trenket, hogy már most, mint fiu az apjának, mondja meg igazán, hogy mi indította erre a heroizmusra.

Trenk Frigyes aztán megmagyarázta neki a dolgát.

«Jobban félek a poroszok börtönétől, mint a tenger fenekétől!»

De Lacy igazat adott neki, s kedvező értesítéssel bocsátá el Moszkvába.

Trenk Frigyes megérkeztét megelőzte a híre: egy hős, a ki még a viharos tengerrel is daczol és hős marad!

IV. FEJEZET. A SZERENCSE CSILLAGA.

A czárnő udvara Moszkvában volt. Frigyesnek oda kellett vinni az ajánló leveleit, melyeket nagybátyjától, Liewen tábornoktól kapott. Két uti társa volt: Oettinger és Weisman. Amaz alezredes, ez hadnagy. Mind a kettő német. Ezek már ismerősök voltak az orosz udvarnál, s előre tudtak értesítéseket adni az új embernek.

Oettinger házibarát volt a kanczellárnál, Bestuseffnél. A kanczellárné büszke szépség. No, csak úgy a megjelenésére nézve büszke. Frigyes megigérte, hogy respektálni fogja az anciennitás jogait s hors concours marad.

Oettinger maga vezette be Frigyest Bestuseff kanczellárhoz, a ki a házibarát ajánlatára igen szivesen fogadta az ifju urat.

Moszkva hemzsegett akkoriban az idegen tisztektől.

Alig kóborolt végig az utczán Frigyes, már ismerősre talált, gróf Hamiltonra, a kit Bécsből ismert. Az megint elvezette gróf Berneshez, az osztrák nagykövethez. Ez is kedélyes czimbora volt: kapitányból lett nagykövet. Ismerte híréből Trenket. Ezt is, meg a bátyját is. Meghívta magához ebédre. – Ott ismét egy régi ismerőssel került össze: az angol nagykövettel.

Ugyanaz a lord Hyndtforth volt az, a ki előtt Frigyes király úgy feldicsérte Frigyest a beneschaui híres széna-szalma hódítójárat után a tábori sátorában.

Lord Hyndtforth nevetve üdvözlé Frigyest, mikor meglátta.

– Ah! C’ est un matador de ma jeunesse!

– Tempi passati! mondá Frigyes. A min aztán mind nagyot nevettek. Úgy látszott, hogy közpletyka volt már az ő eddigi kalandos élete.

Az osztrák nagykövet lakomájából lord Hyndtforth magához vitte Frigyes úrfit s atyai gondoskodással vallatóra fogta.

– Hát mi hozott tégedet ide, fiacskám?

– Ide jöttem kenyeret és becsületet keresni; mindkettőt elvesztettem Poroszországban, a nélkül, hogy valami bűnöm lett volna.

– Hagyd el, fiacskám! Tudom én jól, hogy mi bűnöd volt, a miért odahaza üldözőbe vettek. No hát itt Moszkvában csak szedd elő azt a bűnödet, mert azt itt az erények közé számítják. Van-e sok pénzed?

– Mindössze harmincz aranyam van.

– Hiszen nemrég hatszáz aranyat nyertél Liewen lakomáján. Megetted már?

– Én nem. Hanem az a százötven ispitás, a kiket rám biztak. Nem birtam elnézni, hogy a nyomorultak a száraz kétszersültet egyék, mindennap stsi-levest csináltattam a számukra, hogy skorbutot ne kapjanak.

– Itt van ni! A régi bolondság! A közkatonákat traktálja stsi-levessel! Más tiszt hagyta volna a Lázárok felét elhalni skorbutban, s a ranzionjukat zsebre vágta volna. No hát ide hallgass. Szerénységgel, virtusokkal ebben az országban semmire sem mégy. A magasabb körökben a koldulás tiltatik. Neked egyszerre nagy feltünéssel kell a fényes társaságokba betoppannod: nem könyörögve, hanem hódítva. Ahhoz fényes egyenruha kell, szép paripák, gyémántos gyűrűk, bőkezű borravalók.

– Ahhoz én mind értettem néha napján. De hogy telik ez ki harmincz aranyból?

– Hát nincs-e nagy neved? Egy báró Trenk! egyenes örököse a híres Trenk pandurvezérnek, a kit a napokban fognak lefejezni, s akkor egyszerre sokszoros milliomossá fogsz lenni. Erre kapsz hitelt. Hogy mekkora uzsorára, azt ne kérdezd.

– De egyszer mégis csak vissza kell fizetnem a kölcsönt, s akkor a becsületem forog veszendőben.

– Ne búsulj! Addig rád talál a szerencse. Aztán a végső esetben én is itt leszek, meg a többi barátaid: nem hagyunk elmerülni.

Trenk Frigyes megfogadta a jó tanácsot s beszerzett minden pompát, egyenruhát, paripát «hozom»-ra. S a délczeg gavallér előtt két szárnyával tárult ki minden ajtó; nevét aureolával vette körül az a kettős czím: «a pandurvezér Trenk örököse; Amália herczegnő kegyencze, a kire a porosz király haragszik». Amaz a férfiakat, ez a hölgyeket igézte meg.

Egy este egész felhevülten, szinte elfulladva rohant fel lord Hyndtforthhoz Frigyes.

– No mi baj, fiacskám?

– Engedje meg mylord, hogy hálámat elrebegjem.

– Miért?

– Mylord engem nagy zavarból segített ki. Holnap fizetnem kellett volna s egy rubelnek sem voltam ura. Ebben az órában kopogtat be hozzám egy bankügynök s prezentál egy váltót, melyre nekem ezer aranyat fog azonnal leszámlálni. Le is számlálta.

– S hogy kerülök én ebbe az ügybe?

– Én azt hittem, hogy mylord volt olyan kegyes.

Lord Hyndtforth nagyot nevetett.

– Nem, fiacskám! Annyira nem vagyok beléd szerelmes! Keresd más függöny alatt titkos jóltevődet. – Nem nézted meg annak a kifizetett váltónak a keletét?

– De igen. Berlin volt fölül felirva.

– S olyan gyönge fantáziád volna (hogy ne mondjam: memoriád), hogy nem tudnád kitalálni, vajjon ki lehet az a jóltevő tündér, a ki a hajadba markol s kihúz a vízből, ha Berlin van a váltójára irva?

Frigyes elpirult.

– Megvallom, hogy nem mertem ő rá gondolni. Azt hittem, hogy végképen megfeledkezett rólam. Utolsó levelét és nemes részvéte jelét Elbingben létem alatt kaptam, fogságból kiszabadulásom után. Azóta nem irt hozzám levelet; pedig én többször irtam neki Bécsből: választ sem adott.

Lord Hyndtforth komoly hangra fordította a beszédét.

– Lásd édes fiam, te neked elég szép eszed volna, ha a bolondságaid az egyensúlyt ingadozásba nem hoznák. Te csodálkozol azon, hogy Amália herczegnő a te bécsi leveleidre még választ sem adott. Hát mit csináltál te Bécsben? Állj csak a tükör elé és kérdezd meg magadtól. Segítségére futottál annak a Trenknek, a pandurvezérnek, a kinek a neve a leggyűlöletesebb egész Németországban, a ki romokat és temetőket hagyott maga után mindenütt, a hol rabló hordáival megjelent; a ki tönkre silányította ördögi kalandozásaival Frigyes királynak egy hadjáratát, elrabolta a kincseit, s dicsekedett velük; a kinek a nevét meggyalázó, nevetséges összeköttetésbe hozták Frigyes királyéval. S mikor ezt a mindenkitől gyűlölt és rettegett dæmont végre a saját kormánya bele akarja fojtani a vízbe, sárba: akkor te odarohansz, kiemeled a vízből, megtisztítod a sártól, míg ez ostoba szolgálat közben ő buktat tégedet alá, hogy a hátadon kimászszon. Hát azt gondolod, hogy téged ezért Berlinben megszerettek?

– De mikor igazsága volt!

– Az is helytelen felfogás! Igazsága lehetett azokkal a vádakkal szemben, a miket a birák ellene kikoholtak; de el volt itélve a közvélemény által. A víziszonyos állattal is igaztalanságot követnek el, mikor főbelövik. Megölik, hogy ne harapjon. Hidd el nekem, hogy a te buzgó törekvésed Bécsben nagybátyád kiszabadítására nagyobb elkeseredést okozott ellened Berlinben minden egyéb szeleburdiságodnál. A herczegnő is ezért nem válaszolt a leveleidre. – Most már újra feléd fordítja a régi kegyességét. Ezt a pénzt ő tőle kaptad. Ha ő maga nem tehet boldoggá, azt akarja, hogy másnál találd fel a boldogságodat.

Lord Hyndtforth ettől kezdve valóságos iskolázás alá fogta a védenczét. Frigyesnek naponkint el kellett járnia hozzá néhány órára s ezalatt annyi nagybecsű adatot közölt vele az európai udvarok belső életéről, az uralkodók és vezérlő államférfiak szokásairól, gyöngeségeiről, a versenytársak cselszövényeiről, nagy mozzanatoknak apró személyes indító okairól, hogy Frigyes lassankint tisztán kezdett maga körül látni s a többi halandók fölé emelkedni.

Mindjárt eleve figyelmeztette a mylord a fiatal seladont, hogy itt Moszkvában az előkelő világ két pártra van oszolva. Az egyik a most kormányon levő Bestuseff pereputyja, a másik az őt megbuktatni akaró Woronzoffé. A czárnő nagy udvari estélyein mind a két pártbeli nemességet együtt fogja találni Frigyes: de ugyan őrizkedjék a Woronzoff-párti úrfiakkal összebarátkozni, vagy a hölgyeikkel tánczolni, ha a szerencséjét koczkáztatni nem akarja. A kerülendő főnemesek neveivel is megismerteté, még pedig nagyon authentikus forrás után. Valahányszor egy külhatalom nagykövete tánczestélyt adott a palotájában, elébb a meghivandó vendégek névsorát elkérte tőle az orosz kanczellár. Mikor aztán visszaküldte a lajstromot, azon a Bestuseff-párthoz tartozó nevek veres plajbászszal voltak megjelölve, a Woronzoffiak pedig kékkel. Ezeket nem kell meghívni. Trenk Frigyes egy olvasásra megtanulta, hogy az orosz udvarnál ki előtt kell bókot csinálni, kinek kell hátat fordítani, melyik grófné sleppjét kell ügyetlenül letaposni, melyiknek a legyezőjét ügyesen felvenni, ha elejti? – S ez igen hasznos tudomány!

Rövid időn elkövetkezett ismét a czárnő trónra lépésének évfordulója.

Tavaly ilyenkor is megünnepelte azt Trenk Frigyes, pisztolydurrogatással: a tenyere bánta meg. Ezúttal okosabb módját találta a hódolatnyilvánításnak. – Lord Hyndtforth ösztönzésére egy szép névnapi ódát irt franczia nyelven a czárnőhöz s ezt a nagykövet Bestuseff révén a czárnő kezéhez juttatá.

Erzsébet czárnőnek nagyon megtetszett a szép onomasztikon: bemutattatá magának a költemény szerzőjét. Az még jobban megtetszett neki. A czárnő meg tudta becsülni egy hat láb magas kapitány értékét.

Frigyes ez alkalommal csak annyit jegyez föl, hogy a czárnő e költeményeért egy aranyos kardot ajándékozott neki, melynek értéke ezer rubel volt; azonban az imitt-amott elszórt feljegyzéseiből össze lehet állítani, hogy ezer rubeles kardot csak a gárda-vértesek viseltek s ezeknek a kapitányai a hadseregben őrnagyi ranggal voltak felruházva s ezredesi fizetést húztak.

A czárnő kitüntetése után már Frigyesnek kezdtek el udvarolni a magas társaságokban.

V. FEJEZET. SZÉP JELVIRA.

Trenk Frigyes maga bevallja őszintén hátrahagyott irataiban, hogy a hölgyek kegye volt hódításainak legmagasabb czélja s azok között is mindig a legbájolóbb, a legnemesebb, a legszebb alakokat választá.

«Elsőrendű hölgyek idomítottak, mint ifjut, az ő szerelmük tartott vissza a kicsapongásoktól. Nők tanítottak férfiui erkölcsökre, finomított ízlésben. Nők segítettek balsorsomban. Életemnek kevés boldog napját mind nőknek köszönhetem. S még most is, éltem alkonyán, a szép és vidám hölgyek képesek feléleszteni, öregségtől, világgyűlölettől, búskomorságtól lankadó lelkemet».

Egy fényes ebédnél, melyet lord Hyndtforth adott a diplomácziai kar tiszteletére, Trenk Frigyes is hivatalos volt.

Egyenkint ismert már mindenkit: a nagyköveteket és feleségeiket, az orosz minisztereket, az udvari főméltóságokat, ifju és vén életpárjaikkal. (Pardon! az asszonyok soha sem vének: csak hosszantartó ifjak.) Csak egy garçon volt a miniszterek között: a tengerészet főnöke, herczeg P...ff. – No, ennek jobb is volt már nőtlen fővel maradni. Úgy meg volt hízva, hogy az asztalnál külön vasszéket kellett alája tolni: minden más összetörött volna alatta. Köztudomású volt az a különczsége, hogy hajóskapitány korából annyira hozzászokott a hajó hánykodásához, hogy nem tudott másként elaludni, mint egy szánkós zsellyében ülve, melyet egy gépezet folytonos ringó mozgásban tartott. – Aztán túl is volt már a hatvanon, akárhogy festette is feketére a bajuszát meg a szemöldökét.

Kollégái állandóan tréfáltak vele: «mikor házasodol már meg?» – «Még nagyon gyönge vagyok hozzá!»

Még egy kellemes tulajdonsága volt a miniszternek: az, hogy rendkívül nagyot hallott. Ezt a fogyatkozását azonban pótolta a megfigyelő tehetségével. A szemeivel tudott hallani. A szájára nézett az embernek, s annak a mozdulataiból találta ki, hogy mit beszél, úgy, hogy gyakran a szinházban az átelleni páholyban ülőknek a beszélgetését kihallgatta – a szemeivel. Ez a tudománya természetesen kárba veszett, hogy ha ismeretlen nyelven beszéltek, például angolul.

A nagykövet vendégeit a gyülekező teremben az udvarmester fogadta, ki a férfi vendégeknek egy aranyos bilétet adott át, melynek egyik oldalára a saját nevét találta kiki felirva, a másikra pedig az asztalnál szomszédjául kijelölt úrhölgy nevét, a kit megelőzőleg is kötelessége volt karnyujtva az asztalhoz vezetni.

Trenk Frigyes levélkéjére ez a név volt irva: «Asturovna Jelvira».

Még eddig nem hallotta ezt a nevet.

Asturov: nem hangzik oroszosan. Elvira sem található a görög naptárban. Az oroszok a lágy magánhangzón kezdődő neveket szeretik egy Jottával megtoldani: Jelizabet, Jeugén. Így lett Jelvira.

– Kinek a neje ez a hölgy? kérdezé az udvarmestertől.

– Nem tudom. Princessz.

Nemsokára megtudta hát.

A keleti fénynyel és angol komforttal ellátott társalgóteremben lady Hyndtforthot kézcsókkal üdvözölte Frigyes s átadta neki a magával hozott bukétot. Milady rögtön karonfogta s odavezette a kereveten ülő kanczellárnéhoz. Az már régi ismerős volt.

A herczegnő kerevete oldalán azonban «állt» egy hölgy. Mit? hölgy? Egy tünemény! Hogy állt és nem foglalt helyet, abból lehetett tudni, hogy még leány.

De hát hogy kerül egy hajadon egy diplomácziai ebédhez? csupa miniszterek és nagykövetek feleségei közé?

Karcsú, gyönyörű termetű leány volt, fényes, délorosz nemzeti viseletben: vállfűzője drágakövekkel hímzett, ingvállának a boglárja gyémántrózsa, a nyakát ölelő násfa igazgyöngy. Arcza halvány, rejtett pirral, gömbölyű ajkai sokatmondó hallgatásra nyilva, nagy fekete szemeiben szétsugárzó igézet, szénfekete haja, mint egy korona, a feje körül csavarva, átfonva gyöngyfüzérekkel, melyekről a ferronière karbunkulusa a domború homlokra csüng alá.

Lady Hyndtforth bemutatta a leánynak is Trenk Frigyest.

– Az ön cavalièr servantja az asztalnál.

Tehát ez a Jelvira? Ez a tündér?

Trenk észrevette, hogy a halvány arcz elpirul, az ajkak valami suttogó szóra nyilnak s az a szó angolul van mondva.

De tovább nem találgathatta azt a rejtélyt, mert egyszerre eltakarta a napját egy közbetolakodó sötét tömeg: P...ff miniszter rengeteg alakja.

Csak annyit láthatott, hogy a nagy hájkolossz egy rózsacsokrot nyujt át a szép tündérnek, a mit az balkézzel elfogad, s a jobbkezét olyanformán meghajlítva emeli fel, mint a ki kézcsókot provokál. És a miniszter valóban kezet csókol a leánykának.

Frigyes egyszerre olyan ostoba lett, mikor ezt meglátta.

Nem birta a felindulását eltitkolni.

– A herczegnő a miniszternek a menyasszonya? súgá a kanczellárnőnek.

A magas úrnő hideg, változatlan arczot mutatott.

– Igen. A czárnő kivánja ezt a házasságot.

Frigyes látta, hogy sietnek kezet szorítani a magas uraságok s gratulálni a boldog vőlegénynek, míg az triumfáló arczczal fogadja az üdvkivánatokat.

– No eredj, gratulálj te is a vőlegénynek. Mondá lord Hyndtforth a támolygó ifjunak.

– Szeretnék neki gratulálni – a kardommal a hasába… dörmögé a fogai közül Frigyes.

– Legyen eszed! Hiszen nem neked baj az, hanem neki. Hát mióta járnak a farkasok vadászati engedélyért?

A major domus jelenté, hogy az ebéd kezdődik. Minden úr sietett a hölgyét felkeresni, s az udvari etikett rendje szerint az étkező terembe vezetni.

Az asztalnál azonban ez a rang szerinti sorrend merészen meg lett változtatva. Trenk Frigyesnek, a kapitánynak, valahol az asztal végén lett volna helye. Semmi jogczíme nem volt hozzá, hogy negyedik helyen üljön a kettős elnökségtől, melyet lady Hyndtforth és Bestuseffné képezett. Látszott, hogy őtet nem tekintik valóságos orosz tisztnek; mert így nem ülhetne szemközt egy admiralissal; hanem a czárnő kegyenczének. Ezen a jogon kerülhetett a szép menyasszony oldalára, átellenben annak a vőlegényével.

A kövér csoda, a míg evett, ivott (pedig nagyon sokat) szüntelen a két szemközt ülő ajkait leste, kiülő czápa szemei folyvást – hallgatóztak reájuk.

Csakhogy ezek még tudtak színjátszani.

Ez a kis fiatal tündér, a tizenhat éves princessz, jól tudva azt, hogy vőlegénye nem ért angolul, folyvást ezen a nyelven beszélt Frigyessel. A miniszter szemei semmit sem tudtak meg a szájmozdulatokból. S nehogy az arczkifejezésekből lehessen neki valamit megsejteni, a mondott szavakkal egészen ellenkező arczkifejezést mutatott. Mikor a szomszédja által tele töltött tokaji boros poharat ajkához emelte, azt mondá Frigyesnek:

«Bár volna méreg ebben a pohárban, hogy szabadulnék meg egyszerre ettől a szörnyetegtől.»

De a szavak alatt igéző mosolylyal fordult a vőlegényéhez, a félig kiszürcsölt poharat annak nyujtva át, hogy a maradék bort az hörpintse ki. S azzal együtt a menyasszonya szerelmét.

– Kétségbe vagyok esve, mondá Jelvira Frigyesnek. A czárnő kényszerít. Atyám Szibériába van száműzve. Attól függ a megkegyelmeztetése, hogy én e borzasztó embernek feleségévé legyek. Fejedelmi vagyon birtokosa vagyok; de azt csak akkor kapom meg, a mikor az oltártól visszatérek ezzel a hippopotamussal.

S ez alatt dévaj kaczérkodással hajigált kenyérgalacsinokat a kedves jövendőbelije rézveres pofája felé.

A vőlegényi rózsacsokorról egy levél leesett. Azt Frigyes felkapta. Jelvira visszakövetelte. Arra Frigyes a rózsalevelet a szájába vette. Jelvira erre méltóságteljes arczot csinált, szemöldeit összehúzta s kemény, parancsoló hangon mondá Frigyesnek:

– Adja ön vissza azt a rózsalevelet azonnal. Holnap délután jőjjön el Poklonnája-Sórán levő nyári kastélyomba: ott megkapja az egész bukétot.

E szigorú rendreutasítás után Frigyes előadta a rózsalevelet, bocsánatot kért s aztán egy szót sem szóltak többet egymáshoz. Láthatta mindenki, hogy a fiatal herczegnő szigorúan tudja fentartani a tekintélyét.