Part 16

De Frigyes ekkor is megtartá bámulatos lélekéberségét. Hirtelen oldalt ugrott, kirántva a kardját ellenfele testéből, s azzal kiüté a kardot annak a kezéből s mikor az még harapni akart, a balkezével belekapott az üstökébe s hanyatt vágta a földre.

Ezzel aztán vége volt a viadalnak.

XXII. FEJEZET. A KISÉRTÉS.

A spadassin nem tudott többé fölállni a lábára; mellén kapott sebéből, mint a szökőkút, lövellt magasra a vér s a szájából is vér ömlött ki. Trenk Frigyes látta, hogy ez az ember meg van ölve.

Eldobta kezéből a vívókardot s futott a kahlenbergi kolostorba. Az volt a II. Lipót által betelepített «Discalcialtok» (csizmátlan barátok) zárdája; ez a hely különös menedékjoggal volt felruházva: arról is hires, hogy a főrendü családok ennek a templomában szokták esküvőiket tartani.

Az üldözéstől meg volt mentve ebben a kolostorban, de annak a kapuján ki nem léphetett, mert éjjel-nappal ott olálkodtak a fogdmegek, hogy elcsipjék.

Báró Lopresti azonnal meglátogatta a menedékében, a mint megtudta hollétét s azt a hirt hozá neki, hogy az egyik ellenfele M..f, a spadassin, a kapott sebében meg fog halni s ez most közelgő halálát érezve, veszedelmes vallomásokat tett hiteles személyek előtt. Jó lesz Frigyesnek el nem hagyni a menedékét.

Nehány nap mulva ismét egy hordszekér érkezett a kolostor elé, hat alabárdos kiséretében s abból egy paszomántos ur szállt ki, Trenk Frigyes után tudakozódva. Bevezették Trenk Frigyes czellájába.

Maga a haditörvényszék elnöke, Löwenwalde tábornok volt a látogató.

Frigyes többször találkozott már vele, de ilyen közelből és egyedül még nem találkoztak egymással.

– Báró úr! kezdé Löwenwalde, én azért jöttem önhöz, hogy mindenek előtt őszinte sajnálatomat fejezzem a fölött, hogy ön ott nem veszett a glatzi börtönben, hogy ki nem törte a nyakát, mikor a bástyáról leugrott, hogy bele nem fulladt a Neisseba, mikor át uszott rajta, hogy a thorni verbungosok agyon nem ütötték és hogy, a mi leggonoszabb lett volna önre nézve, hogy Miranda asszonynyal el nem szökött a világba.

– Köszönöm az őszinte sajnálkozást.

– Igazán őszinte. Mondhatom, hogy annyi galibát nem csinált senki a bécsi kormánynak, senki, mint a báró úr. Ugyan mondja ön, mi oka van önnek azt az elátkozott Trenk Ferenczet kiszabadítani?

– Az, hogy neki igazsága van.

– Hja! Ha az igazság volna a politika! Tehát tudja meg ön, hogy ennek a Trenk Ferencznek el kell tünni a világra nézve. Akár élve, akár halva. Ez ki van törölve az emberek sorából: magasabb politikai tekintetek miatt.

– És a felhalmozott kincsei miatt.

– Az is meglehet: «male parta, male dilabuntur.» Ebül gyült szerdéknek ebül kell elveszni. Már ki volt a fejére mondva az itélet. A hazaárulás díja a vesztőhely. Ki volt tüzve a nap, a melyen a fejét leüttetjük. A mikor a császár és Károly herczeg kirándulnak Holicsra vadászatokra. Ekkor a báró úr idecseppenik az égből. Megtudja a tervünket az udvari frajok szájából; nosza stafétát futtat a legmagasabb uraságokhoz: azok épen a tizenkettedik óraban megérkeznek s felfüggesztik az itéletet, revizió alá vétetik a hazaárulási pert a báró úr feljelentése nyomán s azzal nekünk kiesik a falat a szánkból.

– Hisz én nem is láttam ezt a pert.

– Nem ám, mert azt követelte ön, hogy konfrontáljuk azzal a bizonyos Sch..in grófnővel, a ki Trenk Ferencz ellen tanuskodott. Azt pedig báró ur tudja jobban, hogy miért nem állíthatjuk mi önnel szembe azt a tanút? Utoljára is kénytelen volt azt mondani a biróság, hogy Sch..in grófnő megőrült, azután meg, hogy a bolondok házából megszökött. Véges-végül, a báró úr izgága fellépése következtében, el kellett ejtenünk az egész hazaárulási vádat.

– Hát akkor miért nem bocsátották szabadon Trenk Ferenczet?

– Jött ellene egy másik főben járó vád. Todbitter tanuskodása szerint a pandurvezér egy kitünő, derék vitéz, magyar nemesi családból származott huszárt, névszerint Diák Pált, ezer botütésre itélt, a mely kegyetlenkedéstől az illető a halál martaléka lett. El is lehet hinni. Ezer botütés. Egy bivalynak is sok. Örök sánczrabságot diktál erre a törvény. És ekkor a báró úr, kapja magát, a saját költségét nem kimélve, leutazik Magyarországba, fölkeresi valahol a Bánságban annak a Diák Pálnak a familiáját: ott találja élő testben a holtnak deklarált Diák Pált s felhozza magával Bécsbe. S oda állítja a törvényszék elé. Megint porba ejti a pecsenyénket.

– Nagyon meg vagyok magammal elégedve.

– Jól van! De még harmincz különféle bűnvád volt Trenk Ferencz ellen támasztva. Akkor a báró úr megvesztegeti a törvényszéki birákat, hogy az összes vádiratokat juttassák a kezére.

Trenk Frigyes felpattant erre a szóra.

– Ki mer ezzel engem vádolni?

– Ki? Hát maga a Trenk Ferencz ügyvédje, a ki a birákat informálta. Mikor aztán azok a veszedelmes iratokat kiszolgáltatták, az ügyvéd kérte az igért honoráriumát Trenk Ferencztől: kétezer aranyat. Az pedig kinevette vele s adott neki százat. Ezért aztán bosszúból az ügyvéd elárulta nekem az egész megvesztegetést.

Frigyes a fogait csikorgatta elfojtott dühében. Nagybátyja fösvénységi őrjöngésében megint saját maga alatt vágja le a fát. Hisz az már a bolondok nagy Mogulja, a ki meg akarja csalni a prókátort! És még a saját prókátorát!

Löwenwalde gyönyörködött a hatásban, melyet fölfedezéseivel előidézett. Az ifju arczvonásai nem tudtak titkot tartani.

Folytatá:

– Azt már tehát tudjuk, hogy a votánsok közül három meg van vesztegetve. Azt is tudjuk, hogy a pénzt báró Lopresti adta át nekik. Azt is tudjuk, hogy azt a pénzt ön vitte el hozzá. A birák átadták a terhelő okiratokat Loprestinek. Ő azokat önre bizta. Most még csak azt kellene megtudni, hogy hol vette ön azt a pénzt? És hogy hová tette ön azokat az iratokat?

Frigyes a szeme közé nevetett az elnök urnak.

– Nagyon kiváncsi az elnök úr ugyebár, ezeket a hézagokat kipótolni?

– Idejövetelem tanuskodik róla. Azt mondtam: minek menjek én a detály-kereskedőkhöz, mikor az angrosszistánál vásálhatok?…

– Tehát vásárra méltóztatott jönni?

– Clara pacta, boni amici! Nem jöttem üres kézzel. Jól értesültem róla, hogy a báró úr, midőn a kettős párbaja előtt állt, száz aranyat kért a nagybátyjától gyors utazási költségül (mert a saját pénzét mind kiadta már az ő perére), hogy ha valamelyik kihivóját meg találja ölni, szaladhasson külföldre. A két kihivó nem sebesült meg halálosan, hanem a harmadik, a segédül szerepelt vivómester, az belehalt a kapott sebbe.

– Ő rohant rám fegyverrel, én csak védelmeztem magamat.

– Jól tette ön, hogy megölte. Földterhe volt. E miatt nem fogja önt senki sem üldözni. Mehet szabadon. Itt a zsebemben a menedéklevele, utlevele: és utiköltségül ezer arany. Trenk Ferencztől százat kért ön, én ezer aranyat kinálok.

S azzal kihuzta a zsebéből a piros selyem erszényt, melynek fonál halózata közül fényesen ragyogtak elő a szép körmöcziek.

– És mindezért nem kivánok báró urtól egyebet, mint annak a bankárnak a nevét, a kinél Trenk Ferencz pénzei le vannak téve és azokat a hivatalos iratokat, a miket Lopresti átadott önnek. Lopresti maga is meggyülölte már Trenk Ferenczet s felmondta neki a barátságot. Én ezer aranyat hoztam önnek azokért az iratokért.

Trenk Frigyes a kabátja zsebéből előhuzta a keresett iratokat. Eléje volt téve azoknak a váltságdija az asztalra. Semmi oka sem volt azokat rejtegetni. Egyenkint mindegyik hazugság, rágalom, hamis tanubizonyság! A kinek a vesztére azok kikoholtattak, egy hálátlan kutya! Egy ördög!

De a mi mellette szól, az az igazság.

Még egy harapós kutyát sem szabad agyonütni; még egy ördögöt sem pokolra küldeni, ha annak igaza van!

Trenk Frigyes fogta az egész drága iratcsomagot, melynek minden levele keresztül volt szurva attól az orgyiloktól, melyet a nagybátyja bérelt fel ellene; s valamennyit beledobta a kandallóba. S aztán maga oda állt a kandalló elé összefont karokkal.

– Ez a válaszom a tábornok úr ajánlatára.

– Jól van fiatal ember! Önök rosszul osztozott atyafiak. A nagybátyjának jutott minden hitszegés, gonoszkodás, ármány, önnek a nagylelküség, hűség, az önfeláldozás. De ön ezzel a mostani áldozatával semmit sem változtat a dolgon. Trenk Ferencznek el kell itéltetni! Érti ön? «Kell!» Hogyha harmincz vádat tüzbe dobott ön: itt van nálam a harminczegyedik, aztán meg a harminczkettedik s következik számára az új per. Hát csak fütsön ön be a drága iratokkal. Én visszasülyesztem a zsebembe az ezer aranyat. De azért én Trenk Ferencznek fogom a nyakát. Itt van egy új vád ellene. Elmondhatom önnek, Mathes Zsuzsánna, boroszlói molnár leánya, lép föl vádlóul Trenk Ferencz ellen, hogy a sziléziai hadjárat alatt őt erőszakkal megfosztotta a pártájától. Tanubizonyságul szolgál neki Manstein őrnagy a pandurezrednél.

– Manstein! Kiálta fel indulatosan Trenk Frigyes. A Ferencz anyjának a testvére!

– Ugyan az. Épen olyan közel rokon hozzá, mint a báró úr.

– Ugyan mit fizettek önök ennek a derék embernek a tanubizonyságért?

– Semmit! Bizonyára semmit. Hanem ez az úr volt Trenk Ferencznek a főhadiszállásmestere, a ki nyolczvannégy ezer forintról tartoznék neki számot adni, ha valaha kiszabadulna a börtönből. Értheti ön a többit.

– Hallatlan gazság! Hisz az a boroszlói molnárleány már egy év óta szeretője volt Mansteinnak, mielőtt Trenk Ferencz szeme elé került volt.

– Az bizony meg lehet. Szólt nevetve Löwenwalde. Hanem a casus már így van infilálva. S azt tudja ön, hogy erényes uralkodónőnk semmit sem büntet oly szigoruan, mint a katonák erőszakoskodásait a női erkölcsök ellen.

– De én be fogom bizonyítani, hogy az a vesztaszűz egy kurtizán!

– Fiatal ember! Hogy bizonyíthatná ezt ön be? Hisz ön maga is vád alatt áll. Megölt egy katonatisztet párbajban. Itt van az elfogatási parancs a zsebemben. Egymás mellett vannak a menlevelével. Kiván ön egy börtönben lakni a nagybátyjával?

Trenk Frigyes csüggedten adta meg magát a sorsának.

Löwenwalde, mikor látta, hogy ugyancsak puhára főzte már meg az emberét, elkezdett protektori hangon beszélni hozzá.

– Lássa, lássa báró úr! Ön maga valóban mythologiába illő csodája a nagylelküségnek, a nagybátyja ellenben épen olyan mesebeli chimaera: a feje oroszlán, a dereka bakkecske, a farka kigyó. A mig a báró úr nagy önfeláldozással fut, fárad egy országból a másikba, hogy kedves rokonát kiszabadítsa, az alatt ez a drágalátos atyafi azon töri a fejét, hogy ezt a kedves öcscsét elpusztítsa a világról.

– A bátyám?

– No, hát nem emlékszik ön rá, hogy ez előtt két héttel a zsidópiaczon megtámadta önt két bravó, belékötött s az egyik orozva le akarta önt szurni? Hát azok Trenk Ferencz által voltak felbérelve.

– Ilyen mesékkel nem hagyom magam felingerelni.

– Mesék? No hát mutatok önnek valamit. Itt van nálam, felmutathatom: a birói hiteles fölvétel a haldokló M..f vallomásairól. Ezekben elmondatik, hogy Trenk Ferencz bérelte fel M..f hadnagyot, hogy önt tegye el láb alól. Az igért dij ezer arany volt. M..f ráállt, mert fülig uszott az adósságokban. Előbb orozva akarták önt leszurni, mérgezett hegyü dákossal. Ez csoda módon nem sikerült.

– Mérgezett volt a dákos? A mérget ezek az iratok fogták fel, a mik most a kandallóban égnek.

– Valamint a bekövetkezett párbajnál is meg voltak mérgezve a dákosok hegyei. Ha ön csak egy karczolást kapott volna is, most a férgek jóltevője volna.

Trenk Frigyesnek minden tagján végig futott a borzadás.

– És ezt a csodamérget is Trenk Ferencz szolgáltatta a czimboráinak.

– De hát miért tette ezt? Hisz én voltam a megszabadítója.

– Hát épen azért. Ő már kiszabadítva látta magát, az ön közbenjárása által: nem volt önre szüksége többé. Rábizta önre legjobban féltett titkait s azokat el akarta temetni. Azt mondta M.. F.-nek: «Ez a ficzkó ezen nagy szolgálatok után folyvást az én zsebemben fogja tartani a kezét».

– Lehetetlen! Ilyen ördögi szív képtelenség!

– Még azt is mondá M.. F.-nek: «Én pedig nem adok ennek a kölyöknek egy batkát sem, de még az orrlapitójának az árát kifizetem».

Ez a szó legyőzte Frigyes ellenállását.

Nagyot orditott s eltakarta az arczát a kezeivel.

– Én Istenem. Ennyi gonosz indulat!

Zokogni kezdett.

Most aztán már Löwenwalde úgy játszott vele, mint a macska az egérrel.

– Hát lássa, báró úr, ön eldobott magától ezer aranyat, azért, hogy ezt az embert elimádkozhatatlan balsorsától megmentse. Érti ön, mi az? elimádkozhatatlan! Látott ön már vadkanvadászatot? Alkusznak a kopók a vadkannal, mikor lefülelik? Alkuszik vele a vadász, mikor a késébe futtatja? Talán azért hajszolják, talán azért késelik le, mert csunya képü, gonosz állat, büntetésre érdemes? Dehogy is! Azért, mert szalonnája van! Ez a pandurvezér összezsákmányolt két milliót. Ezen mi meg akarunk osztozni! Nagy emberek, kicsiny emberek: kaliberünk szerint. Rablott jószág, fiskusnak való. Akar ön velünk osztozni?

– Hagyjon ön magamra, uram! Émelygek. Hányni fogok!

– Jól van! Nem akar. Ez esetben hát, ha nem akar ön a sinkorán lenni, a ki a vadkant lefüleli, lesz ön a kelevéz a vadász kezében, a melylyel leszurják. Ez a vallomása a haldokló vivómesternek oly nehéz vád Trenk Ferencz ellen, mely őt a vesztőhelyre viszi. És ugyanezt a vallomást önnek másik két ellenfele is megerősíti. Azok már gyógyulófélben vannak a kapott sebeikből. Trenk Ferencz azoknak sem adott semmit fájdalomdijul. Azt vágta nekik oda, hogy nem teljesítették a rájuk bizott feladatot. Azok most dühösek rá, s mindent kivallanak. Ön pedig báró úr, mint vádló fel fog állani a nagybátyjával szemben: mint kiszemelt áldozat, a kit a hadbiró akarja, nem akarja a vádlott ellen fordít.

– Tábornok úr! lihegé Frigyes. Adja ide azt a menlevelet, hadd fussak innen. Elmegyek! Úgy elmegyek Bécsből, hogy még álmomban sem jövök ide vissza.

Löwenwalde mosolygott.

– Jól van, fiatal ember. Magam is így gondoltam. Itt van a császári menlevél, és itt a passzus. Már vizálva is van; a szekér a kolostor előtt áll, mely elviszi önt Krakkóig. Sajnálom, hogy az utiköltséget nem fogadta ön el. Én ide tettem az asztalára.

– Uram! Én nem vagyok vadászeb, a ki az elejtett vad zsigereiből részt kap!

… Trenk Frigyes még abban az órában elhagyta Bécs városát s vissza sem fordítá a fejét, a míg a Szent István tornya látható volt a földhatáron.

XXIII. FEJEZET. A CSODATEVŐ SZENT.

Trenk Ferenczet csakugyan elitélte a főhaditörvényszék életfogytig tartó fogságra.

Miért? Talán a kegyetlenkedéseiért, miket a háboruban védtelen lakosokon elkövetett? Talán a kirabolt templomokért? a legyilkolt tisztekért? Talán a saját felesége megöléseért? Talán az ördög-imádásért? a vallás kicsufolásáért? Talán az orgyilkosságért? Nem! Ezek mind pehely könnyü bünök voltak a bécsi törvényszék aranymérlegén. Elitélték Trenk Ferenczet a sziléziai molnárleánynyal eltöltött pásztoróráért örök fogságra, a kvalifikált ártatlanságnak fizetendő nyolczezer forint birságra s az invalidus alapítványt öregbítő tizenötezer forintnyi váltságdijra.

Appellálni csak a királynőhöz lehetett. Mária Terézia pedig el volt fogulva a gyóntató papja informácziója által, a ki Trenk Ferenczet egy uj pokolschizma prófétájaként mutatta be (talán nem is alaptalanul). A királyné helybenhagyta az itéletet. Csak egy pontot törölt ki belőle: a vagyonelkobzást.

Az éleseszü uralkodónő keresztül látott az egész cselszövényen, szigorubban elitélte a birákat, mint a bünöst.

Pedig ez által azoknak porba esett a pecsenyéjük!

Hiszen nem az ellen a sántalábu, feketeképü emberi szörnyeteg ellen volt intézve az ő egész hajszájuk; hanem annak a felgarmadolt kincsei ellen. S a királyné kegyes jobbja ezt a prédát ütötte ki a kezükből. Trenk Ferenczet elvitték Spielbergbe, várfogságra; de az egész vagyonát birtokában hagyták: rendelkezhetett, intézkedhetett a nagy birtokairól tetszése szerint.

Löwenwaldéknak koppant a szája az elesett zsákmány után.

Ekkor aztán uj methodust kezdtek a prédaszomjasok. A polgári per utján fosztani ki a foglyot.

A mi furfangot csak megenged a magyar és osztrák magánjog (pedig sokat megenged) a világos birtokviszonyok összezavarására, azt mind alkalmazásba vették. Hamis hitelezők, áladományozások, költött inskripcziók, elévült kötelezettségek, bolond fogadások, koholt szerződések, becsempészett végrendeletek, kodiczillusok, ismeretlen emberek követelései, kezességi jótállások, kegyes legátumok úgy nőttek fel ellene, mint eső után a gomba a harasztból. Rövid időn Trenk Ferencz a harmincznyolcz bünvádi per helyébe kapott hatvanöt polgári proczesszust.

És az mind hamisság volt!

De ez a sokszoros hamisság úgy össze volt szőve, fonva, gubanczolva, hogy nem birt kiszabadulni belőle. Egy szegény bezárt rab, a ki nem járhat a megczáfoló bizonyítványok után. A gonosz hinár felnőtt az ajka széléig. Fuldokolt bele.

Ekkor aztán, mikor érezte, hogy a viz fenekére huzzák, egy ötlete támadt: emberfölötti, ördögökkel atyafias terv.

Egyszerre elkezdett a börtönében pietista lenni: kegyességet negélyezett; a brünni barátokat hivatta magához, azokkal imádkozott, pénzt adott nekik kápolna-építésre.

Mikor aztán híre futamodott, hogy Trenk Ferencz megtért, akkor folyamodott a királynőhöz, hogy engedje meg neki, miszerint végrendeletet tehessen. A királynő beleegyezését adta s Trenk Ferencz a kiküldött hivatalos közegek előtt lediktálta a végrendeletét, melyben Frigyes unokaöcscsét nevezé meg általános örököséül.

A végrendelet aláiratott, megpecsételtetett, az archivumba letétetett.

– No most hagytam az öcsémnek valamit, mondá Trenk Ferencz, a mivel halálom után is és az ő holta napjáig boszanthatom.

De még egyebet is elért vele. Azt, hogy a kapzsi ellenségeinek maga helyett, a ki négy fal közé van szorítva, adott olyan küzdő felet, a ki őket porig tudja majd verni.

Mert Trenk Ferencz elhatározta, hogy meghal.

De nem úgy, a hogy más rendes ember szokott meghalni, a kiről két napig a temetés után beszélnek, akkor elfelejtik. Ő úgy készült meghalni, hogy a ki a nevét meghallja, az vagy a lelke üdvösségeért fakadjon buzgó imára, vagy elkezdjen káromkodni.

Egy reggel azt mondá az asztaltársainak: (az is a halálérzetét jelezte, hogy traktált; minden ebédhez meghivta a garnizon tisztjeit.)

– Czimborák. Nekem már lőttek! Az éjjel álmomban megjelent Assisi Szent Ferencz s tudtomra adá, hogy a nevem napján, a mely ő neki is névnapja, pontban tizenkét órakor délben meg fogok halni. Hivassátok nekem ide a brünni gvárdiánt: hadd gyónjak meg neki.

A tisztek nagyot nevettek ezen a beszéden. Trenk Ferencz olyan egészséges volt, mint Sámson. Hanem azért elhívatták hozzá a gvárdiánt.

Trenk Ferencz meggyónt a papnak, aztán együtt ebédelt vele, ugyanazon pohárból itatva a gyóntatóját, a miből maga ivott. És akkor átadott neki kétszázezer forintra szóló utalványokat a titkos bankárjához, melyek jótékony alapítványokra voltak szánva.

Ez már komoly dolog volt.

A másnapi ebédnél azt mondá az asztaltársainak Trenk Ferencz:

– No, már most bizonyos, hogy elmegyek az örök boldogságba. Az éjjel megjelent előttem a gyóntató atyám, jelentve, hogy ő már előre ment a boldogultak világába s ott fog reám várni a mennyország kapujában.

Ezen megint nagyot nevettek a tiszt urak.

Harmadnap azonban hirül hozta a staféta, hogy a brünni gvárdián, a mint átadta Károly herczegnek a levelet a jótékony czélra hagyott adományokkal, egyszerre rosszul lett s mielőtt orvost hivathattak volna, meghalt.

Ekkor aztán kezdtek az emberek borzadozni.

Trenk Ferencz szent ábrázatot meresztett: «most már én következem!» Azzal lenyiratta a haját, a fején kerek pilist borotváltatott, felöltötte a kapuczinus csuhát; elmondta a hiszekegyet, megbánta a büneit s aztán tartott egy nagy prédikácziót, egy óra hosszáig, mindenkit a kegyes életre és a jótékonyság gyakorlására intve. Azzal lefeküdt és csendesen elaludt.

Másnap volt Szent Ferencz napja. A déli lakomához mind felgyültek ismét a tiszt urak, a kik között az ünnepelt Trenk a kapuczinus csuhában jelent meg. Azok sokat tréfálkoztak vele, ő pedig komolyan vette a dolgát.

Délfelé leültek az asztalhoz, Trenk Ferencz kivette az óráját, megnézte.

«Dicsértessék az Ur neve! Az én időm eljött».

A tisztek nevettek rajta.

És a midőn a toronyban elkezdtek délre harangozni, a vendégtársak elrémülve látták, hogy Trenk Ferencz arczának a baloldala halálsápadtra válik; a két kezét összekulcsolja, a feje hátrahanyatlik, a szemei kinyilva merednek fölfelé; szólítják: nem felel, meg van halva.

– Mirákulum! Mirákulum! Kiálta minden ember, a ki a jelenetnek tanuja volt s az előzményeit ismeré.

S ezzel a meghalással Trenk Ferencz magát a csodatevő szentek közé emelte.

Ez volt a kicsinált terve.

Jól kiszámította a dolgát. Birtokában volt a rejtélyes aqua toffanának, melynek méreghatását napjára ki tudták számítani; a gyóntatójának és magának olyan adagokban mérte azt ki, hogy egymást kétnapi időközökben követték a másvilágba.

És ezzel elérte azt, hogy az ellenségein boszut állt, azokat megfosztotta fáradsággal szerzett prédájuktól; magát pedig fölemelte a kegy alakjai közé, a kinek a sirjához, mint csodatevő helyhez, búcsujárással tódul a nép közelből, messziről, s a kigyógyult sánták oda támasztják a mankóikat a síremléke párkányához[6].

TRENK FRIGYES

REGÉNY

I. FEJEZET. PÁLYÁTLAN CSILLAG.

Mikor Trenk Frigyest a kahlenbergi kolostor ajtaján kibocsátották, azzal a kötött utasítással, hogy huszonnégy óra alatt Bécs városát elhagyja: ott állt a világban, üres szívvel, üres fejjel és üres zsebbel, a mi legrosszabb.

A három spadaszinnal vivott párbajánál a kabátját leveté s oda dobta az inasának, annak a Jankónak, a kit lengyel Borussziából hozott magával. Annak a kabátnak az egyik zsebében volt az erszénye, ötven aranynyal, a másikban a drága két pisztolya. Mikor az ellenfelét keresztül szúrta, annyi ideje sem volt, hogy az inasát fölkeresse a kabátjáért: első dolga volt a futás. És a közben a kardot is eldobta. Egy futó embert, véres karddal a kezében, mindenki siet lefülelni. E szerint kabátja sem volt, meg fegyvere sem volt.

Elgondolkozott a világ állása felől. Filozofiát végzett: nagy hajlama volt a meditácziókra.

Ez a Bécs rossz iskola volt rá nézve, de a megelőző iskolái is előkészületi præparandiák voltak hozzá.

Itt az erény a bűn s a bűn az erény. Itt a rablót nem azért büntetik meg, mert rabolt, hanem azért, mert pénzt szerzett; a gyilkost, gyujtogatót nem azért üldözik, hogy ölt és égetett, hanem azért, hogy a hazájának jó szolgálatokat tett, s hogy a jutalmat megtakarítsák. Itt a jótettért hálátlanul, orgyilokkal fizetnek. A biró maga is veszteget s magát még inkább megvesztegetteti s ez a vesztegetés megy felfelé, magasba: az ember bele szédül! A bűnnek jó dolga van, az erény szenved.

Vagy ne mondjunk ilyen ostobaságokat: «bűn és erény!» hisz ez a megkülönböztetés már maga idealizmus. Nevezzük idealizmusnak és realizmusnak.

Trenk Frigyesnek módjában volt szépen distinguálni mind a kettőt a saját eddigi tapasztalataiból.

Hogy a királyát rajongón szerette, eszével, karjával védelmezte, az idealizmus volt; azért kapott sebeket, szenvedéseket, rágalmakat.

Hanem hogy a király szép hugát is szerette: az már realizmus volt; megcsalta a becsületes férjet, a csatamezők hős vezérét, botrányt csinált; ezért jutalmat kapott: édes pásztorórákat, pénzt bőséggel és pártfogást.

Hogy a beneschaui varázsló tündér édes ölelése között elfelejté katonai kötelességét, az realizmus volt. Azért jutalmat kapott. Katonai érdemrendet: «pour le mérite». Előléptetést, fejedelmi magasztalást.

Hanem, a midőn ugyanazon tündérnővel egyedül hagyták a király sátorában, hogy azt őrizze és mulattassa reggelig s akkor ő elfutott a szerelemszomjas hölgy elől, lóra kapott, a csatába rohant: hát ez idealizmus volt. Ezért aztán becsukták, megkínozták, megkergették.

Hogy menekülése közben a pajtását is a hátán czepelte, átusztatta a jeges folyón, védelmében embert ölt, táplálta, ápolta: hát ez idealizmus volt. Ezért kapott ütlegeket, éhezett, fázott, rongyoskodott; egyik veszedelemből a másikba esett. Büntetése lett.

Hanem, hogy a jóltevőjének a feleségét elcsábította, annál a régi szerelem emlékeit fölelevenítette: ez már realizmus volt. Ezért megkapta a jutalmát. Anyai szeretet, fejedelemnői kegy újra gavallérrá tette koldus csavargóból.