Part 15
Jellemző, hogy ezt az egész szakaszát kalandos életének maga Trenk Frigyes kihagyta a «német» közönség számára készített emlékirataiból; ellenben a «franczia» memoirejaiban keresztül enged látni a falon. Madame Potifárnak nevezi a becsületes Brodovszky feleségét; de hogy ő maga bibliai József lett volna, azt egy szóval sem állítja, sőt ellenben azt mondja, hogy ha Potifárné asszony, a hirhedett «Koleikháb», oly rendkivüli kecsekkel lett volna megáldva, mint az ő háziasszonya, akkor az erényes Józsefnek a köpönyegje aligha szakadt volna a kezébe, sőt inkább gyönyörűségei takarójáúl szolgált volna.
A becsületes Brodovszky nem volt féltékeny. Hatvan esztendős volt már. Ebben a korban a nagylelküség ékesíti a férjet.
De annyi józan észt mégis tartott meg Trenk Frigyes, hogy nem állt rá Mirandának arra a tervére, hogy együtt szökjenek meg Szentpétervárra. Ámbár az ifjunak igen nagy kedve volt orosz katonai szolgálatba állni, a hol számára fényes életpálya kinálkozott. Rút hálátlanság lett volna tőle nevelője, megszabadítója szivének ilyen halálos döfést adni. Ez a hitetlenség csak annak a másik Trenknek a jellemébe illett. Pedig közel volt hozzá, hogy megtegye. «Egy bolond százat csinál!» Hát még egy bolond szép asszony!
A becsületérzéshez szegődött még az emlék és a barátság is. Az emlék Amáliára, s a barátság a hátrahagyott Schell iránt.
Ha Trenk Frigyes Mirandával együtt szökik Oroszországba, akkor a sebesülten hátrahagyott Schell ott vész nyomorultul, koldus módra az idegen tanyán.
De hát vajjon hárman együtt: becsület, barátság, emlékezet meg tudnak-e küzdeni az érzelmek oroszlánjával: a szerelemmel? A pokoli szerelemmel? Ha csak még egy másik hatalom nem jön segítségükre: az égi szerelem.
De hát megjött.
Nyolczad napra, hogy Brodovszky elküldé a leveleket Trenk Frigyes anyjának, megérkezett a grófnő Elbingbe. S megadatott neki az a csodatétel, hogy ujjá szülhette a fiát. Az anya ölelő karjai között ujra felébredt az a becsületes Trenk, a kit a lekötött becsületszó még a börtönbe is visszatérni késztet.
A grófné éles szemei az első pillanatra felismerték a helyzetet. Rögtön kitalálta, – hogy minő viszony van Miranda asszony és az ő fia között. Brodovszkynak első felkérésére oda szállásolta be magát az ő házukhoz s attól fogva olyan jó őrizet alá voltak helyezve a szerelmesek, hogy még szembeszéddel sem szólhattak egymáshoz.
A grófnő ezer tallért hozott a fiának és egy drága gyémántos keresztet, mely megért ötszáz tallért. Most már vehetett paripát, diszes egyenruhát.
Az egyenruha kérdése fölött össze is tüzött a két asszony.
Miranda azt kivánta, hogy dzsidás jelmezt készíttessenek Frigyesnek: ellenben a grófné azt követelte, hogy dragonyos tisztnek öltözködjék. Mindkettőnek meg volt a titkos gondolata. A dzsidás egyenruha igen jól beválik Szentpétervárott, ellenben alkalmatlan lenne Bécsben. Viszont a dragonyos öltöny meg Bécsben otthonos.
Az anya azt kivánta a fiától, hogy Bécsbe menjen. Oda Miranda nem szökhetett utána! Ezzel szemben pedig Miranda az ifju legjobb érzelmeire appellált, a hazája iránti hűségre. Trenk Frigyesnek nem szabad, nem lehet a hazája ellenségeinek szolgálatába állni. Ő csak egy neutrális államnak ajánlhatja fel a fegyverét. Olyan pedig nem volt több, csak Muszkaország. S ez a nemes érzés: a honszeretet, nagyon jól játszotta a csábító szerepét. – Frigyes Mirandának adott igazat. Ő Bécsbe nem mehet; ha saját hazája méltatlanul üldözi is: ő kardját ellene nem fordíthatja.
A grófné azonban még nem játszotta ki az utolsó tromfját.
Tizenöt napig maradt ott Elbingben, Brodovszky házánál. Mind a két nő szándékosan késlelteté Frigyes elutazását. Jó ürügy volt az egyenruha elkészítése. A hajdankori szabómesternél ez megkivánta a maga időhaladékát. S aztán, mikor készen volt, megint hol az egyik asszony, hol a másik talált rajta valami kifogásra méltót: a zsinórok, a paszomántok, no meg a gallér, aztán a karmantyuk! Itt szükebbre, ott bővebbre kellett venni. – A sisak czizelálása is sok időt vesz igénybe. Az asszonyok ki akarták egymást bőjtölni. Miranda abban reménykedett, hogy egyszer mégis csak megunja az elbingi mulatságot a grófné s hazautazik; Trenk anyja pedig egy levélre várt, melynek az ő levelére válaszképen meg kellett érkeznie Berlinből.
A tizenötödik napra megjött a várva várt levél.
A grófné nagy raffinériával visszatartotta annak az előmutatását az ebéd végeztére. Akkor vette elő s odanyujtá a fiának.
– Ismered ennek a kéznek az irását?
Trenk Frigyes épen susogott Mirandával. Egyszerre elsápadt, a mint annak a levélnek a boritékján az irást fölismeré. Amália herczegnő kézvonásait ismerte föl azon.
Hát még a levél tartalma!
Amália herczegnő forró köszönetét küldi a grófnénak azért a tudósításért, hogy fia szerencsésen megmenekült Elbingbe. További előmenetelére küld neki e levélbe zárva egy négyszáz aranyra szóló váltót, mely Danczkában fizetendő. Kéri a grófnőt, hogy hasson a fiára, miszerint az siessen Bécsbe, meghazudtolni azt a rágalmat, a melylyel Frigyes király hirnevét, becsületét beszennyezték.
Ez a levél egyszerre átdobta Trenk Frigyest egy más planétába.
A vér ösztöne elnémult a nemes indulatok szava előtt.
Az ideál visszafoglalta az oltáron a maga helyét.
Annak a dicsőséges alaknak a képe, a ki maga is megsértve, megbántva legforróbb érzelmeiben, minden önzés nélkül, a vágyak kielégítésének minden reménye nélkül, segélyére siet kedvesének, hogy azt a lovagiasság, a becsület utján tovább vezesse, s megmutatja neki a czélt, az irányt, melyet elérni, melyet követni kell; tisztára mosni a hírnevét a királyának; annak a királynak, a ki őt zsarnoki módon eltapossa; de a kinek igaza van! még akkor is, a mikor őt eltapossa.
– Még ma… még ebben az órában indulok! szólt Trenk Frigyes, fölkelve az asztaltól.
Miranda szemei pokoltüzet szikráztak a grófné felé.
– Én is veled utazom Danczkáig. Monda a grófné.
Marasztották. Éjjel nem jó utazni. A fia is kérlelte.
– Nem fiam! Sugá a grófné. E pillanattól fogva nem eszem többet Miranda asszony főztéből.
Az képes lett volna aqua toffanát keverni az ételébe.
Trenk Frigyes azt mondja a franczia emlékiratában, hogy az elválás szerfelett keserű volt.
Értheti, a ki érti.
XXI. FEJEZET. BÉCS VÁROSÁBAN.
Danczkáig (Danzig) együtt utazott Frigyes az anyjával. Ott elbucsuztak, soha sem is látták többet egymást. Fatális véletlenek akadályozták meg a viszonttalálkozást.
Danczkából sietve ment Frigyes Thornba, zálogban hagyott barátját, Schellt kiváltani.
Nagy lehetett a jó szatócsnénak a bámulata, mikor a minapi ágrólszakadt vendégét visszatérőben meglátta; telivér angol paripán lovagolva, fényes egyenruhában, inas, lovász kiséretében. A két jó barát ölelkezése is szívszerinti volt bizonynyal. Trenk Frigyes bőkezüen kiegyenlíté a költekezéseket, s most már őszintén elmondá kilétét a szatócs családnak, felfogadva a jó háziasszonynak, hogy a mint Bécsbe megérkezik, első dolga lesz az osztrák szolgálatba állott fia felől tudakozódni s bizonyosat irni felőle.
Ezt az igéretét be is váltotta, bár nem nagy szerencsével. Bécsbe megérkezve, kinyomozta, hogy mi történt Willel. Az bizony megszökött az ezredétől, futtában elfogták s rövid processzussal kötélen felejtették. Trenk Frigyes száz forint áldozattal kieszközölte az illető hatóságtól azt a bizonyítványt, hogy Will természetes halállal mult ki, s ezt küldé el a thorni gazdasszonyának. Az már most teljesen meg volt nyugtatva.
Jó barátja, Schell pedig rögtön szolgálatot vállalt az osztrák hadseregnél s aztán lement Olaszországba az ezredéhez. Trenk Frigyes hiven megosztotta vele az idáig elhozott aranyait.
Akkor aztán látott a missziójához, mely őt Bécsbe vezette. Felkereste a császárt. (Lotharingi Ferencz, Mária Terézia férje volt a választott császár; de nem egyuttal Magyarország királya. A «király» a felesége volt.)
A császár is kegyesen fogadta, de még inkább Károly herczeg. Mindkettőnek különös kegyencze volt a bűnvád alá helyezett Trenk Ferencz, a kinek kiszabadítását tette feladatává Trenk Frigyes.
Ilyen két magasrangú férfiu gyámolítása mellett lehetővé vált Trenk Frigyesnek nagybátyját, Ferenczet, a fegyvertárban meglátogatni. (Ott volt a pandurvezér börtöne.)
Ez volt az első találkozás a két rokon között.
Ferencznek a lelkét soha semmi gyöngéd érzés meg nem szelidítette. Az érzelgők, az ábrándozók, előtte csak nevetség tárgyai voltak. Csuf pofája gunyra ferdült, mikor unokaöcscse az első látogatásnál elmondá neki, hogy egyenesen azért jött Bécsbe, hogy mint legilletékesebb tanu, meghazudtolja azt a nagybátyja ellen koholt vádat, mintha az Frigyes királyt elfogta és szabadon bocsátotta volna. Ő bizonyosan tudja (első kutforrásból), hogy az a nő, a ki mint tanu szerepelt a Ferencz hazaárulási perében, nem Miranda volt, hanem báró Rippenda szeretője.
Trenk Ferencz dühös nevetésre fakadt.
– Jól van öcsém! Esküdjél meg rá. A te lelkednek is jó helye lesz a pokolban.
(Bizony Miranda volt az!)
Trenk Frigyes azonban olyan adatokat mondott el a császár és Károly herczeg előtt, hogy azoknak az alapján a haditörvényszéknek el kellett ejtenie azt a vádat, mely Ferenczet a porosz király elfogatása miatt terhelte. S ettől fogva Trenk Ferencznek a sulyos fogsága enyhítve lett egyszerű házi árestommá. Járhattak hozzá a czimborái; azok között három hires verekedő, a kikkel Ferencz óra hosszat elvívott vivótőrrel, Frigyes jelenlétében, a kit, mint a féle gyereket, hirhedett spadassinok nem méltattak arra, hogy egy «Gang»-ra felszólítsák.
Hanem azért még távol volt Trenk Ferencz attól, hogy szabadon bocsássák. Még harmincz per volt akasztva a nyakába, a melyek miatt letartóztatását folytatni kellett.
A császár és Károly herczeg azt tanácsolták Trenk Frigyesnek, hogy birja rá a nagybátyját: folyamodjék kegyelemért az uralkodónőhöz. Mária Terézia akkor szabadon fogja őt bocsátani s rangjába visszahelyezi.
– Micsodát? Kegyelmet? – ordíta dühösen Trenk Ferencz. Gonosztevők csuszszanak kegyelemért esdekelve a királynő lábaihoz! Én igazságot akarok. Nem kérek és nem adok kegyelmet. A mint kiszabadulok innen, azon kezdem, hogy összezúzom a galád ellenfeleimet, ott, a hol találom!
Ennek a replikájának is hire ment, s az megint nagyon elrontotta a dolgát. – Löwenwalde nyiltan megmondá Frigyesnek, hogy Trenk Ferencznek a börtönből csak egy irányban van kijárata: a bolondok háza felé. Egyébiránt bűnvádi pereinek sorozata soha sem fog véget érni.
Ekkor aztán Trenk Frigyes is elkeseredett a bécsi igazságszolgáltatás felett. Eszébe jutottak a saját kiállott szenvedései: igazságtalan bebörtönözése, csodálatos kiszabadulása.
Egy napon elbeszélte nagybátyja előtt ezt az egész menekülési legendáját. Mennyivel könnyebb a bécsi arzenálból kisétálni s készen tartott csónakon leevezni Magyarországba, a hol aztán már a bécsi policziának a hatalma megszünik. Az egész szökési tervet aprólékosságig kiczirkalmazva adta át nagybátyjának. Ő maga ajánlkozott ebben a hatályos segédkezésre.
Másnap korán reggel Bécs város katonai főparancsnoka, Königseck gróf, magához hivatá Trenk Frigyest.
Derék, jószivű uraság volt: Frigyest különösen szerette.
– Édes Friczikém! Monda neki a komendáns. Mi a patvart incselkedel te itt? Meg akarod szöktetni a nagybátyádat?
Frigyes tagadni akart; de ekkor Königseck eléje tette a saját keze körmölte plánumot, s tudatta vele, hogy ezt maga Trenk Ferencz küldte meg neki.
Frigyes el volt szörnyedve e hallatlan árulás fölött.
– No látod, fiacskám: ilyen ez a te nagybátyád! Ne adj te annak rossz tanácsot. Mert tud az annál rosszabbat is. Most ezt a te szöktetési tervedet csak azért küldte el nekem, hogy ennek az árán saját magát kiszabadítsa s aztán tégedet ültessen be maga helyett a dutyiba. Ezuttal nem sikerült neki. De ezután megnézd, hogy kivel kezdesz összeesküvést.
Azzal a jó, becsületes Königseck összetépte a veszedelmes iratot, mely Frigyest könnyen a vesztőhelyre vihette volna.
Frigyes elkeseredett szivvel rohant a nagybátyjához a börtönbe. Alig talált szavakat elszörnyedésének kifejezésére ezen czudar árulás fölött.
Trenk Ferencz nagyokat nevetett az öcscse ekspektoráczióin.
– Látod, bikficz! Minek avatkozol az én dolgomba? Jobban tudom én azt, hogy mitől nyilik ki a zár az ajtón. Ki hitt ide?
– A becsületem és a te irántad való szeretet.
– Ilyen szamár sincs több a világon, a kiben még becsület van és szeretet. Hát igazán becsületes vagy és szeretsz engem?
Frigyes sirt az elkeseredés miatt.
– No most «eltörött a mécses cserép!» gunyolódék a nagybátya. No ne sirj kis fiacskám. Veszek neked csecse lovat, ha kimegyek a vásárba. Jaj, de nagy bolond fiu vagy! Kár volt még a mama szalüpje mellől elszakadnod. Hiszen megüzentem Königsecknek, mikor a plánumodat elküldtem neki, hogy tréfa volt közöttünk az egész. – A nélkül bizony nyakadra szorította volna a hurkot. No, hát most én avatlak be az én titkomba. Én a magam dolgát nem olyan buta módon igazítom el, mint te, a magadét. Én nem futok el a világba, mint te prédára hagyva az ellenségeimnek minden vagyonomat, elrontva az egész karrieremet. Én itt akarok maradni s folytatni akarom a pályámat, a min még több dicsőséget és vagyont akarok szerezni, mint eddig. Ennek csak egy módja van. Felvásárolni a birákat. Már nyélbe van sütve a dolog. Van egy jó barátom: báró Lopresti Alfonz. Ez a közbenjáró. Három asszeszor már meg van nyerve a részemre, és így a votansok többsége. Ezek megigérték, hogy egyenkint tizezer forintért kiadják az ellenem szóló aktákat, a mik legjobban terhelnek s akkor Löwenwalde uram maga esik a verembe. Hát nem okosabb dolog-e, ha így szabadulok ki innen, birói itélettel tisztára mosva? Akkor a te sorsodat is zöldágra vihetem: gyerek! No hát rossz bátyád vagyok?
Frigyes kibékülten borult Ferencz nyakába.
– De én is jó öcséd vagyok.
– Az már igaz. Hiszen azért avatlak bele a titkomba. Plutó küldött ide hozzám jó órában. Egy ilyen naiv, becsületes ficzkó hiányzott csak ehhez a czudar proczesszushoz, a hol minden ember, a birákon kezdve, pokoltűzre való gonosztevő: magamat is oda értve. Most is épen kapóra jöttél. Mint a hogy a lutrinál egy szűz gyereket alkalmaznak, hogy a szerencse kerekéből huzza ki a számokat. Vállalkozol-e rá?
– Ha be nem piszkolom vele a kezemet.
– Semmit se félj. A piszok már el van kenve. Csak a pénzt kell még átadni a piszkos tenyerekbe. Pénz van elég: bár hamarabb hozzá nyultam volna. Az elején tizenötezer forint is elég lett volna; s akkor még rendelkezésemre álltak Frigyes király haubiczai. De azokat már lefoglalta az aerárium, mint hadi zsákmányt. Elárulta a te ördöngős Mirandád. A birtokaimat szekvesztrum alá vetette Löwenwalde: minden ingó-bingóm az ő körme között van. De azért még van készpénzem elég. Annak a hollétét nem tudja senki. S ezt a titkot még Loprestinek, a legjobb barátomnak sem merem megmondani. Hiába! occasio facit furem. Sok pénzem van; nagyon sok. Olyan sok, hogy a legjobb barátom is ellenségemmé lehet, ha azt felfedezi. De te nem fogsz elárulni. Vérem vagy. Téged megbizhatlak vele, hogy attól az embertől, a kinél a pénzem le van téve, végy föl harminczezer forintot s azt vidd el Loprestinek. Egyéb járatod nem lesz ebben a fertelmes ügyben.
Frigyes elfogadta a megbizást: el tudta felejteni azt a hitetlenséget, a mivel őt ez órában kelepczébe ejté Ferencz. Szerette ezt a rettenetes szörnyet.
Ferencz átadott neki egy titkos jegyekkel irott levelet, mely egy Bécsben lakó pénzváltóhoz volt czímezve, a kinél Ferencz nagy összegei voltak, a miket összeharácsolt, megzsugorgatott.
Frigyes fölkereste a bankárt: az Trenk Ferencz levelére azonnal leszámlálta a kezébe a harminczezer forintot aranyakban.
Frigyes sietett a pénzzel Lopresti báróhoz. A báró adott neki róla elismervényt s másnapra odarendelte magához, a mikor a megvesztegetett biráktól elsikkasztandó periratokat át fogja neki adni.
Ezzel a bíztatással visszament Frigyes a nagybátyjához a börtönbe.
Másnap délben Lopresti báró egy czédulát küldött Trenk Ferencznek a börtönbe; ez volt a czédulára irva:
«A drága aloesed virágja kinyilt.»
Akkoriban kertészdivat volt aloesvirágzást produkálni.
Ez azt jelenté, hogy a birák meg vannak már vesztegetve, s a veszedelmes periratok biztos kézben.
– No, ezt jól csinálta a gyerek! Mondá Ferencz. Az a két katonatiszt volt épen nála, mikor az izenetet kapta, a kikkel a tőrvivásban szokta magát gyakorolni. A fogoly tiszteknek meg volt engedve, hogy a börtön folyosóján ilyen testgyakorló mozgást végezhessenek, a porkoláb felügyelete alatt.
A czédula elolvasása után Trenk Ferencz abba hagyta a mulatságot s behívta magához a két czimborát a börtönébe.
– No, pajtások, maholnap kiszabadulok innen, s akkor csapunk nagy dinomdánomot. A «pulya» megtette a kötelességét. De már most a pulya olyan titkaimat tudja, a mik nem válnak egy gyereknek egészségére. Különösen az a titok, hogy hol van elrejtve a pénzem. Ezzel a titokkal én holtomig adósa fogok lenni ennek a ficzkónak, a félkeze mindig az én zsebemben fog lenni. Nem tudnátok ezen valahogy segiteni? Nem sajnálnék érte ezer aranyat kiugratni.
Azok nem válaszoltak semmit: csak hunyorítással jelezték, hogy értik a czélzást.
Trenk Ferencz bérgyilkosokat fogadott fel az öcscse elpusztitására: azért, mert az birtokába jutott az ő készpénze titkának.
Milyen feneketlen örvénye az emberi rosszaságnak! Egy fenevad, a kit a csapdából kiszabadítanak, nem ölné meg a megszabadítóját.
Trenk Frigyes, midőn ujból meglátogatta Loprestit, már ott találta nála a birák által kiszolgáltatott hivatalos okiratokat. Valamennyit összekötötte s a dolmánya belső zsebébe dugta. Haza akarta azokat vinni a szállására s ott biztos helyre tenni.
A mint a zsidópiaczon végig ballagott, két szürke kabátos alak a nyomába hágott, a kik fenhangon beszéltek a szökevény porosz Trenkről, gunyos megjegyzésekkel. Trenk Frigyes visszafordult. Erre az egyik a spádéjával egy döfést intézett a mellére. Jó szerencse volt rá nézve, hogy a bátyja periratai épen oda voltak rejtve: a sok papiros felfogta a döfés élét.
Erre Frigyes is kirántotta a kardját, s kiütötte megtámadója kezéből a spádét. A másik vitéz azután megfutott; tele torokkal kiabálva «gyilkos». Frigyes utána futott, utólérte, földhöz csapta. Erre a rendőrség ott termett s kérdőre vette a dulakodókat.
A két megtámadó, kabátját szétnyitva, igazolta magát, hogy ők Kolowrat ezredbeli tisztek, a kiket az a csavargó megrohant, fegyveres kézzel.
Az lett belőle, hogy a rendőrség Trenk Frigyest tartóztatta le.
Frigyes nem védhette magát azzal, hogy ő kapta az első döfést orozva; mert akkor elő kellett volna mutatnia az okiratokat, a mik az orv-döfést felfogták, s abból még nagyobb veszedelem lett volna.
Azonban a két tisztnek szeme közé vágta a «gyáva pribék» czimet.
A térparancsnok azután hat napi fogságra büntette Frigyest, s mikor elbocsátotta, tartott neki kemény leczkét a tisztességről.
Alig ért haza Frigyes a szállására, három katonatiszt lépett be hozzá. Kettőben fölismerte a minapi utczai megtámadóit, a harmadikban egyikét azoknak a vivómestereknek, a kikkel Ferencz bátyja szokott kardgyakorlatokat tartani a börtön folyosóján.
Mind a hárman átadták a kartelljeiket: az egyik volt F..g hadnagy, a másik K..n hadnagy, a harmadik M.. főhadnagy.
Fegyveres elégtételt jöttek kérni, a szemükbe mondott «gyáva pribék» szó miatt.
Frigyes készséggel fogadta el a kihivást, a kihivóknak engedve át a fegyver-választást.
A találkozást a Schottenthor előtti bástya mellett határozták el, egy óra mulva.
Trenk Frigyes sietett a bátyját fölkeresni a fegyvertári börtönében. Pipázva találta a reggeli kávé mellett.
Elmondta neki, hogy milyen fatális galibába jutott. Két párbaj egy órában. Vagy őt ölik meg az ellenfelei, vagy ő veri le azokat. Ez esetben aztán futnia kell Bécsből, mert Mária Terézia szigorúan bünteti a párbajokat. Ő azonban eddigi bécsi időzése alatt minden magával hozott pénzből kifogyott: kéri a bátyját, hogy adjon száz aranyat, a mivel tovább futhasson, ha életben marad.
– Egy petákot sem én, öcsém! felelt dölyfösen kaczagva a nagybátyja. Ha te bolond fővel czivakodást kezdtél a tisztekkel, most idd meg a keserű levét. Hahaha! Bolond ficzkó!
Ez az ördögi nevetés egyszerre rémvilágot gyujtott Frigyes előtt. Megtudta belőle, hogy épen a nagybátyja az, a ki azért a lényeges jó szolgálatért, a mivel a rossz ügyét fordulóra hozta, most ilyen apró pénzzel akar neki megfizetni. Nem szólt többet, megfordult; ment ki az ajtón.
Trenk Ferencz még utána kiáltott.
– No, ne félj! Azt megteszem, hogy az orrlapitót[5] kifizetem a számodra.
A daemoni indulat annyira elvakítá Ferenczet, hogy elmulasztá megkérdezni Frigyestől, hogy hát a periratokkal mi lett?
Azokat a drága okmányokat Frigyes most is a zsebében hordá, de a szívtelen elutasítás után ő sem vesztegetett több szót a bátyjával. Futott Lopresti báróhoz; annak mondta el az egész ügyet. Lopresti gavallér ember volt; ezredes a lovasságnál. Adott Frigyesnek egy jó vivótőrt és egy pár damaszk pisztolyt a párbajhoz; és egy erszényt ötven aranynyal.
– Csak te bánj el az elleneiddel, aztán fuss, a merre látsz.
Az átadott iratokról az sem beszélt.
Frigyes sietett azután szekundánst keresni. Ismerőse nem volt a katonai körökben; a véletlen egy öreg invalidus tisztet hozott az utjába: Pereira kapitányt. A derék spanyol megértve a dolgot, egész nemes tüzzel ajánlkozott a segédkezésre s maga is kardot kötött s úgy kisérte Frigyest a schottenthori bástya mögötti glaszira.
Ott már egy egész csoport tiszt várt Frigyesre, a kik gyönyörködni jöttek abban a látványban, hogyan spékelik fel a szökevény Trenket.
A segédek vívótőrt választottak fegyverül. Elsőnek K..n hadnagy állt ki. Trenk Frigyes az első összetüzésnél keresztül szúrta ellenfele karját, a mire az vívásképtelen lett.
Ekkor a második ellenfél F..g rohant rá nagy káromkodással: ez aztán kapott nagy hirtelen egy szúrást a hasába, a mivel meg volt elégedve.
A lovagiasság szabályainak e szerint Trenk Frigyes eleget tőn. S ezzel minden rendes ügynél befejezettnek kell nyilatkoztatni a párbajt.
Azonban az egyik segéd, M..f, a hires vivómester, elkezdett kötelőzködni: hogy hiszen csak ő kaphatná kard hegyére az urfit, majd oda szögezné a faköpönyeghez, mint egy pillangót.
Erre a szóra előugrott Frigyes segéde, a rokkant vitéz spanyol s kihuzva hosszú toledói pallosát, odaállt a vívómester elé.
– Nem ugy uram! Trenk megvívott az ellenfeleivel vitézi szokás és regula szerint. Ha a szekundáns is verekedni akar, úgy annak a másik szekundáns felel meg. Ha az úr kihuzza a kardját, akkor velem gyülik meg a baja.
A néző tisztek kaczagtak e jeleneten. Az a kis tömzsi emberke, a kinek a feje is reszketett, hogy hadonázott annak a félelmes spadassinnak az orra előtt a hosszú kardjával, sűrű bozontos szemöldökeit mérgesen mozgatva.
Trenk Frigyes pedig nem szerette azt, hogy az ő rovására nevessenek.
– Hagyja el, vitéz kapitány uram, monda az öreg spanyolnak. A míg én a kardot birom emelni, ne védjen engem senki más. Ha olyan nagy kedve van ennek az úrnak velem megmérkőzni, kezdjen hozzá.
A veszedelmes vívó pihenni sem engedte Frigyest, azonnal támadott, és aztán tapasztalá, hogy magához méltó mestervívóra talált. Hasztalan vette elő minden cseleit és fintáit, a melyekkel rendesen győzni szokott: azokat mind el tudta hárítani Trenk Frigyes. S mikor az ellenfele egyikét a védhetetlen kvartszurásainak intézte feléje, azt olyan ügyesen fogta föl, hogy a támadó a saját tenyerét sebesíté meg a Trenk kardhegyében.
Erre a spadassin szertelen dűhbe jött s ordítva rohant az ifjura. Ez pedig ügyesen hátrálva, egész hidegvérrel fogta fel a döféseket. A hátrálás közben egész a silbak házikójáig jutott.
– Odaszegezlek a faköpönyeghez! Te macska! üvöltött a bérvívó.
Egyszer aztán Trenk Frigyes előre toppant s félrecsapva ellenfele kardját, a mellébe adott neki egy hatalmas döfést.
A spadassin, a mint a szúrást érezte, a dühtől és szégyentől elvakulva rohant előre. Azt akarta, hogy markolatig szaladjon ellenfele kardjába s akkor aztán ő is leszúrja azt, s magával vigye a halálba.