Part 14

Már az inget is eladták a testükről.

A rendes úton nem volt szabad járniok; nehogy a brandenburgi határon belül a porosz határőrökkel kerüljenek ismeretségbe.

Végre egy úttalan erdőn keresztül törtetve, szerencsésen elérkeztek utazásuk czélpontjára: Trenk Frigyes nővérének a kastélyához, Hammer helységében.

Bezörgettek.

Egy szobaleány jött kinyitni az ajtót, a ki nagyon megijedt e rongyos marczona alakok láttára.

De Trenk Frigyes ráismert a leányra. A kis Marcsa volt az, a ki az ő atyja házánál nőtt fel; onnan jött ide nővérével.

– Hát nem ismersz rám? monda Trenk Frigyes s megnevezte magát. Itthon a sógorom?

– Itthon; de beteg, fekszik.

– Hát a hugom?

– Azt mindjárt ide hivom; tessék besétálni ide az előszobába.

A két rongyos csavargót beeresztették a pitvarba.

Nem sokára előjött Trenknek a nővére. Megrezzent, mikor a bátyját ilyen állapotban látta maga előtt.

– Hogy jösz ide?

– Megszöktem Glatz várból.

Erre a huga elfutott és – nem is tért vissza.

Jó idő vártatva visszajött hozzájuk – a kis Marcsa, sírt keservesen, midőn tudtára adá az úrfinak a méltóságos úr izenetét, hogy azonnal takarodjék a kastélyból, különben elfogatja s megkötözve kisérteti a katonai parancsnoksághoz.

Trenk ki volt taszítva a hideg éjszakába, társával együtt a testvére házából.

– Hát ne gyujtsam én a fejére a házat az ilyen testvérnek? dörmögé bajtársa fülébe.

Az lecsillapította okos, emberies beszéddel.

A szegény cseléd pedig három aranyat nyomott a markába: megtakarított bérét.

Ebből két aranyat Trenk Frigyes annak a paraszt asszonynak ajándékozott, a ki őket az elátkozott kastélyból a litván határig kalauzolta. (Később fölkerestette azt a pórnőt, s élte fogytiglan eltartotta.)

Most már egyenesen az anyját fölkeresni indult el Trenk Frigyes.

De az messze út volt és veszedelmes. Frigyes anyja Poroszországban lakott, Königsbergen túl kilencz mértföldnyire; csaknem a keleti tenger közelében. Brandenburgból indulva egész hosszában kellett meglépni a tartományt.

Egy nap három-négy mértföldet birtak gyalogolni.

Az utolsó garasuk is elfogyott, a zsidó korcsmáros Rogosenben kikergette őket az utczára éjszaka. Az utczán őgyelegve egy paraszt házban világosságot pillantottak meg. A konyhaajtó nyitva volt, s azon keresztül a frissen sült kenyér illata párolgott eléjük. Egy öreg anyóka épen akkor szedte a kemenczéből a czipókat.

Trenk Frigyesnek a fejébe tódult a vér. Már akkor két napig nem volt egy falat a szájában. Puskáját kezébe kapta s egy perczig megállt a küszöbben. Azután hirtelen visszafordult s a mögötte álló Schellt is magával ragadta:

– El innen! Ide nem megyünk be!

– Mért futottunk most el? kérdé tőle Schell, mikor az utczára értek.

– Ha bementünk volna, én megöltem volna azt az asszonyt – egy kenyérért!

Akkor aztán fölkerestek egy zsibárust, annak eladták a puskájukat egy aranyért. Most már aztán varjut sem lőhettek többé pecsenyének. De legalább jól lakhattak a puska árából.

Megint tovább bandukoltak hóban, sárban arra felé, a merre a nap kel.

Egy erdőben czigánybandára bukkantak. A romák lehettek négyszázan: férfi, asszony, leány, purdé; sátorokban, szekereken tanyáztak.

Ezek a maguk fajtájának nézték a két szökevényt, sátorukba fogadták, bográcsaikból megvendégelték. Herczegi dolguk volt addig, a míg a czigányokkal együtt járhattak. Egyszer aztán azoknak az útja vargabetűt csinált; akkor kénytelenek voltak a kedves atyafiaktól megválni; de még a bucsúvételnél is nagylelkű volt irántuk a vajda: megajándékozta őket egy tallérral, meg szalonnával, kenyérrel, a mennyit elbirtak.

Hej, magasztalja is Trenk Frigyes az életírásában a szegény ágról szakadt, ágra szánt czigányokat; de bezzeg megfordítva dicséri a gazdag és tisztelendő jezsuitákat, a kik a legközelebbi kalandjában szerepeltek.

A szalonna fogytával eljutottak Thorn városáig a Visztula mellett.

Ott épen országos vásár volt, mikor megjelentek. Szép kis bevonulás lehetett. Két rongyos, sáros ficzkó, övében pisztolyokkal, oldalán nagy pallossal: az egyiknek a nyaka és karja véres kötelékben.

Thorn vára és az egész Visztula balparti «Kelet-Prussia» még akkor a lengyel királyság tartománya volt: a jobbparti «Nyugot-Prussia» már a porosz királyt uralta. A lengyel Prussiában lakott Trenknek az anyja.

A porosz fogdmegektől itt sem kellett félniök; de annál inkább a porosz verbungosoktól, a kik keresztül-kasul járták Kelet-Prussiát rekrutákat vadászva.

Egyszerre körülfogták az öles termetű athletai alakot; de Trenk elutasította a szíves meghívásukat (melyet útközben többször igénybe vett, traktáltatva magát a toborzókkal, s aztán megszökve tőlük).

Emlékezett rá, hogy Thornban van egy hirhedett gazdag jezsuita kolostor; melynek asylum-joga van. Ott minden üldözött gonosztevő menedéket talál, sőt bűnei alól feloldatást.

A két elzüllött alakot a kapus készséggel bebocsátá a mellékajtón; itt azonban le kellett rakniok a fegyvereiket s úgy bocsátották őket a páter Rektor elé, a ki igen kegyesen fogadta őket: azt hitte, hogy zsiványok.

A mint azonban Trenk Frigyes fölfedezé ki voltát, elmondá a rajta elkövetett méltatlanságokat, menekülése történetét, a jezsuita főnök arcza fokonkint átváltozott, elhidegült, fitymált, boszus lett.

– Röviden! röviden! kiáltá közbe. Más dolgom van.

Mikor pedig vége volt az előadásnak, azt mondá Trenknek:

– Kend nem gonosztevő, hanem politikai menekült. Nekünk a politikához semmi közünk. Menjen kend Isten hirével. Itt nem adunk semmit.

Azzal megfordult s becsapta Trenknek az orra előtt az ajtót.

Trenk Frigyes dühösen rohant ki a kolostorból, szidva a jezsuitákat, a kik a tolvajt kiszabadítják, de a becsületes menekültet kikergetik. Megint visszatért abba a korcsmába, a hol nem akarták őt a társával befogadni. A porosz verbungosok ott tanyáztak. Leült közéjük. Ivott a borukból, evett a pecsenyéjükből. Azok aztán körülfogták, hogy rábeszéljék, álljon be a király granátosai közé. A verbungos hadnagy igért neki ötszáz tallért s káplárbotot, ha felcsap. Utoljára, hogy ez sem használt, azzal fenyegette, hogy ő bizonyosan tudja, miszerint egy haramia útonállóval van dolga, a kit a fogdmegek keresnek: nincs más menekülése, mint felcsapni porosz katonának, akkor a lengyelek futni hagyják.

Ez a gyanusítás annyira felháborítá Trenk Frigyest, hogy egy hatalmas pofont adott a verbungos hadnagynak. Arra a többi porosz katonák mint kardra kaptak s megrohanták; de Trenk kirántva a pallosát, keresztül tört valamennyin s azzal ki az utczára.

Senki sem merte utját állni, csak a háta mögött kiabálta a vásáros sokadalom: «Tolvaj! Rabló! fogjátok el a rablót!»

Hanem a kis Schellt elnyomták és megkötözték.

Trenk Frigyes másodszor is oda menekült a jezsuita kolostorhoz.

Most már mindenki tárt karokkal fogadta.

Az a népordítás, mely tolvajt, rablót kiabált, fölemelte a menekülőt abba a méltóságba, mely a jezsuita szabadalmát igénybe veszi.

Ha üldözött gonosztevő, akkor befogadják.

Most már adtak neki enni-inni; jó fekhelyet is készítettek a számára s egészen elkényeztették. Mert már ő rabló! Ez a kvalitás többet ér, mint politikai menekülőnek lenni.

Azonban ez a dicsőség is csak másnap reggelig tartott; addig az elfogott Schellnél levő utlevelekből a polgármester meggyőződött, hogy az elfogott és annak a kolostorba menekült társa nem a keresett lókötők, hanem két porosz katonaszökevény; akkor aztán Schellt szabadon bocsáták, Trenk Frigyest pedig megint kilökték a jezsuita kolostorból.

Hisz ez egy gézenguz szélhámos, a ki rablónak adja ki magát, azért, hogy a jezsuitáktól vacsorát kapjon ingyen.

Megint az utczán voltak!

A polgármester, az igazságtalan elfogatásért, fájdalomdij fejében egy leveles tallért adott Schellnek.

Mit kellene ezen venni?

Hát a ki az inget is eladta a testéről, annak könnyü erre megfelelni.

De még sem az ing a legszükségesebb: az még maradhat boldogabb időkre. A mi nélkülözhetetlen, az egy mappa. Thorn várától Königsbergig harmincz erős mértföld. A Visztulán is át kell menni. A porosz határ pedig közel van. Ha tévedésből egy olyan faluba találnak lépni, a hol a porosz az úr, rögtön elfogják őket.

Hát mindenekelőtt fölkerestek egy ócska papirosokkal tele boltot.

Egy görnyedt hátu anyóka volt a szatócsnő. Trenk Frigyes azzal a szóval lépett eléje, hogy adjon neki mappát, mert ő az anyjához utazik s nem ismeri az országot.

A jó öregnek erre köny gyült a szemébe.

– Hej, nekem is volt egy fiam; az is bujdosóban van most, a mostoha apja elüzte a háztól: beállt osztrák katonának; azóta sem hallottam hirét.

Trenk Frigyesnek ez a szó egy jó eszmét adott.

– Micsoda ezredhez állt be a fia katonának?

– A Hohenemsiekhez.

– A Hohenemsiekhez? Hisz én is ott szolgáltam. Onnan jövök most szabadsággal; de az utban kifosztottak a rablók. Szőke volt a fia, ugy-e?

– Az volt, szőke haju.

– És ilyen magas termetű, mint én?

– Épen ilyen derék szál legény volt.

(A hohenemsi-ezred granátosokból állt.)

– Mi volt a neve?

– Will.

– Will? Hisz az az én legkedvesebb kenyeres pajtásom. Egy prittsen háltunk: együtt harczoltunk.

– Hát él a fiam?

– Él és egészséges. Sokszor emlegette az anyját. Azt mondta, hogyha Thornba jövünk, meglátogassuk: adjuk át az üdvözletét.

Erre a szóra a jó öreg nyakába borult Trenknek: összecsókolta, könyeivel áztatta az arczát; s nemcsak ingyen adta neki a keresett mappát, de még ebéden is ott tartotta, kedves fiának nevezte. Adott neki tiszta inget, harisnyát.

Trenk Frigyes felhasználta az anyai szeretetnek ezt a boldog tévedését. Elmondá a jó asszonynak, hogy ő most az anyjához utazik, de négy hét alatt vissza fog térni ismét ehhez a házhoz, más alakban, más öltözetben. Addig kéri szépen, hogy tartsa itt a bajtársát, a kit a porosz verbungosok megsebesítettek s ápolja, gyógyítsa fel. A jó öreg asszony azt is elvállalta s utravalóul adott Frigyesnek hat lüneburgi forintot, meg három napra való elemózsiát.

Trenk itt elvált a barátjától, megfogadva, hogy visszajön érte. Aztán mikor egyedül baktatott tovább az uton, akkor elővette a teljes elhagyottság érzete: egész buskomor lett. Eddig a nyomoruságban osztozott egy jó baráttal; volt a kit védelmezzen mások ellen, volt a kinél védelmet keressen saját maga ellen.

Hogy tudja egymást szeretni két ilyen csavargó! A ki nem jobb már a futó betyárnál. A társadalom számüzöttje, a ki éhségében egy falat kenyérért ölni képes. Trenk Frigyesnek a jelleme ebben a nyomorteljes futásban fejlődik ki legeszményibbé. Valami képmása ez a középkori fegyvertestvérségnek, midőn két hős a csatában egymáshoz lánczolta magát, s ha egyik megsebesült, a másik azt vagy megboszulta, kiszabadítá vagy vele együtt temetkezett el.

Egyedül maradottan aztán gyorsabban ment az utazás.

Két nap alatt Frigyes tizenhárom mértföldet gyalogolt. A beteg utitárs nem tartóztatta vissza.

Löwe helységében éjszakára megszállt. Ott mindenféle fuvarosok között aludt a szalmán. Mire felébredt, akkorra minden pénzét ellopták; de még a pisztolyait is elvitték. A korcsmárosnak pedig meg kellett fizetni a tizenhat garast, s annak fejében ismét lemaradt róla az egyetlen ing, melyet a thorni anyókától kapott ajándékba.

Most már egy fillér nélkül futott odább, egyetlen fegyvere volt a kardja.

Marienburg alá érve, át kellett kelnie a Visztulán; mert az innenső parton már kezdődik a porosz királyság területe.

Talált is egy csónakot és abban két révészt.

De azok két lengyel fillért kértek tőle az átszállításért.

És Trenknek nem volt két fillér a zsebében.

Azt tette, hogy beugrott a csónakba s kirántva a kardját, azzal fenyegette a két révészt, hogy összekaszabolja őket, ha át nem szállítják ingyen.

És Trenk Frigyes azon ponton állt, hogy két emberéletet kioltson – két fillér miatt!

Ez olyan merénylet volt, a min ha rajta veszt, kerékbe törik és azt mondják rá, hogy megérdemelte.

Szerencséjére a két révész gyáva volt: megijedt. Áteveztek vele a tulsó partra.

Ott aztán Frigyes nem várta meg, hogy kikössenek, kiugrott a vizbe, visszarugta a csónakot s aztán szaladt, hogy utol ne érjék, Marienburg felé.

Se pénze, se inge nem volt már. Maga sietett a porosz és szász verbungosok tanyáit felkeresni. Azok etették, itatták, míg részegnek tetteté magát. Akkor becsukták egy kamrába. Trenk kiemelte az ajtót a sarkából s aztán az éj sötétjében futott megint odább.

De most már kardja sem volt. Azt a verbungosok zálogul lefoglalták. Ugy futott a világba, mint az ősember, a kit a paradicsomból kivertek, védtelen, segélytelen, félmeztelen.

Négy óráig futott lihegve, a míg kifáradtan, eltikkadva egy város kapujához ért, melyet a mappáján «Elbing» névvel talált feljegyezve. – Jó, hogy még a térképet meghagyták nála a tolvajok.

XX. FEJEZET. POTIFÁRNÉ ASSZONY.

Ugy ődöngött a népjárta utczán, mint egy őrült, a ki most szabadult el a bolondok tornyából. Körülötte idegen nyelven beszéltek. Szokatlan népviseletében ugy tünt föl előtte minden ember, mint valami más világ lakója. Ha megszólította őket, a szeme közé nevettek. A sokadalomban mindenki iparkodott őt magától eltaszigálni.

Egyszer csak a nagy idegen tömegből egy hang kiált feléje:

– Friczó! Trenk Friczó!

Olyan ismerős, olyan édes volt ez a hang! Kedves emlék a multból. – A nép közül egy aranyzsinóros katonatiszt tört feléje. – Hajdani nevelője volt az, a derék Brodovszky. Most kapitány a lengyel hadseregnél.

A mint egymásra ismertek, összeölelkeztek, a fényes tiszt s a rongyos szökevény.

– Hozott az Isten, kedves fiam! zokogott a katona elérzékenyülten. Bizony mondom, hogy vártalak. Hallottuk már, hogy Glatzból elszöktél. Bizonyosra vettük, hogy az anyádhoz fogsz törekedni; minket utba ejtesz. Szent atyám! Milyen állapotban vagy! Nos, mit akarsz elébb? Megfürödni vagy megebédelni?

– Fürödni! rebegé Frigyes. – A piszok jobban kinozta mint az éhszomj.

Brodovszky elvitte őt magával a fürdőbe; a jó meleg viz, meg a szappan olyan volt neki, mint az ujjászületés. A borbély megfésülte, megborotválta: a mennyország volt az!

S a mint a fürdőből kiszállt, ott vártak rá a tiszta gyolcs ruhák, aztán egy tisztességes polgári öltözet.

De Frigyes alig akart a levetett rongyoktól megválni. Azok rá nézve már ereklyék voltak. Büszke volt rájuk, mint a katona a tépett zászlójára.

– Nézd! Itt járta keresztül a fogdmegek golyója, itt hasította ki a verbungosok kardja. Szeretném magamat meglátni benne a tükörben. Szeretném magamat lefestetni benne.

– Hát hiszen egy piktornak, a milyen Kupeczky, megbecsülhetlen figura volnál ezekben a rongyokban fiacskám; de a feleségemnek nem mutathatlak be ilyen kosztümben.

– Neked feleséged van?

– Az ám. Képzeld csak: vénségemre szürke fővel. A farsangon esett meg rajtam. Most éljük a mézes heteket. No hát! Több sonkoly, mint méz. Én hatvan esztendős vagyok, a feleségem meg harmincz. Kapitális egy persona. Majd meglátod. Özvegy asszony volt: katonatiszt felesége; megszokta már a tábori életet. Majd meglátod. Bizonyosan meg fog ölelni, ha meglát. A lengyeleknél szokásos az ölelkezés. De most gyere ebédelni.

Erre sem várt másodszori kinálást Frigyes; de ugyan hozzá látott a feltálalt lakomához a fürdő vendégszobájában. Ugy falt mint egy vadállat, nem rágta az ételt, csak nyelte, nem itta a sört pohárból, hanem kancsóból s a míg habzsolta az ételt, addig fogta félkézzel a kancsónak a fülét, hogy el ne szaladjon.

A hajdani nevelő gyönyörködött a tanítványa egészséges étvágyában s a míg jól nem lakott, nem is beszélt hozzá.

Csak azután, hogy Frigyes az utolsó mócsingot is lerágta a sonkacsülökről s fenékig üríté a kancsót, kezdett el hozzá okos dologról beszélni.

– Kedves fiacskám! Te most itt maradsz nálam. Nem mégy odább. Az anyádat személyesen ne keresd fel; hanem irj neki levelet, hogy ő jőjjön hozzád. Nem tudhatod, hogy a férje szivesen fogadna-e a háznál?

– De kaptam ebből egy leczkét; a miből a posteriori levonhatom a konkluziót. A hugomnak a házából már kikergettek.

– No hát hozassuk ide most a papirost és kalamárist s elébb te irj egy szép levelet az anyádhoz, azután majd én is irok komitivát mellé a grófné ő kegyelmességéhez.

Frigyes akkor vette észre, hogy mennyire elszokott a keze az irástól: három hónapig tartott ez a vad elzüllés; az alatt egész vadember lett belőle. Valahogy összeöklözte azt a levelet, elrágva mellette egy tollnak a szárát. Szinte beleizzadt. – A rajongó költő alig tudott egy levelet megirni.

Azután pedig Brodovszky vette át a tollat s ő már szép hosszu levelet tudott irni, helyes kalligrafiával.

Az alatt a korcsmáros pipákat hozott az uraknak, meg mézes pálinkát szük nyaku egyesekben; azonkivül kedveskedett a jövevény vendégnek egy olvasmánnyal, melynek felkunkorodott lapjai arról tanuskodtak, hogy az már sok kézen megfordult. Fametszetekkel is fel volt ékesítve.

Az volt a magyar Trenk hazaárulási perének a története.

Trenk Frigyes káromkodott, mint egy manikéus, a mikor ebbe a históriába belemélyedt; öklével verte az asztalt; Brodovszky alig tudott tőle irni. «Gyalázat! Szemtelenség! Hazugság! Ezt én mind meg tudom czáfolni!»

Hát még mikor az a bizonyos nő előáll a hamis tanuskodással!

– Orczátlan Jezabel! Ilyen rágalmat koholni! A bátyámra is és a királyra is. Különösen a királyra.

– Te védelmezed Frigyes királyt? kérdezé irás közben Brodovszky.

– Védelmezem hát! Ő engem üldöz, de én őt azért imádom. Ő én hozzám igazságtalan, de én azért nem vagyok igazságtalan ő hozzá. Én tudom, hogy ez a nő hazudik; ádáz, vakmerő módon hazudik. S ne adj Isten, hogy még egyszer a kezem közé kerüljön ez a Circe, ez a Messalina! Mert a torkába fogom fojtani a hazugságát.

A kapitány nevetett.

– Nagy bolond vagy fiacskám! Ha egy szép asszonynyal nem tudsz egyebet csinálni, mint megfojtani.

Azzal összehajtá a leveleket, lepecsételé és a zsebébe tette.

– No most gyere a házamhoz, hadd prezentáljalak a feleségemnek.

A hajdani nevelő tanitványával karöltve ment a szállásáig, ott bevezette azt az elfogadó szobába. Az asszony kijött; elnevette magát: «ah, hisz mi már ismerősök vagyunk!» – Nyakába borult Trenknek, háromszor megcsókolá; az meg csak bámult és elmeredt.

Brodovszky felesége volt, Miranda asszonyság.

Miranda nem hagyta az urakat sokáig a meglepetés bámulatában: egy igazi lengyel nő kedélyességével megragadá Trenk Frigyes kezét, mintha a férjének mutatná be.

– Mi közeli rokonok vagyunk: Trenk Frigyes öcscse az én nővérem férjének, Trenk Ferencznek. – Annak a szerencsétlen hős Trenknek, a kit az irigyeinek az ármánya Bécsben oly fatális helyzetbe hozott.

Brodovszky most még jobban meg volt lepetve.

– Ah! Hát te azt hiszed, hogy méltatlanul vádolják Trenk Ferenczet?

– Hazugság, hamis tanuskodás az egész ellene emelt vád. Tüzeskedék Miranda. Ha nekem lehetne Bécsbe mennem, én be tudnám bizonyítani, hogy hamisan vádolják Trenk Ferenczet azzal, hogy Frigyes királyt elfogta és pénzért szabadon bocsátá. Ugy-e Frigyes: én tudom azt legjobban? – De hát én Bécsben nem jelenhetek meg. Egyszer már elmondtam az uramnak, hogy miért?

– No, hát mond el Frigyesnek is. Itt hagyom őt nálad. Atyafiak vagytok. Én sietek kurirt keresni, a kivel a leveleket elküldjem a grófnénak.

Azzal a kapitány egyedül hagyta Mirandát Frigyessel.

Trenk Frigyes olyan állapotban volt, mint a mesebeli elbűvölt herczeg a tündérrel szemben. Itt állt előtte az a nő, a ki a paradicsom gyönyöreitől kezdve, a purgatórium kinszenvedéseig mindent megismertetett vele. Érezte a csókjait és a harapását. Épen ez órában fogadta meg, hogy ha még egyszer keze közé kaphatja, megfojtja kegyetlenül. És most itt találja őt, mint jóltevőjének, megszabadítójának a nejét. És ez az asszony sajnálkozik Trenk Ferenczen! Elszörnyed a vád fölött, a mit a «szerencsétlen hős» ellen emeltek!

Hol van ennek a talánynak a megoldása?

A mint a kapitány betette maga után az ajtót, Miranda egész szenvedélylyel szökött Frigyes nyakába, karjaival ölelte, csókjaival fojtogatta, míg ki nem fáradt bele.

A fiu egész ostoba volt és magával tehetetlen. Se az esze, se az érzéke nem tudott semmit kigondolni a védelmére. Csak azt érezte, hogy a csók édes. Hogy ne? Tizennégy hónap óta nem érezte arczán az asszonyi lehellet megigéző ambráját. Pedig a hány csók, annyi vétek! Tolvajság, csalás, hitszegés, szentségtörés!

És mennyi eszeveszett szó, fecsegés, hizelgés aközben.

Ő csak türt és hallgatott.

A hölgy aztán leültette őt a szófára, maga mellé vonva.

– No, hát te meg vagy némulva? Meg vagy dermedve?

– Madame! Szólt Frigyes. Engem igen is szoborrá fagyaszt egy gondolat. Ön maga idézte azt elő, midőn nagybátyámat említé. Trenk Ferencz balsorsán sajnálkozott kegyed. Hát nem kegyed volt az, a ki a bécsi haditörvényszék előtt Trenk Ferencz ellen tanuskodott?

– Én? Hol veszed ezt a gondolatot?

– Épen ez órában olvastam a bécsi pamfletet, melyben Trenk Ferencz honárulási pere traktáltatik.

– No? És az én nevemet találtad abban a pamfletben?

– Igaz, hogy nem Sch..in tábornok özvegye van abban felhozva, hanem Sch..in tábornok leánya. De hát ezt az utóbbit én nagyon jól ismerem. Ez egy aggszüz, a tábori kórházak főnöknője. Ez nem ment Bécsbe Trenk Ferencz ellen tanuskodni; Frigyes király szerelmével dicsekedni. Tehát vagy az egyik, vagy a másik volt. Tertium non datur! Ez a logika.

– Jól van! Annyit én is tudok diákul: «purus putus logicus; purus putus asinus.»[4] Hát olyan csekély költő uramnak a fantáziája, hogy magától nem talál rá a punctum saliensre? Ha tertium non datur: de tertia datur. Az a hamisan esküdött hölgy tanu sem Sch..in tábornok özvegye, sem a másik Sch..in tábornok leánya nem volt; hanem volt egy közönséges hübschlerin; báró Rippenda kitartott szeretője, a ki e hazudott név alatt tanuskodott.

– De hát hogy tudhatott ez a bécsi kisasszony olyan dolgokat, a mikről másnak, mint kegyednek, nem lehetett tudomása? Ő nem volt Frigyes király sátorában.

– Mindjárt meg fogod érteni az összefüggést; csak jól figyelj. Ebben a rémmesében úgy össze van gubanczolva a valóság a hazugsággal, hogy ész kell hozzá szétbontani. Az való, hogy Trenk Ferencz engemet talált ott a király sátorában. Én voltam az, a ki a magam megszabadulásáért, váltságdijul elárultam előtte az aranyrejtő haubiczok titkát. No ezért nem kárhoztathatsz. Melyik asszony ne hozná áldozatul, akár a golkondai gyémántbányákat, ha nőiségét kell a gyalázattól megmenteni? Ezen a prédán azután összevesztek vele a harámbasái: kénytelen volt velük megosztozni. Hogy mi történt azután, azt én nem tudom; mert engemet azonnal szabadon bocsátott s én a markotányos kordémmal, pálinkát osztogatva, kiszabadultam a pandurok közül. De jól ismerd Trenk Ferencz szokását, mely szerint ő azokat a tisztjeit, a kik a prédából osztályt követeltek, olyan veszélyekbe szokta küldeni, a hol a fejüket ott hagyják s ha gyanakodtak, infám kasszálta őket. Ez a három tiszt szerepelt az ellene támasztott bűnperben. Ezek tanították be Rippenda báró haditörvényszéki asszesszor frajját a hamis tanu szerepére. Hisz ezt már Bécsben minden ember tudja. Én pedig az alatt otthon voltam beneschaui kastélyomban, ott ismerkedtem meg a te egykori derék instruktoroddal, s kezet adtam neki, és most itt vagyok lengyel Borussiában.

Miranda olyan ártatlan, őszinte arczczal beszélte el ezt az egész mesét Frigyesnek, hogy az ifjú elhitte azt neki. Nagy tehertől szabadult meg a lelke. Tehát nem kell beváltania azt a fogadását, hogy őt megölje a találkozásnál. Tehát nem kell őt gyülölnie.

A megszökött gyülölet helyét pedig nagyon hamar elfoglalja valami ellenkező daemon. Nem jobb amannál, ha ifju férfi és ifju nő között volt a gyülölet.

Frigyes nem kérdezősködött tovább. Beleadta magát a sorsába.

Pedig az egész viszontagságos menekülése alatt nem forgott nagyobb veszedelemben, mint most.