Part 13
Másnap épen Bachra került a Trenk fölötti őrködés sora. Duhajkodók szokása szerint rögtön eldicsekedett a fogolynak legujabb hőstetteivel.
– Köszönd, hogy én fegyvertelen vagyok, mondá neki Trenk Frigyes; mert tőlem ugyan megkapnád a leczkét, a mit még meg nem kaptál.
Erre a tiszt dühbe jött, kiszaladt, hozott magával két muskétás szablyát, a minőt a közkatonák viselnek.
– No, hát itt vannak a kardok. Hadd lássam, mit tudsz, te gyerek!
Trenk Frigyes hasztalan szabadkozott, Bach odanyomta a kezébe a kardot s kényszeríté az összemérkőzésre Kapott aztán Bach mindjárt az első összecsapásnál olyan vágást a karjára, hogy kiejtette a kardot a kezéből.
– No fiu! Mesterem vagy. Mátul fogva jó barátok vagyunk.
Azzal megölelte, megcsókolta a foglyot s aztán ment a felcserhez a sebét beköttetni.
A várparancsnok majd a bőréből ugrott ki dühében, mikor ezt a kázust meghallotta. Még duellálnak is a tömlöczben!
Ekkor aztán eltiltotta a tiszteknek a Trenk Frigyes tömlöczébe való belépést. Egy olyan börtönbe záratta be, melynek az ajtaján egy rekesz volt: azon keresztül adta be a porkoláb a rabnak az ételét. A börtön-kulcsot a várparancsnoknak kellett beszolgáltatni minden nap.
Hát akkor aztán a tisztek csináltattak egy tolvajkulcsot Trenk börtön-ajtajához, azzal jártak be hozzá s egész nap ott pipáztak, kártyáztak vele.
Egy este azzal lépett be hozzá Bach:
– Héj, pajtás, szeretsz-e vadászni?
– Vadászni? Egerekre talán? Itt a börtönben.
– Nem! Szarvasokra. A glatzi erdőben. Én meghivást kaptam B. gróftól, a földes úrtól, hogy vegyek részt a hajtóvadászatán, még egy tiszttársammal együtt. Én azt gondoltam, hogy téged viszlek el magammal. Természetesen becsületszavadat lekötve, hogy ezt az alkalmat megszökésre nem használod, hanem a vadászat után velem együtt visszatérsz a várba. Holnap után visszatérünk.
– De hát a börtönöm hogy marad üresen? Megtudják, mikor ételt hoznak.
– Ne félj, nem marad üresen. Az alatt lefekszik az ágyadba a szegény kis Schell; az még most is maródi attól a vágástól, a mit tőlem kapott: megteszi az azt a kedvünkért. Áldott jó fiú. Annak az egyenruhájában ki jöhetsz velem a várból egész tisztességgel.
És a két tiszt barátsága mellett megtörténhetett az, hogy a szigoruan őrzött várfogoly harminczhat óra hosszat vadászott szarvasokra a glatzi erdőben. Ott látta maga előtt a kis folyót, mely a porosz határt képezi Csehország felől. Csak egy ugrás kellett volna. Hanem a jó pajtásnak adott becsületszó erősebb minden láncznál és závárnál. Harmadnap Trenk Frigyes megint ott ült a börtönében.
– Derék fiú vagy pajtás! Mondá neki Bach, mikor együtt visszakerültek az álkulcs segélyével a börtönbe. Látom, hogy igazi nemes ember vagy. Kár volna neked itt a tömlöczben elrohadni. Én nem maradnék itten, ha neked volnék.
– Mennék én, de már háromszor rajta vesztettem.
– Mert nagyon poétásan fogtál hozzá. Sötét éjjel, zivatarban, keresztülfürészelt vasrácson át, összebogozott ágylepedőn, toronyablakból leereszkedni; karddal a kézben keresztülvágni az őrcsapatokat, bástyáról leugrani: ezek mind regénybe való históriák. Láttad most, hogy milyen egyszerű dolog a glatzi várból megmenekülni. Korán reggel, fényes nappal iderendeled a szekeret a várkapu elé; másodmagaddal, az ordináncztiszt társaságában, muskatéros tiszti egyenruhában, kisétálsz; az őrök prezentéroznak előtted: azzal mind a ketten felültök a csézába s «köd előttem, köd utánam!» mire az ezüstorrú megszagolja, hogy elillantál, rég túl vagy a porosz határon.
– Hát mért nem teszed te ezt meg velem?
– Azért pajtás, mert én nekem még van valami dolgom a porosz hadseregnél. Lesz háború megint, akkor rám szorulnak. A bátorságomat meg tudják becsülni. Előttem fényes carriere áll még s azt a te szép szemeidért el nem rontom. De hát nézd ezt a becsületes Schell fiút. Ennek semmi kilátása sincs se békében, se háborúban a burkusok közt: azért, mert fázik a tűztől. Az osztrákok ellenben megbecsülnék, mert theoretikus ismerete bőven van, hat nyelven beszél és ír. Flouquet azért nem állhatja ki: gyűlöli a tudós tiszteket. Elszökik az veled, mihelyt rákerül a sor az inspekczióban.
A kis Schell ezalatt visszacserélte a ruháit Trenk Frigyessel.
Nem kellett neki nagy biztatás. Az első szóra felajánlotta, hogy ő kész együtt elszökni a várból Trenk Frigyessel.
XIX. FEJEZET. A MENEKÜLT.
Ismét el lett Trenk Frigyes árulva és ujból egy fogolytársa által. Csuf jellemeket tenyészt az a börtönpenész! Egy Damnitz nevü kapitány, ki lopás, dezertálás, spionálás miatt akasztófára lett itélve s élethosszig való fogságra megkegyelmezve, a Trenk Frigyes zárkájával átelleni börtönbe volt bezárva. A kulcslyukon keresztül kileste, hogy Schell hadnagy a porkoláb nélkül, tehát tolvajkulcscsal, Trenk börtönébe settenkedik s ott óra hosszat elmarad. Ezt besúgta a vizitáló hadsegédnek.
A várparancsnok ebédjén jelentést tett e felől a hadsegéd; mire az ezüstorrú parancsot adott neki, hogy rögtön ebéd után fogassa el Schell hadnagyot. Ezt egy másik hadnagy, Schröder fülhegygyel meghallá s kiosonva a szobából, sietett Schellt a vártán felkeresni s megsúgta neki, hogy egy óra mulva elfogják.
Schell azt gondolva, hogy az egész szökési terv lett elárulva, sietett Trenk Frigyes börtönébe. Egy altiszti kardot hozott a számára, a köpenyébe rejtve.
– Bajtárs, el vagyunk árulva. Siess! Élve ne adjuk meg magunkat. Egy percz sincs veszteni való.
Trenk Frigyesnek csak annyi ideje volt, hogy a csizmáit felránthatta; de már a padló alá rejtett aranyait nem vehette magához.
A börtönajtónál őrt álló katonának azt mondá Schell, hogy az árestánst a saját szobájába viszi. Onnan azonban egy mellék ajtón a folyosóra lehetett jutni: annak az ajtaján szerencsésen kimenekültek a várudvarra. Schellnek az a terve volt, hogy a fegyvertár mellett elkerülnek a várkapuhoz: ott a Schröder által készen tartott lovakra felkapnak s tovanyargalnak.
De épen akkor, a mint a fegyvertár szögletéhez értek, szemközt találkoznak a hadsegéddel és Quaadt őrnagygyal.
Schell megrettent s minden tétovázás nélkül felkapott a mellvédre s leugrott a meredek bástyáról. Trenk Frigyes utána. Neki nem történt semmi baja; hanem a bajtársának kificzamodott a lába bokában: az nem birt felállni.
– Szurj keresztül bajtárs, hogy élve ne fogjanak el! Te fuss egyedül tovább.
– Dehogy szurlak, dehogy futok nálad nélkül!
Azzal Trenk a foga közé kapva a bajtársa bőrövét, mint a hogy a tigris czepeli a szájában a prédáját, a sánczczölöpzethez futott vele s átmászott a palánkon. Ott azután a nyakába vette a sánta czimborát s futott vele a világba.
Egy pártfogója akadt, a sűrű köd.
A várban nagy lárma támadt; a várfalon felállított ágyúkból eldördült a három vészlövés, a mi azt jelzi, hogy elszökött valaki a várból.
Egy jó futamodás után megállt Trenk és letette a barátját a földre. Megpróbálta a kimarjult lábát helyre igazitani, de nem boldogult vele.
A mig ezzel bajlódott, sűrű lódobogást hallott közelíteni.
A köd fátyolán keresztül egy szakasz huszár árnyképe bontakozott elő.
A két szökevény lehasalt a földre.
De a huszár kapitány, ki messze elől nyargalt a csapatja előtt, már észrevette őket. Egyenesen feléjök ügetett. Azt hitték, veszve vannak. Már az arczát is felismerték. Zerbst kapitány volt.
Mikor odaért a közelükbe, meg sem lassitva a lova koczogását, odaszólt Trenknek francziául:
– Pajtás! Balra tartsatok. Arra a cseh határ!
Azzal tovább vágtatott s vezette a huszárjait jobbra.
Idáig meg voltak mentve.
De most már köröskörül hallották a kiabálást: «fegyverre! szökevények!» A városban, a falvakban félreverték a harangokat. Jó regula van itt! Amint a három ágyúlövés eldördül, a parasztok kaszára, vasvillára kapnak s elállják az utakat.
Merre most?
Schell a ködön keresztül megpillantá a sorba ültetett fűzfákat.
– Ott folyik a Neisse.
Trenk vállára kapta a barátját ismét s arrafelé sietett vele. Csakugyan a Neisse partján voltak. A folyó néhol három öl mély. Akkor épen zajlott. Karácsony estéje volt.
És Trenk Frigyes keresztül uszott a jégzajló folyón, a pajtását is magával vontatva, ki félkézzel a varkocsába kapaszkodott. A kivont kard a foga között mind a kettőnek. Rettenetes erő a szabadságvágy!
Itt azután nem üldözhette őket senki. Olyan hűséges paraszt nincsen, a ki utána usszon a szökevényeknek.
A mint kikapaszkodtak a partra, folytatták a futást Minden öltöny jéggé fagyott a testükön.
Trenk Frigyes a hátára vette Schellt s ő a futástól, a teher czipeléstől nagy hamar fölmelegedett, még meg is izzadt; de társa ki csak szenvedő részt vett a mozgásban, embertelen kint szenvedett a jeges öltözetben.
– Bajtárs, dobj le, hagyj vesznem. Én megfagyok.
– Dehogy hagylak el, ott van egy erdő. Csak odáig várj!
A sűrű ködből kezdett valami pagony kisötételni.
A mint azt elérték, Trenk Frigyes letette a hátáról a bajtársát s beleásta a hóba, azután a kardjával kivágott egy fiatal bükkfát, abból husángot faragott, azt odavitte Schellnek.
– Fogd ezt. Már most járhatsz a magad lábán, akkor fölmelegszel.
A dorong segélyével aztán fél lábon ugrálva, lépést tarthatott Schell a barátjával. Ebbe ő is fölmelegedett aztán.
Az erdőben megtalálták az utat, mely fölfelé vezetett. De azt az utat már telehordta a szél hóval, néhol övig süppedtek bele, Trenknek ugy kellett kihuzgálni a fuvatból a sánta czimborát.
Karácsony estén korán alkonyodik, négy óra telt már bele, hogy a várból elmenekültek s a hegymagaslatra fölérve, leültek megpihenni. Sötét is volt, köd is volt. Azt sem tudták, merre járnak.
Egyszer aztán azt is megtudták.
Óraütést hallottak. A glatzi toronyóra ütötte az ötöt.
– Hiszen mi még mindig Glatz alatt vagyunk! Kiáltá kétségbeesetten Schell. Az egész futásuk alatt egy félkört jártak be menekülésük helye körül.
Pedig a glatzi grófság, mint egy félsziget (akár a Krim a fekete tengerben) mélyed be Csehországba. Egyenes irányban négy órai futással el kellett volna érniök az osztrák határt. A köd gonosz tréfát üzött a menekültekkel. Az is a zsarnokok és porkolábok szolgája!
És ekkor elővette őket az éhség. Az ebéd idején futottak el, a gyomruk üres volt. Az erős testmozgás még fokozta az éhség kinjait.
– El kell itt vesznünk. Rebegé Schell, végig nyujtózva a havon.
Ekkor azonban feljött a hold. Ez az üldözöttek napja. S a hold feljöttével lehullott a köd is, egyszerre zuzmarává alakult, az egész táj világossá lett. Egyszerre tájékozhatták magukat. Az az erdő, melybe belebódorodtak, a Habelschwerdt havasig terjed. Ott nincs emberlakta hely. Lenn, két folyam összetorkolásánál emelkedik a glatzi vár, sziklába vágott terraszaival, ódon bástyatornyival, mellette a város öt tornyával, (a mostani glatzi vár még akkor nem volt meg a Neisse balpartján, csak a régi). Közelebb lehetett látni egy nagy falut, melyben minden ház ablaka ki volt világitva. Azt hivék, hogy ez a kivilágitás a menekülők feltartóztatása végett van rendezve. Nem jutott eszükbe, hogy hiszen ma karácsony estéje van: a Jézuskát várják minden háznál.
– Itt mi reggelig megfagyunk és éhen veszünk, mondá Trenk Frigyes. Nézd, amott van a falun kivül egy magányos majorlak, ott kapunk valamit.
– De hisz akkor ujra át kellene mennünk a Neissen! Én nem uszom át még egyszer a vizet, inkább meghalok.
– No csak te tánczolj utánnam; ott látok egy csónakot.
Csakugyan találtak egy lánczrakötött halászladikot a parton, arról leütötték a lakatot s áteveztek ismét a tulsó partra.
De már most mit csináljanak?
Ilyen másfél katona a parasztoknak nem fog rettegést okozni. Kalapja egyiknek sem volt, azt elvesztették a sánczról leugrásnál. Trenknek veres gárdista dolmánya elárulá, hogy nem a várőrséghez tartozik. Ellenben Schellnek meg volt a tiszti pantallérja s a felügyelő tisztet kitüntető aranyozott ezüst nyakörve.
Hát ilyen mesét fundáltak ki. Trenk megvágta az ujját s a vérével összemázolta a homlokát, mintha a fején volna megsebesitve. Akkor Schell összekötözte a kezeit s a nyakába ülve, a majorlakig vitette magát. Ott majd azt fogja mondani a gazdának, hogy ő az a vitéz, a ki a szökevény gárdistát utolérte, lóháton. De ez a dezentor agyonszurta a lovát, s ő leestében kificzamította a lábát. Mind a mellett keményen megsebesité a szökevényt és megkötözte. Most azután kiséri vissza a várba. Ezt elfogja hinni a paraszt. Ad nekik vacsorát, megszárítja a a ruháikat, s aztán kölcsönöz nekik két lovat, a melyen visszatérhessenek a várba. Csak egyszer aztán a lovon ülhessenek, majd tudni fogják, merre nincs a világ bedeszkázva.
A mig a hegyről lebandukoltak, a folyamon átkeltek s a majorlakig egymást elczipelték, meg is virradt szépen. A faluban reggeli misére harangoztak.
A majorlakhoz közel érve, el kezdett Schell segitségért kiabálni; mire két béres legény kiszaladt az udvarról. Trenk Frigyes agyonsebesültnek teteté magát s térdre bukdácsolt.
– Itt van a szökevény! Elfogtam! Kiabált Schell a parasztoknak: Fogjátok meg! Hurczoljátok a házba. A lovamat leszurta a gézenguz; de azért összevagdaltam. Gyorsan szaladjatok a faluba, hijjátok a birót. Jőjjön szekérrel, hogy visszavihessem a várba a czudart, hogy előbb felakaszthassák, mint megdöglik.
A két béres beczepelte a házba Trenk Frigyest, Schell utánuk biczeboczázott. A szobában volt egy öreg anyóka, meg egy szép leány.
– No csak fussatok gyorsan a faluba! mondá Schell. Hívjátok a parasztságot.
A két béres egymást taszigálva futott e jó hírrel a falu felé: a menekülők a két fehérszemélylyel egyedül maradtak. Az anyóka kilátta a szemeikből, hogy éhesek: eléjük tett kenyeret és aludt tejet. Trenk úgy falt, mint a hogy ritkán szoktak a haldoklók.
A fiatal lányka pedig fehér vásznat hozott, meg egy vizes törülközőt, hogy a szegény sebesültnek az arczát lemossa a vértől s bekötözze a sebeit.
– Jaj! Ne töröld le a vért homlokomról! sugá a leánynak az ifjú. De már akkor megmosdatta. Meglátta, hogy nincs annak a fején semmiféle seb. De azért csak bekötötte a homlokát a kendővel. S aztán sokatmondó válaszul egy csókot lopott az orczájára. S azzal kiment a szobából, az ajtóban intve Trenknek valamit.
Ekkor betoppant a szobába maga a gazda pipával az agyarán.
Schell annak is elmondá a kiczirkalmazott mesét az elfogott szökevényről. A gazda végig hallgatta csendesen, a két karját összefonva. Mikor vége volt, azt mondá:
– Jól van, jól, uracskáim. Tudok én mindent. Itt volt az este a kurir, a ki értesitett. Ez a vereskabátos a Trenk, az árestáns, ez az aranygalléros meg a Schell, a hadnagy. Ti ketten együtt szöktetek el.
Erre a szóra Trenk Frigyes hirtelen szétszakítá a gyönge madzagot, a mivel a keze össze volt kötve s kezébe kapva a kardját, kifutott a szobából.
– Csak hadd szaladjon miattam. Dörmögé a gazda, kiverve a pipábul a hamut. Hát az úr miért nem szalad vele együtt?
– Mert a lábam ki van ficzamodva.
– Hát hogy jött idáig?
– A barátom hozott a hátán.
– A hátán hozta? Nem dobta el, hogy maga könnyebben futhasson?
– De még a folyón is átúszott velem.
– Akkor annak nagyon becsületes embernek kell lenni.
Ez alatt Trenk az istállóba sietett. A ház szép leánya intett neki az ajtóból, hogy jőjjön utána.
Az istállóban állt két ló.
– Ezeken tovább futhatnak az urak.
– De nincs szerszám.
A leány azt is kerített valahonnan. Kantár volt, de nyereg nem.
Így is jó lesz.
A falu felől már hangzott a lárma: a parasztok jöttek csapatostól a szökevényeket lefülelni. Jó szerencse volt, hogy karácsony ünnepén a közönség mind a templomba volt felgyülekezve, a hírmondóknak meg kellett várni, a míg a mise végződik.
A mint a lovak fel voltak kantározva, Trenk Frigyes ismét betért a szobába.
– Köszönjük a vendéglátást, gazduram! Mondá ölébe kapva bajtársát s gyorsan kiiramodva vele; egyenesen feldobta a ló hátára. Maga pedig a másik lóra szökött fel.
– Hohó! A lovaim! Kiabált a gazda. A lovaim nem adom oda!
A leánya azonban a nyakába borult, úgy könyörgött, hogy engedje át a szegény menekülőknek a két lovát.
– Gazduram! Az én nevem Trenk Frigyes, itt a kezem: nemesi becsületszavamat adom, hogy visszaküldöm kegyelmednek a lovait.
A gazda elfogadta a nemesi parolát s azzal a két lovas neki indult. Az az, hogy indult volna, de Trenk lova csökönyös volt: egy tappot sem akart a helyéből megmozdulni. Ekkor aztán a leány megfogta a ló kötőfékét, úgy vezette ki az udvarból. Mikor aztán a Schell paripája elkezdett ügetni, a másik ló is csak utána baktatott. Mire a fegyveres parasztok megérkeztek a tanyához, már akkor a menekülők árkon bokron túl jártak.
Délre megérkeztek a határhoz legközelebb eső csehországi városba, Braunauba. Trenk Frigyesnek első gondja volt a két lovat visszaküldeni a gazdának; a glatzi várkormányzónak pedig levelet írni, a mi azt olyan dühbe hozta, hogy sorba vesszőztette a silbakokat s azonnal útnak indított négy fogdmeget polgári ruhában, hogy a szökevényeket idegen földön is kisérjék s a hol megkaphatják, útközben elfogják és visszahozzák.
Braunauban már ismerős volt Trenk Frigyes. Az első porosz hadjáratban huzamosb ideig volt e helyen, egy becsületes takácsmesternél szállva. Most ismét azt kereste fel, bajtársával együtt. A derék polgár visszaemlékezett rá, hogy egykori vendége milyen derekasan megvédelmezte a háza táját a katonák zsarolásaitól. S hála fejében szívesen látta ismét. Hajh! az első alkalommal de más volt a berukkolás! Kilencz lóval és öt lovászszal. Most pedig kalap nélkül, egy aranynyal a zsebében: a pajtásának volt negyven krajczárja.
Schellnek pedig ott kellett maradni, hogy a kimarjult lábát helyre állíttassa. Három hét telt bele, a míg a lábát ismét használni tudta.
Pedig arra a lábra nagy szükség volt. Erős út állt előttük.
Hogy mi lesz az útnak a végén? azt még Trenk maga sem tudta. Bécsbe menjen-e? vagy Oroszországba? Legjobban szeretett volna Keletindiába menni.
De ahhoz mind pénz kell. Tehát az első étappe a pénz megszerzése.
Volt ugyan Braunauban is egy barátja, a kinek néha napján száz aranyat kölcsönözött; de az most arról nem akart semmit tudni. Hanem alamizsna fejében adott neki három aranyat, egy puskát, meg két pár pisztolyt.
Trenknek az volt a terve, hogy nagy kerülővel Lengyelországon át visszatér Poroszországba, s ott elrejtőzik a hugánál, a ki egy Waldow nevű előkelő brandenburgi földesúrhoz ment nőül. Onnan szándékozott az anyjának írni, a ki Litvániában volt másodszori házasságban. Tőle remélt annyi pénzt kaphatni, a mennyivel mind a ketten tisztességesen tovább utazhassanak. Útlevelet szereztek maguknak, megfordított nevekkel: az egyiket hitták Knertnek, a másikat Leschnek.
Csikorgó januári idő volt, mikor útra keltek éhséggel és fagygyal daczolva. A nyomorúság kényszeríté őket, hogy darabonkint eladják az órájukat, mellcsattjukat, nyakörvüket; majd eladták a tiszti egyenruháikat s vettek helyettük halott közkatonákról lemaradt komisz köpenyeget.
Az Ausztria és Lengyelország között fekvő határvárosban: Biliczben, az ottani katonai parancsnok elfogatta őket, mint csavargókat s lovasoktól kisérve, gyalog visszakisérteté Teschenbe, az ottani főparancsnok ezredeshez. Az előtt Trenk fölfedezte az igazi nevét és menekülését. Az ezredes lovagias ember volt: ellátta az útleveleiket s adott alájuk két lovat, a min egész a lengyel határig utazhatnak s útiköltségül négy aranyat. Abból Schell szerencsésen elvesztett hármat a lyukas zsebén keresztül. Igy aztán éhezve és fázva eljutottak Czensztochowába, a hol a hires Pálos kolostor áll. Ott beszálltak egy Lázár nevű korcsmároshoz. Már ekkor egy krajczár sem volt a zsebükben.
Az öreg csaplárt meghatotta Trenk Frigyesnek őszinte szava: hogy neki nincs pénze, nem kér egyebet, mint kenyeret és éjjelre szárnyékot. Odaültette őket a saját asztalához s megosztotta velük a saját vacsoráját. Sörrel, pálinkával is megtraktálta s a közben elbeszélték egymásnak az életük históriáját. Lázár is katona volt hajdan: kapitányságig vitte. Hogyan lett belőle korcsmáros?
Ezalatt új vendégek érkeztek a korcsmába: három úr, egy inassal, a kik kocsin jöttek.
Ezekkel az utazókkal már több ízben találkoztak Trenkék az úton: azok szóba is álltak velük. Különösnek látszott, hogy most újból összekerülnek. Azok egy külön asztalnál ültek s nagyon keveset s igen halkan beszéltek egymással.
A két kifáradt utasnak aztán egy jó meleg szobát nyitott fel Lázár uram s ott pompás szénaágyra lefekteté őket; azok el is aludtak egy imádság idő alatt.
De még csak épen az előálmukat aludták, a midőn benyitott hozzájuk a korcsmáros s felkölté őket.
– Jaj, édes barátim, fussatok innen! Ez a négy vendég, a ki nálam megszállt, a glatzi várparancsnok fogdmege; hárma úrnak adja ki magát, a negyedik inasnak. Azért vannak kiküldve, hogy titeket elfogjanak idegen országban s a börtönbe visszahurczoljanak. Nekem már ötven aranyat igértek, hogy engedjem meg nekik, hogy titeket az én házamnál kötözzenek meg; de én nem álltam rá; egy lengyel házánál ártatlan menekülőket elfogni nem szabad. Most aztán azért, hogy hallgassak, ne szóljak ti nektek semmit a gonosz szándékról, hat aranyat nyomtak a markomba. De én bizony szólok, s ezt a hat aranyat oda adom ti nektek úti költségre. Fussatok az éj sötétje alatt, a merre utatok visz. Én a ti szerencsétlenségteket nem veszem lelkemre.
Erre a fölfedezésre Trenk Frigyes rettentő dühbe jött.
– Én fussak? Ezek előtt a gyezsepógyesek előtt? De rögtön rajtuk rontok s levágom, lelövöm valamennyit!
S még megtette volna, a mennyi esze volt; de a csaplár, meg Schell a nyakába kapaszkodtak, lebeszélték, legyen esze, ne kössön ki egymaga négy emberrel.
– No hát jól van! monda Trenk Frigyes. De azért itt maradok és nem futok el. A hat aranyat szépen köszönöm, majd ha lesz, visszafizetem. Ugyan, édes Lázár uram, menjen vissza azokhoz a pipogyákhoz, mondja nekik, hogy elfogadja tőlük a kinált ötven aranyat is: jőjjenek ide és fogjanak el bennünket, a hogy kivánják.
A lengyel korcsmáros azonban csak lecsillapította valahogy, s arra Trenk Frigyes visszafeküdt a szénaágyra s folytatta az alvást jó lelkiismerettel.
Szép világos reggel bucsút vevének a becsületes lengyel korcsmárostól; hat aranynyal ellátva.
Alig haladtak egy órányira, a midőn az út közepén egy kocsit pillantának meg, mely látszólag elakadt a hóban.
Négy ember ült a kocsin, s azok hangosan kezdtek kiabálni a két menekülőre, hogy jőjjenek a megrekedt csézájukat kiszabadítani a hóból.
Ráismertek a mult éjszakai vendégtársakra.
A helyett, hogy oda siettek volna hozzájuk, hirtelen letértek az útról a mezőre.
Erre mind a négy utas leugrált a szekérről, pisztolyt rántott elő s rohant a két szökevény felé, tele torokból kiabálva: «Megálljatok gazemberek.»
Trenkék futásnak eredtek, mire az üldözők pisztolyaikból kezdtek utánuk lövöldözni. Egy golyó Schellnek a nyakát cseszte, könnyű sebet ejtve rajta. Ekkor Trenk hirtelen visszafordult s a puskájával egyet a fogdmegek közül szíven lőtt. A másik erre futni kezdett előtte, Trenk utána rohant, utolérte s a kardjával levágta. Ekkor hátra tekintve, látta, hogy a másik két fogdmeg Schellt már elfogta, lefegyverzé s hurczolja a szekér felé.
Őrjöngve rohant feléjük, mire azok eleresztették Schellt, s futottak a szekerükhöz, felkaptak az ülésbe s tova vágtattak. Egy azok közül is elpusztult attól a karddöféstől, a mit a viaskodás közben Schelltől kapott.
De Schell is meg volt sebesülve, a nyakán pisztolylövéstől s a kezén egy kardcsapástól: sebei miatt sok vért vesztett. Ismét úgy kellett őt Trenk Frigyesnek a nyakába venni, jól-rosszul bekötözve a sebeit.
Tovább vándoroltak. Ismét elfogyott az utolsó garasuk is. Néhol porosz verbungosokkal kerültek össze; a kik a király granátos ezredei számára toborzottak lengyel földön. Azoknak megtetszett az öles termetű Trenk Frigyes. Azért aztán mind a kettőt traktálták hatalmasan. Mesterség volt megint megszökni tőlük.
Másutt meg tánczoló parasztok közé kerültek. Trenk Frigyes tudott hegedülni. Reggelig muzsikált a parasztoknak, a míg azok össze nem verekedtek, ősi szokás szerint, akkor aztán futott a pajtásával együtt tovább. Egy-egy napon nem volt más eledelük, mint egy nyúl, vagy egy varjú, a mit Trenk Frigyes lőtt s éjszakára a trágyadombokba ásták be magukat, hogy meg ne fagyjanak.