Part 12

Természetesen és a történethez hiven a király alakja volt legfényesebben kiemelve a költeményben; de utána mindjárt a házi gazda, A… Z… herczeg következett, a kinek a szoóri ütközet diadalából az oroszlánrész jutott. Hány golyó lyukasztotta át a köpenyegét, hány lovat lőttek ki alóla? az mind strófákba volt szedve s a rímek egészen korrektek voltak: «Kugellöcher» = «Amors Köcher». (Gyöngéd czélzás a szép herczegnőre.) «todte Hengste = keine Ängste». A társaság tapsai jutalmazták a költőt e lendületteljes részletért. Csak a herczegnő nem nyilvánitá a tetszését semmiféle külsőséggel. Lehet, hogy szerény volt. A saját férje diadalainak tapsolni nem volna etiquettszerű.

A költő azonban megadva az elismerés babérkoszoruit a vezérhősöknek, kiterjeszkedett az epizódok lovagjaira is. Ilyenformán Trenk Frigyesre is rákerült a sor. Achilles volt.

Itt már figyelmesen kezdett hallgatni Amália herczegnő s a legyezőjével intett az udvarhölgyeinek, hogy ne fecsegjenek.

Achilles halálmegvetéssel rohan az ellenség közé; kardja halált oszt jobbra balra, mig egyszer átfúrja a kezét a «mörderische Kugel». De ő azért szilárdul megmarad «im Steigbügel». Ámbár ez a rím nem volt egészen tökéletes; azért még is olyan hatása volt annak a herczegnőre, hogy szép szemei egyszerre megteltek könnyel: kénytelen volt a ridiküljéhez folyamodni, a csipkezsebkendőt elővenni s a szemeiből a könyet felitatni.

Hiszen természetes dolog! A könyet fel kell szárítani. Mert ha végig talál csordulni az arczon, nagy hibát fog okozni a koloritban.

Valószinüleg mindenki észrevette ezt. Talán a férjet kivéve. Ezeknek az áldott természet azt a kiváltságot adta, hogy ne vegyenek észre semmit.

A király boszankodott. Azok a bizonyos összesugások, azok az érthető arczkifejezések, még jobban felingerelték.

Alig várhatta, hogy a poéta felolvasásának vége legyen.

A főudvarmesterének meghagyta, hogy vezessék a Tyrtaeust a buffetbe, adjanak neki enni és inni, fizessenek neki huszonöt aranyat, aztán dugják egy hordszékbe s czepeljék haza.

A menuette alatt aztán odament a király a herczegnőhöz s leült mellé. A többiek a tánczczal vagy egyébbel voltak elfoglalva.

– Maga nagyon elérzékenyült ezeken a klapancziákon, különösen ott, a hol bizonyos Trenk Friczről szólt a vers.

– Úgy tudom, hogy az felségednek is különös kedvencze.

– Persze, hogy az. Nem is tudnék nélküle megélni. Ő egyike a legtüzesebb vitézeimnek. Magának a férje elég nagy vitéz; de ő nyomába sem hághat Friczinek. A jámbor herczeg csak a szoóri ütegeket foglalta el; de a druszám erős várakat tud bevenni. Az ő diadalai túltesznek az én győzelmeimen.

A herczegnő mosolygott.

A király heroicus kúrára vállalkozott. Egy erős szóval ki akarta gyógyítani a herczegnőt végzetes szenvedélyéből. Ennek a szónak mérgezett tőrként kellett Amália szivébe hatolni.

– Maguk bizalmas lábon állnak egymással, jól tudom. Kérdezze meg csak egyszer Achilles úrtól, egy olyan idylli perczben, mit tud arról a szép aranyhaju tündérről, a beneschaui kastélyban; aztán meg a bűbájos markotányosnéről a szoóraui táborban? Csodadiadalról fog magának mesélhetni a fiatal Lancelot.

A herczegnő még mindig mosolygott.

– Felséges uram, én igen jó kútforrásból vagyok értesülve a beneschaui tündér és a szoóraui markotányosné balladájáról. Ha még felséged nem ismerné, szivesen szolgálhatok vele.

Azzal kinyitva a ridiküljét, elővett belőle egy parányi könyvecskét, apró betükkel nyomtatva s odanyujtá a királynak.

Az volt a Bécsben megjelent pamflet, melyben Trenk Ferencznek a botránypere volt megénekelve.

És Frigyes király olvashatá a pamfletből azt a gyönyörűséges történetet az ő szerelmes légyottjáról a beneschaui delnővel, melynek mámora alatt meg hagyta magát Trenk Ferencz által lepetni s aztán nagy pénzen váltotta meg a szabadon bocsátását.

A részleteken csak annyit változtatott a bölcs bécsi czenzura, hogy Sch...in grófnéból, Sch...in leányát travestált. Az osztrák tábornok özvegyét átváltoztatta egy porosz tábornok leányára.

A király nagy önmérséklettel birt. Nem mutatott az arczán semmi indulatkifejezést. Zsebébe dugta a pamfletet.

– Nincs rá szüksége? Könyv nélkül tudja már? szólt oda a herczegnőnek s azzal fölkelt mellőle, keresztül sétált a minétet tánczolók hadoszlopán, egyenesen Jasinszkyhoz, a ki a tánczterem oszlopközei közt felállított kártyaasztalnál játszott. Vállára ütött.

– Kelj fel. Beszédem van veled.

– Felség. Vesztésben vagyok.

A király odadobta eléje az erszényét.

– Itt van. Fizesd ki. Aztán jőjj utánam a könyvtáramba.

– Akkor elébb a bundámért kell mennem.

A könyvtár fütetlen helyiség volt.

A király türelmetlenül várta Jasinszkyt a könyvtárban.

– No, végre hogy jösz! Azt hittem, hogy megszöktél. Olvastad ezt a pamfletet?

Jasinszky zavarba jött. Tagadni akart; de a király éles tekintete leolvasta arczáról a gonosz öntudatot.

– Olvastad! Mindenki olvasta már az udvarnál. Bizonyosan a királyné is. Én vagyok az utolsó, a ki megtudom.

– Hiszen bolondság az egész, felség! Tiszta mese.

– Dehogy bolondság! Mikor egy legfelsőbb törvényszék üti rá a «coram me» bélyegét. S most az egész világban azt muzsikálják énekszó mellett, hogy Frigyes király gyáván el hagyta fogni magát a szeretője ölelése között s aranynyal váltotta ki magát egy árulótól.

A király haraggal vágta az asztalhoz azt a pamfletet.

– S aztán legalább hazudnának igazat! Mondanák, hogy a Calypso bájaival dicsekedő ördöngős szép asszony csábitott el! De kiigazitják Sch...in grófné quidamot az én Sch...in tábornokom leányává. Egy jámbor aggszűz, a ki olyan sovány, mint egy mantis religiosa, s a tábori lazarétum ápolónőinek a főnöknője, a ki csakugyan velünk járt ebben a minőségben. S most semmi tenger le nem mossa rólam, hogy a vén Emerencia a titkos szeretőm.

Jasinszky meg akarta nyugtatni a királyt.

– De a mennykő csapkodjon azoknak az eszébe, a kik ezt a tévedést kitalálják. Nekem semmi közöm sem volt ahhoz a némberhez. Hiszen Trenk Frigyesnek a szeretője! Őtet hagytam ott vele a sátoromban, hogy őrizze; nehogy elárulja a hadi tervünket az ellenségnek. S most az a hóbortos ficzkó az én nyakamba varrja a saját avantürjét.

– Ez a bécsieknek a ránkönje, a kik azzal akarnak maguknak revánzst szerezni a kapott vereségért, hogy felségedet elrágalmazzák.

– Mit törődöm én a bécsi Janhágellel! Azok hadd bizonyítsák be, hogy köpködni jobban tudnak, mint lőni. S ha ezzel annak az átkozott magyar Trenknek nyakát szegik, hát még azt is mondom nektek, hogy «gut gebrüllt Löwe!»

A két kezével ugyan egészen más állatot jelzett a király.

– Nekem ezzel a másik Trenkkel van leszámolásom. Ez a Seladon én rám a saját családomban szégyent halmoz. Már a titoktartást sem veszi figyelembe. Ugy hija a herczegnőt, hogy «az én napom!» És a mellett tart magának egy «holdat» is. Ha azt a herczegnő megtudná, bezárná előtte az ajtaját. Nem tudhatja meg! Au contraire! Ez a legény én rám ruházza át a kettős hűtlensége bünét. S most ezzel a pamflettel privilégiumot hoz a kedvesének. Hiszen ha a királynak szabad magát nyilt házasságtörésen rajtakapatni, mért ne követné a példáját az egész ország, az udvar, fel az uralkodó családig?

A király Jasinszky előtt nem tudta, nem is akarta eltitkolni rendkivüli felindulását.

– Egész Európa kaczag rajtam! Képzelem, hogy Párisban hány chansonettet csináltak rólam! Nem merek Voltairerel találkozni. Félek Trenket meglátni, hogy megölöm! Ez a bolond engem kikerget az emberi társaságból. Ezt a bolondot nekem ártalmatlanná kell tennem.

– Én tudnám a módját, fölség.

– Hogyan?

– Eltenni a fiut zár és lakat alá úgy egy esztendőre, a míg lehül. A börtön igen jó ispotály a szerelem betegeire nézve.

– Jól van. Gondolj ki valamit. Én nem tudom, miért lehetne egy évre bezáratni. A gézenguz külömben derék katona, nemes jellemü, hűséges: semmi bünét nem tudom. Csak ilyen átkozott bolond ne volna.

– Én tudnék valamit, fölség.

– No, hát hajtsd végre. Rád bizom egészen.

XVII. FEJEZET. A NAGYBÁTYA LEVELE.

Az tehát már elhatározott dolog volt, hogy Trenk Frigyesnek egy esztendeig börtönbe kell jutni. Csak az okot kellett még hozzá megtalálni.

Ok ugyan volt erre kettő is: az egyik Amália, a másik Miranda. Csakhogy az Amáliákért és a Mirandákért európai törvényszék nem itél el senkit. Nem vagyunk Törökországban. A szultán, a sah nyakaztathat és zsinóroztathat az ilyen fajta gonosztettekért, de egy európai (egy német) uralkodónak valami más ürügyet kell kitalálni, haragja tárgyának megbüntetésére.

Emlékezünk rá, hogy Trenk Frigyes egyszer levelet kapott az anyjától, melyben hivatkozás volt Trenk Ferencz mellékelt levelére. Ebben a nagybátya unokaöcscsét jelöli ki magyarországi birtokainak örököséül.

Ez eddig való.

Hogy mért határozta ezt el Trenk Ferencz? Annak is meg tudjuk majd később az okát. Dæmoni malicia volt ez tőle, nem rokoni szeretet.

Trenk Frigyes ezt a levelet megmutatta Jasinszkynak. Ennek a biztatására szánta rá magát, hogy válaszoljon a nagybátyjának. A válasz értelme az volt, hogy Trenk Frigyes köszönettel utasítja vissza a magyarországi örökséget, mint a melyért hazáját mással fölcserélni nem kivánja: ha ellenben egy pár jó magyar lovat küld neki a bátya, hát azt köszönettel fogja venni.

Ezt a levelét Jasinszkyra bizta, hogy küldje el Trenk Ferencznek.

Ebben a két Trenk ügyében annyira szándékosan van összekeverve az igaz a hamissal, a valószinü a hihetetlennel, hogy utóljára is rá kell jönnünk, hogy a mi hihetetlen benne, az az igaz s a mi valószinü, az a hamis.

Trenk Ferencz felségárulási pörében Todbitter hivatkozott arra a levélre, melyet a pandurvezér irt az unokaöcscséhez, mikor az elfogott lovait visszaküldé neki. Az a levél rövid volt, néhány sorból álló. Ez igaz.

Mikor a diadalmas ütközet után Frigyes király visszatért a táborhelyére, azt teljesen kirabolva találta. Trenk Frigyes sóhajtozott, hogy a két jó paripáját elvitték: erre a király a saját vezeték lovaiból ajándékozott neki egyet. Ez nagy kegy és kitüntetés volt. Estére már ott volt az elfogott lovásza a két paripájával s Trenk Ferencz levelével. A királynak ez nem tetszett. Azt mondá Trenk Frigyesnek: «no ha már visszakapta maga a lovait, akkor nincs szüksége az én lovamra.» S visszavette tőle a királyi ajándékot.

Az a levél azonban, melyet a kiszabadult lovász átadott Trenk Frigyesnek, nem azt tartalmazta, a mit Todbitter felhozott; hanem így szólt:

«Kedves öcsém! A te Berlinből keltezett leveledből azt értettem meg, hogy szeretnél tőlem magyar lovakat kapni, hogy azokat betanitsd az én huszárjaim és pandurjaim elleni harczba. A lefolyt háboru alatt tapasztalást szereztem az iránt, hogy a burkus Trenk is derék katona. Ime visszaküldöm neked a saját lovaidat, melyeket az én embereim elhoztak, hogy ezzel jelét adjam nagyrabecsülésemnek. Ha azonban magyar paripára akarsz ülni, gyere ide a szomszédba a sikra s vedd el tőlem az enyimet, ha tudod. Ha azonban jobb szeretnél úgy jönni hozzám, mint bátyádhoz, akkor ölelő karokra fogsz nálam találni. Nagybátyád a legszivesebben kész fogadni az öcscsét, a kiben fiát, örökösét, barátját véli föltalálni.»

Trenk Frigyes ezt a levelet a mint elolvasta, azonnal átadá előljárójának, Jasinszkynak, a ki azt magánál tartotta. Nevettek rajta.

Az is meglehet, hogy Trenk Ferencz irta ezt a levelet. Ez az ármány egészen beleillik a jellemébe. Ha ez valakivel látszólag jót tett, azt csak azért fundálta ki, hogy valami veszedelembe buktassa s akkor aztán nagyot nevessen rajta. De az is elhihető, hogy Jasinszky maga koholta ezt a levelet. Homályos eseteknél azt kérdi a jogtudós: «Cui prodest?» («Kinek használ?») Jasinszky négyszáz aranynyal tartozott Trenk Frigyesnek s ezt a becsületbeli adósságot ki kellett fizetnie Berlinbe érkezésekor. Neki használt ez az eset!

Trenk Frigyest még azon az éjszakán elfogták s ötven huszár fedezete alatt elvitték fogságra Glatz várába: minden vizsgálat, törvényszék elé állitás és itélet nélkül. Annyit megmondott neki Jasinszky, mikor elfogatta, hogy felségárulással és az ellenséggel való czimborázással vádoltatik: a vád alapja Trenk Ferencz levele.

És Trenk Frigyes elhitte ezt.

Napja is volt, holdja is volt; még sem látott.

Az volt a büne, hogy olyan nagyon szerették az asszonyok.

Jasinszky alacsonylelkü, rosszakaratu ember volt, titkos kéme és besugója a királynak. Később nagyot bukott, elcsapták gyalázattal.

XVIII. FEJEZET. A BÖRTÖNBEN.

Hát hiszen az elején nem lehet ezt a dolgot olyan tragikusan venni, mint a hogy Trenk Frigyes maga hangoztatja az emlékirataiban.

Nem volt ez «Justiz-mord».

A király rajtakapta egy gárdistáját, hogy az nagyon is a tilalmasban vadászik, még pedig az ő vadaskertjében, sokféle bolondságot követ el az ő rovására s e miatt egy kis javitóintézetbe küldé, egy kis porkoláb-fogságra.

Hiszen tudjuk, mi az a porkoláb-fogság. Csupa merő tréfa.

A fiatal ember nincs zár alá téve: az ordináncz tiszttel egy szobában aluszik, azzal együtt ebédel, vacsorál, sétál, ostáblázik. Hozat magának a charcutiertől mindent, a mi jó és drága, olvashat, verseket irhat, kenyérbélből szobrocskákat készíthet s a várkertben szegfüveket nevelhet. A mi pedig az egyébfajta nélkülözéseket illeti: még most csak huszonegy esztendős az ember; annak még nem is kellene ezen jártatni az eszét. Huszonegy esztendős korában az ember az anyján kívül más nőnek meg nem csókolja a kezét. Ez a kis vesztegzár bizony nem ártott volna meg Trenk Frigyesnek.

A királynak, elképzelhető, milyen keserves jelenetei voltak Amália herczegnővel a kedvelt cicisbeo elcsukatása miatt! A mennyire lehetett, szemet is hunyt Frigyes király a herczegnő további magaviselete fölött. Levelezhetett titokban Trenk Frigyessel. Az nem árt meg. Mindennap irhattak egymásnak, versben és prózában, forró érzelmeikről. Azt is megtehette a herczegnő, hogy elfogott kegyenczének ezer aranyat küldjön, fogsága kényelmesebbé tételére. S ezer arany akkoriban roppant pénzösszeg volt. Kivált Glatz várában. Kivált egy államfogoly kezében. A rendes havi dija egy államfogolynak az egész élelmezésre négy tallér volt.

Ezzel az ezer aranynyal Trenk Frigyes herczeggé lett téve a glatzi garnizonban.

Ennek a várőrsége maga is olyan ezredből állt, a melynek a király a csatatéren semmi hasznát nem tudta venni. A tisztek is mind a féle kimustrált, vagy kegyvesztett alakok, a kik büntetésből lettek e várba bedugva: adósságokkal terhelt korhelyek, tűzpróbát ki nem álló poltronok, összeférhetlen veszekedők, értelmetlen stokkfisek. Ebben a szép gyüjteményben a gazdag, splendid, szellemes gárdista valóságos lumenként jelent meg.

A jogczime is arravaló volt, hogy respektálják.

Öcscse a félelmes magyar Trenknek! A kit azért zártak ide, hogy bátyjával, a pandurvezérrel össze ne czimboráskodhasson. Ez a derék legény!

Mikor Amália herczegnő azt az ezer aranyat Frigyes urfi kezébe juttatá, mindazok, a kiknek erről tudomásuk lett, azt suttogták, hogy ez a «magyar pandur-kasszából érkezett!»

S annál nagyobb volt a respektus iránta.

Nem is titkolták a tisztek Trenk Frigyes előtt az érzelmeiket. Mindannyian haragudtak az uralkodóra.

Ez a hely rossz javító intézet volt a király kegyenczére nézve.

Itt mindenkitől csak panaszkodást hallott Frigyes királyra. Nem látták benne a nagy embert, csak a nagy zsarnokot. Hadjáratai vérengző testvérharczok voltak: németek küzdelme németek ellen. Szövetsége a franczia királylyal istentelenség, nemzetárulás! Diadalai csupa véletlenek. Ő maga nem is tudott róla, mikor a granátosai győztek. Ő futott a magyar huszárok elől. A vén Dessauer érdeme a győzelem. Aztán az a sok pikáns adoma a magánéletéből! Milyen kicsapongás! Milyen feslett erkölcs! Hány szeretője volt s azokból mi lett?

Ezek a glatzi tisztek öt hónapi fogság alatt úgy felforgatták Trenk Frigyesnek eddigi érzelmeit, hogy az nem gondolt már egyébre, mint a megszökésre.

A megszökés egyértelmü volt a hazaárulással. Mert valahová kell a szökevénynek menekülni, s az a hely nem lehet más, mint Bécs, vagy Magyarország. Ellenség földe. S akkor az ellenség szolgálatába kell állni.

Ha ilyen fordulatra pusztán boszu, meg a kényelmetlenség érzete birta rá Trenk Frigyest, azt mondhatnók, az ilyen ember nem érdemes arra, hogy költő tolla foglalkozzék vele. Annyival inkább, mert az által, hogy megszökik, a napjához is hűtelen lesz: az nem követheti őt menekülése helyére. Ott csak a holdjára fog rátalálni.

No, hát épen azt akarta megtalálni!

S ez az indok költői fényt vet Trenk Frigyes alakjára.

Amália herczegnő leveleiből megtudá, hogy mi történt Trenk Ferenczczel Bécsben. Magát a bécsi pamfletet is becsempészték a börtönébe. S ekkor támadt a lelkében az a gondolat, mely törvénytelen ágyból született ugyan, de azért nemes származásu: hogy kitörjön ebből a fogságból; elfusson Bécsbe: meghazudtolja a nagybátyja ellen támasztott vádakat; lerántsa az álarczot a hamis tanu képéről; ő, a leghitelesebb szemtanu, ki egyedül bizonyíthatja be, hogy Miranda egy perczig sem volt a királylyal egyedül a sátorában, soha a királynak szeretője nem volt; s őt Trenk Ferencz együtt nem találhatta Frigyes királylyal. Egy egész cselszövényt széttépni biztos vasmarokkal! Ez volt a vezéreszméje. S lám még Frigyes királynak is jó szolgálatot vélt ezzel tenni.

Ilyen nemes alapeszmét találva szökési tervéhez, most már csak annak a kiviteléről gondolkozott.

Igen könnyü volt az elillanás. Maguk a tisztek, a kikre az őrizete bizva volt, vállalkoztak rá, hogy vele együtt szöknek a várból. Pénzen mindent meg lehetett vásárolni, őröket, polgárokat, a lovak is készen voltak tartva. Mégis rajta vesztett. És nem a büne buktatta meg; hanem az erénye. A glatzi börtönökben volt egy várfogságra itélt tiszt, a kivel Trenk Frigyes ottléte alatt sok jót tett; ezt is beavatta a titkába s irgalomból magával akarta vinni. Ez aztán elárulta a várparancsnoknak a szökési szándékot. Az áruló kegyelmet kapott, szabaddá lett s a rangját is visszakapta. Trenk Frigyest pedig a szökési szándék miatt most már igazi börtönbe zárták; a «lármatorony» legmagasabb czellájába, ajtaján kettős lakat, ablakán vasrács.

Most már rászolgált a börtönre.

Nyugtalan vére ujabb kisérletre ösztönözte. Megvesztegeté a szolgálattevő tisztet s az szerzett a számára ráspolyt, melylyel keresztül fürészelte a rács vasrudjait s akkor a bőröndjét szijakra hasogatva s az ágy lepedőjét kötélnek fonva, egy zivataros éjen leereszkedék a tizenöt öl magas toronyból. Akkor azonban beleesett egy kloakába s abból nem tudott megszabadulni. Ott elfogták s ilyen nyomorult állapotban vitték a várparancsnok elé.

A várparancsnok neve Flonquet volt: vén, embergyülölő. Valami emléke is volt a Trenk családtól. Fiatal hadnagy korában Frigyesnek az apjával párbajt vivott s attól egy vágást kapott az arczára, mely az orrát is levágta. Attól fogva ezüst orrot viselt. Ennek az ezüst orru embernek a körme közé került Trenk Frigyes.

Most még szigorubb tömlöczbe záratott.

Itt azután minden nap megvizsgálták, hogy nem készül-e valami ujabb kitörésre.

Egy napon a térparancsnok, a hadsegéde és a felügyelő tiszt kiséretében jött a börtönébe s miután minden zeget-zugot felkutatott, még ott maradt, kegyetlen leczkét tartani a gonosztevőnek, elkövetett gyalázatos vétkei miatt.

Már a meggyalázó szavak is lángolásba hozták az ifju vérét. S mikor türelemről beszélt neki a parancsnok, azt kérdé daczosan:

– Hát mennyi időre vagyok elitélve a király által?

Ha abban a parancsnokban csak egy csepp emberi érzés lett volna, hát megmondta volna neki az igazat. «Egy évre vagy elitélve, négy hét mulva kiszabadulsz s akkor mehetsz vissza Berlinbe.»

Ezt a négy hetet majd csak el tudta volna tölteni türelemmel a fogoly.

De a helyett a parancsnok kegyetlen büszkén mondta:

– Egy hazaáruló büntetésének nincs határideje! Egyedül a király kegyelmétől várhat szabadulást.

Ez a szó lángoló dühbe hozta Trenk Frigyest: odaugrott a parancsnokhoz, kirántotta annak a kardját, tiszteket, porkolábot félre taszigált, kirohant az ajtón: ott strázsált egy katona puskával, azt puskástól ledobta a lépcsőn, s azzal rohant le, karddal a kezében.

A tömlöcz ajtaja előtt épen akkor váltották fel az őrséget. A két csapat puskával a vállán egymással szemközt állt. Trenk Frigyes őrülten rohant közéjük, jobbra-balra vágott, a kit maga előtt talált; négy embert megsebesített, azzal fölrohant a sáncz mellvédjére s két ölnyi magasból leugrott az árokba. Még egy másik sáncz állt előtte, arra is fölkapaszkodott s arról is leszökött.

A várőrség úgy meg volt lepetve e vakmerőség által, hogy senkinek sem jutott eszébe az üldözése. A puskák nem voltak megtöltve, hogy utána lőhettek volna, a sánczon keresztül utána ugrani senkinek sem volt kedve, s a míg a várkapun keresztül kerülnek, az alatt a szökevény egérutat nyer. Tisztek és katonák néztek egymás szeme közé.

Trenk Frigyes szerencsésen megmenekült egész a külső sánczkarópalánkig, mely a várat körülfogja. Ezen már könnyü lesz átugrani.

Itt azonban egyszerre utját állta egy őr, szuronyt szegezve. Trenk félrecsapta a kardjával a szuronyos fegyvert s aztán adott egy vágást a katonának a képére, a mi annak elég volt.

A megsebesített őr jajgatására a pallisade tulsó oldaláról előfutott a másik strázsa; azt már nem várta be a menekűlő, hanem keresztül vetette magát a czölöpzeten. Szerencsétlenül járt: az egyik lába odaszorult két karó közé s azt nem tudta kiszabadítani, itt aztán megragadták, szuronynyal a száját megsebesítették, puskaagygyal összeverték s megkötözve visszavitték a várba: vért hányva, kificzamodott lábbal.

Az ezüstorru őrjöngött dühében e hallatlan merénylet fölött. Most már azonfölül, hogy bezáratta Trenk Frigyest, a börtönében éjjel-nappal két katonával őrizteté, a kiket hat órai időközökben felváltottak: azért, hogy Trenk el ne csábithassa őket. Trenk Frigyes aztán elcsábitotta valamennyit. Harminczkét katonája volt már, a kit rábeszélt, hogy vele együtt szökjenek el a várból. Mind poroszok voltak. Királyukkal elégedetlenek. Vezetőjük is akadt: Nikolai őrmester. Szerencsétlenségükre egy osztrák szökevény is keveredett közéjük s az elárulta az egész összeesküvést a kormányzónak. Az rögtön parancsot adott a kapitányának, hogy fogassa el Nikolai őrmestert. A mint azonban a kapitány betoppant a patrollal a katonák szobájába, hogy Nikolait vasraveresse: az őrmester kardott rántott, odakiáltott a társainak: «Pajtások! Fegyverre! El vagyunk árulva!» S erre tizenkilencz katona puskát ragadott, a kapitányt leverte, kirohant az udvarra, aztán neki a várkapunak: azt hat legény őrizte, azokat is magukkal vitték s azzal szuronyszegezve keresztül törtek a városon, a parasztok zárvonalán s átfutottak Csehországba.

Trenk Frigyes azonban ott rekedt a börtönben, melynek vasajtaját a czimborák nem birták feltörni.

Most azután már volt igazi bűne. Porosz katonák elcsábitása az ellenséghez átfutásra. A vallatásnál ugyan semmire sem felelt: megmondta egyenesen, hogy ő, kit itélet nélkül tartanak fogva, minden eszközt fel fog használni a kiszabadulásra.

Frigyes király haragja ez utóbbi merénylet miatt az engesztelhetlenségig fokozódott ellene.

Amália herczegnő ekkor irta hozzá utolsó levelét, mely Trenket minden reményétől megfosztá.

«Veled együtt sirok: balsorsod gyógyíthatatlan. Ez az utolsó levelem hozzád. Szabadítsd ki magadat, a hogy tudod. Én az maradok irántad, a ki voltam, s a hol tehetem, használok. Isten veled szerencsétlen barátom. Jobb sorsot érdemeltél.»

Most azután az ezüstorrú azt a rendszabályt vette alkalmazásba, hogy közkatonák helyett mindig egy tisztnek kellett Trenk Frigyes börtönében őrködni. S a tisztek gyakran váltakoztak a helyőrségnél. A glatzi állomás büntetés volt rájuk nézve.

Egyszer egy Bach nevű hadnagyot delegáltak a várba, a kit szintén a hibái hoztak oda. Nagy verekedő volt, párbajban mindenkit csuffá tett. Természetesen itt is megtartotta a szokását.

Alig nézett körül a várban, már talált ürügyet belekötni egy szintén akkor érkezett fiatal tisztbe, a kinek Schell volt a neve. Vékony dongáju, czingár emberke volt, a góliát Bach könnyen elbánhatott vele.