Part 10

– Infámis flinta! ordíta rá Trenk Ferencz. (Ez a műneve azoknak a legaljasabb vászoncselédeknek, a kik a közkatonák közt ténferegnek.) No hát nesze Todbitter: még ezt is birjad ráadásul. Neked adom. Azt tedd vele, a mit akarsz!

Azzal megragadva a nő karját, odadobta őt a harámbasa ölébe.

– Hát ez a lovagi becsületszó, vezér? Kiálta a nő.

– Te sem tartottad meg a föltételt: elárultad nekik a kasszát. Most már viszlek Bécsbe.

– Hát legalább a viganómat add ide.

– Azt sem adom. Szaladj el így. A flinták alsó szoknyában parádéznak.

Ekkor megfenyegeté az öklével a vezért a nő.

– Ráemlékezzél erre Trenk Frányó! Drága lesz neked ez a viganó?

Azzal kirohant a sátorból.

– No, hát megkaptátok a zsákmányt, most már menjetek ördög hirével; monda Trenk a harámbasáknak.

– Majd csak egymás után, vezér. Ismerjük a jóindulatodat.

Bizonyosra vették, hogy a mint ők a sátorból kilépnek, a vezér lelövöldözi őket.

Azért előbb csak a Köppenik somfordált el a sátorból. Todbitter valamit sugott a távozó fülébe.

Azután eltávozott Buntevicz.

Végre háttal kifelé kereste a sátor nyilását Todbitter.

De ez alatt a másik két alvezér elvagdalta odakinn a sátor előrészének a köteleit, úgy, hogy a mint Todbitter is kiugrott a sátorból, az utána rohanó vezérnek a ponyva a fejére omlott, s míg az dühösen vergődött alatta, az alatt ezek mind a hárman elszaladtak.

Todbitternek a lovát ott tartotta kantárszáron egy csatlós, az arra fölugrott.

– Nem láttad merre futott az az asszony?

– De igen. Ott elbujt az árokban.

Todbitter odalovagolt. A fehér alak ott feküdt a bűzös laboda bokrok között.

Mikor Todbittert meglátta, felugrott fektéből s kezét nyujtá neki.

– Vegyen fel a nyergébe.

A harámbasa fölemelte a nőt magához.

– Takarjon a palástjába, fázom.

A lovag azt is megtette.

Aztán így lovagolt drága terhével a csapatjához.

Igazán drága teher: a táskájában harminczhárom font arany s a nyergében egy szép asszony.

A katonái nem kevésbbé jól voltak felszerelve. Mint a szorgalmatos méhek, úgy megrakodtak a porosz táborban talált zsákmánynyal, a mit szaporított az utba esett falvak böngészete is.

– Melyiteknél van egy viganó, meg egy kamizól? – Adok érte öt aranyat. Kiálta oda a katonáinak Todbitter.

Egyszerre tizen is rohantak oda a kivánt áruczikkel. Hát hogy ne volna egy jól készült pandurnál ilyen szerdék?

A harámbasa rábizta Mirandára, hogy válaszsza ki magának, a melyik legjobban tetszik.

Hát úgy illik. Ha már az ő tulajdonává lett a menyecske, neki kell annak az öltözetéről gondoskodni.

Miranda felöltözött a rablott gunyába; hanem kalap helyett már csak egy ezüstös sisakot tudtak neki adni. Hát az is jól illet a fejére.

– Itt a pénzed a gunyáért, mondá a harámbasa.

A pandur kétfelé törülte a bajszát.

– Inkább adnám azt a pankának egy pár csókért.

Todbitter adott neki egy pofont s a lábához dobta az öt aranyat.

– Czoki! Ez az én asszonyom!

(Hisz ez külömb ember a vezérénél.)

– Most még teremtsetek elő egy markotányos kordét.

Azt is előhozták. Jó rend volt itt. A pálinkát ugyan kiitták már a hordóból, de még a kis póni lovacska megvolt, szépen a rud közé szerszámozva.

– Hisz ez épen az én laptikám! Mondá örvendezve Miranda. Az én kis tatárlovam. Hogy rám ismer.

– No, hát most ebbe felülhetsz muczuskám s jöhetsz velünk. Mind a vizig szárazon. Ott majd megint nyeregbe veszlek s a tulsó parton fogok neked más talyigát.

– Köszönöm édes uram a jóságodat. Meg is szolgálom, még pedig azonnal.

S ez a jó szolgálat abból állt, hogy Miranda elmondá Todbitternek a Laudon történetét, a melyből megértheté a harámbasa, hogy mi vár az olyan pandurtisztre, a ki a zsákmányból részt követel Trenk Ferencztől?

Ez alatt hangzott az ágyuzás, puskatüzelés a szoóri és burkersdorfi csatavonalon szakadatlanul.

Ha Trenk Ferencz olyan jó katona lett volna, mint a milyen jó martalócz volt: ez órában az lett volna kötelessége, hogy az egész huszár- és pandur-seregével vágtatva rohanjon arra, a hol az ágyuk dörögnek s támadja hátba Frigyes királyt. De hát ezt elmulasztá.

Miranda csakugyan jó szolgálatot tett Frigyes királynak, a midőn elárulta Trenk Ferencz előtt az aranynyal tömött haubiczok titkát. Annak még tíz ilyen drága gömb maradt zsákmányul.

Azonkivül Frigyes király egész ezüst asztalszere. – A pompás aranyozott tálak, tányérok és billikomok. Ha néha nem volt is más a királynál, mint szalonna, fekete kenyér, de azt legalább ezüstről lakomázták.

Mit törődött Trenk Ferencz most Károly herczeggel, – meg a harcz kimenetelével, mikor az ő diadala már meg volt? Ennyi kincs egy rakáson! Az volt a főkérdés, hogy ezt mi módon lehessen el is szállítani?

Kiszedni az aranyat a golyókból nem tanácsos; mert ha a pandurok megtudják, hogy itt annyi pénz esett zsákmányul, azok is mind részt követelnek belőle.

Ha pedig zsákba teszik a golyót s úgy kötik a nyereghez, ez a nagy teher az Elbán való visszausztatásnál lehuzza a lovat a víz alá. A leleményes ész kitalálta a módját. Trenk Ferencz minden zsákhoz, melyben az arany tartalmu golyó volt, egy-egy üres korsót köttetett: az a vízben a golyó sulyát kiegyenlíti. Az ezüst számára meg etető vályukból tákoltatott tutajt, a min át fogják vádoltatni a folyón.

Ez alatt sorban kaszabolhatták A. Z. herczeg vértesei az osztrák ezredeket, s ágyuzhattak azoknak saját ütegeivel Károly herczeg főhadiszállására.

Trenk Ferencznek volt egy bizalmas czimborája. Török pribék volt. Khankiárnak hítták (törökül olyanformát jelent, mint «hóhér»). Ezt szokta azokra a titkos megbizásokra használni, a miknek a czélja egy-egy olyan harámbasának a láb alól eltevése volt, a kire a vezér megharagudott, vagy a kitől a zsákmányrészt el akarta harácsolni. Igen egyszerű volt a praktika. A kipéczézett főtiszt parancsot kapott, egy csapat huszárral s kétszer annyi pandurral megtámadni az ellenséget. A harczmodor az volt, hogy minden huszár mellett két gyalog pandur futott. Versenyt tudtak futni a paripával. A pandur lőtt, a huszár vágott s a kézi tusában a gyalog pandur a handzsárjával elvagdalta az ellenséges vitézek lovainak az inait. (Igy tettek Mohácsnál a janicsárok is Lajos király vitéz «kalandos» lovagjaival.) Ha azonban csak a főtiszt elvesztése volt a czél, akkor a lövöldözés kezdetén a harámbasa hirtelen megkapta a neki szánt golyókat; akkor aztán megragadták a lova zabláját a pandurok s a halálra sebesülttel visszavágtattak a táborukba. Ezt Miranda mind elmondta Todbitternek. Ő maga Laudontól tudta meg ezt az ármányt.

Mikor már a hegyek fensikján folyt az ütközet, Khankiár szót tett e felől Trenk Ferencznek. Az ellenséget jó volna megriasztani.

Trenk Ferencz aztán kiadta neki a kellő utasításokat.

Három csapat huszár és pandur három irányban induljon el az ellenséget fölkeresni. Vezéreik Todbitter, Buntevicz és Köppenik. Minden csapat áll száz lovasból, kétszáz pandurból. Todbitternek jutott a legveszedelmesebb feladat, a porosz sereg jobb szárnyát megtámadni, a hol még minden csendes volt, a hol tehát egészen pihent ellenségre kellett találnia.

A mint Khankiárt meglátták közelíteni a kétszáz pandurral, egyszerre mondá ki Miranda és Todbitter azt a szót:

– Itt az «Uriás-levél!»

A pandurtiszt átadta a parancsot Todbitternek.

A harámbasa megijedt.

– Én támadjam meg háromszázad magammal a burkusok pihent dandárát? Hisz az őrültség! Monda Khankiárnak.

– Ha csak egy ellenvetést mondasz is és rögtön nem indulsz, az a parancsom, hogy főbe lövesselek.

S már fel volt emelve tizenkét puska és Todbitter fejének irányozva.

Miranda odaszólt németül:

– Fogadd el a megbizást: a poroszoknak nincs a jobb szárnyon semmi hadcsapatjuk, csak a tüzérségük, a hegyen tul pedig mingyárt rátalálsz az osztrák lovasságra s ahhoz csatlakozhatol.

– No hát menjünk! Mondá Todbitter s azzal megindult a szokott módon beosztott csapat a Bataillenberg felé csendes ügetésben.

Rövid időn megpillanták a porosz üteget, mely egy dombra volt felállítva, a honnan a szoros utat uralta.

Trenk csapatjainak hagyományos ellenszenvük volt az ágyuk ellen. Soha ágyukat nem ostromoltak meg. A pattantyusság pedig magában nem attakol. És így szépen elvonultak az üteg mellett, lőtávolon kivül, az erdőnek kerülve.

Miranda a maga kordéjával az uton haladt előre, s az erdőn tul ismét összejött a pandurcsapattal.

A mint a hegyhátra fölértek, egyszerre ott láttak maguk előtt egy lovascsapatot, háromsoros hadi rendbe fölállítva. Egész zászlóalj.

– No most kezdjük el a lövöldözést! monda Khankiár Todbitternek.

– Kezditek a tüzes istennyilát! Kiáltá rá Miranda. Hisz ezek osztrák lovasok. Nem látod a sárga zászlójukat?

A Preissing vértes-ezred katonái voltak.

A vértes őrnagy, a mint Trenk katonáit előbukkanni látta, azonnal odanyargaltatá hozzájuk a hadsegédét, azzal a parancscsal, hogy a csapat vezére jőjjön hozzá.

Todbitter odavágtatott; de vele futott Khankiár is, a nyereg kápájába kapaszkodva.

– Trenk martalóczai vagytok? Kérdé az őrnagy.

– Todbitter kapitány.

– Mit kerestek itten?

– Parancsunk van a vezértől az ellenséget megrohanni.

– No, hát én meg a fővezér parancsát tudatom veletek. A gyalogosok rejtsék el magukat az erdőben: senki el ne árulja az ittlétünket. A ki egy puskát elsüt, rögtön felhuzatom a fára. A puskát gulába kell rakni.

Khankiár morgott; de ellenkezni nem mert.

A vértes őrnagy még mindig a tegnapi haditanács rendeletéhez tartotta magát: a fővezér nyargoncza eltévedt valahol és nem talált Preissing tábornokra.

A két harámbasával együtt az őrnagy is odalovagolt a kiséretével a Trenk-csapathoz.

Todbitter elmondá az őrnagy parancsát előttük az ő idiomájukon.

– A gyalogság vonuljon az erdő mélyébe és meg ne mozduljon; a huszárok pedig álljanak a vértesek mögé; de előbb rakjanak le minden fölösleges terhet a nyergükből, a mi a gyors mozdulatokat akadályozza.

Lerakni az összeszedett prédát!

«Drugi puty!» kiáltának erre a vitézek s azzal megfordíták a lovaikat s úgy elszeleltek minden irányban, hogy Todbitter maga maradt ott a markotányosnéval.

– Megszabadultunk szerencsésen! mondá a hölgy a harámbasának.

– De most hová legyünk?

– Te barátom most már Trenknél halálra itélt ember vagy. Legokosabb, ha most egyenesen menekülsz Bécsbe. Engemet is magaddal vihetsz, quasi feleségedet.

Todbitter kapott ötezer aranyat, meg egy szép asszonyt, hát ugyan minek is folytatta volna tovább a háborut?

Egy óra mulva aztán Preissing dandára is meg volt verve. Futhatott is mindenki, a merre kedve tartotta.

Trenknek a másik két kiküldött csapatja közül az egyik a porosz király ágyuütegének a torkába került, az nagy hirtelen visszafutott Bunteviczestől elevenen. A Köppenik-féle csapat ellenben, mely arra felé tartott, a hol a nagy füstöt látta s az ágyuzást hallá, szemtanuja lett az osztrák derék sereg bomlásának. Az égő Burkersdorfból menekülő csapatok minden utat elleptek. A pandurok siettek vissza Trenk Ferenczhez azzal a rémhirrel, hogy a főherczeg ármádiája tönkre van verve: itt az ellenség.

Erre aztán Trenk Ferencz is összeszedte a zsákmányolt kincsét s egyetlen taktikája az volt, hogy minden prédát elvihessen. Az öcscsének a két paripáját is magával vitte, a miket az a lovász-legényével hátrahagyott.

Mire a poroszok visszatértek a megnyert ütközetből a táborukba, már akkor Trenk Ferencz, huszárjaival, pandurjaival és fényes zsákmányával együtt tul járt az Elbe vizén.

XIV. FEJEZET. A DIADALSZEKÉREN.

Az már régi szokásuk a hadvezéreknek, hogy az elvesztett ütközet kimenetelét olyan takargatott, vigasztaló modorban tudatják a világgal, mintha tulajdonképen csak egy megváltoztatott hadállásról lett volna szó; ellenben egy kisebb mérvü sikert, mint valami döntő diadalt trombitálnak ki.

Igy történt a szoóri ütközet után is. Az osztrák fővezérség magáról az elveszett derék ütközetről olyan bonyolódott, olyan körmönfont hadi bulletint származtatott Bécsbe, hogy a ki azt elolvasta, azt sem tudta, merre van hát előre, merre hátrafelé?

Ellenben a Trenk Ferencz diadala aztán a poroszok teljes, tökéletes kudarczát hirdeté. A porosz tábor elfoglaltatott, az ágyuk beszögeztettek, az egész főhadiszállás foglyul esett, maga a porosz király ekvipázsa és asztali ezüstje is prédára jutott. Ezt az ezüst portékát Trenk Ferencz előre felküldé Bécsbe s az ott volt kitéve a Matsakkerhof vendéglő emeleti ablakaiban a publikum bámulatára.

Csák Máté háza volt Trenk Ferencznek a rendes szállóhelye, mint minden magyarországi nagyurnak. Itt költött el ő naponként egy forintot. (Ezt az adatot az életirói, mint zsugoriságának bizonyítványát hozzák elő; ámde tudnunk kell, hogy az egykoru étlapok tanusága szerint a Matsakkerhof uri éttermében egy ebédnek a dija 24 rézkrajczár volt, a mely lakoma állt hét fogás ételből, azok közt kétféle sült. E szerint Trenk Ferencznek egy rénes forintból még harminczhat krajczárja maradt. Inkább azt kérdhetjük, hogy mire tudta ezt a tenger pénzt elkölteni).

A könnyen lobbanó kedélyü bécsi publikumnak egyszerre kegyenczévé lett Trenk Ferencz. Az utczán pamfleteket árultak az arczképével s a hárfások rémballadákat énekeltek róla.

A szerencséjéhez tartozott az is, hogy a míg Károly főherczeg a még mindig harczképes osztrák derék hadsereggel északnak vonult, az alatt Trenknek ellenkező irányban kellett nagy sietve loholni. «Kellett»: mert az ő hadcsapatja úgy volt szoktatva, hogy nagy diadal után, mikor prédával megrakodott, addig uj csatába nem volt vihető, a míg mindenki haza nem vitte a zsákmányt és el nem helyezte. Később aztán visszajöttek becsületesen. Ilyenformán csak a testőrséget képező lovasság maradt meg mellette. Ezeknek az élén tartá bevonulását Bécs városába.

Megérkezése valóságos diadalünnep volt; a verestorony bástyától a Burg kapuig minden utcza tömve «vivát» kiáltozó néppel; az ablakokból szép hölgyek virágokat szórtak eléje; a neve is alkalmas volt arra, hogy az ezerajku óriás szájából megrengesse a levegőt: «Franz Trenk»! Kinézése pedig tulhaladta a róla szárnyaló legvadabb hireket is. Gondos családapák eltakarták a feleségeiknek a szemeit, hogy rá ne csodáljanak. Tökéletesebb Belzebubot tán még Höllen-Breughel sem tudna vászonra festeni.

Hát a lovasai? Ezek a csodahősök. A huszárok farkasbőr kaczagányjaikkal. A szerezsánok, vörös köpönyegeikkel, fejükön a poroszoktól elvett aranyos kaskéták! Egy gyüjtemény országos gonosztevőkből! Hóhérpallos alól kiszabadult légió!

Mikor a Burg udvarára ért Trenk Ferencz, a főőrség fegyverben állt és dobszóra szalutált s zászlóját meghajtá előtte. A hartsir gárdisták segíték leszállni a lováról, s vezették fel a követségi lépcsőn. Minthogy a meglőtt jobb lába rövidebb volt, mint a bal, a miatt gyalog jártában mankót használt.

A királynő a gobelinok termében fogadta a hőst s látva, hogy mankóval jön, megkinálta őt egy székkel, hogy üljön le; a míg az egész udvari kiséret állva maradt. Olyan nagy kegyesség, a minőkben csak fejedelmi vendégek szoktak részesülni.

Ő felsége magasztaló dicséretekkel halmozá el a hőst és legmagasabb kegyének kifejezéséül ezredesi czimmel ruházta fel, a rendes hadsereg főtisztjeivel egyenlő ranggal s kinevezte magyar bárónak. (Tudvalevő, hogy a külföldi báró Magyarországon, a míg a Corpus Jurisba nem inartikulálják, csak «armer Reisender» és nem más.)

Azon nap estéjén Bécs városát illuminálták s a Burgszinházban, (melyet Mária Terézia négy évvel előbb építtetett a komoly Tháliának) díszelőadást tartottak Trenk Ferencz tiszteletére.

… Egy hét mulva pedig pecsétes levelet kapott Trenk Ferencz Cordua tábornagytól, melyben megidéztetik a specziális hadi törvényszék elé, mely az ellene emelt vádakban itélni fog.

Már ekkor az egész városban Trenk Ferencz büneiről beszéltek.

A papok minden templomban arról prédikáltak, hogy Trenk Ferencz istentagadó, templomrabló, szentségfertőztető; papoknak megkinzója, ártatlan szűzek megrontója; káromkodó és eretnek.

Huszonhárom pandurtiszt lézengett Bécsben, a kiket Trenk Ferencz önkényüleg elcsapott a seregéből: ezek között volt Todbitter.

Ez a huszonhárom sértett ellenfél szerteszét hirdette Bécs város kávéházaiban és sörcsárdáiban, hogy Trenk Ferencz nem hogy diadalt aratott volna a szoóri ütközetben; de ő volt egyenesen az oka, hogy Károly herczeg elvesztette a csatát; mert a helyett, hogy a parancs szerint Frigyes királyt hátban támadta volna meg, egy puskát sem sütött ki ellene; hanem az egész ütközet alatt a zsákmányt szedte össze s a porosz lovasságnak időt engedve, ő idézte elő a haditerv meghiusulását.

A vádban sok igaz volt.

A királyné azt kivánta, hogy az általa kegyelt hősnek az igazolása végett egy specziális hadi biróságot kell összeállítani; melynek itélete aztán végkép elpihentesse a sok rágalmat. Az volt a szándék, hogy megmentsék, tisztára mossák Trenk Ferenczet.

A törvényszék elnöke, Cordua tábornagy, derék, egyeneslelkü ember volt, a ki Trenk Ferencz katonai érdemeit meg tudta becsülni. A közvádló Weber haditanácsos volt.

A perpatvar folytán sok minden egyéb bünét is felhozták Trenk Ferencznek; hogy a pandurjait sajátkezüleg öldöste le, ha a legkisebb hibát elkövették, hogy a tisztjeinek a gázsiját nem fizette s hogy egy molnárnak a leányát legnagyobb kincsétől megfosztotta. (A királyné előtt ez volt a legsulyosabban terhelő vád ellene.)

Trenk Ferencz az egész vizsgálat alatt igen nyugodtan védte magát. A csatatéri mulasztás vádját elhárította a Károly főherczegre hivatkozással, kitől ő az ütközet napján semmi parancsot nem kapott. A porosz királyt ellenben parancs nélkül is megtámadtatá; de épen a vádló tisztek, Todbitter, Buntevicz és Köppenik voltak azok, a kik gyáván megfutottak a csatából. A többi vád mind zöld mese. A molnár leánya pedig egy közönséges hübschlerin, a kitől nem hogy az ártatlansága kincsét vette volna el erőszakkal, sőt inkább korbácscsal kergette el a tolakodásáért.

Egyedül megállható vád maradt ellene az, hogy a tisztjeit önkényüleg elcsapta s a fizetéseiket nem adta ki nekik.

Trenk Ferencz még ezt a vádat sem akarta megállni.

Mikor szembeállították vele Todbittert, már akkor elhagyta a nyugalma.

– Hát te sem kaptál tőlem semmi pénzt? Kutyaházi!

– Nem.

– Hazug kutya! Hát nem tele marokkal tömted a táskádba? Te hajdemák!

– A «te pénzedet» soha.

– Oh te országos gazember!

– Dixit cacabus ollae. (Katlan csufolja a fazekat.) Mondd meg, hogy hol adtad nekem azt a pénzt?

S e mérges szóváltás alatt folyvást kaczagott Trenk, akkor aztán Todbitter is rá kezdte a kaczagást. Olyan röhejt csináltak duettben, mintha a legnevettetőbb Hanswurstiad folyna le közöttük.

A birák el nem tudták gondolni, hogy mit nevetnek ezek mind a ketten?

Hát azon nevettek, hogy Trenk nem állhat elő a világos czáfolattal, a mi a tenyerén fekszik. Nem mondhatja el, hogy ötezer aranyat adott osztalékul Todbitternek Frigyes király sátorában. Mivel hogy a hadi regula szerint az elfogott ellenséges hadipénztár az aerariumot illeti meg. Azt tehát Trenk Ferencznek azonnal ki kell szolgáltatni, mihelyt valaki felemlíti. Csak Todbitter árulhatná el. De az sem szólhat; mert akkor ő tőle is elvennék az ötezer aranyat. Ez az, a mi olyan nagyon nevetni való.

Trenk Ferencz a kincsrejtő haubiczokat mindenütt magával hordta. Bécsi szállásán egy nagy üvegszekrényben tartá: úgy mutogatta a látogatóinak, mint szoóraui troféumait. De hozzányulni senkinek sem engedett.

Végre a kiküldött törvényszék meghozta az itéletet. Az igazán kegyelmesen hangzott Ferenczre nézve. Minden ellene támasztott vád alaptalannak lett nyilvánítva. Pletykabeszéd az egész. Hadászati szabályok szerint Trenk Ferencz semmi kifogás alá nem eshetik. Hanem abban az egyben elmarasztalták, hogy az elbocsátott tiszteknek a hátralékos zsoldját tartozik kifizetni. Summa summarum tizenkétezer forintot.

No, hát mi az a tizenkétezer forint? Ilyen potom áron kiszabadulni a limbusból?

Ezen a bagatellen dül felt azután Trenk Ferencznek a diadal szekere. Nyomorúságos tizenkétezer forint miatt vesztett el hírnevet, ősi vagyont, milliókat, jövendőt, szabadságot, mindent.

XV. FEJEZET. A DIADALSZEKÉR ALATT.

– Micsoda? Kiálta fel Trenk Ferencz, mikor azt a kegyelmes itéletet felolvasták előtte. Én fizessek tizenkétezer forintot ezeknek a kapczabetyároknak? Soha! Egy rézkrajczárt sem!

S azzal, fogta magát, kocsira ült, senkinek agyiöt sem mondott, leutazott Slavoniába a birtokára s ott vadászott dámvadakra, meg vadkanokra, s nem törődött az egész pandúrseregével. Azt gondolta, hogy majd hívni fogják a bécsi uraságok, ha egyszer meg lesznek szorulva. Ott is maradt, míg a téli fagy be nem fogta.

Csakhogy ez idő alatt ismét egy nagyot fordult a világtörténet.

II. Frigyes a Zsónaföldön, Kesselsdorfnál tönkreverte a szász fejedelemnek osztrákokkal egyesült seregét. A vérengző ütközetben ismét kitüntette magát az ősz A… Z. herczeg, a kinek a csata után olyan volt a köpenyege, mint a rosta, átlyukgatva golyóktól. Károly herczeg tétlenűl nézte szövetségese összetörését. Erre Mária Terézia békét kötött a poroszszal, átengedve másodszor is az elveszett Sziléziát. Akkor aztán az egész hadseregével a francziák és spanyolok ellen fordult, a kik ez időben valamennyi olasz tartományát elfoglalták. Azokat kegyetlenül el is verte, kikergette Olaszországból. Hanem ehhez a hadjárathoz semmi szükség nem volt Trenk szabad csapatjaira.

Trenk Ferencz aztán, mikor észrevette, hogy nem hivogatják, még is csak ráfanyalodott, hogy felmegy Bécsbe. Odáig semmi hirt sem hallott a történtekről.

Amint megérkezett Bécsbe, a legelső meglepetés az volt részére, hogy az utczán hólabdákkal meghajigálták. Azt hitte, hogy ez valami félreértés lesz.

De a mint a Hohemarktra érkezett, ott már fenhangon kezdték a nevét emlegetni, «du verfluchter» «du verräther» mellékszók kiséretében.

A piacz közepén állt a nagy vasketrecz, a melybe a rendőrség által összefogdosott tolvajokat, garázdákat és hübschlerineket szokták bezárni.

Valaki a pellengérketreczből a nevét kiáltá.

Megállíttatá a szánkóját; odament. Egyik harámbasáját találta a Ketterhäuschenben.

A jámbor elpanaszolá, hogy őtet elfogták, bezárták; pedig semmit sem tett egyebet, mint a mit más városokban szoktak. Egy pár németnek beütötte a fejét s egy aranyórát vásárolt a szabott áron (: egy ökölcsapásért az órás fejelágyára:) no meg, hogy egy apáczakolostort vendégfogadónak nézett.

Trenk Ferencz rögtön csörtetett fel Cordua marschallhoz, panaszt tenni az elfogott harámbasája miatt.

– Jajh, barátom, mondá neki a tábornagy. Ne törd te magad most a harámbasád miatt; hanem védd a saját ügyedet. Te magad is edictaliter currentálva vagy propter feloniam.

Trenk Ferencz elbámult.

– Hiszen már megkaptam a felmentő itéletet.

– Én tőlem meg. De abba nem nyugodtál bele. Most azután uj proczesszust kötöttek a nyakadba s most már nem én vagyok a birád, hanem Löwenwalde tábornok.

Löwenwalddal régi ismeretsége volt Trenk Ferencznek.

Egy izben, az első burkus hadjárat után találkozott vele Károly főherczeg termében, a hol a tábornok irgalmatlanul kikelt a főherczeg előtt a pandurvezérnek Baváriában elkövetett kegyetlenkedése, zsarolásai és pusztitásai miatt. A mely vádakra Trenk Ferencz egész röviden és hatásosan csupán egyetlenegy mozdulattal felelt meg, a mely mozdulat után a tábornok bő bársony bugyogójának azon a részén, a melyen ülni szokott, Trenk Ferencz csizmatalpának a legtökéletesebb lenyomata volt látható. A főherczeg pedig ezen replika fölött olyan jó izüt nevetett, hogy két gomb leszakadt a mellényéről.

Ilyen jó emlékezetü ismeretsége volt Trenk Ferencznek Löwenwalde tábornokkal. S ez volt most az ő birája: a haditörvényszék elnöke.

Még azt is tudatták Trenkkel, hogy a ki ezuttal, mint vádló lépett fel ellene, az nem kisebb személyiség, mint Gossau gróf, császári kamarás, az élelmezési osztály főnöke, nagy befolyásu férfiu az udvarnál.

Végül pedig az a parancs is közöltetett vele, egyenesen az uralkodónő meghagyásából, hogy a mint Bécsbe megérkezik, azonnal tekintse magát fogolynak s a vendéglőben tartott kvártélyát el ne hagyja, a míg érte nem küldenek.