Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXVII. KÖTET

A KÉT TRENK * TRENK FRIGYES

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

A KÉT TRENK

TÖRTÉNETI REGÉNY

TRENK FRIGYES

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

A KÉT TRENK

TÖRTÉNETI REGÉNY

I. FEJEZET. A KIRÁLY ÉS DRUSZÁJA.

1742-ben egy novemberi napon mutatott be egy fiatal nemest II. Frigyes királynak főhadsegéde, Lottum-Willich báró.

A királyt még akkor nem ruházta fel a «Nagy» melléknévvel a közvélemény. Ekkor még «Szép Frigyes» volt. Emlékezett a bemutatott ifjunak a nevére is, az arczára is; még inkább az alakjára. Mikor az egyetemet meglátogatta egyszer a király, ezt mutatták be neki a professzorok, mint legjobb tanulót, legvitézebb kardvivót és legszálasabb legényt. S azóta még nőtt egy pár hüvelykkel. Kevés híja volt termetéből az egy ölnek. S ez óriás termet a legszabályosabb idomokban volt kifaragva: Apollo alakja, Mars izmaival; arcza elpirulásig ifju, még hamvas, borotva nem érte: az arcz még egy gyermeké, de a lélek, mely tekintetében előtte jár, egy férfié.

– Te vagy a derék Trenknek a legnagyobb fia, Frigyes; a ki tavaly temetteték el, katonai pompával; tizennyolcz seb helyét vitte magával a sirba és az egész világ becsülését.

– Azt nem vitte a sirba, felség: azt a fiaira hagyta.

A királynak tetszett a merész válasz.

– Hát egyéb birtokot örököltél-e apád után?

– Igen, felség; a scharlaki uradalmat és a kardját. Ez a kettő elég arra, hogy felséged szolgálatába léphessek.

A király fölfogadta az ifjut a testőr-csapatjába.

II. Frigyes testőrsége száznegyvennégy lovasból állt, a kik mellett még egy kis csapat hadapród képezte magát leendő testőrül.

Mert ez a testőrség egyre változott. Ez adta a tisztikart a porosz lovasezredeknek. A kik kitüntették magukat tehetségeik által, egyszerre magas tiszti rangban lettek elhelyezve; viszont pedig a legkisebb hibáért, gyöngeségért, mulasztásért el lettek bocsátva, vagy valamely várba bedugva s ott felejtve.

Fegyverzetük, vértezetük a legnagyobb fényűzéssel kérkedett; aczél pánczéljuk ezüsttel kiverve, egyenruhájuk veres bársony, skofiumos himvarrással, paszománttal borítva; maga a nyeregszerszám hatszáz tallérba került. S a gárdistának nem járt fizetés, csak jutalom, vagy királyi ajándék alakjában: annak ex propriis kellett szolgálni.

S milyen szolgálat volt az! A miben két-három paripa egy év alatt elpusztult. Reggel 4 órakor már nyeregben ültek a gárdisták s kezdődött kinn a mezőn a lovaglási gyakorlat. Fél óráig tartó vágtató rohamok széles árkokon, sövényeken keresztül: mocsarakon, hepe-hupás angyalhullásos tőzegmezőkön át. Visszatérett számbavették a gyakorló vitézeket; rendesen hiányzott valaki: ha paripa törte ki a nyakát, a helyett hoztak a királyi istállóból újat; ha maga a gárdista, annak szép parádés temetést csaptak, s helyébe rukkolt egy várakozó hadapród. Egy békeév alatt több gárdista elveszett, mint egy hadjárati esztendőben. Éjjel pedig a legmélyebb álom idején, fegyverre trombitáltatott a király (maga is mindenben részt vett) s a melyik gárdista nyolcz percz mulva teljes fegyverzetben ott nem volt a glédában a várlak előtt, két heti áristomba került.

A délutánok sem voltak pihenésre szánva. A testőröknek tanulni kellett. Trenk Frigyes előnyben volt valamennyi felett. Ő már az akadémiát kitanulta, minden művelt nyelven beszélt és irt; költő is volt: verseket irt; a kardvivásban pedig nem ismert maga fölött mestert. Három hetes hadapródsága után a királynak annyira feltünt a nagytehetségű ifjú, hogy magához hivatta s hosszasan kiexaminálta mindenféle tudományból, a classikusokból; majd azt adta fel neki, hogy ötven katona névsorát olvassa végig s mondja el sorban. Trenk öt percz alatt készen lett vele. Azután azzal tette próbára, hogy egy és ugyanazon tárgyról fogalmazzon két külömböző levelet, kétféle nyelven; az egyiket irja maga, a másikat diktálja a király segédtisztjének.

Trenk Frigyes egy ordre du bataillet választott thémának, mely a holnapi csatarendet állapítja meg, oly módon, hogy az igazi terv a hadosztályok parancsnokának szóljon, a másik pedig hamis terv legyen, arra szánva, hogy azt az ellenség a futárral együtt elfogja. Az igazi tervet franczia nyelven irta Trenk maga, a hamisat latin nyelven diktálta a hadsegédnek egyidejüleg.

És azután saját ötletéből még egy tereprajzot is papirra vetett nagy hirtelen igazi és hamis alakzatban.

A király meg volt lepetve az ifjú lángeszétől; abban az órában kinevezte őt testőrtisztnek.

Hallatlan nagy ugrás egy három hetes kadétból testőrtisztté emelkedni! Egy tizenhét esztendős gyereknek!

E naptól fogva a király atyja, mestere, barátja lett az ifjúnak. Megajándékozta két szép paripával, s ezer tallért adott neki a díszvértezetéhez; a mi a tisztekénél még pompásabb volt: fegyverkovácsok remeke.

S a testőrtiszteknek nagy előnyeik voltak. Mindössze hat volt. S azok mindennap a király asztalánál ebédeltek, gálanapokon a királynénál. S II. Frigyes asztalánál soha sem hiányzottak a szép szellemek; a kor legkiválóbb tudósai: Voltaire, Maupertuis, Jordan, La Mettrie, Pöllnitz mindennapos vendégei voltak. Ezeknek a társasága oly tudásszomjat keltett az ifju Trenk lelkében, hogy az éjjeli órákat, melyeket más ifju mulatozásra fordít, ő a könyvei társaságában töltötte rendesen.

II. FEJEZET. A LEVÁGOTT KABÁTSZÁRNY.

Tanulmány, fegyvergyakorlat, fárasztó táborozás tölté be az első esztendőt, mely alatt minden bajtársa megszerette a gyermek-hőst. Irigye nem volt, sem vetélytársa. Még nem ismerte a szenvedélyek napját, a szerelmet.

A következő télen nagy ünnepségek következtek a berlini udvarnál. Frigyes király nővérét, Saroltát, nőül vette a svéd király, Gusztáv; annak a nászát ülték meg a királyi udvarban. Az ifju Trenk ez alkalommal abban a kitüntetésben részesült, hogy a király őt bizta meg az udvari bálban a felügyeléssel. Óriási tolongás volt a termekben. Nemesség, polgárság, minden fegyverzetü katonatisztek, idegenek tolongtak egymást szorítva, s a lakomaasztalokat prédálva, melyeket az udvari lakájok újból megterítettek és étkekkel megraktak. A publikum szokás szerint az abroszokat is felszabdalta ünnepi emlékül. Valamelyik vendég magának a felügyelő tisztnek a kabátszárnyát is elvitte magával souvenir gyanánt; Trenk egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a szép piros bársony szupervesztéjének a krepin himzésü jobb szárnya hiányzik s azzal együtt arany óráját is ellopták.

S a hogy a német példabeszéd mondja: «a kit a kár ért, az a csúfságot is megkapja», a fiatal testőrtisztnek még azt a boszúságot is el kellett viselni, hogy akármerre ment az ünneplő sokaság közt, mind azt mondták: «nini, a félszárnyú gárdista.» Láthatta, hogy még az udvarhölgyek is a legyezőik mögé takarják az arczaikat, hogy nevetésüket elrejtsék. Kedve lett volna sirni, mint egy gyermeknek! Utoljára egy sötét zugot keresett fel, a díszbokrok között, hogy elrejtse magát: az épen a női toilettszobának a szőnyegajtaja volt. Egyszer kinyilt az ajtó, s kilépett rajta egy ifju hölgy. A szépek közül a legszebb. Rangban a legmagasabbak közül való.

Az úrhölgy néhány szót sugott az ifjú Trenk fülébe.

«Ön kárpótolva lesz a veszteségeért: látogasson meg holnap este.»

Azzal elsietett a társaságba.

A szónál még többet mondtak a szemek. Ez a tekintet egy világot gyújtott föl az ifjú szivében.

Megtudta, mi a szerelem.

És a hölgynek is ez volt az első szerelme.

Az a hölgy már egy év óta férjnél volt.

Trenk Frigyes, emlékiratában következetesen elhallgatja első szerelme istennőjének a nevét. Titoktartása nemes és helyes. Az a hölgy még élt: köztiszteletben élt. Trenknek sirjába kellett vinni a titkot. Ezért, mint maga is elismeri, egész élettörténete egy megérthetetlen chaosz marad, melyben ő maga és a király ferde világításba kerül; az indulatok elképzelhetlenek, a helyzetek megfoghatatlanok, összefüggés, vezéreszme hiányzik az egész meseszerű történetből.

Ámde az utókor kiméletlen; a sirba temetett titokzatos nevet manapság már minden Conversations-Lexikon kifecsegi. S a mint az ki van mondva, egyszerre világossá és érthetővé lesz mind az, a mit Trenk maga önéletirásában homályba burkol. Első szerelme hölgyéről mindenkor úgy beszél, mint őrangyaláról, imádott bálványáról, ki őt balsorsában sem hagyta el soha.

S a szerelmi mámor nem volt az egyedüli öröme e titkolt szivtalálkozásnak. Az úrhölgy gazdag is volt, s jövedelméről szabadon rendelkezett. Azt kivánta, hogy választott ifja ragyogjon. Trenk Frigyes fényes öltözetével, pompás paripáival kitünt a többi tisztek közül. Bőkezű volt, jó czimbora: tiszttársait pazarul vendégelte.

Ez a fényűzés feltünt a királynak. Négyszem közé fogta az ifjut, egy hires dáridó után:

– Hallja maga! mondja csak: csupa sáfrányt terem a scharlaki uradalom? Mennyi magának a jövedelme hazúlról?

– Ezer tallér, felség!

– És maga egy hónap alatt elkölt ezer tallért. Bizonyosan tudom. Azt tudja maga, hogy én az adósságcsinálásért rögtön elkergetem a tiszteket?

– Egy tallérral sem tartozom senkinek, felség.

– Hát talán az aranycsinálás titkát találta fel. Alchymistákkal dolgozik egy műhelyben?

– Annyit tanultam a fizikából, hogy az alchymiában nem hiszek.

– Akkor hát a bockritterekkel van maga szövetségben, a kik a vásáros kereskedőket kifosztogatják.

– Felség! Bűnt nem lehet rólam föltenni.

– No, már pedig kivert tallérok és aranyak nem hullanak az égből! Én nem tűrök olyan embert magam körül, a ki miszteriozus úton jut a pénzhez.

– Felség! Annak a forrása nem földi eredetű!

– Mit mond maga? Hát talán vannak a világon még jótevő tündérek?

– Vannak, felség; szólt Trenk szemét lesütve.

Erre a király elnevette magát.

– Értek mindent! Asszony van a kabálában! Jól van jól, nem kérdezősködöm tovább. Az ilyen dolgokra boldogult atyám is szemet szokott hunyni. Azt mondta: szeretem, ha a gárdistáimat nagyra becsülik az asszonyok! Hadd legyenek a szegény generálisnék is boldogok vénségükre. Reménylem, hogy a maga szeretője is vén asszony.

– Nem felség: az egy tündér.

Ezt a szót nem lett volna szabad Trenk Frigyesnek kiszalasztani a száján. Ez lett egész balsorsának az enigmája.

– Ejh! Tündér? Tehát fiatal nő? A ki a bájait még kincsekkel is tetézi? Én eddig úgy tanultam, hogy a szép asszony pénzbe kerül.

Trenk megint hibázott, a midőn bizalmaskodni kezdett a királylyal.

– Igen. Egy princznek, meg egy feleséges embernek.

Ezt a ripostot nem felejtette el Frigyes király.

Hja, bizony ő is Ádám fia volt. Eszébe jutott a szép danczigi énekesnő, a kit atyja, a «nagy Kurfürst» a pellengéren korbácsoltatott meg, a miért a Kronprinczet «élek-e, halok-e?» virágot tépni tanította.[1] Aztán meg a többi. A szép Frigyes nem utálta a szép asszonyokat. Mikor az atyja kiszemelte számára a fejedelmi menyasszonyt, a kiről azt irta a fiának, hogy «se nem szép, se nem rút», akkor azt mondá a princz, hogy «Isten neki! Legyen hát feleség belőle. Akkor aztán szabad leszek!» És tudta használni a szabadságát, a mit a házasság ad a megnősült férfinak. Oh annak már minden szabad. Azért Frigyes király a legnagyobb tisztelettel viselkedék a királynéja iránt. «Tisztelet» házastársak között! Ez az a gyümölcstelen fügefa, melyet a Messiás megátkozott a pusztában.

Most már csipkedve volt a király s végére akart járni a titoknak.

– Van férje a szép tündérnek?

– Nagyon öreg.

– S ez elég ok arra, hogy a homlokán szarvakat növeszszen?

– Eltakarják azt a babérai.

– Tehát katona? Hadvezér?

– Azt én nem mondtam. Lehet államférfi is.

– Ah, azoknak a feleségét mind ismerem. Tisztességes asszonyok. Egy szeretőnél többet nem tartanak. Előttem nincsenek boudoir-titkok.

– Ez az egy az fog maradni, felséges uram.

– Maga nagyon elbizakodottan beszél.

– Felséged jósága bátorit rá. Tudom, hogy a mit a sziv vétkezik, azt kegyelmesen szokta megitélni.

– Ezt helyesen mondta maga. Szerelmi kalandokat nem úgy itélek meg, mint király, nem úgy mint atya; hanem mint testvér. De van egy biró, a ki nem ilyen kegyelmes: az a férj.

– Az nem tudhat meg semmit.

– Jól van, ne mondjon neveket, se a személyeket ne irja le, a kaland szinhelyét se mappázza le előttem; de a többit mondja el őszintén, hogy megtudjam, bolondság-e az, vagy okosság, a mit tesz. Nem szeretném, ha a férj egyszer rajta kapná magát a tête-á-têten; mert az rögtön főbe lőné.

– Az bizonyos. De a meglepetés lehetetlen. Tündérnőmnek a titkába csak egy fraj van beavatva, a ki él-hal az asszonyáért, s olajba hagyja magát főzetni, még sem vall ellene. Az öreg úr ebéd után elmegy a klubba s ott kártyázik éjfél utánig, ezek az én üdvösségemnek az órái. Ezalatt találkozom szívem bálványával. Higyje el, fölséged, hogy a legideálisabb gyönyöröket élvezzük egymással: Plátó sem álmodott égibb szerelemről.

– Elhiszem: ha akarom. Magától szép, hogy mondja. De hát van magának olyan mesebeli köpenyegje, a mit ha fölvesz, láthatlanná lesz, hogy egy nagy úr cselédjei észre nem veszik, mikor jön és megy a palotában?

– Van ilyen köpönyegem.

– És nem is hallanak meg semmit?

– A komorna szobája a találkozónk helye, melynek szomszédja nincs. Ez pedig egy dupla szőnyegajtóval van elválasztva az urnő boudoirjától. Az alatt, a mig mi e szerény kis szobában az olymp örömeiben osztozunk – testvériesen, a bizalmas fraj az urnő helyét foglalja el az alkoven fekhelyén. Mikor aztán künn az utczán a strázsa elkiáltja magát «fegyverbe!» s a nehéz karoszsz begördül a kapu alatt, akkor a fraj tudatja velünk, hogy a paradicsom kapuja bezárult s a megérkező férj ott találja a helyén a hitvesét – jó éjt kiván neki s aztán megy aludni.

– De hátha egyszer eltalálna maga az őrtálló – (azaz fekvő) fehér cseléd is aludni s ugyanakkor a hazatérő férjnek eszébe jutna – jó éjszaka helyett jó reggelt kivánni az asszonyának?

– Már egyszer megtörtént ez az eset. A frajt elnyomta az álom, nem hallotta meg sem az őr kiáltását, sem a kocsigördülést, az öreg úr az escalier derobéen jött fel. A fraj csak akkor vette észre, mikor föléje hajolt. De hirtelen feltalálta magát. Gyorsan az arczára rántotta a takarót s azt kiáltá: «ah vous sentez du pipe.» Erre az öreg úr, kötelességét tudva, átment a toiletteszobába, alaposan kimosdott a pipafüstből s kellőleg beotkolonozva tért vissza. Ez alatt végbement a személycsere. Azóta Menelaus mindig előbb az eau de Cologne-os flaconnál tesz látogatást, mielőtt Helena álmát megzavarná.

– Maga csakugyan az ördögökkel játszik. No még egyet mondjon meg. Én több izben alarmot fuvatok éjfél után. És maga még egyszer sem maradt el a megjelenésről. Hogyan lehet nyolcz percz alatt fegyverbe öltözni, a szép tündértől a királyi palotáig jönni, az istállóban a lovat felnyergelni s a vártéren megjelenni? Van magának egy olyan tevebőre, mint az ezeregyéjszakai tündér herczegnek, a mire ráül s azt mondja: «hipp, hopp! ott legyek, a hol akarok?»

– Van, fölség.

III. FEJEZET. «VOUS SENTEZ D’EAU DE COLOGNE.»

A király ezuttal egy kegyes intéssel bocsátá el a fiatal druszáját: vigyázzon, hogy a nyakát ki ne törje.

Azonban minden intézkedést meg tett, hogy megtudja, ki az a – nem a hölgy – hanem a tiszteletreméltó férj, a ki tudtán kívül ilyen megtiszteltetésben részesül. Kémeket állíttatott fel minden kijárónál, a hol Trenk a tiszti lakhelyéről elmenni s a hová visszatérni volt kénytelen. Nem lett semmi sikere a kémkedésnek. A rendőrség ügynökei nem hoztak más értesitést, mint azt, hogy Trenk esténként a Spree mellett sétál – tudósok társaságában, azután rövid vacsorához ül a tiszttársaival a csárdában, onnan a takarodóra hazasiet a szállására. S a testőrtisztek lakása ott volt a királyi palotának egyik szárnyépületében, az istállók fölötti második emeleten. Az első emeletet fegyvertárnak használták.

Az éjjeli szolgálaton levő gránátos tisztek sem tudtak jelentést tenni a felől, hogy Trenk Frigyes a kapuzáró dobszó után ki s bejárt volna a palota ajtaján. Még a folyosón sem találkoztak vele. A «fegyverre» trombitálás után pedig nyomban előjött a szobájából és sietett le az istállóba, a paripájához s ott volt a hadsorban a nyolcz percz letelte előtt.

Egyszer éjfél után két órakor, nemsokára a klubb feloszlása után, a király generalmarschot veretett, melylyel az egész helyőrség fegyverbe lett szólitva, a lovasság vágtatott minden irányból a királyi várlak felé, a gránátosok ostromlépésben siettek gyülőhelyeikre: nyolcz percz alatt csatarendben állt tizezer harczos.

A király maga is előlovagolt a kastélyból hadsegédei és testőrei kiséretében.

Azután egyenként magához szólitá a hadcsapatok parancsnokait, hogy a tábori jelszót megsugja nekik.

E fülbesugás alatt oly közel hajolt a király a vezéreihez, hogy az orczáik érték egymást.

Bizony pipaszagu volt valamennyi! Némelyiknél egy kis gyönge aromája a foghagymának is volt érezhető.

Egyik sem «az!»

Egyszer aztán, mikor a fekete vértesek generálisához hajolt a király, megütődve kapta hátra a fejét.

– Ah! vous sentez d’eau de Cologne!

A vitéz főtiszt vállat vont. Hát mért ne volna szabad kölni viztől illatozni a fekete vértesek generálisának?

S mi felháborodni valója van egyáltalában a királynak azon, hogy tábornokai közül melyik szokott kölni vizben mosdani éjfél után két órakor?

Az volt a baj, hogy ez a vitéz hadvezér épen A** Z* herczeg (uralkodó család ága) – és Amália princzesznek a férje.

Az pedig a királynak legifjabb nővére volt: atyjának legkedvesebb leánya; a legszebb, a legszellemdúsabb korának hölgyei között.

Ma már minden stereotyp kiadásban megtaláljuk azt az adatot, a mit Trenk maga holtig eltitkolt.

A király alig tudott ura lenni haragjának.

A hadcsapatokat szemlére sem vette, chamadeot fuvatott; kaszárnyáikba bocsátá valamennyit.

És mikor visszafordult a testőrei felé, Trenk Frigyesnek azt dörmögé fél hangon.

– Kend imfámis gonosztevő! vigyázzon kend a fejére!

Azonban ujabb inquisitiót nem inditott ellene.

Egy rejtély már ki volt találva.

Hogyan tud a légyottról itthon teremni a szerelmes oly mese rövid idő alatt?

Ugyanabban a palotában lakik a tündérnője is, a várlak átelleni szárnyában, melynek udvari ablakai szemközt vannak a testőrtisztek lakásainak ablakaival.

Ennek tehát nem kell se kimenni éjjel a palotából, se visszajönni: helyben találja a paradicsomot.

Azonban egy még nehezebb talány állt a bizonyossá lét utjában.

Hogyan lehet a testőrtisztek lakóosztályából a herczegnőébe átkerülni? A kettőt egy három ölnyi magasságu fal választja el: felül kétszeres vasrácscsal; azon ember át nem mászhat épkézláb. És föltéve, hogy kötélhágcsókkal véghez vihetné is e nyaktörő merényletet, az alarmfuvás ideje alatt az istállók előtti várudvar annyira megtelik testőrökkel, a kik a lovaikhoz sietnek, hogy egy ilyen falon mászkáló embert annyi lámpás mellett egyszerre meglátnának.

Volt azonban a várpalota udvarán egy óriási hársfa, melyet még a nagy kurfürst Frigyes Vilmos atyja ültetett s az ivadékai úgy tiszteltek, mint az izlandiak a szent Igdrazill kőrisfát.

Ennek a terebélyfának az ágai igen közel hajlottak egyfelől a testőrtisztek ablakaihoz, másfelől a herczegnő lakosztályáéhoz.

Lehetséges volna-e, hogy valaki ezen az uton járjon a tiltott paradicsomba? A hársfa ágai mégis csak innen is onnan is jó egy ölnyi távolra vannak az ablakuktól.

A szerelmesek előtt nincs semmi lehetetlen.

IV. FEJEZET. A SALTO MORTALE.

A királynak legbizalmasabb embere volt a lengyel eredetü Jasinszky, a testőrcsapat parancsnoka. Ez hordta neki a tudósitásokat a tisztek köréből. Egy napon a király A. Z. herczegnek megbizást adott, mely azt huszonnégy óráig távol tartá a fővárostól. Annak a napnak az estéjén ezt az utasitást adta Jasinszkynak:

– Kegyelmed most ide plántálja magát az én udvari szobámnak az ablakába és egész éjfélig és azután ismét az alarmtrombita szóig figyelemmel observálja azt a két szemközti ablakot. (A király jól tudta, hogy melyik Trenk ablaka s melyik a komornáé). Én nekem aztán hűségesen referál arról, a mit animadvertálni fog.

Jasinszky ott maradt a lesben.

Nem soká tartott az unatkozása. A mint a váróra elkongta a tizenegyet s az őrtállók: «Halt! Wer da? – Patrol vorbei!» kiáltása elhangzott: felnyilt a herczegnő lakosztálya felőli ablak. Egy fehér alak jelent meg egy pillanatra; de rögtön visszahuzódott.

Arra tüstényt felnyilt az átelleni ablak s ott meg egy férfialak lett látható.

Ez azonban kilépett a párkányra s valamit hajitott a hársfa felé. Az udvari lámpa gyönge fényénél nem lehetett kivenni, hogy mit? A következő mozzanatból azonban kombinálni lehetett, hogy az egy kötél, melynek végére valószinüleg nehéz gömb van megerősitve, a minél fogva az, mint a «lasso» a fa ága körül tekeredik. A férfi alak mind a két karját magasra nyujtva, előre dült, elrugta magát a faltól s aztán egy merész lódulással ivben repülve átjutott a hársfára. Ott eltünt a sürü lombozat között.

Rövid vártatva előkerült a fa másik oldalán. Ott megkötötte a zsinórt a fa ághoz s a gömbös végét behajitá az átelleni nyitott ablakon. Azt odabenn feszesre huzták.

Akkor aztán a kezein függve végig kapaszkodott a faágról az ablakig. Az ablak bezárult utána.

Jasinszky, utasitásához hiven, tovább is a kémszemlén maradt. Irigyen számlálta az óranegyedeket, a miket a kastély órája elkongott. Már az éjfélt is elütötte. Ez a kisértetek és szerelmesek órája.

Ekkor hangzott a fegyverbe hivó trombita szó.

Két percz mulva már nyilt az ablak.

A férfialak ugyanazzal a merész ivrepüléssel áthajitotta magát az ablakpárkányról a hársfára s a tulsó oldalon a lombok közül előkerült. Itt azonban már nem ismételheté a kötéllel való átrepülést, mert akkor az ághoz tekert kötél ott maradt volna s árulójává lesz. Mit csinál hát? Kiállt az ág közepére s nehányszor meghimbálva magát, a hajlós hársfaágat rugantyunak használta s egy vakmerő szökéssel átugrott az ablakába. Ha a trempolinnak használt ág letörik alatta, agyonzuzza magát.

Lenn az istállók udvarán már jártak-keltek a lámpásokkal, de épen a fény miatt nem vehették észre oda alatt, a mi a fejük fölött történik.

Mikor ezt a tapasztalatát elmondá Jasinszky a királynak, ő felsége elszörnyedve kiálta fel: «ezt a gamint a bolondok tornyába kell záratnom!»

Hiszen más is volt szerelmes! De hogy mindennap a nyaktörést koczkáztassa a szerelmeért: az több a megengedett könnyelmüségnél.

A király föltette magában, hogy a védenczét ki fogja gyógyitani ebből a nyavalyából.

Jasinszkynak ugyan szigoru titoktartást parancsolt; de föl lehetett tennie, hogy más tiszttársa is észrevette már ezeket az éjjeli tornagyakorlatait Frigyes kornetnak. S abból aztán egyszerre ki lesz találva az enigma.

Az ablak ugyan a szobaleányé; de az a feltünő pazarlás, az nem a cseléddel való szerelmes viszonyra vall.

A király most már világosan tudott mindent.

Ennek az idyllnek véget kell szakitani.

Jasinszky utasitva lett, hogy szép szerével figyelmeztesse az urfit játékának veszedelmes voltára.

A fővárosba olasz kötéltánczosok vetődtek, a kik merész erőművészeti mutatványaikkal gyönyörködtették az udvart és a teljes czimü közönséget. Volt köztük egy pojácza, a ki a lóbált trapézról elhajitotta magát hat öles magasban, s a kit egy fejével lefelé csüggő akrobata hölgy kapott el röptében a két kezével.

Este a vacsoránál a tiszt urak is e bámulatos salto mortaléról beszéltek.

– Ez mind semmi; mondá Jasinszky. De én láttam egy olyan saltimbanqueot, a ki a királyi palotának egyik ablakából a másikba átrepült, a nagy hársfán keresztül, s ott akadt fenn, a szemközti hölgy karjai között.

Trenk Frigyes elsápadt erre a szóra.

A tisztek kaczagtak és protestáltak Jasinszky ellen. Ekkora medvét nem szabad felkötni gavallér embereknek.

– Parole d’ honneur, hogy láttam ezt a productiót, szólt Jasinszky.

Erre Trenk Frigyes fölkelt az asztaltól s a pohara tartalmát a háta mögé öntötte.

– Én olyan emberrel, a ki egy lehetetlenségre a becsületszavát teszi fel, egy asztalnál nem iszom.

Ha ez a gorombaság más tiszttel szemben történik, okvetlenül párbaj lesz belőle, azonban Jasinszky parancsnoka volt Trenknek s az alsóbb tiszteknek tiltva volt az előljáróikkal verekedni. Trenk Frigyes kapott egy heti árestomot Spandauban.