Part 9

A mi sikerült is annyiban, hogy Kazóné asszonyomtól illendő tisztességgel elbucsúzhatott, tőle a sok nagy alkalmatlanságért bocsánatot kérhetett, neki az atyafiságos fogadtatást szivesen megköszönhette s őt atyafilátogatóba Dunaszentmihályra egész rokoni bizodalommal meghívhatta, egyuttal megbiztatván az iránt is, hogy sem az, a mi eddig történt, sem az, a mi ezután fog történni köztük, örökké tartó háboruságot nem okozand az atyafiszerető igaz szívek között. Mindezen kölcsönös kiengesztelődés pedig megtörténhetett amaz idő alatt, míg János gazda az utasok pinczetokját jó borral, Mártha szakácsné pedig a tarisznyát jóféle hideg sülttel és pogácsával megtölthetné s a cselédek a bundát, botos csizmát, töltött puskát, uti kucsmát, hóhányó lapátot, abraknak való zabot, etető szénát s egyéb ily szükséges utiszereket konyhából, éléstárból, csereházból, magtárból, szinből, ólból, szerszámkamrából, pinczéből, padlásról előteremthetnék s a kocsiban kellőképen elhelyeznék és megkötözhetnék.

Ez idő alatt a Feri gyerek maga nyergelte és kantározta fel hóka lovát s fölvetvén magát a nyeregbe, odaugratott a baromfiólak felé, a hol Kató leányzó vette számba a baromfiakat, melyek már az ólak előtt külön falkákban kezdtek összeseregelni, hogy ily csunya hideg téli időben még napnyugta előtt éjszakára szép rendben elüljenek. Nézte, nézte őket a leányzó, de bizony hiába, mert nagy, sok, sürü könyhullatás miatt még az ő kiválasztott, kendermagos kis jérczéjét sem láthatta, a ki pedig soha el nem ült a nélkül, hogy a leányzó lábaihoz oda ne kotyogott s két kis sárga szemeivel hozzá jobbról-balról föl ne tekintett volna.

Oda ugratott a gyerek nagy hirtelenséggel, a mely miatt lőn a baromfiaknak hangos szétriadása s a sírdogáló leányzónak néma megrettenése. A gyerek se szólt egy szót sem, a leányzó se tudott megszólalni, csak nézték egymást égő szemekkel, mint két páros csillag. Végre is a leányzó letörlé könyeit és csöndes reszkető hangon ezt susogta:

– Mikor látjuk még egyszer, édes Feri bátyám?

– Vársz-e én rám kedves egyetlen hugom, míg én érted ujra eljövök? – Ezt kérdezte Feri.

Kató leányzó nem tudott felelni, mert könyei ujra megeredtek, csak fejével integetett.

A gyerek belevágta sarkantyuit a ló oldalába, a ló felágaskodott s nagyokat ugrott a kapu felé. De Feri ujra visszavezette s szép csöndesen oda állt a leányzó mellé.

– Eljövök érted, addig is áldjon meg az én istenem!

Ezzel ujra sarkantyuba kapta lovát s mint a sebes szélvész, el-kivágtatott az udvarra; – ki az udvarból, ki a faluból, árkon, keritésen, fuvatagon keresztül, a népeknek nagy bámulatára. Azt sem mondá Kazóné asszonyomnak: jó éjszakát. Meg se várta Bánthó István uramat, csak az erdő szélén. De se ott, se tovább, se hazáig, se otthon nem szólt a Kató leányzóról se apjának, se anyjának, se semmiféle atyafiának. Sőt egy álló hétig szinevilágát se látták, ugy elcsavargott hazulról valamerre. Vad volt, szilaj volt, szegény anyját kétségbe is ejté megváltozása, nagy szótalansága. Erős volt, bátor volt, Duna se vitte el, farkas se vágta le, rossz czimborák se ütötték agyon, förgeteg se temette el, mégis aggódtak miatta minden este, minden reggel. Pedig a kölyök épkézláb volt, csak egy gonosz vállalaton törte fejét, a mi kitudódott a következő uton-módon:

Ugyanis Tamás apostol napjának estéjén azt mondá a Feri kölyök Bánthó István uramnak a pipázó szobában, mikor a többi házbeli népség már lenyugodott:

– Édes apám uram, meg akarok házasodni.

Bánthó István uram nagyot nézett e szavakra s hamarjában nem felelt, nem lévén tisztában az iránt, tréfára vegye-e a dolgot, vagy összeszidja a kölyket. A kölyök folytatá nagy, elszánt komolysággal.

– Vagy megházasodom, vagy elmegyek a francziára.

– No kölyök, e szavadból most már látom, hogy megint valami ostobaság ütközött beléd.

A kölyök folytatá:

– Kazó Katalin hugomat akarom feleségül venni Kazavölgyéről.

– Megháborodott a te elméd. Vajjon nem szemmel láttad-e s füllel hallottad-e, hogy Kazóné atyánkfiával minémü gyülölséges pörben állunk?

– Jól tudom.

– Avagy meggondoltad-e, hogy Kazóné asszonyom a legutolsó szántógyereknek is előbb odaadná lányát feleségül, mint egynek mi közülünk?

– Jól meggondoltam.

– És vajjon belátod-e elméddel, hogy míg a zálogos birtok kezünk között nem lesz, addig te Kató hugom kezéről nem is álmodhatol; az a birtok pedig kezünk közé nem juthat, míg egy bizonyos fundamentomos irományt meg nem szerezhetünk, a melyre nézve ugyan harmadnapja már a Kanczelláriától mandátumot kaptunk, de a melytől az ekzekuczió még messze van.

– Sem birtokról, sem irományról, sem ekzekuczióról nem akarok hallani. Nekem a leányzó kell, semmi más.

Bánthó István uram fölkelt ülőhelyéről, elővette a pipaszurkálót, kitisztogatta öblös pipáját, az ablakdeszkáról elemelte a vörös márványból faragott dohánytartót, megtömte a pipát istenesen, taplót gyujtott, pipára gyujtott s aztán ujra leült a zsöllyeszékbe s nyugodt hangon így felelt:

– Most már látom, hogy nincs egyéb hátra, minthogy megint a kutágashoz kötöztesselek, mint olyat, a ki el akar szaladni. Hogy vehetnéd te el Kazó Katalint, ha se az anyja oda nem adja, sem a birtok vele nem jár.

– Már pedig én, édes apám uram, elhozom Kató hugomat. Ha oda adják: elhozom szép szerével; ha oda nem adják: elhozom, a hogy lehet; – de én elhozom. Nyolczadmagammal hajnalban elindulok Kazavölgyére s egy hét mulva vagy itthon leszek a leányzóval, vagy Komáromban leszek a verbung komendánsnál, vagy nem leszek sehol sem. Ha pedig édes apám uram ezt megengedni sehogy se akarná; akkor ne beszéljünk többet a dologról, hanem vegye le azt az egycsöves puskát a szegről, én se kezemet föl nem emelem, se nem kiáltok egy jajszót, lőjjön agyon, mint a kutyát. Ne is gondolkodjék, ne is szóljon egy szót se, mert nekem már az mind hiába lészen.

Látszott a kölyöknek komoly és halavány arczáról, hogy az ő lelkében igen erős az eltökélés. Bánthó István uram jól ismerte már arról az oldaláról, hogy könnyebb az élőfát gyökerestől kirántani a földből, mint e makacs kölyök szívéből kiirtani a meggyökeresedett elhatározást.

– Várj csak rám, majd mindjárt mondok valamit – szólt s ezzel kiiramodott a szobából.

Bánthó István uramnak az volt az ő rossz szokása, hogy a midőn az ő szíve és elméje valamikép megterhelődött s ennélfogva okos gondolatok hiával volt, menten sietett ki a cselédek és szegődöttek közé, a holott is mindig találván hibát, gondatlanságot, fogyatkozást: az ő szedte-vette, henye gondatlan népeit ránczba szedte, jól összehordta, miközben szívének és elméjének terheit ekként lehányván, nyugodt lélekkel és világos gondolattal foghatott ő nagy dolgaihoz. Most is azért fordula ki a szobából, hová azonban, miután ez üditő foglalkozását befejezte volna olyan eleven hangon, melyet még a tanyákon is meghallhatának, ujra visszatére.

– No kölyök, – szólt, – nem avatom kezem a te bolondos dolgaidba. Ha veszni tértél: ám te lássad. Sem nem biztatlak, sem utadat nem állom. Se jó szómat, se rossz szómat nem viszed magaddal. Ha jön a leányzó: anyáddal együtt fogadjuk becsülettel; – ha pedig szégyent, gyalázatot hozasz én fejemre s rossz hirt, emberszólást a familiára: korbács lészen és megvettetés te jutalmad. Nehogy azonban valamiképen magadhoz hasonlatos szeleburdi, oktalan kölykekkel távozz utadra: Gyárthó, Véghes és Laszly uramöcséimet megkérem, hogy veled tartsanak. Most hát takarodjál, aludd ki magadat.

Feri nem szólt, csöndes jó éjszakát kivánt s eltávozott a szobából.

Bánthó István uram pedig a fiókos szekrényből elővett egy pöcsétes irást, fejére nyomta prémes süvegét, vállára kerité rókaprémes dókáját, kezébe vette hosszunyelü fokosát s eltávozott hazulról a faluba, hogy fent nevezett uraöcscseit a veszedelmes hosszú útra rábeszélné s némely egyéb fontos tennivalókra is – melyeket azonban a gyereknek nem szükséges tudni – őket jó szóval, gazdag igérettel s a temetősarki füzes-kaszálló odaajánlásával rávenné. Ebbéli fáradozása sikerült is annyira, hogy a mikor a kakas az éjfél utáni három órát elkukorikolta: Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék jól etetett és jól itatott lovaikon már ott állottak nyeregben a pitvar előtt, hogy az égettboros butykosból nagyokat húznának s Feri gyerekkel együtt Csege felé még a kemény hajnali szélben elporoszkálnának.

Érkezésük lőn pedig Csegére még napfölkelte előtt, a hol a hat Tekeressy gyerek, mind valamennyien atyafiak s erős, ifjú legények már türelmetlenül várták őket fölnyergelt és kantározott lovakkal s Virágh Peti nemes legénynyel egyetemben, a ki ugyan nem volt atyafiság, de a Tekeressy-gyerekeknek jó pajtásuk levén, tőlük elmaradni sehogy sem akart. Minden jelből látszott, hogy közöttük jó eleve megtörtént már az összebeszélés arra nézve, hogy mikor és mi végből mennének Kazavölgyére, a holott pedig időközben szintén nagy dolgok történtenek.

Tudni kell ugyanis, hogy Kazóné asszonyom, mihelyt Bánthó István uram Kazavölgyéről eltávozott, első dolgának tekinté mindama szobákat kisöpretni és kifüstöltetni, a melyekben Bánthóék megfordultak avagy éjjeli tanyát tartottak.

Mikor pedig ez megtörtént volna, szemre birá az ő egyetlen Kató leányát, hogy nagy keménységgel kikérdezze őt ama lézengő, kamasz Bánthó gyerekkel való beszélgetései s egyéb illetlen magaviselete felől s e közben betekintsen az ő szívének és veséjének legbelsőbb titkaiba. Teljességgel meggyőződvén pedig arról, hogy a gyereknek képe fészket vert a leányzó szívében, miként az énekes madár a sürü lombos bokornak ágai közt: példás anyai szigorral megfeddé őt ama kárhozatos könnyelmüségért és önnönmagáról való megfeledkezésért, melylyel egy jött-mentre szemet vetni s annak gyalázatos vakmerőségét érdemlett módon vissza nem utasitani, sőt még édes anyja elől is eltitkolni nem irtózott. Egyszersmind pedig megoktatá a leányzót az iránt is, mit kiván tőle a familia becsülete, anyjának tekintélye s az utolsó kazavölgyi Kazó ivadéknak jó hírneve.

A leányzó békén tűrte s külső látszat szerint jó szívvel is fogadta édes anyjának bölcs oktatásait s példás szemrehányásait, noha az ő szívében folytonosan csak a Feri gyerekről gondolkodott. De Kazóné asszonyomat se ismerte az, a ki föltette róla, hogy ő neki a külső látszat is elégséges. Jól keresztül látott ő a leányzón s azért nem is késlekedett olyan tisztes praktikához nyulni, melylyel a leány nyavalyáját gyökeresen megorvosolhatná.

Nyilván való dolog volt ugyanis, hogy méltóságos Marczalházy Sámuel referendárius uramnak Elek nevű idősebbik fia, jó családbeli, deli külsejü, erkölcsös és tanult ifju, már régóta jó szemmel kiséri Kató leányzót, sőt egyszer már illendő tisztességgel meg is kérette kezét Kazóné asszonyomtól, noha akkor a leány fiatalsága miatt minden siker nélkül. Miután pedig a pörnek veszedelmes fordulatán csak Marczalházy uramnak erős keze, a leánynak még veszedelmesebb indulatán pedig csak a tisztességes férjhezmenetel segithetett: ennélfogva minden oldalról csak kivánatos volna, hogy az Elek ifju ur elfelejtkeznék a multkori lépésnek sikertelenségéről s megujitaná a familiával való jó ismeretséget.

Csodálatos módon ez meg is történt. Hogy volt, hogy nem volt, bizonyosan nem tudhatni, elég az hozzá, hogy Kazóné asszonyomnak előzetes tudomásával és beleegyezésével Elek ifju ur karácson estéjére több nemes legényekkel s uri ifju emberekkel mint jó barátjaival együtt Kazavölgyére érkezett, hogy Kató szívét meglágyitaná s hajlandóvá tenné amaz ünnepélyes szavak örvendetes meghallgatására, melyeket a második ünnepen kijövendő Balogh János viczispán uram fog az ő száján kiejteni, hogy a Kató leányzó kezét megkérje marczalházi Marczalházy Elek nemes ifju urnak s nemes Komáromvármegye ez idő szerinti tiszteletbeli főnótáriusának számára.

Szép volt a házasulandó ifju ember az ő világos kék díszes ruhájában s az ő jó nevelésü, ékes, tanult beszédjével, de Kató leányzó, a mint őt meglátta s édes szavait meghallotta: menten nagy nyilallást érzett szíve táján s két orczája olyan halavány lett, mintha most huzták volna ki a koporsóból. Szegény leány, bizony meg is lehetett volna sajnálni, ha szabad lett volna szólni Kazóné asszonyom előtt, kinek mindenütt jelenvalósága miatt azonban ezt tenni nem lehetett.

Mulattak az ifju emberek nagy jó kedvvel, tisztes jámborsággal Kazóné asszonyomnak nagy lelki gyönyörüségére s Kató leányzónak nagy lelki fájdalmára, noha pedig őszintén meg kell vallani, hogy mind az ifju emberek Elek ifju urral egyetemben mindent elkövettek az ő felviditására, ámbátor ezen ifju emberek közt egy sem találtatnék, a ki az ő szíve fenekén Kató kezére ne vágyakozott s Elek ifju urra némi-némiképen ne irigykedett volna, a mit azonban a fenálló jó barátság miatt világért ki nem mutatnának.

Öreg este volt már, midőn a legjobb mulatozás közben bejött a szobába egy cselédlány s Kazóné asszonyomnak fülébe sugott valamit.

Kazóné asszonyom felpattant mint a szikra s nagy sebten ment ki az előszobába, az előszobából pedig a pitvarba. A pitvar előtt állt egy lovas legény, a ki nem volt más, mint Bánthó Feri, a ki im ekként szóla:

– Szerencsés jó estét és boldog ünnepet kivánok kedves asszonynéném, sokan vagyunk, látogatóba jöttünk, ha jó szívvel fogad bennünket uri házánál.

– Az ördög hozott benneteket, nem is a jó szellem, – szóla Kazóné asszonyom, – szálljatok le a lóról.

– Mi is itt volnánk, – szóltak Gyárthó, Véghes és Laszly, előugratva lovaikkal.

– Vagytok-e még többen?

– Igen is szolgálatjára, – szólt Tekeressy Béni, – itt vagyok hatodmagammal egy apától, egy anyától való édes testvérek. Van egy barátunk is Virágh Peti, ihol la!

Kazóné asszonyom se bosszuságát, se örömét ki nem nyilvánithatta, mert a sok hetyke legény körülrajozta őt, ki a kezét, ki a köténye szélét csókolván meg nagy szeleburdisággal. Még utóbb neki is örülnie kellett, akármi vége lesz is örömének a rá következő nap virradtán. Egyedül csak Bánthó Feri mutatta magát szégyenlősnek és tartózkodónak, a mire tudnivalóképen elegendő oka lehetett.

Azonban az ujonnan jött vendégek elkeveredtek a régiek között és ámbátor nagy utat bejártak, egész nap le se szállhatván a nyeregből: mindamellett győzték a jó kedvet és dinomdánomot épen csak ugy, miképen a régebbi vendégek. Elek ifju ur és Bánthó Feri ugyan nem igen vettek részt a hejehujában, valamint Kató leányzó is – mint később maga elbeszélte – ugy érezte magát, mint a kit a hideg bánt s gyönge két orczája is hol elpirult, hol elhalaványodott, hol pedig egész testében reszketett, mint a nyárfalevél, de mindamellett a többi siheder csak mulatozott, oda se nézvén Elek ifju ur, Bánthó Feri és a Kató leányzó belső aggodalmainak.

Végre is telt az idő, mélységes lett az éjszaka s az ujonnan jött vendégek nyugodalomra kivánkoztak. És minek utána Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék a kastély belső szobáinak mivoltát (az ő sok hizelkedő szavukra) Kazóné asszonyom kiséretében megtekintették, Elek ifju ur és a Feri gyerek pedig egymással nagy titokban kibeszélték volna magukat: mind a régebbi és ujonnan jött vendégek sok hálálkozással éjszakai nyugodalomra tértek, a régebbiek, a mint illett, a kastélynak vendégszobáiban; az ujabbak pedig, a mint tellett, a csereházban.

Beköszöntvén pedig a reggel, ugymint karácson második ünnepének reggele, Kazóné asszonyom nagy álmélkodással látta, hogy Kató leányzó hálószobája és fekvő ágya egészen üresen áll s hogy a leány még egy óra mulva sem kerül elő, noha már a templomba az elsőt harangozzák s a kastélybeli vendégek is már nagy zsivajjal vannak.

Keresi tehát a leányt mind az egész házban és udvarban, künt és bent, szobákban és konyhában, éléskamrában és mindenütt, de csak nem találja.

– Nem láttad azt a lányt? – kérdi végre János gazdától.

– Nem én tekintetes nagyasszonyom, pedig kora hajnal óta fönt vagyok, mivel a csereházbeli vendég urakat kellett útra bocsájtanom.

– Hát elmentek a csereházbeli vendégek?

– El azok az első hajnali kakasszóra.

– No akkor rátok is száll az isten nyila, – szólt Kazóné asszonyom nagy indulattal, eszébe jutván, hogy az ő lányát ama gonosz jöttment emberek vihették el.

Nosza sietett most tüzet kiáltani s mind az egész udvarbeli népséget, cselédeket, vendégeket, bejárókat, sőt az egész falubeli jobbágyságot fellázitani. »Kapára, kaszára, lóra, kocsira, utánok, gyilkosok, haramiák« – rikoltozá szünet nélkül, hogy szinte megesett rá az embernek szíve. A sok léhütő népség, vendégség, jobbágyság lótott-futott, jajgatott és kérdezősködött, asszonyok, gyerekek, örege-apraja esze nélkül. Soha ilyen nagy riadalmat Kazavölgye még nem látott. Még a pap is hiába várta a templomba menőket, ott kellett hagynia templomot, kathedrát, úrasztalát ürességben.

Mikoron pedig legnagyobb volna a fejetlenség: imé jön Balogh János viczispán uram ötlovas hintóval, járásbéli szolgabiróval, vármegye-katonával, teljes parádéval, hogy megkérné a leányzó kezét Elek urfi számára nagy ünnepélyességgel. És jön és leszáll és néz tétova és kérdez és semmiképen meg nem érti a nagy zenebonának okát és eredetét, sőt még az Elek ifju urat se találja, minthogy az is ott hagyá Kazavölgyét hajnal hasadtával, Kazóné asszonyom is már rég bement a belső szobába, bizonyosan siránkozik s rejti magát az emberi tekintetek elől.

Azonban Kazóné asszonyom azt nem cselekszi. Erőt vesz szívének nagy keserüségén s jön ki a pitvarba, tartván kezében egy irott levelet. És szól ekképen:

– Tekintetes vicze-ispán uram! A tegnapi napnak, ugy mint az 1796-ik esztendei karácson első napjának estéjén több dunaszentmihályi tolnamegyei lakosok, ugymint Gyárthó, Véghes, Laszly és Bánthó néven nevezettek s több mások atyafilátogatás ürügye alatt uri házamba betolakodván, innen a mai napra virradóra tudtom és beleegyezésem nélkül nemcsak leányomat, ugymint kazavölgyi Kazó Katalin hajadon leányzót elrabolták s nemcsak ennek reménybeli vőlegényét, ugymint marczalházi Marczalházy Elek ifju embert elsikkasztották, hanem azonfelül a kazavölgyi Kazó-család első fundamentomos osztálylevelét s a kazavölgyi családfát is szekrényeim feltörése mellett nyilt erőszakkal s előre eltökéllett szándékkal éjnek éjszakáján, gonosz czimboraságban szintén elrabolni nem irtóztak és ámbátor ezen levelüknek rendén azzal mentik magukat, hogy a fundamentomos osztálylevél és családfa mint közös irományok kiadására királyi mandátummal birnak, mindamellett minekutána e mandátum ellen tiltakozom és annak ime ezennel ünnepélyesen ellentmondok, tehát én özvegy Kazó Miklósné született kazavölgyi Kazó Juditha asszony vádló és fölperes a fentnevezettek és gonosz czimboráik ellen betörés, nagyobb hatalmaskodás, nemesi házam megsértése, a familia-irományoknak és leányomnak elrablása miatt vádat, keresetet és panaszt emelek, fejüket és jószágukat s minden nemü javaikat megkeresem, kérvén, hogy ebbéli előleges jelentésem nyomban protukolumba vétessék.

Balogh János viczispán uram komolyan meghallgatván e rettenetes esetet, ekként szólt:

– A panasz felvétetik s járásbéli szolgabiró ur annak nyomban való beprotokollálására utasittatik.

Kazóné asszonyom most már az egybegyült nagy közönséghez ekként szólott:

– Minekutána a világi igazságszolgáltatás utjai lassúk és tekervényesek és ámbár igazságomban lévén, annak végét nyugton bevárhatom: mindamellett mindenkinek tudtára adom, hogy a ki nékem ama fundamentomos iratokat és a familia családfáját lányommal együtt vagy a nélkül először visszahozza és kezembe szolgáltatja: annak, ha nemes rendü, az egyetlen leányomat feleségül adom, ha pedig paraszt származásu, néki száz azaz egyszáz tinót ajándékozok. Isten engem ugy segéljen. Hallják meg ezt minden emberek s legyen tanum a tekintetes vármegye viczeispánja!

Nosza lőn most nagy sivalkodás és sürgés-forgás kiváltképen ama ifju vendégurak között, kik az Elek ifju urral a házhoz jöttenek. Mind valamennyi lóra kapott s fokossal s egyéb kézbeli fegyverekkel szélvész módjára a leányrablók után iramodott.

Igy lőn üres a kastély s igy lőn csendesség annak falai között dél tájra. Nem is maradt ott más, mint viczispán uram a járásbéli szolgabiróval, hogy Kazóné asszonyomat – kin erőt vett a gyöngeség, nagy sok keserü bánatában s szünet nélkül való könyhullatásai közt vigasztalnák s egyuttal most már szomoru hivatalos kötelességüket elvégeznék.

Alig ültek le azonban az ebédhez, ismét nagy zsivaj hallatszott a falu felől. Kimenvén pedig mind valamennyien, láthatták, hogy imé most fordul az udvarra egy kocsi, rajta a Kató leányzó, ki szemeit eltakarva keservesen zokog, mellette pedig lóháton ama gonosz Bánthó Feri kölyök, a ki le se száll a lováról, csak onnan beszél Kazóné asszonyomhoz:

– Kató hugomat elraboltam, társaim pedig az én tudtom nélkül holmi pörös irományokat hoztak magukkal. De nekem irományok és birtokok nem kellenek, én szívem szerint csak Kató hugomat szeretem, élve-halva csak az övé lesz hűségem. Nehogy pedig azt gondolják, hogy én jószágot akartam ragadozni, visszahoztam az irományokat és haza kisértem hugomat is olyan tisztán, mint az imádság. Imé asszonyom, fogadja vissza leányát és még egyszer utoljára kérem, adja nekem feleségül. Ha megtagadja kérésemet: isten legyen irgalmas árva fejemnek.

Még egy kissé várt a gyerek s aztán mikor látta, hogy Kazóné asszonyom nem szól, csak sír, csak lányát öleli s csak az irományokat szorongatja: szomoru arczczal, komor képpel hátra fartatott lovával.

Viczispán uram szakálát simogatta s oda férkőzvén Kazóné asszonyomhoz, azt mondá néki:

– Kedves hugomasszony, ne adnánk egy jó szót annak a gyereknek?

– Jere fiam, – mondá e szavakra Kazóné asszonyom nagy vontatva Ferinek, – szállj le lovadról, rossz kölyök vagy, meg nem érdemled, de most már legyen a lányom a tiéd; ha esküm nem kötne, soha se látnád többé.

– – E szavakat pedig sohase felejti el az Örzse szolgáló, a ki épen akkor ott alkalmatlankodván Kazóné asszonyom keze ügyében, kapott olyan hátbaütést, hogy menten hasra esett a hóban, a füle se látszott ki belőle.

HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK.

EGY HIRES ÜGYVÉD NAPLÓJÁBÓL.

Ezt a történetet el nem hiszi senki. Pedig nem is régen történt s igazán ugy történt, a hogy elbeszélem. Még most is élnek, a kik benne szerepeltek. Egyedül az asszony, a jó feleség halt meg pár év előtt, de annak is lehet még sirját látni s fejfájának irását olvasni a kőbányai uj temetőben.

Toklyó Miska szegény legény volt itt Budapesten. Nem épen fiatal legény, de azért mégis legény. Napszámos munkával kereste kenyerét. Valahonnan a vidékről vetődött a fővárosba. Hétköznapi ruhája kopott volt, szennyes volt, foltos is volt, de rongyos sohase volt. Ünneplő ruhája tisztességes posztóruha volt. Ruhatára négy öltözetből állott, a hogy illik józan, becsületes napszámoshoz. Téli-nyári hétköznapi, téli-nyári ünneplő: ime a négy öltözet.

Kávét, sört, pálinkát nem ivott. Furcsa elvet hozott a vidékről. Kávé a zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak: ezt szokta mondani. A bort hát ő is megitta, sőt a mikor a viszontagságok már nagyon rá nehezedtek, nagyon is megitta. De még erre nézve is megvolt a maga furcsa elve.

Azt hitte ugyanis, hogy a magyar embernek ki kell pödörnie a bajuszát, mert különben itt a fővárosban németnek vagy tótnak gondolhatják. De abban is bizonyos volt, hogy a kinek nincs száz forint a zsebjében: annak nem illik a bajuszát kipödörnie.

Mert a kipödrött bajusz nyalka bajusz, a nyalka bajusz pedig büszkeség. De mire legyen a szegény ember büszke, ha szeretője sincsen, száz forintja sincsen?

Toklyó Miskának nem volt szeretője, de száz forintja se volt. Bajuszát tehát csak akkor pödörhette ki, ha egy vagy két pohár jó bort ihatott. Mert a jó bor: jó kedv.

Ha pedig az embernek jó kedve van: akkor szép lány, száz forint akár eszébe se jusson. Akkor a bajuszt is ki lehet pödörni s legény voltát is meg lehet bizonyitani.

Legalább ne nézzék se németnek, se tótnak.

Igy esett, hogy minden ünnepnapon ivott egy kis jó bort, hogy jó kedve legyen s kipödörte hetykén a bajuszát. A mi már annálfogva is jó volt, mert egyébként kis termettel áldotta meg a gondviselés.