Part 5

– Haha Privoda! Én vagyok itt és az én kedvesem, van-e kedved ide jönni?

Privoda kapitány nem felelt. Óriási kődarab magát és lovát ott szakította ketté, ott morzsolta össze a feljáró lábainál. Lovasai hanyatt-homlok menekülének, s nyavalyás ráczai, kiket omló sziklák rohanása el nem tiport, halálos rémülettel futottak ki a sziklahasadékból, hogy megvinnék a hírt a két Ördög váráról s Privoda kapitány veszedelméről amaz ármányos Steinville generálisnak Kolozsvárra.

Maga jó Patkós Dani is elképedve támaszkodott a sziklafalhoz. Az első pillanatra el nem tudá gondolni, mi történt, csak érzé, a mint iszonyú nyomás, mint ellenállhatlan viharnak ereje, oda szorítja őt és társait a szikla oldalához. Csak mikor már elmult a földrengés s annak pokoli dörgése, csak akkor látta, hogy a barlang feljárójának kövei mind lerohantak a völgybe s hogy a sziklalap előtt rettentő mélység tátong, a honnan feljönni s a hova lemenni lehetetlen. Bámulva és szó nélkül nézte Privoda kapitánynak hanyatt-homlok rohanó táborát. Még alig tudta helyzetét fölérni eszével, midőn érezé, hogy Anika suhogó ruhával melléje surran s kezét megfogja gyöngéden.

– Jöjjön kegyelmed, – szólt a gonosz leányzó – valamit akarok mondani.

Patkós Dani föleszmélt és Susánna jutott eszébe és ezt mondá Anikának:

– Biz azt húgom, most már vezess jegyesemhez.

– Oda vezetlek, – szólt Anika s szeme egyet villant. Nincs a pokolnak olyan tüze, a mely hasonlított volna e szemvillanáshoz.

Patkós Danit bevezette egy üregbe. Néhány pislogó mécs adott az üregnek némi félhomályt. Olyan volt az üreg, mint valami sírbolt. Anika odaállt Patkós Dani elé s két kezét leeresztve lassú hangon mondá:

– Ime, itt áll előtted jegyesed.

Patkós Dani megütődve lépett vissza. Oda nézett a gonosz leányra s azt mondá neki:

– Elment az eszed leányom, én Susánnát keresem.

– Én pedig téged kereslek. Meglehet, hogy bolond vagyok, de téged szeretlek. Az én jegyesemet meggyilkoltad: a helyett most te vagy nekem. Életedet megmentettem rácztól, oláhtól, haramiától, Privoda kapitánytól, de a magam számára mentettem meg. Segítségem nélkül innen most nem menekülhetsz; vagy enyém lészsz, vagy velem halsz.

A gonosz leány lassú hangon, reszkető hangon beszélt. Csak két szeme égett, csak két szeme villámlott ott a sötétben. Patkós Dani oda lépett hozzá s megfogta kezét.

– Jó lány voltál hugom, jót cselekedtél velem, háládatos szívvel leszek érte halálos holtomig, de most vezess Susánnához.

Anika odament egyik mécshez, fölvett a földről egy fenyőfafáklyát, meggyújtá azt s ment előre, Patkós Dani pedig ment nyomában. Iszonyú barlangsikátoron, szűk nyílásokon, veszélyes sziklarepedéseken át bejutottak egy barlangba. A barlang egyik sarkában állott egy kő. Azt a követ Anika kimozdítá helyéről s aztán tíz vagy tizenkét kődarabot még kiemelt onnan s akkor oda hívta Patkós Danit.

– Nézd, mi van itt? – Fáklyával oda világított.

Félországnak kincse volt ott. Arany és rubin és kárbunkulus iszonyú halommal. Drága ékességek, gyürük, lánczok, fegyverek, vert arany és ezüst pénzek, kelyhek, szentségtartók, arany és ezüst edények, lánczok, csatok, forgók, sarkantyúk, fejedelmi kincsek, szentegyházaknak és főembereknek nagy kincsei. Várost építeni, száz falut megvenni, ezer jobbágyot és tízezer lábas jószágot szerezni lehetne e kincsen. Anika megint szemközt fordult Patkós Danival.

– Lásd e nagy kincs mind az enyém, mind a tiéd, magam is a tiéd vagyok, ha szeretsz. Szolgálód leszek, kutyád leszek; ha rugdosol, lábadat csókolom, csak engem szeress, ne azt a másikat.

Patkós Dani félrerúgta azt a halmaz kincset, mely útjában állt és csak e szót mondá:

– Most már Susánnához vezess.

A gonosz lány tántorogva, zokogó kebellel vezette vissza Patkós Danit a mécses barlangba. Fejét lehajtá s szemeiből omlott a köny, mint a záporeső. De itt megint megállott és fuldokló hangon mondá Patkós Daninak:

– Még egy szavam van, hallgasd meg azt. A te jegyesed nem tiéd többé, annak pártáját összetépte a Fekete Ördög; ott fekszik nyomorultan, teste-lelke összetiporva, mit akarsz te most már vele?

Patkós Dani felordított, mint a halálra sebzett vadállat s vaskezével megragadva Anikának vállát, mennydörgő hangon szólt hozzá:

– Hallgass, te rima, ő az én jegyesem, élve, halva, még nyomorában és szégyenében is enyém örökké. Most oda vezess egy szempillantás alatt!

Anika felsikoltott. Iszonyú vonaglással kirántá magát Patkós Dani kezéből s a fáklyát a földhöz vágva, a mécseket suhogó ruhájával lobogtatva, villogó szemekkel és habzó, szederjes ajakkal elrohant onnan.

Patkós Dani kibotorkált a főbejárásba. A haramiák ott lézengtek s midőn arczát meglátták, ijedezve húzódtak félre előle. Egy percz mulva vijjogva és sziszegve, mint a héjja, rohant oda Anika. Kezében tőre, a tőrről csorgott le a vér s fél karja és fél oldala tele piros vérrel. Arcza fehér, ajka kék, szemeiben kárhozatnak tüze. Oda fordult Patkós Danihoz:

– Itt van menyasszonyod!

S odavágta a véres tőrt Patkós Dani lábaihoz.

Patkós Dani egy szót sem szólt, csak rohant oda a honnan Anikát jönni látta. Megtalálta a barlang ajtaját. Belépett az oltáros barlangba. Az oltárkövön fáklya égett. Az oltár mellett kőpadon ott feküdt az ő jegyese, az ő lelkének bálványa, egyetlen szerelme: Susánna. Szíven keresztülszúrva, gyenge patyolat ruhája összetépve, holtan, véresen.

Szegény Patkós Dani nem is térdelt, hanem csak úgy esett oda meggyilkolt kedveséhez. Kardját kiejté kezéből s karjaival átölelve harmattestét, zokogó arczát oda temeté menyasszonyának kihült kebelére.

– Itt vagyok, édes szívem, szerelmem! Eljöttem érted! Mondd meg mi fáj, ki bántott? Megölöm érted a világot! Oh egyetlen Susánnám! Én vagyok itt, én vagyok itt, a te jó Dani bátyád. Szólj, csak egy szót halljak még tőled ez életben.

A ki meghalt: az nem beszél többé.

A rettenetes kurucz vitéz úgy sírt, úgy zokogott, mint kicsi gyermek. Végig-végigcsókolá a drága testet százszor is, ezerszer is, de az többé föl nem ébredt. Iszonyú fájdalmában fogával szakgatá dolmányának peremes hajtókáját. Végre elejtett kardjába botlott s a kard megpendült térde alatt.

Fölugrott, fölvette a kardot s ment a gyilkos leányt megkeresni. Akár leány, akár ördög, kivágja belőle a lelket. Tántorogva ment előre s végre kijutott a főbejáróba. Ott voltak a haramiák összegyűlve s ott hallgatták azt a sátánt figyelemmel. Anika egy kövön állt s így beszélt hozzájuk:

– Ne féljetek, ő egyes egyedül van, ti hatvanan vagytok. Neki csak egy szál kardja, nektek hatvan erős fegyvertek. És itt vagyok én. Én nem félek, miért reszkettek ti? Gyáva ebek! Ott van elzárva a nagy kincs, a félországot megveszem számotokra. Csak én tudom, hol ez a kincs. Ha én meg nem mondom: soha se láttok belőle egy polturát sem. Ha én elhagylak benneteket: száraz ágra juttok. De ha nekem szót fogadtok s Patkós Danit élve, megkötözve kezembe adjátok: urrá teszlek benneteket három vármegyére. A ki először fölemeli kezét ellene: azé leszek én magam. Halljátok ezt? Én magam is.

Patkós Dani hallotta ezt a szót. Két napja nem evett, nem ivott, nem aludt már. Megviaskodott a két Ördöggel s megölte mindakettőt. Látta menyasszonyát véresen meggyilkolva s most már iszonyú lelkiindulat rohama alatt roskadozni kezdett teste lelke. Ő egymaga volt s ellenében hatvan haramia és az a pokol szülöttje, az a gonosz leány. És még sem gondolkodott egy perczig sem.

Oda robbant a haramiák közé, mint a fergeteg s rájuk dördült iszonyú haraggal.

– A ki kezét fölemeli: halál fia!

Ment előre. A haramiák némán csináltak utat maguk között. Már csak két lépés választá el Anikától s már emelé kardját a gonosz leány ellen. E pillanatban Anika felsikoltott s leugorva a kőről, melyen állott, nyílsebesen futott ki a barlang nyílásán. A rémítő meredek szélén még egyszer megállt, még egyszer visszanézett, s midőn látta, hogy Patkós Danira senki sem emeli karját: szó nélkül leugrott a mélybe. Testét ezer darabra zúzva találták meg a patak ágyában.

* * *

Mire Patkós Dani kiért a meredek szélére: akkorra már Anika nem volt látható sehol. Hanem helyette iszonyú zsivajjal jött a tordai népség rettenetes husángokkal fölfegyverkezve. Most értek még csak ide Peterd felől, a mikor már a két Ördögnek, Privoda kapitánynak s a gonosz Anikának csak holttestét láthaták. De azért jó távolságban megállva a két Ördög vára előtt, szörnyű vitézséggel fölkiabáltak a vár lakóihoz, hogy életre-halálra adják meg magukat, mert különben kínos lészen ő haláluk.

Patkós Dani kiállott a meredek szélére s fölismerte az ő pajtásait. Süvegét megemelinté s midőn a zsivaj elhallgatott, ekként szólott a tömeghez:

– Adjon isten kegyelmeteknek jó napot, édes atyámfiai és barátim. Én vagyok ama szerencsétlen Patkós Dani, kinek jegyesét ezen kutyafia lator haramiák elrabolták és meggyilkolták, örök kárhozat legyen érte sorsuk! Az én jegyesem itt fekszik halva; – lelkének üdvére, isten dicsőségére segítsenek kegyelmetek őt tisztességgel eltakarítani.

Nosza megismerték most jó Patkós Danit a tordaiak. Édes öcsém, édes bátyám, édes jó atyámfia volt előttük, mindnyájuk előtt. Egy suhancz meglátta a Fehér Ördög holttestét, kivette hátából a taglót s megismerte a taglóról, hogy az Patkós Danié. Lőn most nagy rivalgás s jó Patkós Daninak nagy dicsősége.

De ő azt nem hallotta. Bement menyasszonyához s midőn a népség kötélen, létrán feljutott a várba: ott találták Patkós Danit szép halottja mellett. Akkor is ott zokogott keservesen.

Hanem a haramiákat nem találták sehol. Azok szépen, tolvajúton, az indali völgy felé elmenekültek vagy valamely sötét szakadékban elvesztek örökre. Ha elmenekültek, békességes ember lett belőlök, mert soha többé gonosz hírük nem hallatszott.

* * *

Patkós Dani kipihenve magát, szomorúan ballagott fel Toroczkó várába Toroczkay István uram ő kegyelmének szemei elé. Elővevé dolmánya ujjának kutyafüle alól a pöcsétes levelet s elbeszélte siralmas esetét.

– Nem kellesz már többé nekem édes fiam – szólt Toroczkay István uram ő kegyelme – elmehetsz most már haza Tordára, mészároslegénynek. A kegyelmes fejedelmünk is békét kötött, te magad is megszegted előttem tett fogadásod, isten megbüntetett érte, a miért Szász-Fenes felé kitértél utadból. Pedig derék vitéz voltál, áldjon meg az isten!

Hanem azért kezet fogott jó Patkós Danival s megrázta azt, mintha édes jó attyafia lett volna. Igy bocsátá útra.

ÉJBEN, VIHARBAN.

Két imádója volt a szép Körösréthy Emminek.

Azaz: volt bizony ott több is. A Körösréthy-ház ajtókilincsének soha se volt nyugta. Szép is volt, ifju is volt, árva is volt a lány; nem is őrizte más, csak egy tisztes, agg nagynéni, ő is özvegy volt és gyermektelen, a szép Emmire sok mindenféle szerencse leskelődött.

És ennélfogva sok imádó.

De igazi csak kettő. Az egyik volt Jákfalvy Sándor. Ez lett első férje. A másik volt Felbéczy Miklós. Ez lett második férje. Emmi egyaránt szerette mind a kettőt. Avagy talán egyaránt nem szerette.

Felbéczy Miklós szótalan, komor, hideglelkű férfiu volt. Sem őt senki nem szerette, sem ő senkit nem szeretett. Jákfalvy Sándornak épen halálos ellensége lett attól a naptól fogva, a mikor ő a szép Emmivel megesküdött.

Megfogadta, hogy Jákfalvy Sándoron vagy a szép Emmin, vagy mind a kettőn megboszulja magát.

Megtehette.

Jákfalvy nem volt szigoruan számitó üzlet-ember, Emmi pedig kegyetlenül könnyelmű volt. Lóra és cselédre, ruhára, fürdőre és lakomára s efféle hiábavalóságok megszámlálhatatlan seregére ezreket költött évről-évre. Felbéczy Miklós másod-harmad kézből gondoskodott arról, hogy a szép asszonynak legyen pénze és hitele szakadatlan.

Nem tudta ezt a világ. Nem tudta ezt Jákfalvy. Nem tudta ezt talán maga a szép asszony sem.

Jákfalvy korán meghalt. Maradt utána egy igen szép s még fiatal özvegyasszony és egy tizennégy éves fiu, Jenő, a gyönyörü gyermek, ki Pesten volt épen akkor az intézetben, és maradt utána tekintélyes vagyon rettenetes zilált állapotban.

Azt a vagyont okos embernek könnyen lehetett volna rendezni, könnyelmű asszonynak pedig hamarosan tönkre lehetett tenni.

Emmi pedig könnyelmű asszony volt.

Hanem Felbéczy Miklós okos ember volt.

A férj halála után várt egy évig. Megvárta azt az időt, a mikor az élvezetvágyó szép asszony akadálytalanul akarja tüzes szemeit, piros ajkait és lihegő hókeblét kitárni annak a szellőnek, mely szerelemnek illatát s kéjnek melegét hordozza szárnyain.

A mig a gyászév telt: addig a szép özvegy visszavonultan élt. És addig volt pénze és hitele határtalan.

A mint a gyászév letelt: akkor a szép asszony kinyittatá falusi kastélyának termeit, uj és fényes butorokkal tömte meg azokat, uj kocsikat, uj lovakat és uj cselédeket szerzett és ujra megkezdé az életet. Megtette a szükséges látogatásokat és Győrből, a közeli városból naponként fogadta a mulatni vágyó vendégek hódoló csapatát.

Azonban egy szép reggelen elfogyott a pénz s kiapadt a hitelnek forrása. A szép asszony ékszereit és ezüstneműit kellett a városba zálogba küldeni, hogy legyen pénz a lakomára.

Mert nagy lakoma készült. Az ünnepelt özvegy első nevenapja a gyászév után. Otthon volt a kis Jenő is. Szakasztott mása elhunyt édes apjának – így szóltak a hizelgők. – És ha így szóltak a hizelgők: szavuk igazság volt és nem hizelgés.

Sok vendég jött a vidékről köröskörül. Különösen a városból sokan jöttek. A kocsisorban, mely fölverte a jegenyesoros útnak porát, ott volt Felbéczy Miklós kocsija is. A nyitott kocsiban maga ült Felbéczy.

A negyven éves komor férfiu első pillanatra nem költhetett kellemetlen hangulatot maga iránt. Magas, erőteljes alak azon a válvonalon, mely a vidám ifju és a munkás férfiu korát különiti el egymástól. Ha azt mondanák róla: házasulandó fiatal ember: senki se csudálkoznék rajta. Ha azt mondanák róla: boldog férj és három gyermek apja: ezt is természetesnek találná mindenki.

A szép özvegy nem fogadta őt feltünően. Csak oly szivesen, csak annyi mosolylyal, mint a többit. Annyit még is mondott, mikor kezét csókra nyujtá:

– Valahára! Isten tudja, mióta nem találkoztunk. Igen köszönöm, hogy nem felejtett el.

– Sohase felejtettem el, – mormogá Felbéczy.

A kis Jenő a vendégsereg hullámai közt találkozott Felbéczyvel. A mint rá tekintett: megrezzent és szemeit alig tudta róla levenni. De Felbéczy is ismételten végig nézte a gyermeket.

A gyermek félrehivta anyját s azt mondá neki:

– Anyám, az a Felbéczy ur nagyon rossz ember, ne hívd meg többé hozzánk, félek tőle.

Az anya nagyott kaczagott s fiának fejét-haját felborzolá.

– Bohó, mit értesz te ahhoz.

A gyermek indulatosan toppantott egyik lábával, de aztán oda ment anyjához, átölelte derekát és azt mondá:

– Én tudom, hogy rossz ember, nekünk ellenségünk, látom a szemeiből.

– Édes fiam, ne beszélj ily ostobaságot, – szólt a szép özvegy s aztán bement vendégei közé.

– A gyermekek gyakran esztelenek, – mondá egy barátnőjének.

Néha azonban csodálatos ösztönük van.

Midőn a lakomának vége lett: Felbéczy oda ment a háziasszonyhoz s lassu hangon mondá neki:

– Asszonyom, ha a vendégek eltávoznak és ön kegyes lesz hozzám, igen fontos tárgyról óhajtanék önnel értekezni – bizalmasan.

– Igen szivesen.

A vendégek eltávoztak, a hosszu és unalmas búcsuzásnak vége szakadt s akkor a szép özvegy fölkereste Felbéczyt.

– Asszonyom, – szólt Felbéczy, – egykor nekem jogom volt ahhoz, hogy önt Emminek nevezzem. Ezt a jogot szeretném ujra megszerezni.

A nő mosolyogva dőlt hátra a támlásszékben; valamely gyűrűvel játszadozott, mely ott csillogott kövérke hófehér ujján s azt felelé:

– Üljön le édes Felbéczy, úgy látom, nagyon komoly dolgot akart velem közölni, de sehogyse tudom elgondolni: mit.

Felbéczy leült szemközt a nővel s két karját összefonta mellén.

– Azt óhajtom, – mondá, – hogy ön nőm legyen.

A nő tovább mosolygott.

– No ezzel ugyan, édes Felbéczy, magyarán előállott. Igen köszönöm a megemlékezést. De ha ön olyan szives a tizenöt-tizenhat év előtti dolgokra visszaemlékezni: jusson eszébe az is, hogy velem szemközt a hóditás hadjáratát a hódolat alakjában szokták meg is inditani, be is fejezni.

Felbéczy mereven nézte a szép asszony szemeit s a vonások ama bóditó játékát, melyet a beszéd és a mosoly a szép arczon előidézett. De azért hideg komoly hangon felelt:

– Akkor ön asszonyom tizenöt éves volt és én huszonöt, most ön harminczegy éves és én negyvenegy, akkor volt időnk várni és most nincs.

– Reményleni azonban most is van időnk s azt hiszem, az első rohamra ennyi siker elég lesz.

A szép asszony csintalan mosolylyal fölkelt s távozni készült. Felbéczy még nem mozdult helyéből, hanem elővette óráját s megnézte azt.

– Asszonyom, most hat óra van, a nap már rég fölkelt s önnek már az álmatlanul töltött éj után nyugalomra van szüksége. De tíz percz nem különbség. Legyen kegyes még tiz perczig helyet foglalni.

A szép asszony leült. Felbéczy folytatá:

– Én a reményt csak határozott igéret alakjában tudom élvezni. Egyedül ön az oka, ha én az ifjukori ostobaságokból végkép kiábrándultam. Én önt nőül akarom venni és nőül fogom venni. Pedig rövid idő alatt. Ne nézzen olyan komolyan és olyan mereven rám, és igen kérem, ne legyen ideges. Unalmas és gyűlöletes dolgokat fogok önnek mondani, de azért meg kell önnek azokat hallgatni. Ön a tönkrejutás szélén áll. Igen, igen, egészen a szélén. Csak egy lépésre van szüksége és belebukik. Sőt még lépnie sem kell; elég, ha karom elereszti, melyben most még öntudatlanul megkapaszkodik. Én tudom, a mai lakoma költségei honnan kerültek. Ne piruljon el, többet is tudok. Ön ma még gondolkodik, holnap már elhatározza a férjhezmentelt és holnapután még fényesebb háztartást törekszik berendezni, hogy fedezze az ingadozást és csalódásban tartsa a világot. De ez lehetetlen, meg fogja látni, hogy lehetetlen. És akkor majd meggyőződik arról is, hogy nekünk várni tovább nem szabad. Vagy az én nőm lesz ön minél előbb, vagy engem elutasit de végleg és e pillanatban és akkor nem lesz neje senkinek, hanem lesz egy szegény özvegy asszony.

Felbéczy ujra órájára tekintett.

– Még két perczünk van hátra. Ez épen elég arra, hogy elutasitson, de én megtizszerezhetem, ha ön úgy akarja.

– Borzasztó ember ön, Felbéczy. Lehetetlen önnek most válaszolnom. Jenő azt mondá az este, hogy ön rossz ember; ugy látszik, nem volt igazam, midőn e szóért őt oly nagyon megfenyitettem.

– Lehet, hogy nem volt igaza. Azonban azt is meg kell mondanom, hogy föltételeim közt van olyan is, mely a gyermekre vonatkozik. Ön bizonyosan tudja, hogy én Jákfalvynak halálos ellensége voltam. Az a gyermek szakasztott mása apjának. Én nem akarom és nem fogom őt házunknál látni soha. Érti asszonyom? Házunknál soha. Tehát ez is föltétel, mely elengedhetetlen.

A szép asszony felugrott és indulatosan felkiáltott:

– Nem, önnek neje nem leszek. Borzasztó ember.

Felbéczy Miklós nyugodtan fölkelt ülőhelyéből s közel lépett a szép asszonyhoz.

– Asszonyom, ez a harag illik önhöz. Számitottam rá. De a harag nem lesz örökké tartó. Egy hónap mulva ujra teszem tiszteletem. Remélem, a gyermek akkor már Pesten lesz az intézetben.

És azzal lehajolt a szép asszony kezéhez s megcsókolta azt. Felült kocsijába s nyugodtan elhajtatott.

A szép asszony pedig bement hálószobájába. Keresztül ment azon a szobán, melyben a kis Jenő aludt. Megállott ágya előtt, szemeiből kicsordult a köny s megcsókolta alvó gyermekét. Azután bement a hálószobába s azt mondá a szobalánynak, ki őt vetkőztetni kezdé:

– Gyorsan Vilma. El vagyok fáradva s aztán az a Felbéczy rettenetesen megharagitott.

Pár percz mulva nyugodtan aludt, mintha nem történt volna semmi sem. Még csak nem is álmodott arról az egy hónapról, melyet számára Felbéczy Miklós kitűzött.

Pedig ez szomoru hónap volt. Ha tengeren a viharvert hajó eresztékei csikorognak; ha nyilás támad a bordák között, melyen szivárog be a tenger; ha a vihar sulya alatt kormánydeszka törik, árbocz alázuhan, legénység csüggedez s mentő hajó vagy biztos rév láthatatlan: minő kín facsarja össze a hajóparancsnok szivét. És ha nagy családi vagyon dől össze; ha pusztul és fogy minden, mi becses volt és erősen állott nemzedékről nemzedékre; ha éhsovár hitelezők serege jön, hogy intsen és fenyegessen, becsüljön és válogasson s darabonként hordja szélyel azt az épületet, melynek jóllét a neve, mely örökbe maradt, hogy a gyermekekre örökbe szálljon; ha le kell mondani a fényüzésről, ha föl kell hagyni a kényelemmel, ha nem lehet tenni azt, a mi czélszerü volna, ha közelget a nélkülözés: minő szemmel néz a jövő elé a családfő!

Felbéczy Miklós jól dolgozott és jól számitott.

A szép asszony könnyelmű asszony volt.

Midőn a kitüzött hónap letelt: a kis Jenő nem volt otthon apjának házában, anyjának oldalánál. Messze volt, Pesten volt az intézetben.

Midőn a kitűzött hónap letelt: Felbéczy Miklós meglátogatta a szép asszonyt.

És a szép asszony édes mosolylyal várta őt és puha, selyem, hófehér karját nyujtá neki, hogy a szobába bevezesse, süppedő pamlagra maga mellé leültesse s dobogó kebelét előtte kitárja.

Még az napon, még abban az órában kitűzték az esküvő idejét. Pedig ezzel nem kellett már oly nagyon sietni. Hiszen feltörhették a boldogság kincses házát s rabolhattak onnan gyönyört ellenőrizhetlenül.

A kis Jenőre nem gondolt egyik sem.

Őt nem hozták haza az esküvőre, sőt még csak nem is értesitették róla. Anyja, a boldog menyasszony nem merte; Felbéczy, a boldog vőlegény nem akarta. A kis Jenőnek nem volt szabad tudni, hogy az ő apjának halálos ellensége mikor öleli át az ő édes anyját.

Csakhogy a kis Jenő nem volt már kis gyermek. Tizenhat éves volt már és elszánt, mikor apjának emlékét s anyjának szeretetét kellett oltalmaznia. Baráti kéz értesité az esküvő napjáról s ő elhatározta, hogy haza megy és meggátolja azt.

Ostoba gyermek. Mintha Felbéczy keze el nem ért volna az intézet főnökéig.

A gyermek szomoru komolysággal kért az intézet főnökétől engedelmet arra, hogy haza mehessen. Az intézet főnöke hideg vérrel felelt:

– Nem engedhetem meg, Jákfalvy ur. Ősz van, hideg van, a hó is leeshetik, felelős vagyok önért. Előbb irnom kell haza engedélyért.

– De nekem mennem kell, ha meghalok is: mennem kell.

– Nem lehet.

A gyermek elhalaványodott. Ajkai reszkettek. Fogait összeszoritá. Szemei csillogtak, de azokból a könyet kicsordulni nem engedé. Megfordult és szobájába távozott.

Elhatározta, hogy megszökik. De eszébe jutott, hogy a hét vége felé jár, zsebpénze nincs. Visszament tehát a főnökhöz.

– Tanár ur, az istenre kérem, adja ki ma heti pénzem.

A tanár ismét hidegvérrel felel:

– Vasárnap a szokott időben megkapja ön pénzét Jákfalvy ur. Tudja, hogy a rendetlenséget nem tűröm.

A gyermek zokogásban tört ki s összekulcsolt kézzel kérte a főnököt.

– Tanár ur, kedves tanár ur, tudja, hogy én sohasem vétettem senkinek, adjon nekem pénzt, a szivem megszakad.

A főnök tudta, mire kellene a pénz. Sejtette a szökési szándékot.

– Ön beteg, Jákfalvy ur, nagyon fel van izgatva; a szolga éjjel-nappal ön mellett fog lenni.

A gyermek megszünt sirni. Daczosan megfordult, a főnökre bevágta az ajtót s eltávozott. De nyomban ment utána az intézeti szolga s bekisérte őt szobájába. Huszonnégy órai benmaradás lőn a dacznak büntetése.

Csütörtök volt. Az esküvőnek vasárnap kellett megtörténni. Pesthez Rábamike messze van. Pénze nincs, éjjel-nappal mennie kell, hogy gyalogszerrel idejében otthon lehessen.

Veszteni való ideje nem volt. Intézeti társaitól összekéregetett három forintot. Tudta, hogy Komáromtól Győrig egy forintot kell fizetni a vasuton. Egyebet nem tudott az egész utból s annak költségeiből. Ezzel a pénzzel s ezzel a tudománynyal kiszökött az intézetből.

De csak másnap délben, mikor a szolga ebédre ment. Hirtelen magára ölté felöltőjét s kisurrant az intézetből. Futott a Dunapartra.

Itt kérdezé, merre kell menni Komáromba. Mondák neki: Vácz felé. Egyuttal utasiták, hol keressen váczi kocsit.

Keresett és talált. Alkonyat fele indultak el, pénzecskéjének egyharmada kocsifuvarra ment, de este tíz órakor Váczra ért.

Sötét volt, mint a sírban. Rideg szél csapkodott, hideg, őszi eső permetezett és a gyermek mégis jóéjszakát kivánt fuvarosának s tovább indult.