Part 4

Dutzu volt ez, a kétszarvú haramiák vezetője. Ő találta ki, hogy jámbor, veszendő lelkek rémületére miként lehet bivalybőrt és bikaszarvat haramiafejre kötni. Ő őrizte most e helyütt a sziklahasadékot, a várhoz vezető ösvényt.

Patkós Dani egy szót sem szólt, csak ment előre.

Egyik haramia nagyot füttyentett. A fütty hangjára valahonnan a sziklák mögül iszonyú tülökhang bömbölt végig a völgyön. Nyilván jeladás volt ez a várbeli haramiák részére.

A négy haramia előre szegezett dárdával állt készen. A bömbölő hangra felágaskodott a ló s reszkető testével nem akart előre menni. Patkós Dani belevágta sarkantyúját oldalába, s a ló fölnyerítve két iszonyú ugrással oda robbant a haramiák közé.

Patkós Dani kezében megvillant a tagló s a kétszarvú Dutzu abban a szempillantásban összezúzott agygyal feküdt le a ló lábai alá. Úgy lefeküdt, soha többé meg se mozdult.

E váratlan, e képzelhetlen támadásra két haramia rögtön leugrott egy sziklamélyedésbe, a harmadik pedig futni kezdett visszafelé. Patkós Dani egy ugrással elérte, s taglóját balkezébe véve, jobbjával tarkón ragadta s magához a levegőbe fölemelte a haramiát. A nyomorult pára csak hörgött és kapálózott, minden fegyverét kiejté kezéből.

Patkós Dani megállítá lovát s iszonyu haraggal szólt hozzá:

– Szólj dög, mert odaváglak a sziklához, mint egy marok sárt. Hol a két Ördög?

A jó Daninak nem jutott eszébe, hogy vasmarkával úgy megszoritá a rabló nyakát, hogy az akarva sem tudott volna egy istenes hangot kiejteni. Csak hörgött és csak nyöszörgött.

De ujra szólt a tülökhang bömbölése. S miként a mennydörgés: úgy robogott végig százszoros visszhangja a szakadékos bérczek hajlásai közt. A két Ördög vára ott tátongott már sötét odújával Patkós Dani közelében s a Fekete Ördög és a Fehér Ördög onnan jött már alá hatvanadmagával, rettenetes haragnak és gyilkos fegyvereknek hatalmával.

Patkós Dani jól látta a haramia-sereget, de azért meg nem ijedt. A gyámoltalan rablót, a ki kezében lógott, oda vágta lova lábához s ment szemközt, – neki a két ördögnek, a bizonyos halálnak.

VI. A KÉT ÖRDÖG LAKOLÁSA.

A Fekete Ördög jött élén a seregnek. Egyetlen fegyvere volt a hosszúnyelű iszonyú vaskalapács, melyet úgy forgatott félkezével, mint más a sima vesszőt. A sereg után lomhán lépkedett maga a Fehér Ördög dárdával és mordályokkal. Dárdáját mint valami nagy szálfát vonszolta maga után. A haramiák ujjongva, kiabálva, ugrándozva, botjaikat, dárdáikat, puskáikat emelgetve nagy zsibajjal követték a két marczona vezért. Látták, hogy nekik fölöstökömre is kevés lesz az az egy szál kurucz vitéz.

Patkós Dani halavány arczczal, összevont szemöldökkel s összeszoritott ajakkal közelgett lassan feléjök. Lovát egyenes sziklafal tövében vezeté, hogy hátulról védve legyen. Ádáz sasszemeit le nem vette a Fekete Ördögről. A Fekete Ördög rabolta el Susánnáját. Ennek az egy embernek meg kell ma halni. Egyéb nem volt elméjében.

A Fekete Ördög tíz lépéssel megelőzte seregét. Lőtávolba érve megállt, dörgő kaczagásra fakadt s kalapácsára támaszkodva gúnyolódó hangon szólt Patkós Danihoz:

– Én vagyok Vaszili Negru héj! Én vagyok a Fekete Ördög héj! Hát te féreg, ki vagy te, a ki meg mersz állani én előttem?

Patkós Dani elővette mordályát s egy szót sem szólva rálőtt a Fekete Ördögre.

A lövés nem talált.

– No még egyet, hadd nyelem el golyódat, – szólt röhögve a Fekete Ördög.

Patkós Dani a súlyos mordályt oda vágta az Ördög melléhez. Az Ördög megrendűlt, felorditott, de el nem esett. Vastag juhbőrczondrája megmenté őt a haláltól. De most aztán két kézre fogta a félmázsás kalapácsát.

Patkós Dani a kengyelből kivette lábait s nekiugratott a Fekete Ördögnek. A Fekete Ördög a kalapácscsal s Patkós Dani a taglóval egyszerre suhintott. És abban a szempillantásban földön feküdt ló és ember egyaránt, mintha haragos villám ütött volna le mind a háromra egyszerre.

A Fekete Ördög suhintására Patkós Dani felrántotta lova fejét. Az iszonyú kalapácsütés a ló koponyáját száz darabra zúzta. A ló elesett s vele együtt Patkós Dani is. De az ő taglója a Fekete Ördög fejét úgy hasitá ketté, hogy egyik darabja ide zuhant, a másik amoda.

Patkós Dani rögtön felugrott s oda nézett a haramiaseregre. Ez a sereg, mintha föld nyilt volna meg előtte, eszeveszett bámulással mereven nézte a borzasztó harczot s a Fekete Ördögnek iszonyú halálát. Még maga a Fehér Ördög is megrémült, midőn a Fekete Ördög elestét látta.

Patkós Dani oda lépett a holttesthez és sarkantyúját belevágta a haramia arczába és egyik lábát rátette a kettéhasított főre és mély dörgő hangon mondá:

– Nesze pokol kutyája, nesze. Te voltál az, ki az én Susánnám elraboltad.

Magához jött a haramia-sereg. Rémítő morgással és istenkáromlással mozdult meg, hogy Patkós Danira rohanjon.

Patkós Dani rájuk nézett s rájuk orditott, mint a vihar:

– Hát ti is itt vagytok? Egyétek meg ezt a dögöt s veszszetek meg tőle.

Óriás erővel megfogta a holttestnek két lábafejét s felhajitva azt magasra, mint valami könnyü zsákot, úgy vágta a haramiák közé. Öten-hatan összeestek a holttest súlya alatt.

A Fehér Ördög három ugrással ott termett a haramiák élén. Dárdavégű szálfáját magasra emelé s ráorditott a rablókra:

Előre bitangok, fogjátok le elevenen, mert összeráglak benneteket.

S szálfájával oda mutatott Patkós Danira.

De Patkós Dani most se ijedt meg. Hátát megveté a sziklafalhoz s azt ugyan látta, hogy itt most már meg kell halni, de azért kardját balkezébe, taglóját jobbkezébe véve, haragos szemekkel várta a haramia-sereget. Még sürgeté is őket:

– Ide jertek, épen ti kelletek nekem!

E pillanatban a távolból újra felhangzott a tülök bömbölése és mikor az elnémult: messze, messze földről a túri határ felől trombitaszó harsogása hallszott, mintha csak katonák jöttek volna onnan felől.

Hát bizony katonák voltak azok, csakhogy jó Patkós Daninak nem nagy gyönyörüsége tellett ő bennök, a mint az később kitudódott. Pedig hát előre tudhatta volna ő azt, ha oly nagyon nem sietős az útja s ha Mikola László uram ő kegyelmétől nagy tisztességgel és megalázódással tövéről hegyére mindent megkérdezett volna. De a nagy harag eszét veszté s hebehurgya sietségben meg nem fontolá jól ő nagy dolgát.

Tudni kell ugyanis, hogy Mikola László uram ő kegyelme ama szomorúságos éjszakának reggelén berúgtatott Kolozsvárra s meg nem állott addig, míg amaz ármányos Steinville generálisnak, császári hadak főgenerálisának színe elé nem juthatott. Eljutván pedig oda, érzékeny hangon és nagy bátorsággal e szavakat mondá:

– Uram, főgenerális uram, kegyelmed, nagy panaszom vagyon. Én vagyok ama Mikola László Szász-Fenesről, háromszázharmincz jobbágynak és szolgáló embernek ura, ki a fölséges császár úr iránt való hívségében soha meg nem tántorodott és soha tétovázó nem volt, és ime minden igaz hívségem és jámborságom daczára az elmúlt éjszakán istentelen haramiák, kutyafia rabló népek udvaromra törtek, magamat és tisztes vendégeimet halálra keresték, szolgáimat, cselédeimet felkonczolták, édes lelkem hitvestársamat halálra ijesztették, sok minden kincsemet és drága marhámat elrabolták, sőt még egy szegény, ifjú leányzót is magukkal udvaromból elragadni nem átallottak. Égre kiált a nagy istentelenség és én jöttem főgenerális uram kegyelmedhöz, kérdve kérdvén, vajjon a mi szegény Erdélyországunk azért tartja-e császári hadak sokaságát, hogy ily nagy veszedelmek véres boszú nélkül megtörténhessenek?

Steinville generális megértvén ebből a nagy méltatlanság igaz okát, biztató szavakkal csillapítani kezdé Mikola László uram ő kegyelmét, jól tudván és elméjében tartván, hogy Mikola László uram egyike az ország főembereinek. Mikoron pedig azt is megértette volna, hogy kik volnának ama gyilkos haramiák s hogy ezek az elmúlt éjszakán a császári hadnak két tiszti emberét is, tudniillik a kapitányt és a zászlótartót, felkonczolták, haragra gerjede nagy hirtelen s erős hangon parancsolá az oldalálló tisztnek:

– Hívjátok elém Privoda kapitányt.

Az oldalálló tiszt azt felelé, hogy Privoda kapitány a mult estén kiment Szamosfalvára.

Steinville generális erre a következő parancsot intézte az oldalállóhoz:

– Egy lovas legény lóhalálában Szamosfalvára megyen s Privoda kapitányt rögtön beszállítsa. Huszonnégy lovas készen álljon, húsz szekeres előálljon s száz rácz hajdú szekerekre ülvén, a huszonnégy lovassal nyomban elinduljon s két huszonnégy óra mulva a két Ördög élve-halva kezemben legyen és a haramiák ágra akasztassanak.

Igy szólott a parancsolat Mikola László uram ő kegyelmének füle hallatára. Meg is elégedett ő a parancsolattal s nyájasan megköszönvén Steinville generálisnak szivességét, az atyafiaknak rövid meglátogatása után nyomban visszaindult Szász-Fenesre, a holott is találá Patkós Danit, ki azonban szívének nagy haragja és búbánata miatt Steinville generális rendeleteiből semmit előre meg nem tudhata.

Privoda kapitány pedig Szamosfalváról nagy sebten Kolozsvárra nyargalt, legényeit, haramiáit felülteté, szekerekkel gyors hajtásban elindula, s mire leszállt az öreg est, akkorra már elhagyá a bányabükki havasokat s elérte a komjátszegi nyilás torkolatát. Itt megpihenteté lovait és legényeit s tizenkét lovas legényt késő éjjel elindíta, hogy Tordára még hajnalban bejutnának, tordai városbiró uramat fölriasztanák s minden fegyverfogható őrséggel és egyéb bátor emberekkel, csőszökkel és hajdúkkal egyetemben az Aranyos völgyén, tolvajúton fölkerülve, a hasadéknak peterdi nyilását elállanák s ekként a két Ördögöt és haramia seregét a hasadékba bérekesztenék, hogy onnan senkinek menekülése, hanemha madárszárnyakon, ne lehetne. Jól számított Privoda kapitány. Ő tolvaj elméje ügyes volt már az ilyen praktikákban. Jól tudta, hogy nemes Torda városának polgárai a minapi fosztogatás miatt is a két Ördögre fel vannak dühödve, s biztosra vélte már a két Ördög veszedelmét. Szinte mosolygott, ha elgondolá, miként fogja ő a két haramiavezért mázsás vasba verve Steinville generális elé állítani – két huszonnégy óra alatt. A tizenkét lovasnak a tordai segítséggel Peterd felől délelőtti tíz órakor kellett a hasadékot elzárni, ő maga is az ő ráczaival és lovasaival ugyanekkor levén indulandó a túri határ felől.

Ime tehát az ő serege volt az, kinek megérkeztét jelenté a haramia őrnek tülök-bömbölése. Az ő lovasainak trombitahangja harsogott a küzdő felek fülébe a sziklahasadék szirtoszlopai közül.

De jó Patkós Dani nem hallá meg sem a tülökhangot, sem a trombita harsogását és ő nem látta meg Privoda kapitány marczona seregét. Ő csak a Fehér Ördögöt látta maga előtt dárdavégü rettenetes szálfájával s haramiaseregével, és csak annak hangját hallá, a mint a rohamot vezényelte. Ő rá nem ért arra, hogy szeme füle másra is vigyázzon, mint azokra, kik életére törtek.

Nagy lőn azonban bámulása, midőn látta, hogy a Fehér Ördög megáll, hátra tekint, a rohamot abba hagyja, magas kőre ugrik s aztán egy pillanat múlva elorditja magát.

– Hóhó! megálljatok! Utánam föl a várba!

E szavak után sebes bakugrással futott a barlang feljárója felé.

A haramiasereg, a mint vezérének hangját hallá s futamodását észrevette, nosza sietett ő is el nem maradni vezérétől. Patkós Dani csak azon vette észre magát, hogy egyedül áll a sziklafal tövében s hogy ellenség nincs mellette, nincs előtte, sem közelben, sem távolban. A ki volt és a ki volna: az fut előle eszeveszetten.

Nosza ő sem vala hát rest, utána iramla a futó seregnek s taglóját suhogatva kiáltá utána:

– Megálljatok hé, ribancz ebek! Megálljatok egy kissé, hadd verlek agyon benneteket.

De bizony azok szót nem fogadtak, csak menekültek gyorsan föl a várba.

A Fehér Ördög már fele útján járt a följárónak s nyilvánvaló volt, hogy mindjárt megmenekül s őt Patkós Dani taglója el nem éri. Lehetett már Patkós Danitól vagy százötven lépésnyire.

Patkós Dani ekkor megállt, megfeszité két hatalmas lábát, feje körül kétszer megpördíté rettenetes taglóját s czélba véve a Fehér Ördögöt, utána hajítá azt.

Nagy búgással repült a tagló a levegőben mint halálmadár, fénye levillogott a futó haramiákra s iszonyú csattanással oda csapott a Fehér Ördög háta közepébe. A Fehér Ördög nagyot bődült, állóhelyében megfordult, szálfáját magasra tartá, kezét még egyszer kinyújtá s aztán arczra esve, a feljáró sziklának magasáról rémítő zuhanással legörgött a mélybe. A tagló még akkor is hátában volt, mélyen beleragadva kettéhasított gerinczébe.

A futó haramiák nem tudták, mi történt. Csak azt látták, mikor a vezér, mintha villám sújtotta volna le, élettelen zuhant le a hasadék fenekére. Egy pillanatra megdermedtek, kétségbeesésük ordítása messze betölté a sziklanyilást s aztán felocsudva, még rohamosabban kapaszkodtak fel a barlangvár odujához, egyik a másikat taszigálva le a mélybe. A kurucz vitézre nem gondolt többé egyik se.

De gondolt Anika, az istentelen boszorkányfajzat.

Régóta ott állott ő már a feljáró tetején, a barlangvár kapujában, nagy négyszögü kő csúcsán. Tüzes két szemére, piros orczájára oda tűzött a nap sugara. Piros viganóját, islógos ingvállát, fekete fényes hajfürteit, haja fonatának hamiskás szalagjait ott lobogtatá az enyhe déli szellő. Úgy állott ott a magasban mozdulatlanul, mint ártó csillag. Szemeinek tüze oda tűzött egyenesen jó Patkós Daninak deli termetére.

Látta a rettentő harczot. Merev szemekkel bámult oda, mint a hiúz az eleven zsákmányra. Arcza piros volt a csattanásig, keble pihegett a feszülésig, egyik lábát előbbre tette, mint a másikat, mintha harczra, birokra akart volna kelni valakivel, a ki bántja; valamivel, a mi üldi; tán a haraggal, mely czikázott szíve körül; tán a félelemmel, hogy elveszti gonosz párját; tán a sajnálattal, hogy vége lesz a szép kurucz vitéznek; tán a szerelemmel, a mélységes, pokoli szerelemmel, mely ellenállhatlanúl gyúlt szivében az ifjú bajnok, deli bajnok rettenetes hatalmának látására.

A Fekete Ördögöt nem sajnálta. Hadd essék el, hadd okádja ki dühös lelkét, hadd legyen a haramia-seregnek egyetlen feje, a ki csak ő rá hallgat, és egyetlen szíve, a ki csak ő neki szolgál. Hadd ne osztozzék kincsben, hatalomban, dicsőségben ő vele senki.

Látta a haramia-sereget Patkós Daninak rohanni. Látta a Fehér Ördög nagy szálfáját s látta onnan a magasból, a mint a kurucz vitéz megveti hátát a kősziklának és süvegét szemére vágva, két kezében két iszonyú fegyverrel oly rendületlenül áll a haramiák előtt, mint a szikla-torony, melyhez támaszkodik. Ezt már nem nézheté magánosan, ehhez már társat kellett fognia.

Beugrott a barlangvárba, belódult az oltáros odúba, ott feküdt a szerencsétlen rablott leányzó kőágyon, halaványan, lázban, betegen, lelke törve, szíve szakadozva, halálra elszánva, mint letépett virágszál, melyet vihar leszakasztott, barom lába sárba tiprott s melynek színe és illata meghalt örökre.

Vállon ragadta Susánnát s kivonszolta magával a barlang kapujához, a magas kőre.

– Oda nézz, oda nézz, kit látsz te ott, mit látsz te ott?

Susánna oda pillantott a harczolók felé. Észrevette Patkós Danit, az ő jegyesét s az ő jegyesének halálos veszedelmét. Mereven nézett, hajához kapott, felsikoltott s aztán eltaszítván magától Anikát, visszafutott odújába, oda esett kőágyára s arczra fekve zokogott, zokogott keservesen.

De nem látta, de nem hallotta ezt senki. Anika nem ment utána, csak nézte, nézte, lélekzetét visszatartva, keselyü szemekkel nézte a viadalt. Hallotta a tülöknek bömbölését, trombitának harsogását, látta Privoda kapitány közelgését s a Fehér Ördögnek és seregének megfutamodását.

Pokoli kéjnek tüze forrott ereiben, midőn látta, hogy a deli bajnok el nem szalad, hanem megkergeti a szaladókat. Hallotta szavának mennydörgését s látta, a mint a rettenetes tagló zúgva, búgva repül át a légen és sújtja halálra a Fehér Ördögöt. Most jutott eszébe, hogy a deli bajnok bizonyára a rablott leány vőlegénye. Ördög volna, angyal volna, nem lehetne ilyen erős, ilyen bátor. Csak szerelmes vőlegénynek lehet ilyen szíve szerető párjához.

Tőrét előrántá s egy pillanatig azt gondolá: neki meg kell ölni a rablott leányt. Őt és egyedül csak őt magát találja a kurucz vitéz életben és senki mást. Az iszonyú gondolat súlya alatt piros ajkai megnyiladoztak s hófehér fogai közt sziszegve játszott, gyenge habot vert gonosz indulatnak viharos mozgása.

Tőrét visszatette hüvelyébe s gyorsan, könnyen, repdeső szökéssel, mint a madár, mint a zerge, futott le a sziklajárón. Észrevette, hogy Patkós Dani nem ügyel Privoda kapitányra, s ha nem vigyáz, rögtön, nyomban rácz haramiák fogják el őt. Futott, futott lefelé, széttaszigálta maga elől a menekülő haramiákat s oda rebbenve Patkós Dani mellé, megragadta annak vas kezét.

– Jőjjön, jőjjön kelmed, kurucz vitéz uram, én velem, én hajlékomba, ihol la Privoda kapitány, nyomban nyakunkra hág.

S húzta magával Patkós Danit.

VII. MENYASSZONYÁT MÉGIS MEGTALÁLTA.

Patkós Dani csak akkor tekintett Privoda kapitányra s annak marczona seregére. Nem voltak már távolabb kétszáz lépésnyinél s puskáikat, mordályaikat kezdték sütögetni Patkós Dani felé, a menekülők felé. Privoda kapitányról Anikára veté szemét Patkós Dani.

– Susánna hugomat keresem – szólt, – hát te leányzó, mit keressz itt?

– Kelmedet keresem, jőjjön, jőjjön gyorsan, az a másik leány oda fenn van a várban.

Patkós Dani e szóra rohamos sietséggel futott fel a sziklajárón, még Anika is alig tudott nyomában haladni. A menekülő haramiák bámészan, gyáva meghunyászkodással adtak neki helyet maguk között. Két vezérüket megölte, Anika volt vezetője, még gondolatban sem mertek véteni ellene.

Mire fölértek a magasba: akkorra már Privoda kapitány serege nagy félkörben körülállta a feljáró alját s maga Privoda kapitány magas lovon ülve, kézben kivont karddal, erős, harsány hangon így kiáltott fel a két Ördög várába:

– Rablók, kuruczok, haramiák, hitvány kutyák! Fölséges császár parancsolatja szól hozzátok. Pénzt, kincset, fegyvert, minden drága marhát adjatok ki tüstént; vezérteket élve, halva adjátok kezemre, magatok pedig kényre-kegyre jőjjetek le s boruljatok lovam lábaihoz. Különben kifüstöllek benneteket s a ki ellenszegül, száraz ágon szárad meg pokolnak örömére.

Patkós Dani ott állott a magasban a barlang nyilásánál, mellette oldalánál Anika. S Anika felelt Privodának.

– Nem parancsol nekünk sem a császár, sem a generális, sem te magad ribancz. Pénzünk, kincsünk, fegyverünket ki nem adjuk, magunk szereztük, magunk is birjuk; ha kell neked: jere érte, czipellőmnek sarkára fogaidból veretek patkószeget.

Patkós Dani csak hallgatá e gonosz szót s csak nézte az ádáz leányt. Nem szerette hallani a beszédet s maga szólt le Privoda kapitányhoz.

– Privoda kapitány, én vagyok Patkós Dani, Toroczkay István uram ő kegyelmének belső embere, kegyelmednek pedig halálos ellensége. Állok kegyelmed szolgálatára mindenkor, de most nem, mert most egy dologban járunk. Én megöltem Vaszili Negrut, a Fekete Ördögöt és Balyika Niktát, a Fehér Ördögöt, hogy egy szegény hajadon leányzót, kit Szász-Fenesről elraboltak, megszabaditsak. A két Ördögöt megtalálja kegyelmed, ott feküsznek a kövön. Innen tehát most már menjen el kegyelmed békességgel, itt most már jó emberek vannak, majd hírt adok kegyelmednek, mikor lészen találkozásunk.

Privoda kapitány visszakiáltott:

– Kutya vagy, nem ismerlek. Társaidat felakasztatom, magadat karóba huzatlak, úgy nyúzom le bőröd. Azokat a becstelen fehér személyeket pedig meztelenen hajtom be Kolozsvárra, úgy adom át a bakónak.

Patkós Daninak e szavakra megszédült a feje. Iszonyú gondolat villámlott agyán keresztül. Privoda kapitány most őt is haramia számba veszi s vele is, Susánnával is, ha teheti, akként bánik, mint a hogy mondja. Hiszen ő, ő nem fél, de Susánna, de Susánna! Majd leesett onnan a szikla tetejéről, mikor azt elgondolá.

Keserű haraggal nézett szemközt Privodával. Ez volt az ő sorsának rosszra forditója, boldogságának, jövendőjének megölője. Ez gyilkolta meg pakulárjait, ez rabolta el lábas jószágát, e miatt kellett megválni Susánnájától; azért lett ő kurucz, hogy ezzel az emberrel találkozzék. És még most is, annyi keserű harcz után, midőn a két Ördögöt megölte már és Susánnáját haza vihetné, szerelmébe foglalhatná, lelkébe temethetné, most megint ez az ember áll útjában. A szélvész nem ordít úgy, mint ordított az ő szívében a féktelen düh, mikor ez emberre nézett. Kedve lett volna egymagában egy szál karddal lerohanni s szétdarabolni azt, vagy szétdaraboltatni magát általa.

De míg Patkós Dani így évődött, Anika, a boszorkányfajzat nem nyugodott.

A sziklafeljárónak fent a barlang szájánál volt hét kőgrádicsa. E hét darab nagy lapos kő egyetlen kődarabon nyugodott, mely, ha kimozdul helyéből, mind a hét grádicsnak le kellett zuhanni helyéből, és ha lezuhant: akkor emberi teremtésnek lehetetlen volt a barlangba bejutni. A nagy forgó kődarab alatt lyuk volt vájva és a lyukba lőporos szaru volt elhelyezve. Csak a két Ördög tudta ennek titkát és Anika. Csak fel kellett lobbantani a lőport, hogy valamennyien mentve legyenek.

Privoda szavára Anika nem felelt semmit. Hanem befutott a barlangba s kihozott onnan újjnyi hosszu puha pudvát s csiptető közt kis parazsat. Olyan gyorsan járt, senki se vette észre, mit akar. Lefutott a hét lépcsőn, leguggolt egy pillanatra, a taplót beszorítá a szaru szájába s meggyújtá azt. S ekkor felugorva ismét Patkós Dani mellé, oda vonszolá azt egészen a barlang szájához.

– Jőjjön kegyelmed, ide álljon, ide erre a sziklára. Földrengés lesz mindjárt, nagy lesz a veszedelem egy pillanat alatt.

Patkós Dani önkénytelenül engedelmeskedett az ördöngős leánynak s oda állt, a hova állította őt. Anika ekkor elébe állva s két kezét csipőjére téve, éles, harsány hangon lekiáltott Privodához:

– No most már jertek, bitangok, ha van bennetek bátorság. Majd meglátom Privoda, te rácz eb, van-e olyan hosszú a kardod, mint a nyelved, elér-e idáig?

Privoda kapitány azzal felelt e csúfondáros szavakra, hogy mordályával czélba vevé Anikát s miután a lövés eldurrant, az a gonosz leányzó pedig elkaczagta magát, de el nem esett: Privoda rögtön kiadá a parancsot rácz haramiáinak, hogy a feljárón menjenek föl s foglalják el a két Ördög várát. Dühös volt, káromlá az istent és annak szentjeit s toporzékoló lovával oda állt a feljáró aljához, hogy ráczai saját élő és haragvó két szeme előtt vonuljanak föl a rohamra.

Jó Patkós Dani látta a veszedelmet, nem ügyelt Anikának eszeveszett kaczagására, hanem dörgő hangon bekiáltott a barlang üregébe a tétovázó haramia sereghez:

– Előre legények! Tizenöt ember dárdával és muskétával ide áll mellém, harmincz ember tölti a muskétát, a többi pedig készíti a szerszámot és fegyvert. A ki szót nem fogad: két kezemmel vágom innen le lábainál fogva, mint a patkányt.

Zúgott a hang az üregben, mint a mennydörgésnek hangja s a haramiák eszeveszetten ragadták fel fegyvereiket, hogy a parancsot teljesítsék. Tizenöt embernél több nem fért a barlang nyílása előtti sziklalapra s kétannyi is oda tolongott, hogy Patkós Dani rájuk valahogy meg ne haragudjék. Csaknem egymást taszigálták le a hasadék mélyébe.

Dörgött a muskéta a völgyben s a golyók ott fütyörésztek Patkós Dani feje körül a sziklaoldalon; jött fölfelé a rácz, negyven-ötven egymás után, Privoda kapitány onnan alulról, ló hátáról harsány hangon riogatta őket. Szentül hitte, hogy a tordai mészároslegénynyel végkép leszámol ma – úgyis oly sok volt már a rováson.

De bizony nem lett abból semmi.

Mennydörgés és földindulás és rettenetes halálnak veszedelme támadt Anikának gonosz munkájából. A lőpor ott a forgó kő alatt felrobbant, robbanása iszonyú volt; ama síma, hosszú kőlapok, a feljárónak lépcsőkövei ezer darabban repültek a légbe, süvöltve, zúgva, ropogva és csattogva, mintha afféle pokolbeli madarak lettek volna. Óriási füst és kőporfelhő gomolygott fel az ég felé s a nagy sziklahasadéknak üregeiből, hajlásaiból százszorosan dörgött vissza a visszhang, mintha jobbról, balról, közelről és távolról ég leszakadna, hegyek aláomlanának s utolsó ítéletnek tárogatósípja harsogna le a magasból. S zajon és zúgáson, mennydörgésnek és harsogásnak hangján túl hallatszott Anikának vérfagyasztó kaczagása!