Part 2

– Megértettem uram, főkapitány uram, kegyelmed okos parancsolatját s akként lészen engedelmességem, valameddig Patkós Dani lesz becsületes nevem. Hatvan napok multán itthon leszek emberséggel.

Sarkon fordult, nagyot lépett s három lépéssel elérte a fegyverszobának nagy ajtaját. Ott még egyszer visszafordult és szóról-szóra így beszélt:

– Az én istenem megáldja uram kegyelmed békességgel, boldogsággal, igaz ügyünknek nyereségével.

Toroczkay uram buzogányának suhintása felelt meg e szóra. De már jó Patkós Dani nem hallá ezt. Elsietett az ólba; megveregeté, megsimogatá fekete lovát; babcsigás kantárba, sárga szügyellőbe szépen fel is öltözteté, s mint a tüzes szikra, felpattant a nyereg tetejébe. Ugy indula el nagy robogással egérúton a vidályi havasok felé.

Mert hát igaz úton, rendes úton Torda felé és Kolozsvár felé nem mehetett. Vagy a csúf rácz vagy a német őrség itt vagy amott útját állta volna. Hejh pedig ő nagyságos fejedelmét, a kit szemtől szembe még soha sem tisztelhetett, látni akarta minél előbb.

Erdők árnyán, sziklák mélyén, patakok partján, jó utakon, rossz utakon poroszkált előbbre-előbbre. Utas embertől, oláh favágótól, ribancz pakulártól mindenütt gondosan megkérdezé, járt-e itt ellenség, német, rácz vagy haramia? Nagy bizodalom volt a lelkére kötve: okossággal, bölcseséggel kellett ő nagy dolgát intéznie.

Mire leszállt az öreg este szerencsésen beért Asszonyfalvára. Volt egy bajtársa, Létai Gecző, annak lakott itt öreg atyja ura, oda szállott nagy bizodalommal, hogy ő magát kipihenné, éhes lovát jóllakatná s hajnali kakasszónál atyafiságos hálálkodás után tovább menne.

Mene, mendegéle. Lovát itt-ott fényes gyepen, zöld pázsiton harapni engedé. Délfelé állt, magasan járt már a nap is, mikor a hesdáti havason találkozott egy mezitlábos, bolyhos süveges, szurtos képü kecskepakulárral. Megállt az ösvényen s a pakulárt oda inté.

– Héjh, atyafi, jöszte csak ide hamarjában, mi jó ujság van a havason?

– Haj, haj! Csókolom a kezét vitéz uram, tegnap délután megellett a bütykös szarvú kecském, lett neki három kis gödölyéje, ilyet se sokat hallottam még életemben.

– Nincs énnekem erre semmi gondom, hanem arra felelj, mikor hallottad hirét Balyikának?

– Haj, haj! Egyik gödölyém nem érte meg a reggelt, pedig bele is fujtam a szájába, fülét is behasitottam, most nem tudom elgondolni, mi baja lehetett.

– No, no, atyafi, okosan beszélj, mikor járt itt Balyika vagy Vaszili Negru?

– Haj! haj! A Hagymássy uraság ő kegyelme ötven korbácsot üttetett a csürüllyei pópára, bizonyosan gorombán szólt vele.

– Bolond vagy te öcsém, vagy talán tán nagyot hallasz. Balyikáról beszélj, de csak hamarjában.

A pakulár régen apja lehetett volna Patkós Daninak, hanem Patkós Dani kezdett egy kissé haragos lenni. A pakulár nagyon alázatos volt és szemmel vala látható, hogy Balyikáról nem akar beszélni.

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, tíz napig fent voltam a máréi havasokban, csak tegnap jöttem alá, be kell egy kicsit néznem ide Oláh-Rákosra, van két bőröm, megveszi azt az örmény s aztán talán ő tőle hallok majd valamit a világról.

– Két bőröd van öcsém? – szólt Patkós Dani csöndes hangon. – Látod ezt a taglót itt a kápán? Ha te nem szólsz, én pedig ezt a taglót kezembe veszem, hamarjában lesz ám neked ötven dögbőröd is s aztán hegyébe oda teritem a magadét is. Érted most már édes jó atyámfia?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, – szólt a pakulár gondosan körülnézve, – aztán miről kellene nekem beszélnem?

– Hol van most a két Ördög, mikor jártak erre? Erre felelj ficzkó, – szólt Patkós Dani, megsuhogtatván kezében tatárkorbácsát.

A pakulár még egyszer körülnézett, nem hallja-e őt valaki. Kutyája ott állott mellette, azt oldalba rugá s a nyáj után küldé, hogy még az se halljon semmit. Aztán oda állott Patkós Dani mellé.

– Haj, haj, vitéz uram. Szent Miklósra és minden szentekre kérem, hogy engem el ne áruljon. Most harmadnapja ették meg két anyányi gödölyémet, annak van meg a bőre.

– No csak beszélj vén kecsketolvaj. Honnan jöttek, hová mentek, hányan voltak, mit akartak?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, nehéz dolog azt egy nap mind elmondani, kiváltképen az én ostoba fejemnek, mikor nem is tudom.

– Látod ezt meg ezt? – Egy korbácsot és egy erszényt mutatott Patkós Dani e szavak közben.

– Haj, haj, le kell ülnöm, mintha a tűz mellett ülnék, ha megengedi vitéz uram, akkor talán eszembe jut.

Nem is várta az engedelmet, czondráját leteríté, két lábát maga alá kuporítá, tíz nagy csontos, szurtos ujját szemei előtt megmozgatá s így óggott-móggott, alig lehetett megérteni:

– Haj, haj, kik is voltak csak? Itt volt a Romoszán, a Pripon, a Náku, a Bocsát, a Hurgye Iuon. A Mikulitistye Pável is ott volt, hogy esnék le a szikla tetejéről, az törte el az egyik gödölyém lábát a botjával. Itt volt Vakár Onucz, Barbeszku, Totyestyuni, Fravecz, Brád, Kodria, Ráku. Itt volt Dutzu is, de a két ökörszarva nem volt a fejére kötve, hanem a hóna alatt hozta. Itt volt Zsián Petru is, a kinek apját a kekenesi havasban lőtte agyon a rácz haramia. Itt volt Radu Ilie is, a ki a ballábára nagyon sántított. Épen tizennyolczan voltak.

– Hohó vén tolvaj, ez még csak tizenhat, ki volt a másik kettő?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, az egyik volt Balyika Nikta, de az nagyon haragos volt, rá se mertem nézni, ugy fénylett a tüszője, aranyból meg kárbunkulusból volt. Az a félszemü Pásk közel sem mert hozzá jönni, csak messze hátul kullogott, mint a kuvasz, ha rosszat cselekedett. Itt volt Petreszku Anika is, sárga volt a czipellője, piros volt a viganója, rövid puska volt a vállán, hosszu kés volt a derekán, haj, haj, de jó az isten, hogy nem az én feleségem!

– Hát a Fekete Ördög nem volt velük?

– Haj, haj, messze volt az a morgai havasokban, annak Kajnamál felé kellett Szász-Fenesre menni.

De már ezt a szót meghallotta jó Patkós Daninak fekete lova is. Nagyot ugrott erre a szóra, mintha tudta volna, hogy Szász-Fenesen van a szép Susánna.

Patkós Dani rendbeszedte babcsigás kantárát, odaléptetett a guggoló pakulár mellé, lehajolt utána s egyik kezével belemarkolt a pakulár félfülébe és féltarkójába. A fül és a tarkó fölemelkedett a lóra s utána jött a pakulár is. Csakhogy a fül és a tarkó hallgatott, a pakulár pedig orditott olyan hangon, hogy valamennyi kecske abbahagyta a rágicsálást s buta, kék szemekkel bámult a gazdára. A pakulár kapálózott, mint az egér, ha macska fut vele.

Patkós Dani nem szólt egyet sem, hanem fület, tarkót és pakulárt szép csendesen ismét letett a czondrára és csak akkor mondá mély, reszkető, csöndes hangon:

– Hallod-e kutya, eddig tréfaszámba vettelek, hanem ha most mindjárt meg nem vallasz mindent: pópa nélkül, harangszó nélkül döglelkednek itt lesz utolsó itélete. Mit keresett a két Ördög Szász-Fenesen?

– Haj, haj, vitéz uram, csókolom a telekes bocskorának kötőszíját, most már meg kell halnom; Mikola László urunk ő kegyelmét akarták felprédálni, bár a jóságos uristen gátot vetett volna az utjukba. Haj, haj, leszakadt a fülem.

– Mikor történt ez?

– Haj, haj, nem tudom én azt, harmadnapja voltak nálam. Ha szándékjuk elsült, tegnap estére kellett a veszedelemnek megtörténni.

Patkós Dani elővette erszényét, odavágta azt a nyöszörgő pakulár mellé, s rá se nézvén többé, tüzes fekete lovának oldalába öt csillagos sarkantyúját belevágta s úgy elrohant Oláh-Fenes felé, mint a vihar, mint az átok, mint az istenharag, mintha maga, lova megbomlott volna örökre. Dolmány uszott, csótár repült, kőszikla szikrát hányt robogó nyomában. Jaj neked jó Patkós Dani, ha megbotlasz sziklahasadékon; jaj neked két Ördög, ha most szembe találsz jönni a haragos fenevaddal.

De a két Ördög nem jött vele szembe.

III. A KÉT ÖRDÖG.

Az egyik volt Balyika Nikta. Ott született, ott nevelkedett föl Mező-Bánd körül a moriului havasokban. Tolvaj apától, tisztátalan asszonyi állattól eredve, istent nem ismert, embert nem tisztelt, lelkét odaadá a gonosznak, ha ugyan volt lelke az istentelennek. Nem szeretett semmit, nem gyönyörködött semmi jóban, gyenge fát kivágta, gyenge állatot megöldösé, nyíló virágot eltaposá, saját öcscsét a Kapus vizébe belefojtá s aztán lett haramia. Fehér bőre, fehér czondrája, még bocskora is fehér szattyánbőrből: elnevezték őt Fehér Ördögnek. Aranyos völgyén, Kapus mentén, Szamos mellett, Maros környékén, völgyeken és havasokban, szántó-vetők és pakulárok, katonák és békességes emberek csak e név alatt tudták, igaz nevét nem is ismerték már. Olyan magas volt, mint a szálfa; olyan erős volt, mint a bika, megriasztá az embereket, féltek tőle, mint a jégesőtől, néha-néha egész serege volt, mint a generálisnak.

A másik Ördög volt Vaszili Negru. Messze, messze napnyugot felé van egy óriáshegy, a Piatra Babi. Ennek egyik szakadékában sűrű fenyvek, sűrű tölgyek árnyán fakad egy forrásvíz, a Jáda patak vize. E forrásvíz mellett nyomorult kunyhóban lakott a vén Negru összetöpörödött vén feleségével. Kecskét őrzött, málét evett, tejet ivott, hanem azért mind a tizenkét gyermekét haramiának nevelé. Vaszili volt a hetedik gyermeke. Fekete volt, mint a bivaly, s erős, mint a vas. A többi gyereket erre-amarra, kuruczok és labanczok, nemes urak és szolgáló emberek agyon verték, maga maradt Vaszili. Ennek nem ártott se hideg, se meleg, se szomjuság, se éhség, se üldözés, se fegyver. Maga is, serege is menten maradt minden veszedelemtől. Elnevezték Fekete Ördögnek. Maga örült legjobban ez utálatos névnek.

Hejh a Fehér Ördög és a Fekete Ördög réges régen hallották már egymás hirét, réges régen akartak már szemközt állni, hogy megmarhassák egymást, mint két dühös farkas. Szegény népnek örömére ez lett volna legjobb, de nem ezt cselekedte a két istentelen haramiavezér. Hanem azt cselekedte, hogy kezet fogtak egymással Lapiskánál az erdőszélben, és miután jól megnézték, jól megrázták egymást, és egyik se találtatott erősebbnek mint a másik: vérben, istenkáromlásban, pokolnak örömére, gonosz lélek sugalmára örök szövetséget kötöttek egymással.

Sok gonosz cselekedetnek lett e szövetség szülőanyja. Siralommal és keserüséggel emlékezik erre szegény Erdélyország. Kiváltképen pedig annálfogva is, mert a labancz generálisok, Rabutin és Steinville, ármányos lélekkel szemet hunytak a két Ördög csúfságaira. Csak az igaz ügynek szószólói, nemes urak, istennek szolgái, becsületes magyar városok békés polgárai itták meg a levét mind e gonosz erőszakoskodásnak és incselkedésnek.

Nemes Torda városába háromszor is nagy erővel berontottak, a város népét halálos ijedelembe ejtették, s mig a haramiák egyik része üszköt vetett a városra, a másik rész addig fegyverrel dolgozott, nagy sok becses zsákmányt hurczolván el magával a hasadékba. Dolgaikat mindenkor oly vigyázatos praktikával intézték, hogy soha rajta nem vesztettek. Ha egy-két ribancz haramia egyszer-másszor ott hagyta is a fogát, annyi volt az, mint a semmi. A kit olykor-olykor elfogtanak: no azt ugyan hamarjában száraz fára akasztották a város végén, de azért a két ördög serege inkább szaporodott, mintsem fogyatkozott volna.

Ellátogattak ők messzebb vidékre is. Kolozsvármegyében úgy rohanták meg Bátor-falvát, mint valami dúvadak. A nemes urak házait felprédálták, az udvarokat és szérüket felgyujtogatták s aztán nekiestek isten egyházának is. A jólelkü, istenes életű öreg papot halálra kínozták, a Fekete Ördög félmázsás nagy pörölylyel a templom ajtaját beszakasztá s ádáz lélekkel nem kimélé még az úr asztalát sem, sőt inkább az arany és ezüst edényeket, drága kelyheket, a gyönyörüséges asztalteritőket magával elvivé.

Néha-néha kitanulhatatlan cselfogással éltenek. A tolvaj, haramia népnek szép Erdélyországban ősi megrögzött szokása volt gonosz vállalatait napközben vagy alkonyat felé vagy késő este, de mindig éjfél előtt hajtani végre. Arra nem volt példa, hogy valahova hajnalban vagy kora reggel rontottak volna be. De a Fehér Ördög és Fekete Ördög még e szokást sem tisztelé. Nagy-Ajtát piros hajnalban támadták meg, mikoron még a nemes urak nyugodalmas ágyas-házukban pihentenek. Donáth Miklós uram ő kegyelme ugyan két haramiát agyonlőtt, egynek fejét pedig fokosával ketté hasitotta, s ekként lóra kapván megmeneküle, de ifjabbik testvérje, Donáth Balázs, nem volt oly szerencsés s őt az istentelen latrok halálra kínozák.

De ki tudná mind elmondani szerit-számát mindannak, a mit ezek esztendőknek folyása alatt elkövetének.

Utoljára már egy hallatlan vakmerőségre is vetemedtek, melyhez hasonlatos dolog Erdélyországban sem azelőtt, sem azóta soha nem történt. Tudni kell ugyanis, hogy a két Ördög várat épített magának, valóságos kőből rakott várat, hogy ragadmányaikat ott hordanák össze, s fejüket, mikor nekik tetszik, ott hajtanák nyugodalomra.

A tordai hasadékban kiválasztották maguknak a legnagyobb barlangot. Rettenetes erőfeszitéssel, csavargós lépcsővel alkalmas utat készítettek a barlang nyílásához. A lépcsőnek két oldalához nagy kövekből falakat illesztettek s a falakat lőréssel látták el. A barlang nyílását befalazták, csak egy ajtót hagytak rajta. De a barlang üregeit kitisztogatták s egérútat készítettek maguknak az indali völgy felé a megmérhetlen szikla alatt. Egérútjuk külső nyílását senki sem ismeré, úgy el volt az rejtve rettenetes szakadékok közt sürü bozót árnyékában.

A barlangnak sok ürege volt. Minden üreg egy-egy palotává lőn elkeresztelve. Ez az őrség palotája, ez a pihenő legénység palotája, ez a kincstár, ez az éléstár, ez a vigadó palota, ez a Fehér Ördög, amaz a Fekete Ördög ágyasháza. Így beszéltek maguk között istentelen ebfajtái. Volt egy oltáros házuk is, melyben az elrablott templomi ékességekből egy kis templomot akart egyik-másik gyávább lelkű haramia berendezni. Egy nagy követ el is neveztek oltárnak, le is terítették drága terítővel s fel is állitottak rá egy aranyfeszületet.

De mit tett erre a Fekete Ördög? Nem szerette ő azt, hogy legényei istent forgatják gonosz elméjükben, fogott tehát fekete macskát, agyoncsapta, száraz ágra, meleg napra kiakasztá, s mikoron már egészen megszáradt: titkon, észrevétlenül a feszületre helyezé azt. Hát a mikor istenhez térni akaró legényei letérdelnek a feszület előtt imádkozni s szemüket ráveték a feszületre: ime fekete macska vicsorgott le rájuk meztelen fogaival. Nosza lőn köztük nagy riadás, majd hogy halálba nem szaladának.

Ime ily pogány fajzat támadta meg Mikola László uramat Szász-Fenesen.

Tudni kell pedig, hogy Mikola László uramnak szászfenesi udvara akként épittetett hajdanában, istenben boldogult Mikola Péter urunk idejében, hogy az néminemü katonai erősségnek is beillenék. Szabad helyen, dombos helyen állott, a kastélynak falai mind megannyi bástyafalat képezének; a bástyák körül mély és széles árok nyujtózkodott végig, az árokba szabadon be- és kijárhatott a Szamos vize azon a széles csatornán, melyet szintén Mikola Péter urunk huzatott tótfalvi jobbágyaival és szász-fenesi szolgáló embereivel. A két Ördög valamennyi ördög segítségével se tudott volna ide behatolni, ha a felvonó hid idejekorán felhuzatik s az udvarbeli őrség elegendő számban és éberségben megállja a helyét.

Hanem hát mégis megtörtént a nagy veszedelem. Bizonyára így akarta isten az ő kitanulhatatlan bölcseségében.

Volt az udvarban fegyverfogható férfi-ember elegendő.

Ott volt Szapora Máté várnagy uram két erős legénynyel. Ott volt három rendszolga, egyik ugyan öregecske már, de a többi javabeli. Ott volt hat lovász, két lóhajtó, tíz csatlós, három étekfogó s vagy tizenöt szolgáló ember, a kiket rendesen Szapora Máté uram szokott berendelni már nehány hét óta, a mióta tudniillik Kerecsédy udvarbiró uram betegen fekszik ágyasházában.

Mostan pedig még többen is valának együtt. Épen Klára napja következett, Mikola Lászlóné asszonyom ő kegyelmének nevenapja, melynek örömére évenkinti tisztes szokás szerint meg kellett ülni a lélekvidámító vendégséget. Bejöttek azért az udvarba néhányan azok közül is, kik ottan nem lakozának, de a kik a vendégségről elmaradni sehogy sem akartak, mert az elmaradás méltán a háziasszony ő kegyelme iránt való nagy tiszteletlenségnek tekintetett volna. Így jövének be jó idején tiszteletes, tudós Kerellei Ádám prédikátor uram az ő szeretett hitestársával és ifjú ember káplánjával, továbbá Gábor deák harmadmagával, végre Szász-Lónáról, Gyaluról és Oláh-Fenesről is egynéhányan, atyafiak, szomszédok és jó ismerősök. Még szerencsének mondható, hogy az országos főemberekből való atyafiság amaz ármányos Steinville generális meghívására Kolozsvártt időzött valami ünnepélyen vagy tanácskozáson, különben a két haramia még azokat is megcsúfolta volna. Két vallon lovas tiszti ember, egy kapitány és egy zászlótartó szintén bejöttek az udvarba, jól tudván, hogy Mikola László uram itt a német sereg torkában császárnak hódola s császár iránt való hűségét Steinville generálisnak bejelenté. Ők is nyavalyások épen a legrosszabb időben jövének.

A két haramia nagy előrelátással hajtá végre ő gonosz cselekedetét.

A Fehér Ördög már déltájban leszállt a tótfalusi havasról s a délutáni órákban a szászfenesi szőlőkben rejtőzködött. Rögtön elküldé azonban Zsián Petrut, hogy a fenesi gázlón átmenve, a kajnamáli uton keresse meg a Fekete Ördögöt s mondja meg neki, hogy napnyugta után egy órára a kastély árka mellett levő füzesbe és rekettyésbe jőjjön embereivel.

Minden ekképen történt. A Fehér Ördög volt huszadmagával. Alkonyodás közben egyenként szállingózva észrevétlenül összejöttek a füzesben és rekettyésben.

Húsz erős haramiát, a legbátrabbak közül valót, fejszével és mordályokkal fölfegyverezve az útra állitának, mely a faluból az udvarba vezetett. Ha jobbágynak eszébe jutna ura segítségére szaladni, az a húsz legény állja majd útját. A Fehér Ördög volt vezérük.

A Fekete Ördög maga ólálkodott a felvonóhid felé, hogy megnézze, nyitva-e a kapu. A kapu be volt zárva, de a híd még nem volt felhúzva. Visszament a Fehér Ördöghöz tanácsot tartani. A Fehér Ördög rettenetes fokosára támasztá csontos állát, egy perczig gondolkodott s aztán Anikát szólítá oda. Anika ugrándozva futott hozzá. Két gonosz szeme tündöklött a holdvilágnál.

– Anika, – mondá a Fehér Ördög, – nekünk nyitott kapun kell bemennünk. Nem szeretek törni-zúzni, ha simán is bejuthatok. Eredj a hídra s nyittasd fel a kaput, úgy a hogy tudod.

– Akár mindjárt is meglesz az, Nikta bátya. Hanem hát tudod-e, mit mondok? Nem megy ám ez csak úgy ingyenszámban. Van ám ennek ára – hé, Nikta bátyó. Erről beszéljünk legelőször.

– No csak beszélj, de hamar beszélj, mert én hamar megharagszom.

– Haragszol vagy nem haragszol, az nekem egészen mindegy. Enyém leszen két gelezna, egyik nyusztból, a másik petymegből. Enyém leszen három islógos ing, a kit asszonyom ő kegyelme viselt. Enyém leszen egy veres bársony suba, két pár ránczos veres sarú, egy jóféle gyöngyös csupos korona, két táréfátyol, három gyolcs rokolya, egy arany szegélyű gyenge patyolat, két karikagyürü, egy köves gyűrű, egy ezüst hólyagos tű, egy rend fekete kláris öv.

– Bolond vagy. Lemetszek huszonnégy fület, zsinórra fűzöm, nyakadba akasztom, ez is a tied lesz.

– Mondtam, megmondtam. A mit megmondtam: az nem megy a tordai örmény kezébe. Fogadod-e ezt Nikta bátyó, fogadod-e ezt Vaszili bátyó?

– Fogadjuk, fogadjuk, pukkadj meg, ne ordíts már, lódulj. – Szólt dühödten a két Ördög.

– Hohó, több is van még. Onuczot nem bántjátok, agyon nem csapjátok, még csak meg se kínozzátok, s a kiért én szót emelek s a kiért Onucz könyörög, mindaz életben marad. Fogadod-e Nikta bátyó, fogadod-e Vaszili bátyó?

– Fogadjuk, fogadjuk, de nyargalj most már – szólt a Fehér Ördög – mert különben lerántom viganódat s meztelenűl a kutyáknak adlak.

Anika oda ugrott a Fehér Ördöghöz, megfogta bajuszát, megránczigálta istenesen s szeme közé nézett a Fekete Ördögnek és így szólt hozzá:

– Te is fogadod Vaszili bátyó?

A Fekete Ördög fogait csikorgatá, de mégis csak azt mondá: Fogadom én is.

Erre az ördöngős lány elereszté a Fehér Ördög bajuszát s egy könnyü ugrással elindult a kapu felé. Vissza se nézve, csak annyit mondott:

– Radu, Náku, Pripon, Dutzu velem jöttök.

A négy haramia, mintha tüzes tapló lett volna fülében, úgy ugrott a leány után.

Ez a lány az ördögökkel állt czimboraságban, de a pokolbéli ördögökkel. Sem istentől, sem embertől meg nem ijedt, kedvese volt Balyikának, de rettegett tőle minden haramia, még maga a két haramia-kapitány is. Lőtt és vágott minden ellenkező szóra s kezet emelni ellene senki sem merészelt. Szép volt, mintha angyalnak készült volna; gonosz volt, mint egy kaján asszonyszemély. Gonosz indulata változandó volt, mint az időjárás. Ha megbőszült: halomra ölette a csecsemőt is; ha jókedve volt, szabadon ereszté halálos ellenségét, de Onuczot, édes testvérbátyját, igazán szerette.

Ez az Onucz Mikola László uramnak állott szolgálatában. Sok ideig csak szolgáló ember volt, kit Kerecsédy udvarbiró uram rendelt be a fenesi udvarba, de később lovászszá, majd kapussá lett jámborságos életének s szófogadó, ügyes magaviseletének miatta, urunknak és asszonyunknak kegyelméből. Sőt volt szó már arról is, hogy vagy étekfogónak, vagy az öreg rendszolga helyett rendszolgának a palotába hívják, a mi pedig szegény szelistei jobbágygyereknek ily fiatal korban mindenesetre nagy tisztesség.

Segíti ördög ő fiait. Ama siralmas napon az esteli órában épen Petreszku Onucz volt a kapusszolgálaton. Egyedül üldögélt a kapuboltozat melletti kis szobában és már azon gondolkodott, nem volna-e jó felhúzni a hidat, midőn Petreszku Anika négy haramiával a kapuhoz lopózott.

A négy haramia a felvonó híd mellé kuporodott, hogy a kapus-ablakon át meg ne láthassák őket. Anika nagy bátorsággal odament az ablakhoz s megkoczogtatá annak fatábláját.

– Hejh kapusok, hejh várnagy uram, ki van itthon, ki nyit kaput? – kiáltott büszke hangon.

Onucz kitekintett az ablakon s első szempillantásra megismerte Anikát.

– Te vagy az Anika? Oh a rossz lélek hordoz itt, nem is a jó. Gyere, gyere, hadd öleljelek meg. Oh te istentelen, de czifra a ruhád, kit öltetek meg megint?

Csak ugy futott együgyü bolondja, hogy az ajtót felnyithassa, pedig hiszen, ha eszénél lett volna, jól tudhatá, hogy rossz életü huga mire adta fejét.

Alig csikordult meg a nagy tölgyfakapu sarka: a négy haramia felugrott a hidra, egy lódulással benn termett a kapu alatt s a gyámoltalan Onucz még istenhez sem fohászkodhatott, még nyálát sem nyelhette el, már úgy meg volt kötözve, hogy mozdulni sem tudott. Keze, lába farkasgúzsba téve, úgy tették le a pad alá. Ott csókolta meg Anika is, átkozott boszorkánya.

Dutzu nagyot füttyentett. A füttyentésre előrohant a negyven haramia, néhány lovászt, csatlóst és szolgáló embert, kik a zajra elfutottak, hamarjában főbe vertek s minden kijárást és őrhelyet elfoglalva, rohantak a nagy palotába, hogy Mikola László uramat és asszonyomat ő kegyelmüket kirabolnák.

Nosza lőn most sírás, rívás, asszonysikongatás, fegyverbiró embereknek rettenetes vérengző viaskodása, mintha csak az utolsó itélet szakadt volna le a szászfenesi udvarra. Szegény szépséges kis Susánna, ha őt most a Patkós Dani látta volna Fekete Ördög vaskarjai között!

IV. MIKOLA URAM HÁZÁNAK VESZEDELME.

Patkós Dani nem látta azt.

Neki eresztett kantárral, mennydörgő robogással, két haragos szeméből csak úgy omlott ki az indulat villáma: így vágtatott, így ért oda a szászfenesi vár kapuja elé. Hanyatlóban volt már a nap. Szászfenesi népség, szeme-szája tátva, csoportokban nyöszörgött és jajveszékelt a kapu előtti gyepes téren. Vén asszonyok kezeiket tördelték, kis gyermekek sikoltoztak, jobbágy-emberek fejüket csóválták, mind valamennyien istent emlegették, hanem azért meg nem mozdult volna arról a helyről egyetlen egy se. Reggel óta sopánkodnak ott már az uraság veszedelmén. Mint a villám, ha oda üt, a hol épen nem várakoznak rá: úgy robbant közéjük jó Patkós Daninak fekete lova. Fekete volt a szőre, de sűrű habtól, tajtékfoszlányoktól mégis egészen tarkának látszott. Megriadva, sikoltozva ugrott szét a népség Megállt a ló, inai reszkettek, Patkós Dani szemet vetett egy hórihorgas léhütőre.

– Hol a két Ördög, ficzkó?