Part 17

– Hát azt tudod-e, miért van ennek hat lába?

A lánynak tátva marad a szája e kérdésre. Ragyogó két nagy szemét rámereszti a tudós szakértőre. Bámul.

– No csak ne bámészkodjál, hanem felelj szaporán!

– Én mondjam azt meg, miért van a cserebogárnak hat lába? Hogy tudhassam én azt? Bizonyosan azért van, mert isten úgy teremtette.

Van-e olyan tudós a földön, a ki megmondhatná, miért van a cserebogárnak hat lába? S születik-e olyan tudós valaha, míg a világ világ lesz?

Mindegy. A lány oktalan felelete jegyzőkönyvbe iktattatik. Az ily feleletek nyers anyagot képeznek. E nyers anyagból fog egykor kikelni a szakértői vélemény, mely megállapítja, ép elméjü-e a lány?

Azonban a szakértő tudósok fő feladata mégis csak abban áll, kutassák ki, vajon volt-e, lehetett-e valaha a lánynak kicsinyje? Szült-e igazán valamikor vagy csak a nemes vármegyét bolonditja?

Szorongó szivvel tiltakozik a lány minden további megfigyelés ellen.

Egyik napon megint bizalommal fordul a káplárhoz.

– Káplár ur, kérem a jó istenre, mondja meg nekem, nem lehetne másként az én igazságomat kitalálni? El kell nekem az orvos urak előtt mindent apróra beszélnem?

– Te csak engedelmeskedjél édes lányom mindenben. Senki se tudja azt előre megmondani, mi lesz a javadra, mi lesz a terhedre. De bizonyosan terhedre lenne, ha huzódoznál.

Megszokta a lány a szófogadást. Más kezelába volt kis gyerekségétől. Most meg nagy vétkének súlya alatt még úgy se szabad ellenállnia semminek.

Össze-vissza vizsgálták az orvosszakértők úgy, a hogy a tudomány parancsolja. A hogy a halottat szokás. Csak épen hogy föl nem darabolták. A mihez pedig igazán kedvük lett volna.

Egy szóval se mondták meg neki, hogy ifju testén mit szemlélgetnek s miért szemlélgetnek. Csak a végén tértek rá a kérdésre.

– Ismered-e az ujszülött kis gyereket? Tudod-e, hogy kell vele bánni?

– Hogyne tudnám, hiszen nekem is volt egy édes kis gyerekem.

A két tudós szakértő összenéz. Ime a rögeszme a lánynál. Még nem is kérdik: már is gyermekére tér át.

– Látod-e néha kis gyerekedet?

A lányból kitör a köny.

– Hogy láthatnám én azt? Elvette már tőlem az isten örökre az én nagy bűnöm miatt. Oh bár csak láthatnám még egyszer! Ha néha behunyom szemeimet, ha rám nehezedik az álom és a sötétség, sokszor mintha jönne hozzám messziről, mintha ölembe ülne, nyakamat átkarolná s édes piros ajkaival összecsókolgatna. Beszélget is hozzám, játszadozik is előttem, a lelkem repes az örömtől. Máskor meg ott látom az ó-téglavető gödörben a haraszt alatt, mintha csöndesen aludnék s két aranyos kis kezét kitárná én felém. Néha pedig azzal büntet az isten, mintha ott látnám meghalva, megfagyva, szétmarczangolva s nem tudom fölkelteni, uj életre hozni. Elfutok tőle, megint visszafutok hozzá, erőm még se fogy el, se nem segithetek, se vele együtt meg nem halhatok. Mikor fölébredek, mikor a börtön ablakán át bejön a világosság, sokszor nedves a fejem alja hulló könyeimtől.

Elég!

A két tudós szakértő most már mindent tud. Ismeri a lánynak testét-lelkét, minden gondolatát. Jegyzőkönyvük megtelik mindenféle ákom-bákommal s ott hagyják a lányt börtönében. Eltávoznak irásba foglalni a véleményt.

Érdekes az eset. A törvényszéki orvostan ugyan ismer már efféle eseteket. De ez is alkalmas arra, hogy a szaklapokban leírják, részletesen ismertessék. Hadd gyarapodjék vele a tudomány nálunk is, idegen országban is.

Egy nap, két nap a kaszinóban is arról foly a beszéd. Az esküdt urat közös erővel és általános derültség közt kinevezik tökfilkónak, a miért egy szegény leányt másfél esztendeig faggat s még se veszi észre, hogy elméje meg van háborodva. Pedig betegsége már jó előre is haladt, rögeszméi mellett már látásai is vannak.

Megtudja az esetet az egész város. Megtudja a Három Grátia is.

A három Bödönkuthy agg kisasszony.

Sohasem volt három szelidebb és kedvesebb lélek, mint ez a három agg kisasszony. Az Eszti, a Juszti és a Manczi kisasszony. Nagyon benne voltak már az időben. Jómóduak voltak, együtt laktak, sohasem ment férjhez egyikük se. Így maradtak pártában. Minden jótékonysági női fáradozásnak s névtelen áldozatnak ők állottak az élén. Az egyik kissé kancsal volt, a másik kissé biczczent az egyik lábára, a harmadik kissé czipóhátu volt, de mind e fogyatkozásokat alig lehetett észrevenni. A dévaj megyei fiatalság valamikor régen mégis elnevezte őket a Három Grátiának. E név rajtuk is maradt, noha azért tisztelte, becsülte őket mindenki.

Ők is meghallották Gergő Zsuzsi esetét. A megyei főorvos házi orvosuk volt, elbeszélte nekik részletesen.

Megkérdezték a káplárt is. Hogy viseli magát az a lány? Csakugyan háborodott elméjü-e a boldogtalan?

– Úgy kell lenni tekintetes kisasszonyaim, mert az orvos urak úgy mondják. De én ugyan egy óráig se hiszem. Olyan tiszta annak az elméje, mint a napvilág.

A káplár tudatlan, tanulatlan ember, az ő szavára ugyan semmit se lehet adni. De a Három Grátia azért mégis fölkeresi az alispánt, a ki maga is agglegény, hogy azt a szerencsétlen lányt, ha kiszabadul, a vármegye ne verje ki az utczára, hanem adja át nekik. Ők, ha birnak vele, majd gondját viselik.

Úgy is lett, a hogy a három jó lélek kivánta.

A szakértő orvos urak elkészültek véleményükkel egy hét alatt, a biróság elkészült határozatával egy hónap alatt.

A tudós szakértők kimondták, hogy Gergő Zsuzsánna huszonkét éves helvét hitvallásu hajadon leányzó, mérsékelten táplált nőcseléd, ez idő szerint vizgálati fogoly, irni-olvasni tud, elemi iskoláztatásban részesült, kezdetleges ismeretekkel bír, ez idő szerint minden heveny kórtól mentes állapotban van ugyan, de agya nemi idegbántalmak által megtámadva, valószinüleg öröklött hajlamok által is elősegítve, kezdődő és gyógyíthatlan elmebetegség tüneteit tanusitja; elmebetegsége a rögeszme alakjában jelentkezik, a rögeszméhez már káprázatok, csábeszmék, látások csatlakoznak; gyakran szomoru és siránkozó, borult kedélyü s önmagát kárhoztató; súlyos önvád nehézségeit érzi s betegsége a tovább fejlődésben előre láthatólag az üldözési kórság alakját fogja magára ölteni; s ámbár mutatkoznak némi jelek, mintha valamikor terhes állapotban lett volna, de minthogy sem külsőleg, sem belsőleg semmi kétségtelen szervi változás vagy tárgyi jelenség arra nézve, hogy valaha egészséges gyermeket szült volna, világosan fölfedezhető nem volt: ennélfogva önmagát gyermekelhagyással terhelő vallomásai másnak, mint agybántalmai kifolyásának nem tekinthetők.

Ezen az alapon hozta meg a biróság is a maga jól megfontolt igazságos határozatát. A boldogtalan teremtés ellen a gyermekkitevés és emberölés vádját saját beismerése daczára se találta igazoltnak, sőt ha vallomása mindenben igaz volna is, másfél évre terjedő vizsgálati fogsága által úgy kell őt tekinteni, mintha büntetését már kiállotta volna; figyelembe véve tehát a szakértői véleményt is, a mely szerint gyógyíthatlan agybetegségben szenved, őt ártatlannak kellett találni s ügyét megszüntetni. A költségeket a vármegye pénztára viseli.

A lányt fölvezették a biróság elé s kihirdették előtte a határozatot.

Egy szót se értett belőle, kivált mikor már a szakértői véleményt is felolvasták előtte.

Csak akkor értette meg sorsát, a mikor az elnök jól összeszidta s komolyan megintette, hogy máskor ne tegye lóvá a nemes vármegyét.

Lett volna ugyan még szava is, kérdése is a nemes vármegyéhez, de az elnök intett kezével, a káplár karon fogta a szegény lányt, meg sem állt vele a Három Grátia lakásáig.

Ott állt a folyosón mind az Eszti, mind a Juszti, mind a Manczi kisasszony. Részvét és mosoly volt jó arczukon.

– Imhol tekintetes kisasszonyaim, elhoztam Gergő Zsuzsit. Csókolom a kezüket.

– Hozott isten szegény leányzó, ne félj nálunk semmitől, a vármegye nekünk adott, meglehetsz minálunk tisztességgel, mi megbecsüljük a jó cselédleányt.

A káplár megitta pohár borát, megtörülte a bajuszát, kezet csókolt a kisasszonyoknak s elment útjára.

A lány is kezet csókolt úrnőinek. Most már szabad volt. A világ törvényétől most már nem félhetett. De a szomoruság azért ott lakott szivében.

– Nem vagyok én elmeháborodott, hanem szerencsétlen vagyok. Meglássák ezt kegyes kisasszonyaim!

Fölruházkodott azonnal. Úrnői ellátták mindennel. Egy hónap mulva a szelid szó, a tápláló étel, a szabad levegő, istennek ragyogó napja és a szorgalmas munkásság visszaadta a lánynak az arcz minden üdeségét. De úrnői is látták, hogy sohase volt jobb cselédjük az életben.

X.

Az asszonytermészet, hiába, csak asszonytermészet. Megtagadni azt nem tudja semmiféle asszony. S ámbár a Három Grátia egyike se volt még asszony, hanem tisztes kora daczára mindegyik csak hajadon: mindamellett, sőt annál inkább nagy volt bennök a kiváncsiság.

Hányszor megmondta, mennyire lelkükre kötötte házi orvosuk, hogy szegény Gergő Zsuzsi előtt gyerekéről elő ne hozakodjanak, mert ezzel csak rögeszméjébe zökkentik vissza, csak betegségét fokozzák és siettetik! Szót nem fogadtak volna s kiváncsiságukat el nem fojtották volna a világért se.

Mikor a hetek multak egymásután s látták, hogy a lány szelid, dolgos, szófogadó, otthonülő, mindenhez értő, mindig éber s hűséges, mintha mellettük nőtt volna fel: egy napon maguk közt érett megfontolás után elhatározták, hogy mégis előhozzák a gyereket. Lehetetlennek tartották, hogy ebből baj támadjon. Eszti volt a legidősebb, őt bizták meg a hősi vállalat végrehajtásával.

Egyik délután behivta a lányt a szobába, maga mellé ültette s kötött, varrt, horgolt, tűzött-fűzött és társalgott vele órákig. S mikor már csaknem testvéri bizodalom gerjedt bennük egymás iránt, csak előállott a szóval.

– Elfelejtetted-e már, édes lányom, a te kis gyermekedet?

– Nem felejtem én azt el soha a mig élek.

– Oh édes lányom, ne gondolj rá többé, hiszen a doktor urak megmondták, nem volt neked soha piczinyed.

A lány letette a pamutfonalat ölébe s fájdalmas merengéssel kinézett az ablakon.

– Azt mondták, az igaz. Bizonyosan azért mondták, hogy a vármegye megunta már a velem való vesződséget. Aztán honnan is tudhatnák ők, hogy nekem piczinyem volt?

– Az előtt senkinek se beszéltél róla?

– Hogyne beszéltem volna! A herendi kocsmárosnénak is beszéltem.

Egyszerre felugrott ülő helyéből. Arcza elborult, elkomorodott.

– Nini kegyes kisasszonyaim, most jut eszembe csunya hálátlanságom. A herendi kocsmárosné szivesen fogadott; ételt, meleg szobát, munkát, enyhelyet adott, mikor velem a szerencsétlenség megtörtént s én ezt még meg se köszöntem, meg se fizettem, le se szolgáltam. Engedjék meg jóságos kisasszonyaim, hogy én egy vagy két napra elmenjek Herendre. Visszajövök becsülettel!

A három Grátia csak elbámult ez okos szavakon. Mikor a lány felugrott ültéből: azt gondolták, kitört rajta betegsége. S ime, mily szépen, okosan tisztességesen gondolkozik!

Megengedték neki. Miért ne engedték volna meg? A lánynak csak jót tesz a kirándulás s aztán ki láthat a jövőbe? El nem lehet ugyan hinni, hogy a tudós orvosok tévedtek volna: azonban mégis különös dolog lesz, ha a herendi kocsmárosnéval találkozik, a ki szintén tudott a kis gyerekről. Lelkükre fogadták azonban, hogy házi orvosuknak, a megyei főorvosnak egy szót se szólnak, mert különben összeszidja őket kegyetlenül.

A legközelebbi pénteki heti vásárkor felöltözött a lány egyszerüen és csinosan, fölkéredzkedett néhány krajczárért egy szent-gáli kocsira s ment Herendre.

Egyenesen oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.

– No mit akarsz lányom?

Dehogy ismerte volna föl a jól öltözött szép leányban azt a kétségbeesett anyát, a ki másfél esztendő előtt éjszakai szállást kért tőle – éhesen, betegen, rongyos ruhában, förgeteges estén.

– Én vagyok az a szegény lány, a kinek nagyasszonyom ádventkor mult esztendeje olyan jó szivvel adott ételt, italt, meleg tanyát s még azt is megengedte, hogy piczinyemet ide hozzam. Megverne az isten, ha én ezt valaha elfelejthetném. Azért jöttem most, hogy szívem szerint megköszönjem, a költségem megfizessem, vagy háladatosan megszolgáljam.

A kocsmárosné nagyasszony elnevette magát.

– Oh te kerge! Mintha én azt nem szivesen tettem volna! Nekem ugyan ne fizess, ne is dolgozzál érte. Akkor ugyan rossz lánynak tartottalak, hogy vissza nem jöttél, de már azt régen elfeledtem. Most meg látom, jóravaló lány vagy, meg is érdemletted.

A beszélgetés alatt oda jött a kocsmáros is. Most már ő is bele szólt.

– De hát miért is nem hoztad ide lányom a piczinyedet?

A lány lesütött szemmel, szomorú arczczal, csöndes hangon felelt.

– Az isten megvert nagy bűnömért. Sokat szenvedtem én a miatt. Nem gyógyult meg az én szivem most se. Nem találtam meg édes aranyom piczinyemet, azért nem jöttem vissza. Elveszett bizonyosan.

A kocsmáros oda néz a nagyasszonyra. Gondolkozik, nagyot gondol s utóbb csak előáll a szóval.

– Te asszony, ide hallgass hát! Hiszen nemzetes Böthök uram akkor találta az ó-téglavetőgödörben azt a szép kis kölyket! Nem ezé a lányé volt az?

De ezt az utolsó szót már nem tudta kimondani.

Oda ugrott az a lány hozzá, mint az esze-veszett. Megragadta mind a két kezét. Ugrált, sikongatott, azt a két kezet csókolgatta, fuldokolva, szaggatottan beszélt. Nem is beszélt, hanem zokogott.

– Teremtő istenem el ne hagyj! – Úgy-e az volt az én aranyos lelkem! – Ott volt, ott volt! – Az ó-téglavető gödörben! – Él, ugrál, fut is már! – Úgy-e engem vár! – Megyek, megyek már édes kis gyerekem!

Hol a nagyuram kezét csókolgatta, hol a nagyasszonyomét. Hiába tartották fejük fölé. Lehuzta nagy erővel. Ugrált, tánczolt, zokogott, kaczagott. Melyik volt a zokogása, melyik volt a kaczagása: nem tudta azt senki. Most volt már igazán megbolondulva.

Az volt a szerencséje, hogy most nem voltak mellette a szakértők. És az volt a szerencséje, hogy nagyuram és nagyasszonyom lassanként le tudta őt csillapitani s meg tudta vele értetni, hogy nemzetes Böthök Bálint uram Szent-Gálon lakik, igaz nemes ember s a nemes Lidia kisasszony úgy gondját viseli a gyereknek, hogy azt még édes anyja se tudná különben. Egészséges is az a kölyök, mint a makk.

– Megyek érte. Ebben a pillanatban megyek érte. Milyen régen nem láttam már. Elhozom magammal rögtön.

Ezt a szót nem hagyhatta szó nélkül kocsmáros nagyuram.

– No édes lányom, azt magam is szeretném látni, hogyan hozod el. Előbb agyonlő téged nemzetes Böthök uram, mintsem azt a gyereket kieressze az udvarából.

Dehogy ijedt meg e szótól az a bolondos lány. Alig evett egy falatnyit, rohant ki a faluból el Szent-Gál felé. Csak úgy gyalogszerrel rohant előre.

Szent-Gál nem messze van Herendtől. Talán fél óra se telt el, ott volt a lány. Sohase járt az előtt abban a hires faluban. A szélső háznál már kérdezősködött, hol az ő kis gyereke; merre laknak, melyik házban laknak nemzetes Böthök uramék? Arra mutattak a kálvinista öreg templom felé. Akárkit talált elől-utól, mindenkit megkérdezett s mindenkinek elmondta, hogy nemzetes uramék szép kis gyereke az ő gyereke ám, nem a nemzetes uraméké. Nem csinált titkot senki előtt, sokan azt is hitték, hogy megbomlott s mentek vele, kisérték egész nemzetes uram házáig.

S ime csakugyan ott játszott az ő aranyos kis gyereke a ház előtt a porban. Nyár volt, meleg volt, a kis gyerek mezitláb és hajadon fővel volt. Arcza poros, ingecskéje, felső ruhácskája poros, csak arcza volt gömbölyü és piros s csak két ragyogó szeme égett, mint a kettős csillag.

Megismerte az anyja első pillanatra. Megismerte volna ezer közt is. Van valami az égben, van valami az anyaszívben, valami ösztön, valami sejtés, valami áldás, valami istenerő, a mely az anyának megmutatja az ő gyermekét. Oda rohant az a nő piczinyjéhez, fölkapta a porból, kebléhez szoritotta, majd kisajtolta belőle a lelket s hullott a piczinyre öröme és kaczagása, csókja és könyje, mint a záporeső.

S aztán el kezdett vele futni. Ki a faluból a honnan jött.

De nemzetes uramnak is hirt adtak ám nyomban s a nemes Lidia kisasszonynak is. Mindig akad irigy, kaján, maradhatatlan ember. Viszik ám, lopják ám, ragadják ám a kis gyereket!

– Hol? Merre? Ki merné azt cselekedni?

Fut ki az utczára nemzetes Böthök uram s a jó Lidia kisasszony is kisiet a kapu elé. A lány már messze szalad a gyerekkel.

Lidia kisasszony rájuk kiált az ácsorgókra:

– Verjétek félre a harangot! Gyilkosok, haramiák, gyujtogatók!

Nemzetes uram azonban fut a leány után.

– Utána, utána! Fogjátok el!

Százan is utána iramodnak a lánynak s csakhamar elfogják és lefülelik. Viszik be gyerekével együtt a község házához. Állitják a biró uram elé. Nemzetes Böthök uram is ott áll a leány mellett. El nem maradna tőle egy lépésnyire. S le nem veszi szemét a gyerekről.

Ott terem csakhamar a nemes Lidia kisasszony is.

– No nézze csak biró uram, bátyám uram. Látott már ilyet a világ? Ez a tűzre való gonosz teremtés el akarta rabolni a gyerekünket!

Akkor néz igazán a lányra biró uram.

Hát hiszen szép az ifjú nő arcza, a mikor édesen alszik és mosolyog hófehér ágyában. Ragyogó a szűznek arcza, mikor az első szerelmi csókot érzi s szívének szentséges indulata ott ég, ott fénylik szemein és ajkain. De ne hasonlitsátok ezt az ifju anya arczához, a ki megtalálta elveszett gyermekét.

Nézzétek azt a szegény cselédlányt. A csillagos ég minden gyönyörüsége ott ragyog homlokán, pihegő piros ajkain, égő szemeiben s pirosló arczán. A kemény szívü öreg biró csak bámul arra a lányra. Szigoru szava szeliddé válik, mig vastag ősz bajusza alól napvilágra jön.

– Hogy merted azt tenni lányom?

– Enyém ez a kis gyerek. Az én aranyos kicsikém ez.

Most már nemzetes Böthök uram lép előre.

– Egy szó se igaz abból, a mit ez a lány beszél, bátyám uram. Az a gyerek a mienk. Bizonyitsa be ez a sehonnai leányzó, hogy a gyerek az övé. Akkor majd odaadom, ha ugyan akkor is odaadom.

Egészen egyetértett nemzetes urammal a jó Lidia kisasszony.

– Én pedig biró uram, bátyám uram, azt mondom, hogy én a gyereket, mig élek, senkinek és semmikor oda nem adom. Hallja meg ezt a szót mind az egész nemesi közönség.

Fogta a gyereket, kivette a lány kezéből s vitte haza. Nemzetes uram ballagott utána a kezebeli nagy fokossal. Csak ahhoz a gyerekhez nyuljon valaki! Meg kell annak halni halálnak halálával.

A lány nem akarta ugyan öléből kiadni a gyereket, de biró uram intésére mégis engedelmeskedett. Hiszen most már mégis csak megvan az ő piczinyje, a jó isten majd elrendeli most már, mi legyen sorsa neki is, a piczinynek is.

Sietett Herendre, megvinni a jó hirt a jó kocsmároséknak.

Onnan sietett haza a Három Grátiához, kegyes kisasszonyaihoz.

A három Grátia sehogyse akart hinni a lánynak. Az már csak mégse lehet, hogy annak a cselédlánynak legyen igaza, nem pedig a tudós orvos uraknak s a nemes vármegyének.

De hiába! Utóbb is el kellett hinniök az igazságot, megmondta már az esküdt is, a főbiró is, hogy a kis gyerek csakugyan ott van nemzetes Böthök uramnál. Egész zene-bona van azóta Szent-Gálon. Kezd a nemesség két pártra szakadni. Az egyik párt Böthök uramnak fogja pártját. Övé a gyerek. Ő találta. Ő vitte haza a posztószél tarisznyában. A nemes Lidia kisasszony ápolta, nevelte, szerette eddig, ő viselte gondját, tehát övék a gyerek. A másik párt azonban a mellett bizonykodott, hogy nemzetes uram köteles a gyereket kiadni az édes anyának, egyébként is mit szaporitsa a számot egy fattyúgyerek? Vigye az anyja, a hova akarja.

A Három Grátia közbenjárására a vármegye fiskust adott Gergő Zsuzsinak, a ki nemzetes Böthök uramtól kipörölje a gyereket. Jól ismerte a vármegye a szentgáli nemes embert. Jól tudta, hogy nemzetes uram a gyereket jószántából ki nem adja. Itélet kell ahhoz, pedig kemény. S még az itélethez is karhatalom. Olyan gyönge teremtés, mint az a sehonnai lány, sohase tudna igazsághoz jutni. Nem kapna még ügyvédet se.

XI.

Kemény ember volt a fiskus, a kit a vármegye a lány segitségére kirendelt. Ő se hitt a lánynak könnyedén. Ő is a biróság és a szakértő urak véleményét tartotta egyelőre alaposnak. Kikérdezte a lányt apróra. Különösen megrótta azért, hogy oly könnyen otthagyta a gyereket Szent-Gálon. Kezében volt már a gyerek, ha igaz anyja lett volna, inkább meghalt volna, mintsem kivegyék kezéből.

A lány mentette magát.

– Mit tehettem én szegény, erőtlen cselédlány? Ellenem volt az egész falu. A piczinyemet elhozni nem engedte a biró ur se, de nem engedte a község se. Azt hitték, meg vagyok háborodva. Azt is hitték, nem vagyok igaz járatban. Nemzetes Böthök uram ott állott mellettem egy gyilkos szerszámmal, egy nagy menykő fokossal. Ha küzködöm, ha ellenállok: még az én édes piczinyemnek is baja lehetett volna. Aztán megmondta a biró ur, hogy keressem az igazságomat, mindennek jó vége lesz.

Igaza volt a lánynak. A kirendelt fiskus ur nem tehetett egyebet, meg kellett intenie s föl kellett hivnia nemzetes Böthök uramat, adja vissza a gyereket tulajdon édes anyjának, ez idő szerint Veszprémben tartózkodó Gergő Zsuzsánna leányasszonynak, ellenkező esetben várhatja magára a biróság elé való idéztetést s a vele járó költségeket.

Sok ember elereszthette a füle mellett ezt a felhivást. De olyan szilajsággal még se eresztette el senki, mint nemzetes uram. Azt izente a kirendelt fiskusnak: tegye a hivatalos dolgát, ne üsse az orrát más dolgába. Ha gyereket akar szerezni annak a lányasszonynak: adjon neki a maga csürhéjéből, ne kivánja az övét.

Ugyancsak befelelt annak a fiskusnak. De egyuttal ügyvéd után is látott. Szent-gáli eredetü és nagy tudományu ügyvéd volt az öreg Szömörcze Boldizsár, két fia már tisztviselő, három meg annak készül, ha megválasztják; de ha nemzetes Böthök uram nem akarja, a szent-gáli atyafiak soha meg nem választják. Szömörcze ügyvéd ur tehát nem ismert nemesebb feladatot, mint hogy nemzetes uram ügyét diadalra vigye.

A kirendelt fiskus is erősködött.

Elmondta a biróság előtt, hogy a gyerek nem lehet másé, mint az édes anyjáé. A gyerek csak járuléka az anyának, mint a gyümölcs a fának. A szilva a szilvafához tartozik, a melyen termett s a melynek virágából sarjadzott. Nem tartozhatik pedig az almafához, mivelhogy az almafa nem teremthet szilvát. Nemzetes uram különben is olyan almafa, a kinek se fia, se lánya, se felesége. Magtalan és gyömölcstelen, ha ráakasztanák is az idegen gyümölcsöt: abba féreg esnék, lehullana róla, ő azt fölnevelni, megérlelni sehogy se tudná. Agglegénynek különben se szabad gyerekének lenni. Hiába is mondja, hogy ő úgy találta s mint igaz találó tart hozzá jogot. A gyerek nem borju, nem csikó, nem malacz és semmiképen se bitang jószág, de még ha az volna is: akkor is köteles lenne igaz tulajdonosának visszaadni. Így rendeli ezt a Hármas Könyv és a Jognak Teste. A gyerek anyja pedig sehogy se lehet más, mint Gergő Zsuzsi. A mi onnan bizonyos, hogy a gyerek csak anyától születhetett, bodzafán nem teremhetett. Anyává csak erős, egészséges, fölserdült nő lehet, senki más; Gergő Zsuzsánnában az anyaság minden törvényes kelléke megvan s kész esküt tenni arra, hogy a pörbe foglalt gyermek az ő méhéből született. Minthogy pedig egy gyermek csak egy anyának lehet szülöttje, a mi más szóval azt teszi, hogy egy gyermeknek csak egy anyja lehet, ennélfogva mindaddig, míg nemzetes Böthök uram egy másik nőszemélyt elő nem állít, a ki ellenmondhatlanul bebizonyítja, hogy a gyerek tőle származott, kénytelen az isteni és emberi törvények előtt meghajolni s a gyereket sértetlen állapotban s egész mivoltában kiadni. Mondja is ki a biróság ezt itéletben s kötelezze nemzetes uramat, hogy a gyereket nyolcz nap alatt anyjának kezébe szolgáltassa, különben várja magára a végrehajtást s annak minden következését.

A napfény nem oly világos, mint a gyereke után járó anyának s a kirendelt fiskusnak igazsága.

Csakhogy nemzetes uramnak s ügyvédjének, tekintetes Szömörcze Boldizsár urnak is van napja és igazsága, ez pedig még fényesebb, még világosabb, mint a kirendelt fiskusé.