Part 14

Levette fejéről s gyilkos szándékkal oda suhintott vele az egyik kuvasz orrára. De a gyalázatos eb ettől se ijedt meg. Megkapta fogaival a kucsmát, kirántotta nemzetes uram kezéből s hajrá, mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt vele a gödör felé, oda ugrott a fuvatag alá a lágy harasztra, leült a kis gyerek mellett s letette a kucsmát maga elé két első lábához. S aztán oda nézett nemzetes uramra.

– Ha kucsma kell nemzetes uram, tessék érte ide jönni.

No most már se kakas, se tizenhárom garas, se kucsma!

Káromkodott nemzetes Böthök uram, mint az égi háboru. De hát hogy segitsen magán?

A hó egyre esett, a förgeteg egyre zúgott. Haját szerte-szét kuszálta s az meg már szent igazság, hogy királyi vadásznak és igaz nemes embernek hajadon fővel, kusza hajjal, csapzott fürtökkel ember szeme elé kerülni nem lehet. Azt nem mondhatja, hogy a szél verte le fejéről s az vitte el a kucsmát. A nagy szél ugyan nagy úr; fákat dönthet; tornyot, háztetőt leszórhat; boglyát, kazlat tova sodorhat, de hogy zsiros kucsmát valaki fejéről lesodorjon: ilyen eset még nem történt, mióta szél és kucsma van a világon. Ezt hát el nem hiszik neki. Azt még úgy se hiszik el, hogy a Gombási csárda kuvasz ebe kapta le a fejéről. Hanem azt igen is elhiszik, hogy vagy beitta, vagy zálogba tette, vagy elvették tőle, noha puska volt a kezében.

Ennek a szégyennek nem áll elébe.

Nincs más menedék, el kell menni a téglavető gödörbe a kutya után, a kucsma után. Az a hitvány dög csak nem fut tovább a kucsmával.

Dehogy fut. Esze ágában sincs. Nem akart az a kuvasz egyebet, csak azt, hogy nemzetes uramat oda csalja az alvó piczinyhez. Igaz, hogy ha több esze lett volna: ezt másként is tudtára adhatta volna nemzetes uramnak. De csárdabeli kuvasztól mit várjon az ember egyebet, mint gorombaságot?

Oda tipegett nemzetes uram a gödörbe. Ugyan csak vigyáznia kellett lépéseire, mert mámoros fejjel nem tanácsos hepehupás helyen nagy hóban botorkálni. Az ember észre se veszi, már hasra esett.

De nemzetes uram nem esett hasra. Sőt a kutyákkal való nagy viaskodás a mámor egy részét is kiverte már a fejéből. Hanem az igaz, hogy a mikor a süppedő haraszton a kis gyerekhez ért, ott akarva, nem akarva le kellett ülnie. Az ingoványon nem tudta magát egyenesen tartani s leültében egész testi sulyával a kis gyerek lábaira nehezedett.

Nosza fölébredt és fölsikoltott most az a kis poronty!

Mi ez?

Nemzetes Böthök uram körülnéz. Gyereket nem lát. Ő a kucsmáját keresi s gyereket talált volna helyette? Vagy talán az a hitvány kuvasz nyikkantott volna gyerek módra, mikor tovább ugrott? Hol lenne itt gyerek?

Ihol la!

Megmozdul a haraszt. Két kicsi kezecske nyulik ki a haraszt alól. Nemzetes uram egy üléssel tovább gördül s ime két kicsi lábfej is rugdossa a harasztot. Sőt még nyöszörög is valami apró féreg s két eleven szem is oda sugárzik nemzetes uram torzonborz arczára.

Nemzetes uram csak néz. Első pillanatban megfeledkezik a kuvaszról is, meg a kucsmáról is. Csak nézi azt a piczi jószágot.

– Mi az isten csodája lehet ez?

Oda fordul a két kutyához.

– Csak nem ti hoztátok ezt is ide?

A két kutya nem felel. Csak nézik ők is jó szemmel a fölébredt kis gyereket.

III.

Lassanként belátta nemzetes uram is, hogy itt a harasztban bizony egy kis gyerek fészkelődik, a ki senki másra, csak épen ő rá várakozott. Miért nézne két szemével épen ő rá? Miért nyujtogatná két apró kezecskéjét épen ő feléje? Ha nem azért!

De mit csináljon most már?

Első dolog természetesen a kucsmát elvenni a kutya lába mellől s azt föltenni fejére.

Azután a gyereket is ki kell venni a haraszt mélységeiből. Nyilván való, hogy a gyerek ölbe kivánkozik.

Ölbe?

Hát nemzetes uram vegyen ölbe nyafogó kölyket? Nem teszi ő azt a Pilátusnak se. Nem dajka ő s nem volt dajka az öreg apja se. Az lenne csak csúfság a világon, ha valaki meg találná látni, hogy ő ölben gyereket tart. Sohase volt az ő ölében egyéb, mint malacz, nyul, őz-ünő, kecske-gida, csobolyó, csutora s egyéb efféle nemes emberhez való jószág.

Azonban szürkül az est. A szél is csöndesebb, estére egészen eláll. Néhány percz mulva egészen sötét lesz. Nem látja őt meg senki.

Megfogja a piczinynek egyik kezét s egyik lábát s annál fogva fölemeli, mint a süldő nyulat.

A poronty már nem szopós. Talán több esztendősnél. Kövér pufók kölyök. Olyan éles fogai vannak, mint a vésü. Ruhácskája elég meleg, csak lábfeje meztelen. Visit, mintha nyúznák.

Elereszti kezét lábát s leteszi a harasztra. Mindjárt elhallgat, nem visit tovább. De mégis nyöszörög. A feje mélyebben van, mint a lába.

Nemzetes uram ott ülő helyében kibujik a posztószél tarisznyából s oda teszi a tarisznyát a gyerek háta és feje alá. A gyerek tovább nyöszörög, de csikszemeit le nem veszi nemzetes uram arczáról. Mintha nem is félne, sőt mintha bizakodnék nemzetes uramban.

– Mi kell te patkány? Talán éhes vagy? Azt akarod, hogy csecset adjak? No csak azt várd.

Nemzetes uram belenyul a tarisznyába s kivesz onnan egy darab vadászpogácsát. Letör belőle egy falatnyit s oda adja a gyerek kezébe. Vajon mit csinál vele?

Mit-e? Iczi-piczi kezével úgy megfogja az a kölyök azt a pogácsát, mint Krisztus a vargát s tömi magába egész gyönyörüséggel.

Nemzetes uram a fejét csóválja.

– Ejnye adta porontya, tud ám enni!

Ujra belenyul a tarisznyába s kiveszi onnan bicskáját s kivesz egy jókora háta-szalonnát. Hosszu szeleteket vág a szalonnából s kinálja a gyereket. Eszik a gyerek, mint a farkas.

– A ragyogóját ennek a fattyunak, megeszi minden szalonnámat. Te féreg, te utóbb engem magamat is felfalsz! Utóbb még majd talán megiszod a boromat is.

Igaz a! Szomjas is lehet a kölyök.

Nemzetes uram megint belenyul a tarisznyába s kiveszi a csutorát. Lecsavarja kupakját, nagyot húz belőle ő maga, azután megtörli a csutora száját s oda tartja a piczinynek ajkaihoz.

No nézze az ember! A csutora kotyog-kotyog, de egy csöppnyi se megy félre, iszik a gyerek, mint a gödény, pedig jóféle gyönge borocska van a csutorában.

– Egészségedre te kukacz!

Még meg is törölgeti azt a piczi szájacskát.

De ádáz haraggal néz a két kutyára.

– Dögök, ti varrtátok a nyakamba ezt az éhes kölyket, kocsiostort készitek a bőrötökből.

Az ostoba kuvaszok azt hiszik, most dicséretet és elismerést kaptak a nemzetes urtól. Farkukat csóválják örömükben.

De rég leszállt a nap, a hó is elállt, a szél is elült, foszlányos felhők úsztak az égen s onnan a vámosi határ felől ragyogni kezdett a holdvilág. Kezdett az idő hidegebbre válni. A gyereknek kezecskéje, lábacskája olyan hideg volt már, mint a valóságos jég.

Nemzetes uram ujra meg ujra huzott egyet a csutorából s megint elkezdte dudolgatni a Kakas dalát. »Eladtam a kakasom, tizenhárom garason.«

Közben megnézte, mi van a tarisznyában. Volt biz abban sok mindenféle. Lőportartó, kostök, pipaszerszám, sós-paprikás faszelencze, bicska, szalonna, vadászpogácsa, darab kenyér kendőbe takarva, zsákmadzag, bajuszpedrő, még egy kis csikóra való csengő is. Manó tudja, hogy keveredett oda. Visszakerült bele a csutora is, de azért még mindig maradt benne hely a gyerek számára is.

Fogta a tarisznyát, kinyitotta. Fogta a kölyket, a tarisznyába beültette. Akkor megfogta a tarisznya két szélét s a kölyket belerázta, belezöcskölte. Csak a feje látszott ki belőle. Még csak nem is orditott a kölyök, hanem mosolyogva, jó kedvvel nézett nemzetes uram szemébe.

– Bárcsak megfagynál az éjjel, adta kölyke!

Mélyen beásta a tarisznyát az enyhe harasztba. Kucsmáját füleire húzta s maga is mélyen befuródott a haraszt alá.

A hold oda világitott torzonborz arczára. De ő csak tovább dudolgatta az altató dalt. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« Mire tizedszer eldalolta: ő is aludt, a gyerek is aludt istennek nevében. Oda feküdt melléjük a két kuvasz is a hó tetejére.

Alugyatok! Csöndes jó éjszakát! Kakas-szó, kutyaugatás, emberhang, zajgó lélek, bűnös érzés nem zavarja álmatokat. Nyugton lehettek a magas Bakonyban. A nagy erdők zúgása, ezer csillag fénye s a tiszta holdnak ezüstös mosolya őrködik fölöttetek. No meg a két kuvasz.

De nem őrködik a boldogtalan anya fölött.

Futott, futott az az asszony, mignem elérte Herendet. Tizszer is elesett, ujra fölkelt s megint futott. Néha azt gondolta, jobb volna fekve maradni. A förgeteg eltemetné, a hó beboritaná, nem kellene tovább kínlódnia. De a förgeteg zúgásában megint gyermeksírás ütődött füleihez. Az a hang, az a hang! Alig vánszorgott már, de azért felugrott s tovább futott.

Alkonyatkor ért a nagy kocsmához. Nem is úgy lépett, hanem úgy esett be a pitvarba. Betámolygott az ivóba, leült a kályha mellé a sarokba. Ölébe tette két kezét, két kezébe temette fejét s ott ült órákig szótlanul. Csak néha-néha vonaglott egyet, a mint zokogását elfojtotta. Ruhájából a havat kirázni se jutott eszébe, ott olvadt ki a hó belőle a kályha mellett. Csuron-víz lett mindene. De ő ezzel nem törődött.

Jó ember volt a korcsmáros, jó asszony volt a felesége. Észrevették a lány szótlanságát, nagy keserüségét. A kocsmáros úgy jó későn este oda szólt hozzája.

– Éhes vagy lányom, vagy beteg? Honnan jöttél, mi járatban vagy?

A lánynak akkor is könnyei folytak.

– Nem tudom mi bajom. Szegény cselédleány vagyok, helyet keresek.

Adtak neki enni. Alig evett valamit. Adtak neki egy pohár forralt bort is, azt megitta. El is mámorosodott, erőt is nyert tőle.

Sok vendég volt a kocsmában. A szentgáli nemes urak mulattak nagy sereggel. Valami vadászatból haza jövet tértek oda be.

A lány oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.

– Köszönöm a szivességét nagyasszonyom, de én most fizetni nem tudok. Kérnék éjjeli szállást is s akármiféle munkában becsületesen megszolgálnám s megfizetne érte az isten is.

– Eredj a konyhába, láss a dolog után, maradj itt holnapig, holnap disznóölés lesz, hasznodat vehetem, azután majd meglássuk.

Csodálatos erő van az asszony lelkében. Hát még a bűnös asszony lelkében!

Az a bűnös nő dolgozott s munka közben felejtkezett. Lelkének minden kínja, bűnének minden tudata, piczinyéhez való szerelmének minden gyötrődése mintha enyhült volna a munkának zaja közben.

De nem ért az semmit. Jött az éjszaka, a magány és a sötétség. Minden fájdalom kiszabadult akkor rejtekéből s valamennyi az ő beteg lelkének rohant s tépte, szaggatta azt a beteg lelket. Zúgott a szél: gyermeke nyöszörgése zúgott a szélben. Szólt a zene a nagy ivóban: gyermekének zokogása szólt a zenében. Vidám dalokat énekeltek a szentgáli urak, még a vidám dalokon át is eljött hozzá egy hang a messzeségből, a nagy erdők mellől, az ó-téglavető gödreiből. Egy gyermek van ott, szép, üde, piros édes gyermek, aludt édesen, fölébredt magánosan, sír most keservesen.

A szemét se hunyta le a nő. Úgy kelt föl idegen fekvő helyéről, a mint este lefeküdt.

S a hajnali és reggeli munkánál mégis együtt dolgozott a többi munkás néppel.

Hanem a mikor napkölte után leültek a fölöstökömhöz s a kocsmáros körülnézett köztük, meglátta a kocsmáros a nőnek arczát s szeme az arczon veszett.

Beesett szemek, hulldogáló könnyek, szederjes ajkak, ijedtség és reszkető félelem: ebből állott az az arcz.

A kocsmáros részvéttel szólt hozzá.

– Te beteg vagy lányom vagy háborodott.

A bűnös anya nem fojthatta el tovább kinlódását. Kitört belőle a köny is, a szó is.

– Piczinyem van, édes nagyuram, a szivem megszakad érte, szeretném elhozni. Engedje meg az isten irgalmára!

– Hol hagytad?

A nő halálra ijedt, elsápadt, inai majd összerogytak. Mit mondjon, mit feleljen? – Végre csöndes hangon felelt, alig lehetett meghallani.

– A Gombási csárdában.

– No hát eredj érte. Hanem előbb egyél s egy pohár meleg bort igyál rá. Hiszen jártányi erőd sincs. Délre visszajőjj!

A lány nem is úgy rohant, hanem úgy esett oda a kocsmáros kezéhez, hogy azt megcsókolja. Szólni nem tudott.

De azután megtörölte könnyeit, haját rendbe hozta, ruháját megigazitá, evett-ivott jó étvágygyal, egy kis meleg sültet, jó karéj kenyeret, egy bögrécske tejet a picziny számára magához vett s ment elhagyott gyermeke után gyorsan, mint az evet.

Az anyának szerelme az ő piczinyjéhez örökké tart. Még a bűn se képes azt kioltani.

Repeső lélekkel sietett az anya az ó-téglavetőhöz. Megtalálta az első körültekintésre. Rohant a szélső gödörhöz, a fuvatag boltozata alá, a süppedő harasztra. A gyermeket nem találta.

Mi ez? Eszeveszett sietséggel ment ki az útra körülnézni. Ujra meggyőződött, hogy ez az ó-téglavető. Egyik gödröt a másik után befutotta s ujra odarohant a szélsőhöz.

– Uram én istenem, el ne hagyj!

Neki ment a harasztnak. Szórta szélyel két kezével. Hó szitált, falevél röpködött körülötte.

– Itt kell lenni, itt kell lenni!

Elesett, ujra fölkelt. Kifáradt, elfeküdt, elnyúlt a harasztba. Megint felugrott, a mint ereje engedte.

– Oh édes lelkem, aranyom, üdvösségem, édes piczi gyermekem!

Nem birta tovább. Összeesett. Agya elsötétült. Mozdulatlanul terült el a szétszórt haraszton. A hideg téli nap ragyogó sugara játszadozott halvány arczán, behunyt szemein, szétkuszált hajfürtein.

Elvitte a kis gyermeket nemzetes Böthök uram. Vitte Szent-Gál felé. Édes szavakkal beszélgetett a kis gyermekkel, de azért közben-közben szidta a Gombási csárda két kuvaszát.

IV.

Arra pedig jó oka volt, hogy összeszidja a két kuvaszt. Mert az a két kuvasz nem engedte meg, hogy magát kedvére kialudja. Alig fordult a Gönczöl szekerének rudja aláfelé, alig volt két vagy három óra éjfél után, az a két eb olyan ugatást mivelt, hogy nemzetes uramnak föl kellett ébrednie. Bizonyosan azt hitte a két ostoba állat, hogy nemzetes uram és a kölyök megfagy a hajnali hidegben.

Ádventi napokban hol van még a reggel éjfél után két-három órakor.

De azért nemzetes uram fölébredt, felült, körülnézett és kucsmáját felhuzta a két füléről. Az ég kitisztult, ragyogtak a csillagok s a hold kényesen sétált s kevélyen és pazarul szórta a fényt az ég magasán. Hó boritotta a vidéket. Olyan világos volt, hogy a pap prédikácziót tanulhatott a hófénynél és a holdvilágnál. Csak a csárda fölött, csak a falu mögött és csak arra föl a Halyag felé sötétlettek a Bakony szálas erdei.

Nemzetes uram kis mámort érzett. A tegnapi sok bortól s az éjjeli mély alvástól. Nem is mulik el a mámor addig, mig egy italnyi jóféle illatos törkölypálinkát fel nem hajt. Ezért be kell nézni a csárdába okvetlenül.

Ott ülő helyében levette a kucsmát a fejéről. De nem azért ám, hogy istenhez fohászkodjék, a miért őt az isten megtartotta az éjszaka és szerencsésen fölvirasztotta a mai napra. Hanem azért, hogy egy marok hóval jól bedörzsölje homlokát, szemét és füleit s a kucsma fekete szőrével mind ama helyekről a havat letörölje. Ennyiből állt a mosdás, fürdés, öltözködés és a pipere. A királyi vadászatokon sincs máskép soha. Tanulhatnának tőle az udvari és nagyvárosi mindennemü és rangu és koru pipesek.

Föltápászkodott s kiment az országos utra, indult a csárda felé. Egy kissé bántotta a lelkiismeret, hogy az este a nélkül mult el, hogy a csárdába benézett volna. No de pótolni lehet ezt a mulasztást.

A poronty természetesen eszébe se jutott.

De valami hiányosságot mégis érzett. Megállt, gondolkodóba esett. Mi hija is lehet csak a világnak?

– A pipa. Igaz a! Hol is csak az a pipa?

Keresi a dolmányzsebben kivül. Ott nincs. Keresi a dolmányzsebben belül. Ott sincs. Körülnézi a csizmaszárakat. Azokban sincs. Hátra fordul, körülnéz, hátha elejtette. Nincs sehol, pedig a havon meg lehetne látni. Csak a két kuvasz ólálkodik körülötte. Rájuk förmed.

– Hová tettem a pipámat héjh?

Jól tudja azt a két kuvasz, de meg nem mondaná a világért se. Csak a füleiket hegyezik. Ki is nevetnék nemzetes uramat, ha ez illetlen dolog nem volna.

Végre a helyes útra téved nemzetes uram kutató elméje.

– Persze, hogy a tarisznyában van a pipa.

Oda nyul a vállához balkezével, hogy a tarisznyaszijjat megrántsa s a tarisznyát előre forditsa. Nincs tarisznyaszij. Megtapogatja hátulsó oldalát. Nincs tarisznya.

– Hol a pokol fenekében van az a tarisznya?

Csak ezt várták a kuvaszok. Nyomban visszafutottak az ó-téglavetőhöz.

Azonnal nyilvánvaló lett nemzetes uram előtt, hogy a tarisznyának ott kell lenni, a hol az éjszakát töltötte, Az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt.

Megfordul, visszaballag, megtalálja a tarisznyaszijjat, megfogja s annál fogva fölemeli a tarisznyát. Nagyon nehéz a tarisznya.

– Mi a manó! Hiszen nem a nagy csutorát tettem én ebbe az este!

Fölhajtja a tarisznya hajtókáját s belenyul. Egy borzas fejecske, két apró fülecske akad a kezébe.

– Ez nem a pipa, nem is a nagy csutora.

De nem ám. A poronty van ott nemzetes uram. Ime kezd is már nyöszörögni, fészkelődni.

– Hejh a ki áldottja van ennek a világnak!

Akkor jutott csak eszébe a gyerek s mind az a sok bosszuság és vesződség, melyen ő az este a két kuvasz miatt keresztül ment. Bosszusan lehajtotta a tarisznya hajtókáját, fölkapta vállára a tarisznyát, hiába nyöszörgött és rugdalódott benne a gyerek, meg se állt vele a Gombási csárdáig.

Ott átadta a gyereket a csárdásnénak.

– Nézze csak hugom asszony, micsoda szerencsétlenség ért engem az utban.

A csárdásné kihuzta a gyereket a tarisznyából, levetkőztette, talált egy pár gyüszűnyi czipőcskét a háznál, azt a két piros lábfejecskére felhuzta, azután édes tejjel, estéli pecsenyemaradékkal, kis darab kalácscsal a gyereket tele tömte, jól tartotta s végül az asztalra oda ültette nemzetes uram elé.

Nemzetes uram ott ült az ivóasztal mellett. Maga ült ott ebben a korai hajnali időben. Az asztalon most már három állapot világított előtte. A faggyu gyertya, a gyerek és a pálinkás üveg. Mind a három egyaránt mosolygott rá. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Egy-egy pillanatban, a mikor bosszuságra gerjedt, azt gondolta, hogy valamelyiket a három közül földhöz kellene vágni.

Különben pedig pipázott, mint a kémény.

– Nézze csak hugom asszony, mit szól már ehhez a dologhoz?

S elbeszélte estéli baját a kutyákkal és a gyerekkel.

– Azt a két kutyát agyonlövöm még ma!

– Lövi a manót nemzetes uram. Az a két kutya az enyém, jóravaló állat mindakettő. A gyerek pedig a magáé. Nagy szerencse ez. Isten adta magának nemzetes uram. Ismerem is már ezt az apróságot. Tegnap délben itt volt már az édes anyjával. Az anyja is derék, szép, fiatal cseléd. Tegnap is én etettem meg ezt a kis jószágot. Nézze csak, hogy nevet ránk! Majd visszajön érte az anyja.

Fölkapta a kis gyereket, hogy összecsókolja. A kis gyerek azonban kihajolt a csárdásné öléből s két kis karját kitárva nemzetes uram ölébe kivánkozott.

– No lássa nemzetes uram, hamis a maga zuzája! Én etetem, én csókolom, mégis magához kivánkozik. Látom én azt, nem az este óta van ez az ismeretség. Jól tudta azt az édes anyja, kire hagyja ezt a kis porontyot.

Szemmel látható volt, hogy a gyerek nemzetes uramhoz kivánkozik.

Nemzetes Böthök uram egyet szippantott a pipából, egyet huzott az illatos törkölyből s egyet sodorintott kusza bajuszán.

– Ne beszéljen már olyan bolondságot hugom asszony. Akárhogy van most már ez a dolog, én a bajba beleestem. De mit szól ehhez majd a Lidi néném? Kiver a házból a gyerekkel együtt.

Ez bizony kitelik nemes Böthök Lidia kisaszszonytól.

Tudni kell ugyanis, hogy nemzetes Böthök Bálint uram közel jár már az ötvenedik esztendőhöz, de még mindig csak urfi, azaz legényember.

Surján gyerek korában már ott volt a tisztujitásoknál, követválasztásoknál, királyi vadászatoknál. Mikor az ideje eljött, honvéddé lett. Ő is agyonütött egy-két németet, ő neki is beverték a fejét egyszer-másszor. Hogy a fegyvert le kellett tenni: besorozták erőszakkal osztrák katonának.

Apja, anyja nem volt. Hanem ott volt Lidi nénje; nemes, nemzetes Böthök Lidia kisasszony, az ő apjának – nyugodjék békével – édes testvére. Volt már vagy hatvanöt éves, a mit ugyan nem illik hánytorgatni, noha most már túl van minden veszedelmen. Mert ha eddig férjhez nem ment, ezentul már nem megy férjhez.

E jó nénje nem hagyta nemzetes uramat osztrák katonának, hanem sietett őt kiváltani s a mint Olaszországból megérkezett, nyomban saját házához venni. A mi annál inkább czélszerü volt, mivelhogy nemzetes uramnak nem volt külön saját háza.

Volt valamelyes birtokuk. Néhány darab a városlődi határon, néhány darab Urkut felé, Vámos felé. Egy-két darab Somodon, a Hárságy alatt, a Halyag felé, a Horhi pusztán s a Kétbiró-kutjánál is. Ki szántóföld, ki kaszáló. Még Esseghvára alatt is volt egy kis nyilasuk. Összes birtokuk se ért ugyan sokat, de miután harminczkilencz darabból állt, mégis három nap kellett ahhoz, hogy a messze határokon át bejárhassák. Nemzetes uram még egész életében se látta valamennyit. Nem is igen érdemes. Egy-két holdnál nagyobbra úgy se rugott egyik se.

Már most, hogy e sokféle tenyérnyi birtokból melyik a Lidia kisaszszonyé, melyik a nemzetes uré: nincs az az ügyvéd és nincs az a mérnök, a ki ezt meg tudta volna mondani. De nem is volt rá szükség. Nem kérdezte, nem kereste azt senki. A mig mindketten élnek: addig édes-közösen birják. A mikor egyik meghal: az egészet a másik birja. Ha pedig majd utóbb valamikor mindakettő elköltözik az árnyék-világból: a távolabbi rokonok lássák, mit csinálnak.

Nemzetes uram sohase házasodott. Egyszer-kétszer egyik-másik nemes leányzóról tett ugyan nénjének valami czélzást, de jó Lidi nénje annyi kifogást tett hamarosan s olyan szent igazsága volt mindenben: hogy utóbb egészen letett a házasságról.

Nem is volt épen nagy szükség a házasságra. Ételéről, italáról, fehérnemüjéről gondoskodott Lidi nénje. Tehenet, baromfit, háztartást, még külső gazdaságot is ellátott Lidi nénje. Azon túl pedig mire való a feleség? Hogy napkeltétől napnyugtáig szidja, oktassa, fenyitse, kárhoztassa nemzetes uramat? Ezt is jól elvégezte Lidi nénje.

Erre pedig épen nagy szükség volt.

Mert nemzetes uram neki adta magát a henye életnek. Korhelykedett szüntelen. Örökké a községháznál tanácskozott s örökké a kocsmákon dorbézolt nemes uraimékkal együtt. Jó Lidi nénje utóbb azt mondogatta néki, hogy a kocsmázást elnézi már, csak a községi tanácskozásról mondjon le. Ott készül és onnan árad minden veszedelem. Ott határozzák el a korhelykedő kirándulásokat. Vadászatot, vásárt, határszemlét, korteskedést, malomvizsgálatot, becslést, csere-berét, birtokátadást, beiktatást, kárlátást, erdőjárást; kocsmák, borok, mértékek ellenőrzését s több efféle haszontalanságot, a mi mind nem egyéb, mint ivásra való alkalmatosság. A hivatalos eljárásról mindig két-három nap veti őket haza. Malmokban, kocsmákban, csárdákban dőzsölik át a napokat és éjszakákat.

Meg is lett szomoru következése ennek az életmódnak.

A földek fele vetetlen maradt. Igás jószág soha se volt elég. A ház teteje is bomladozott. A keritést régen elhordták már télen át a czigányok tüzelőnek. Omlás-bomlás mindenütt. A szőlőt, kertet úgy felverte a gaz, siralom volt ránézni. Ha Lidia kisasszony megengedte volna az adósságcsinálást: ma már a zsidóé volna minden.

De még ez mind hagyján!

Hanem nemzetes Böthök uram termete, szine-valósága is elváltozott. Alig volt ötven éves, már hatvanasnak látszott. Öreg embernek nézte mindenki. Bajuszát hol kipödörte, hol nem. Szakála úgy nőtt már, mint az avar. Csak a dőzsölő pajtások előtt volt még, ha volt, valami tekintélye. Mindenki biztosra vélte, hogy a nemes, nemzetes Böthök-nemzetség vele kialszik. S nem is valami nagy dicsőséggel.

Volt is mit hallani napról napra Lidi nénjétől.

Hátha most még azt a kölyket is haza viszi? Hátha az ő jó Lidi nénje komolyan gondolja azt, a mit a csárdásné csak dévajságból mondott?

Sietnie kellett azonban, hogy még napfölkelte előtt hazaérjen. A reggeli köd miatt legalább nem látják, mit visz a tarisznyában.

De hátha visitani talál?

Oda szól a csárdásnénak.

– Úgy beletegye ám hugom asszony azt a kölyket a tarisznyába s úgy elaltassa, hogy a faluban meg ne nyikkanjon, mert különben a legelső kapubálványhoz paskolom.

Pedig dehogy paskolta volna.

Aludt a kis gyerek egész hazáig, mint az aludttej.

Épen a baromfiakat etette nemes Lidia kisasszony, mikor nemzetes uram haza ért. Bement a meleg szobába, letette ott a puskát és tarisznyát s kiment Lidi nénjéhez.

– Kedves Lidi néném, jőjjön csak be egy szóra a szobába, nagy baj történt.