Part 13

Ismertem már valami egyházi pereskedésből. Konok jellemü, de tehetséges, tanult fiatal ember. Vad és nyers ösztönökkel teljes lélek. A szent hitvallók természete volt benne, a kik makacsul ragaszkodnak igazságukhoz, ha tüzes vas gerebenbe ültetik is őket. Azt hitte, azt erősitgette, hogy olyanok legyenek a lelki pásztorok, mint a régi nagy, igazi szent emberek. Inkább menjenek gályára, semmint az igazságból engedjenek. Összetüzött minden pappal, minden főnökével. Utóbb is a jó lelkü püspök vette magához, azzal az istenes szándékkal, hogy embert csináljon belőle. Ha sikerül: ékessége lesz az egyháznak. Ha nem sikerül: elküldi misszionáriusnak Horvátországba vagy Oláhországba.

Elmentem hozzá.

– Öcsém uram, bizalmas szavam volna magához. Engem az egyházkerület mindenféle magas tisztességgel felruházott, de én bizony mint afféle öreg ember az egyházi tudományokból sokat elfeledtem. Szeretném pótolni a hiányokat. Könyvből tanulni öreg embernek már nincsen kedve. Vezetőre volna szükségem. A püspök ur és lelkésztársa ugyan jó barátaim, de előttük kissé röstelkedem. Magára gondoltam öcsém uram. Ugy beszélgetés közben megtanulnék én mindent, a mi kell segédgondnoknak, egyházkerületi tanácsbirónak, zsinati képviselőnek. Nem is lennék háládatlan. El is járnék a parókhiára, de csak olyankor, a mikor a püspök ur és lelkésztársa nincs itthon.

A fiatal lelkész örömmel fogadta ajánlatomat. Ime alkalma nyilik egy bágyadt hitü és tudományu öreg képviselőt megerősiteni az üdvösségre vezető tudományokban! Nagy sor ez egy kis szerény káplánra nézve.

A következő vasárnapon értesitett, hogy a püspök ur elment atyafilátogatóba Kis-Kunságba, lelkésztársa pedig nagy nászebédre hivatalos. Az ebédnek nem lesz vége éjfél előtt. Az egész délután és az egész este a miénk lehet.

Megizentem, hogy három órakor nála leszek.

– Toklyó Miska, délután három órára zárt kocsit rendelj, öltözzél föl fekete ünneplő ruhádba, jösz velem.

Oda mentünk a parókhiára. Toklyó Miskának meghagytam, hogy a kocsiban maradjon s alugya ki magát kedvére mindaddig, mig nem szólítom. Magam bementem az ifju paphoz. De előbb mégis beszóltam az egyházfiához, hogy ma délután ne menjen ki mulatni, maradjon a parókhián, szükség lesz rá.

Az ifju pap szobája és hivatalos helyisége ott volt az udvarban jobbra földszinten. Szobája könyvekkel, egyházi munkákkal és pipával volt teljes. A kálvinista papok akkor még szivarral, szivarkával nem rontották a levegőt és a jó erkölcsöket, hanem híven ragaszkodtak az ősi csibukhoz és pipához.

Elkezdtük a tanulást.

A szent keresztséggel lépünk be először istennek birodalmába. Első kérésem tehát az volt, magyarázza meg nekem a Szent Máté évangélista évangyéliomának 28-ik részében és 19-ik versében foglalt szent igéket.

»Tanitsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében.«

Megmagyarázta készséggel.

– Ha ez így van öcsém uram, miért nem keresztelik meg a felnőtteket, a kik áhitják a szent keresztséget?

– Ki mondja, hogy meg nem kereszteljük? De sőt nagy lelki örömmel tesszük.

– Bocsásson meg öcsém uram, ha egészen még sem bizhatom a szavában. Kisérletet tettem én már Toklyó Miskával, de bizony nem sikerült.

Az ifju emberben kezdett feltámadni a szent daczosság érzete.

– Nálam még nem tett nagyságod kisérletet.

Vállat vontam, kicsinylő hangon feleltem:

– Mind igy beszélnek a papok öcsém uram, de ha kenyértörésre kerül a sor, százféle módon ki tudnak Jézus Krisztus parancsa elől térni. De magát öcsém uram menti legalább ifju kora.

A fiatal papból kitört az ős természet.

– Semmi hivalkodó mentségre nincs szükségem uram. Méltóztassék felfüggeszteni itéletét s aludni hagyni kétségeit, miglen alkalmam nem lesz meggyőzni nagyságodat.

Engedelmet kértem egy perczre kimenni.

Oda mentem a kocsihoz. Toklyó Miska csakugyan aludt s hortyogott, mint a menydörgés. Megráztam, fölkeltettem s bevittem a paphoz.

– Ime itt az élő példa öcsém uram! Ez ama híres, nevezetes Toklyó Miska!

Az ifju lelkész letette kezéből a pipát, az almáriomból kivette a palástot s nyakára felövezte. Csöngetett az egyházfinak.

– Készitse el a keresztelő edényeket.

Azután vallatóra fogta Toklyó Miskát. Kemény, szilárd hangon beszélt, csak a buzgóság és szeretet enyhitette hangját.

Az egyházfi az alatt megteritette az ur-asztalát s az asztalra helyezte a medenczét s a kannát és imakönyvet.

A lelkész hozzám fordult.

– Ön lesz uram az egyik keresztapa: Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen országgyülési képviselő s a másik én Jász-Kara-Jenei Boldizsár, istennek szerény szolgája.

Balkezével megfogta Toklyó Miska fejét s lenyomta a medencze fölé; jobb kezével pedig a kanna vizzel ugy tarkón öntötte, hogy szegény Toklyó Miskának még az inge is tele lett keresztvizzel.

»Toklyó Mihály, keresztellek én tégedet az Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében! Ámen!«

Azután kieresztette Toklyó Miskát Jordán vizéből. Imát mondott, áldást hintett rá s megoktatta mind a földi, mind a földön tuli élet üdvösséges volta felől. Végezetül megcsókolta s az Ur Jézus Krisztusban testvérének szólitotta.

Toklyó Miska ruhájából és szemeiből csorgott a viz. Hogy ne csorgott volna könyje, hiszen most hallotta életében először ezt az édes szót:

»Toklyó Mihály«.

Nyomban be is anyakönyveztük.

Ez alatt Toklyó Mihály a kocsin ló halálában vágtatott haza Sághy Julianna asszonyért. Meghozta rögtön s most már a szent házasságra elszánt jegyesekként jegyezte föl neveiket az ifju lelkész.

A legközelebbi három vasárnapon át megtörtént a jegyesek kihirdetése. Azután megtörtént a házassági szent esküvő. Ezzel azonban mégis kellett két hetet várni, mert épen a harmadik hirdetésre Toklyóéknak megint egy gyerekük született.

– – Hanem az is igaz, hogy Jász-Kara-Jenei Boldizsár lelkész urnak talán még ma is folyik az ő fegyelmi pöre a miatt, hogy oly hebehurgya sietséggel vetett véget az országos ügynek. Csak az enyhiti nagy bünét némileg, hogy eljárása isten törvényeinek megfelelt.

NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE.

I.

A Bakonyban vagyunk, a szentgáli királyi vadászok határában, a Gombási csárda környékén. Ott történt meg az eset, melyet elmesélünk, ez előtt egy emberöltővel.

Tél van, hó esik, förgeteg süvölt. Didereg, a ki kint szorult. Kemény idő; a kutyát se szokás ilyenkor kiverni.

Szegény asszony lép ki a csárda kapuján s megindul Herend felé. Fején vékony föstött kendő, nyakán vastag hara-kendő, kabátja kopott is, feslett is; szoknyája se sok, se meleg, nincs a télhez szánva; lábán meleg tutyi.

Az asszony sirdogál. Vagy hidegtől, vagy bánattól folyik a könnye. Talán fel is öntött a garatra; néha úgy lép, mintha tántorogna. Meglehet, a széltől van tántorgása. Oly erős a förgeteg, hogy erős férfit is meg tud lóditani.

Hara-kendőjébe valami be van takarva. Az a valami nem más, mint kis gyerek. Úgy látszik, még csak ölbeli. Két iczi-piczi lába fejecskéje ki-ki látszik, a mint a szél a hara-kendőt lobogtatja. Bizonyosan fázik az a két kis lábfejecske ilyenkor. De azért nem rugdalódzik, nem sír, nem nyöszörög. Úgy látszik: elaludt. Az asszony oda szoritja melléhez a kis gyerekkel töltött hara-kendőt. Mintha féltené, mintha szeretné, mintha melengetné.

Az asszony anyja a kis gyereknek. Nem is asszony még, hanem csak leány. Az a kis gyerek fattyugyerek. Anyja cseléd. Csak most hagyta el szolgálatát s úgy látszik, Veszprémbe indul uj szolgálatot keresni. Nagyon elmerült gondolataiba. Hulló könnyét se jut eszébe letörölni. Pedig az a köny lassanként arczára fagy. Könyedén le se törülhetné könnyeit. Bal kezével a kis gyereket tartja a mellén, jobb kezében batyuja lóg. Kicsiny batyu, rongygyal tele s az a rongy is a kis gyereké. Úgy látszik, az asszonynak nincs is egyebe, csak a rajtavalója. Eladta vagy zálogba adta mindenét.

Nem is csodálhatni. Olyan leány, a kinek kicsinyje van, nehezen kap szolgálatot. Jó helyet pedig sehogy se kap. Gondos urnőnek magával a cselédlánynyal is elég a vesződsége, nem tetézheti azzal, hogy még a kicsinyt is házához vegye. És aztán, hátha rossz az a cselédlány? Könnyelmünek mindenesetre könnyelmü. Oktalan volt, nem vigyázott magára sem, hogy vigyázna tehát urnőjére vagy annak kicsinyeire? Kezes is lehet, nagy evő is, esze mindig ott van piczinyjén vagy kedvesén; tör, zúz, ruhátlan, szomoru s ha piczinyje beteg: mindig sir. Kinek kellene az ilyen cselédlány?

De az ilyen cselédlány mégis anya s gyermekét mégis táplálnia s ruháznia kell. S a mi ehhez szükséges, azt mégis szolgálattal kell megkeresnie. Kivált ha árva vagy ha apja-anyja elkergeti s szeretője cserben hagyja. Vagy ha falujába vissza se mer menni.

Ilyen eset is elég van.

Sirdogál a szegény nő, de hangja nem hallatszik. Ballag Herend felé.

Eléri az ó-téglavetőt.

Ez a téglavető nem messze van a Gombási csárdától; alig ezer lépésnyire. Kemenczéinek már nincs teteje, falai összeomlottak, ember többé nem jár ide. De a gödrök, a honnan a tégla földjét egykor kiásták, ott meredeznek a kemencze körül. A fergeteg szitálja felettük a havat. Egyik-másik gödör tele van nőve sással, kákával, buzogányos gyékénynyel. Ezt se kaszálja senki, száraz avar valamennyi, a buzogány is elrepült már, szanaszét hordta már az őszi szél. A förgeteg csak zörgetni tudja az avart, ártani nem tud neki.

A szélső gödör észak-kelet felől egészen száraz, pedig magas a partja. Tele van bolygó haraszttal, hulló falevéllel. Őszi hervadáskor, falevélhulláskor a mérges szél még a Halyag oldaláról is, még a Hárságy tetejéről is elkergeti idáig a száraz lombot s betölti vele az ó-téglavető gödreit. S készit belőle puha ágyat, meleg nyugvó helyet üldözött legénynek, menekülő vadnak, hajléktalan csavargónak, bujdosó embernek.

Készitett a szegény asszonynak is.

A mint oda ért: észrevette fáradtságát. De észre is vehette. Hiszen tegnap óta alig evett valamit. Volt még néhány fillérje, de annak árán a kicsinyjét tartotta jól a csárdában. Ő maga egy szelet száraz kenyérrel elégedett meg. Többre nem telt. De mi az télben, fagyban, csikorgóban? Nem ád az még jártányi erőt se. Attól megveheti az isten hidegje is.

Fáradt volt, erőtlen volt.

A mint a téglavetőhöz ért: szeme megakadt a szélső gödrön. A hófuvat már nőtt a part oldalán, de a gödör fenekén a falevél meg se mozdult. Ott hát menedék van, oda nem fér a förgeteg. Ott kipihenheti magát.

De még másért is oda kell mennie.

Nyaka, feje és a hara-kendő tele van már hóval. Piczinyjének harmattestét is érheti már a hó. Ki kell rázni ruhájából minden havat s a part és fuvatag védelme alatt lehet azt csak megcselekedni.

Oda ment a gödör fenekére s leült az avarra. Puha volt az, majdnem nyakig süppedt bele. A fuvatag félkört, boltozatot alkotott feje fölött. Hajfürtei kuszáltan kandikáltak ki fejre való kendője alól, de ott abban a hóbarlangban egyetlen hajszála se mozdult. Oly csöndes és enyhe volt ott a lég. Nem érezte a hideget. Az országuton garázdálkodott a havas förgeteg; zúgott, morgott, pattogott a feje fölött is; ahhoz képest mintha fütött szoba, puha nyoszolya lett volna menedékhelye s a süppedő haraszt.

Nyakáról levette a hara-kendőt. Levette a kis gyerekről is s kirázta belőle a havat. A kis gyerek nem ébredt föl, tovább aludt. Gyönge arcza piros volt az édes álomtól. Két piczi lába-fejecskéje piros volt a dermesztő hidegtől. Az asszony megcsókolgatta a gyönge arczot s azután a két kis lábfejecskét. Azután pedig a kis alvót mélyen beásta és eltemette a harasztba, csak orrát és szemeit hagyta szabadon. A hara-kendőt pedig ujra föltette saját nyakára s mellén szépen összekötötte.

Azután bámult kifelé a hózivatarba. Két lépésnyire tombolt előtte a zivatar.

Mi fölött gondolkodhatott?

Egyszerre lehajolt térdeihez s arczát eltemette két térde közé. Zokogásra fakadt s úgy sírt, úgy sírt, szive majd megszakadt.

Irtóztató bűn fogamzott meg zokogó lelkében.

Hátha ott hagyná kis gyermekét? Hiszen alszik a picziny, nem is veszi észre, ha anyja eltávozik. Nem veszi észre se a picziny, se más, se a világ, se a törvény.

Kap legalább szolgálatot. Megél munkája után. Elmegy, a hol senkit se ismer, a hol senki se ismeri. Nem látják szégyenét, nem hányják szemére gyöngeségét.

De mi lesz a piczinynyel? Ha fölébred, ha éhezik, ha két kis gyönge karját kitárja anyja után? Mi lesz vele?

A gyerek aludt édesen, az asszony zokogott keservesen.

Nem nézett a gyerekre. A bűn meg kezdett gyökerezni lelkében. Könnyei nem tudják elkergetni lelkéből a szörnyü gondolatot.

De mi lesz a piczinynyel, ha este lesz, ha sötét lesz, ha ráborul az éjszaka, ha csikorgó hideg, dermesztő fagy, bömbölő zivatar ott lepi?

Hátha a sötét zúgó erdőből, a fekete Bakonyból kijönnek az éhes fenevadak, a rókák és farkasok s megtalálják a piczinyt ott az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt? Meghallják sírását, meglátják mozgását: mi lesz akkor?

A nő kivette fejét térdei közül. Ajkait felhuzta fogairól s fogai vicsorogtak, mint a vadállaté. Csunya volt a fiatal nő arcza. Irtózást gerjesztett a fiatal anya arcza. Pedig szép leány volt.

Most se nézett a gyerekre. A gyerek azért aludt édesen. Nem látta anyjának vicsorgó fogait.

De mi lesz a gyerekből, ha itt nem hagyja, ha magával viszi, ha tovább is nyomorog vele?

Koldus, bitang, nyomorék, hányt-vetett csavargó, anyjának gyalázata, önmagának átka, ha felnő. Ez lesz belőle.

De hiszen fel se nőhet. Ma még tudott neki anyja enni adni, de maga éhen maradt. Holnap már éhezik az anya is, piczinye is. Éhség, betegség ugy is elpusztitja a gyönge gyermeket. De hát anyja karján, anyja ölében, anyja csókjai közt éhen haljon meg az az édes szép kis aranyos gyerek? Jobb, ha mindennek vége lesz egyszerre.

Az asszony egyszerre felugrott ültéből, mintha örjöngő lett volna. S felsikoltott:

– Teremtő istenem!

Letépte fejéről a kendőt s két kezével szaggatta kóczos haját.

Kifutott a gödörből, föl az országos utra s Herend felé fordult. A hózivatar oldalt vágta és szemközt vágta, de ő azért neki ment a zivatarnak. Egy pillanatra megállt. A Bakony rengetegeiből zugott ki a vihar s úgy halotta, mintha gyermeksirást hozott volna magával. De csak egy pillanatra állt meg s akkor se nézett vissza.

Hanem el kezdett futni, mint az eszeveszett. Futott-futott, mig csak a förgeteg el nem boritotta. Nem látta senki, nem vette észre senki, csak egy pár csavargó eb ugatta meg az árokpartról, az országos út széléről.

Fuss te rossz nő, fuss te szörnyeteg anya, úgy se érdemelsz mást, mint hogy téged most már a kutyák is megugassanak. Hiszen az állat el nem hagyja kölykét, hanem ápolja, megvédi, fölneveli vagy vele hal.

Azok a kutyák pedig a Gombási csárda kutyái voltak. Lompos szőrű, mogorva természetü kuvasz ebek; a jó ismerőst ugyan megbecsülték, de az ismeretlenre mindig haragudtak. A kit bor, pálinka, kórság vagy fáradtság elnyomott a csárda környékén vagy a ki hóban, fagyban, zivatarban elgémberedett, azt ugyan nem bántották, sőt róla a csárdásnak mindenkor hirt is adtak, de egyébként bizony csak közönséges neveletlen paraszt kutyák voltak.

Most is vadászatból jöttek haza felé, holott tudnivaló, hogy kutyának a maga kezére vadászni illetlen is, tilalmas is. Az urak dolga az, nem a kutyáké. Onnan jöttek a Horhi-puszta és a Kétbiró-kutja felől, bizonyosan kimentek még reggel s most már a zivatar kergette őket haza felé. Úgy találkoztak az útban a futó asszonynyal. A futásról látták, hogy az asszony nincs igaz járatban, azért ugatták meg nagy buzgalommal.

Az asszony elfutott s a csárdabeli két kutya ballagott haza felé. Egyik az út közepén, a másik az árokparton.

A mint oda értek az ó-téglavetőhöz: az egyik kutya megállt, fejét föltartotta s a gödrök felé fordulva el kezdett szimatolni. A másik is megállt, a mint ezt meglátta.

Egymás mellé kerültek s összenéztek. Azután együtt lassu lépéssel óvatosan oda mentek a magas partu száraz gödörhöz s ott nyomban megtalálták a kis gyereket. Az még akkor is aludt édesen. Oda ment hozzá mindakettő s végig szaglálgatta mindakettő. Ismét összenéztek. S akkor az egyik lefeküdt hasra a gyerek mellé, a másik pedig kiült az árokpartra.

Mit akart a két kuvasz?

II.

A két kuvasz nem akart semmi rosszat.

Mindjárt belátta mindakettő, hogy az a kis gyerek éjszakára ott nem maradhat. Jöhetnek dúvadak, a kik elpusztitják. Holló, varju, szarka szemeit kivájhatja. Oláh czigány magával viheti. Éhen halhat, meg is fagyhat, éjjel-nappal sirdogálhat: nem segit rajta senki, nem játszik vele senki.

Elhatározták hát, nem hagyják magára.

Valami ismerős csak jön az országuton. A Gombási csárda zivataros éjjel nem szokott vendég nélkül lenni. Messze van minden falu. Vadász ember, fahordó ember, ha már esteledik, nem indul tovább szélben, fuvatagban, hanem megvárja a reggelt. S akárhonnan jön ismerős, akár Herend felől, akár Szent-Gál felől, akár Városlőd felől, akár a nagy erdők felől, majd annak bejelentik a kis gyereket. Vigye magával födél alá. Ők maguk azt nem tehetik.

Bizton tudták, hogy jön valaki. Azért ült egyik a gyerek mellé, hogy azt nyalogassa, ha föl talál ébredni és nyugtalankodik. És azért ült a másik az árokpartra, hogy vigyázzon, messze lásson, jövő-menőt el ne szalasszon.

Arra pedig fogadni mert volna a két kuvasz, ha lett volna kivel, hogy Böthök uram még ma, ha későcskén is, betámolyog a csárdába. S meg is nyerték volna a fogadást.

Mert imhol la – alig járt az idő négy óra felé, alig kezdett bealkonyodni: már a förgetegből onnan Herend felől mutatkozni kezdett Böthök uram görnyedő alakja. Most még úgyan csak a két kuvasz látja vagy érzi, de néhány percz mulva majd meglátjuk mi is, sőt mosolygását, dünnyögését, dalolgatását is meg fogjuk hallani.

Mert nemzetes Böthök uram sohase volt szótalan vagy néma. Se ébren, se álmában, se józan, se mámoros állapotában. Ha aludt: akkor hortyogott. Ha józan volt: akkor káromkodott. Ha mámoros volt: akkor dalolgatott. De zajjal járt egész élete.

Most épen dalolgatott.

Három dala volt nemzetes Böthök uramnak, a minthogy három foka volt jó kedvének, mámorának.

Ha sokat ivott: akkor a Sárga csizmás Miska dala járta órákon át. Akkor az volt agyában: milyen nagy ur volt ő valamikor a vármegye követválasztásán, tisztujitásain.

Ha még többet ivott: akkor az Ifju varju dala járta, a ki ott kiabál az útszéli keresztfán s előre megmondja, hogy a nemes ember napja előbb-utóbb leszáll. Ime: az övé is leszállóban.

Ha pedig igen sokat ivott: akkor utolsó kakasáról szólt a dal, a kit eladott tizenhárom garason; de most már se kakas, se tizenhárom garas. Eldalolta egymás után tízszer, egymás után százszor; – utóbb már szemét is lehunyta, feje is bólintgatott, mégis csak dalolta. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« S mit csináljon nemzetes Böthök uram, ha már a kakasnak is vége van, a garasnak is vége van? Mit csinálhatna egyebet: elalszik.

Ezen a dalon aludt el rendesen.

A két kuvasz rögtön észrevette, hogy a nemzetes úr a Kakas dalát dudolgatja. Tehát nincs messze az elalvás ideje.

Mindegy. A nemzetes urat jól ismerik s jó embernek tartják. Ismerik már esztendők óta; megugatták már százszor, az is össze szidta őket már százszor, de azért csontot, kenyérhéját, szalonnabőrkét mindig nekik adott s enyhe éjszakákon úgy hajnal felé velük együtt feküdt le s együtt szunyókált az állás déli oldalában. Álom közben még meg is simogatta, meg is ölelgette őket.

Nemzetes Böthök uram támolyogva jön. Ma igen sokat ivott Herenden, a viz mellett való nagy kocsmában. Bizonyosan valami öcscsének volt jó kedve vagy nevenapja vagy jó vásárja. Ritkán történt, hogy ilyenkor a nagy mulatság után még el ne ballagott volna estére a Gombási csárdához. Ma is ezt cselekedte. A mit ugyan nem okosan cselekedett, utjába esvén a havas zivatarnak.

Öltözete a rendes. Kucsmája is a rendes. Sok esztendős már az öltözet is, a kucsma is. Bozontos bajusza, szakálla és szemöldöke is a rendes. Ezek még több esztendősek, mint az öltözet és a kucsma, de ép úgy tele vannak hóval, mint az öltözet és a kucsma, ámbár a bajuszt, szakált, szemöldököt a szél rázogatja. Úgy látszik, annyi havat hord mindig beléjük, a mennyit kiráz belőlük.

Puskája a vállán. Holmi csavargók, idegenek, parasztnak ne nézzék. Kezd a világ megbolondulni. A paraszt is olyan ruhában jár immár, mint a régi jó valóságos nemes ember. Mi mutassa most már messziről is, ki a nemes, ki a királyi vadász, ki a nemzetes úr? Hanem ha a puska!

Régi rozsdás egycsövü disznóláb bizony már az a puska. Nincs már olyan ember, a ki arra emlékeznék, mikor lőtték utoljára vele a vadat a király asztalára. Agya korhadt, kakasa csikorog, ravasza lityeg-lotyog, meg se lehetne már talán tölteni. Egyébre se való, mint ütni, dobni. Ismeri már az eb is, szarka is; nem is fél tőle egyik se. Hanem a tarisznya nem a régi.

A tarisznya pedig nevezetes intézmény. Bajuszt, szakállt akármilyet viselhet minden ember, de a tarisznyánál az ősi törvényeket áthágni, megsérteni nem szabad. Hetes vászonból az iskolás gyereknek, meg nem született bárány bőréből a juhászlegénynek, tarka lószőrfonadékból a parasztnak, csíkos posztószélből a mesterembernek. Nemes embernek voltaképen csak vadásztarisznyát szabad hordani, a melynek bőre, szabása, szijja, kötője, fekvése, magassága mindenképen olyan legyen, hogy azt a pandur, kanász, drótostót tarisznyájával össze ne téveszszék. Két, három nyul minden esetre kényelmesen elnyujtózkodhassék benne, a mikor beleteszik.

Van azonban kétféle hiányossága. Az egyik az, hogy csak vadászatra illik nyakba vetni s a másik az, hogy a csutora nem áll meg benne a lábán. S ez a fő hibája. Minthogy pedig nemzetes Böthök uram inkább a csizmáját hagyná otthon, mint a csutoráját: természetes, hogy nem vadásztarisznyát, hanem csíkos posztószéltarisznyát hordott magával. Nem volt ebben semmi szégyen. Volt néhány jó komája, ki szűcs, ki csizmadia, ki kovács, ki jegyző, ki tanitó; – valamennyinek ilyen volt, ha szőlőbe vagy vásárra ment, a tarisznyája.

Ott támolyog nemzetes uram az út közepén. Az árokparton ülő kuvasz meglátta, megismerte s egyet-kettőt ugatott feléje. A gödör fenekéről kijött a másik kuvasz is s most mindakettő eléje szaladt s farkát csóválva körül ugrándozta, körül csaholta. Mintha beszéltek volna hozzá:

– Épen csak magát vártuk, nemzetes uram.

De ő nem értette meg a szót. Csak dülöngött jobbra-balra, csak ballagott előre. Csak dudorászgatta rekedt hangon kakasos és tizenhárom garasos régi dalát.

Mig az ó-téglavetőhöz nem ért: addig nem volt semmi baj. De a mint oda ért s azt is el akarta hagyni: a két kutya eléje állt s el nem mozdult előle, hanem ugatta tele torokkal.

– Mit akartok héjh? Eltakarodtok most mindjárt az utamból?

Ezt a szót pedig a kuvaszok nem értették meg. Csak elállták az útját.

– Czoki előlem, adta dögjei!

S rájuk toporzékolt keményen.

De nem hajtottak a kutyák erre se.

Nemzetes uram most már igazán haragra lobbant. Lekapta a puskát a válláról s ráfogta a kuvaszokra.

A kuvaszok szemtelensége nem ismert határt. Látták, hogy az a rossz dióverő nincs megtöltve, nincs felgyutasozva, kakasa sincs felhuzva; semmiképen se akartak megijedni.

Annál jobban ugattak, annál jobban utját állták, de azért a farkukat mégis csak csóválták. Mindenképen értésére akarták adni, hogy ők nem haragból, nem ellenséges szándékkal cselekszik azt, a mit cselekesznek.

Sőt a nagy ugatás közben hol az egyik, hol a másik el-el szaladt a gödör felé, mintha csak azt mondta volna:

– Erre jöjjön nemzetes uram, majd itt mutatunk mi valamit.

Ostoba kuvasz – ő akart királyi vadászt és nemes embert kitériteni útjából!

Nemzetes uram most már igazán dühbe jött. Hogy e hitvány ebek mindig csak ott csavarognak, a hol ő, sőt még utját is merik állani s még puskáját se veszik kutyába se: ilyet még csakugyan nem ért meg. Most már komolyan meg kell büntetni őket.

Nem félnek a puskától?

Jere kucsma kézbe.

Az a kucsma kivül fekete szinü birkabőr, belül fehér szinü birkabőr, köröskörül mindenféle szinü zsiradék, nyom öt fontot, ha azzal orron üti az egyik kuvaszt, elfut tőle mindakettő.