Part 12

– Én Ungvárott voltam ujonczozáson, az elmult 1861-ik esztendő május havában. Önkényt jelentkeztem ujonczozásra, mert egy ivásu pajtásaimat mind behivták, én pedig azt gondoltam, hogy a haza iránt való honvédelmi kötelességet behivás nélkül is teljesiteni kell. Meg is vizsgáltak annak módja szerint, de ugy találták, hogy gyönge vagyok s hogy ludtalpam van, ennélfogva kimondták, hogy fegyverviselésre képtelen vagyok. Lovag Czernikovecz János Keresztély kapitánynak hivták az ujonczozó bizottság katonai elnökét.

– De jó emlékező tehetsége van kendnek Toklyó Miska! Hát a bizottság polgári elnökét hogy hivták?

– Azt nem tudom.

– A katonait tudja, a polgárit nem tudja? Furcsa ez nagyon.

– Nem furcsa biz ez. Fejünkbe verték, hogy a katonai elnöktől félni kell, a polgári elnöktől pedig nem kell félni. A kitől nem fél az ember, annak nevét nem tartogatja az ember az eszében. Szegény ember nem hordoz az elméjében fölösleges terhet.

A jegyzőkönyvet lezárták s Toklyó Miskával aláiratták.

– Most elmehet Toklyó Miska. Az ügyosztály most megszerzi az 1861-iki ungvári ujonczozási iratokat s ha megkerülnek: ujra kap idézést. Addiglan a határozat hozása felfüggesztetik.

Most voltunk már nyakig a csávában!

Az ügyosztály átirt Ungvármegye alispánjához. Megkérte illedelmesen, adjon felvilágositást arról, vajjon az 1861-iki ungvári ujonczozásnál bizonyos Toklyó Miska nevü egyén ott volt-e a sorozásnál, micsoda szám alatt soroztatott, fölmentették-e vagy besorozták-e s ha fölmentették: miféle oknál fogva történt a fölmentés?

Ungvármegye alispánja visszairt, hogy az elmult 1861-iki évből semmiféle ujonczállitási irás náluk nincsen. Keresték az irattárban, levéltárban, pinczében és padláson: nincs sehol. Abban az évben kiütött a szabadság, bizonyára minden szolgabiró elvitte magához az iratokat. Akkor a szolgabiráknak hivatalos helyiségük nem is volt, az akkori szolgabirák nem is élnek már, minden haszontalan irást föltüzeltek.

Mertem volna fogadni előre, hogy ez lesz a válasz.

No de ott van a katonaság.

A hadkiegészitő parancsnokság azt felelte, hogy ő nem gyüjti kazalszámra a háji-báji irásokat; ő az 1861-ikieket is felküldte a kassai cs. kir. főhadparancsnoksághoz, keressék ott. Ott bizonyosan megtalálják Toklyó Miskát.

Találták a manóba!

A kassai generál-kommandó biztositott arról, hogy ő tovább küldte Toklyó Miskát a bécsi császári királyi birodalmi hadügyminiszterhez.

No itt már csak megtaláljuk.

Dehogy találtuk.

A hadügyminiszter aztán felvilágositott bennünket, hogy 1867-ben Magyarország és Ausztria kiegyezett, megosztozott s a sorozási iratokból egy rész Budapestre került. Toklyó Miska Magyarországnak jutott. Nézzünk utána a m. kir. honvédelmi miniszternél.

Utána néztünk.

A katonai ügyosztály felirt a tanácshoz, a tanács fölirt a honvédelmi miniszterhez: Hol van Toklyó Miska? Hol vannak sorozási irásai?

A miniszter aztán megvallotta hűségesen, hogy az 1861-iki irásokat réges-régen kiselejtezték már, vagyis eladták a sajtosnak évek előtt. A mi pedig Toklyó Miskát illeti: keresse ki azt a fővárosi tanács a katonai ügyosztály utján.

No ezt ugyan eltalálta a miniszter ur! Hiszen másfél év óta egyebet se csinál az ügyosztály, csak Toklyó Miskát keresi.

VI.

Ezen az uton vége van minden reménységnek. A sorozási irások eltüntek, Toklyó Miskának már most el nem hiszik az ő becsületes ungvári szereplését.

Még egy kis reménység volt, de a pókhálónál is vékonyabb. Megkértük a hatóságot, keresse föl valahogy lovag Czernikovecz János Keresztély kapitányt, öreg ember lehet ugyan már, ha még él, de hátha valami különös isteni csodaképen emlékeznék az 1861-iki sorozásból a ludtalpú Toklyó Miskára.

Nyomait nagynehezen megtaláltuk. Valami húsz-huszonöt év előtt mint alezredes sebet kapott a düppeli sánczoknál. Az ördög vitte is őt oda a mi kárunkra. Sebjeiben meghalt s ott van eltemetve valahol Schlezvig-Holsteinban, Sandborg nevü falu temetőjében. De oda már nem megyünk utána.

Mikor a katonai ügyosztály már minden tudományából kifogyott s további irka-firkára nem volt módja: ujra tárgyalást tartott, ujra megidézte Toklyó Miskát.

Jegyzőkönyvet vett föl. Abban kimondta, hogy Toklyó Miska nem tudta magát igazolni s miután esetében a védkötelezettség alól való kibuvás gyanus jelenségei mutatkoznak: ügye áttétetik a büntető birósághoz.

No most már ott állunk, hogy kirántják alólunk a gyékényt.

Toklyó Miskának most már eszébe jutott a bajuszát megint kipödörni. E czélból inni kellett. Három napig mindig ivott. Három napig mindig dühös volt, mint a szarvorru. Alig birtam vele.

Nem tudta elgondolni, mi lesz már az ő ügyével. Nekem volt ugyan egy kis sejtelmem a jövendőkre nézve, de azt istenért se mondhattam meg neki. Kivált oly állapotban, a mikor a bajusza ki volt pödörve.

A büntető biró nem volt épen kegyetlen természetü ember. Szivesen elnézte volna Toklyó Miska sorsának ostoba változatait, de lehetetlen volt. Az egész ország szeme rá nézett. Ha Toklyó Miskát felmenti: örökre kiesik az igazságügyek miniszterének kegyéből és sohase lesz belőle táblabiró. A haza védelme a legmagasztosabb kötelesség. Az, a ki azt elmulasztja, méltó a példás büntetésre.

Magam védelmeztem Toklyó Miskát. De nem ért az semmit.

Bűnös-e Toklyó Miska?

Ebben a kérdésben úgy agyoncsépelt engem a közvádló és a büntető biró, hogy utóbb alig ismertem önmagamra.

Én csak azt hajtottam, nem lehet a csecsemőt megbüntetni azért, mert a bábaasszony nem viszi keresztvízre. Erre azt felelték: állitsam hát a biróság elé a bábaasszonyt, akkor majd azt vonják felelősségre.

Azután azt hajtottam, hogy ha a mindenféle bécsi és budapesti miniszterek sajtosnak nem adják a sorozási iratokat: Toklyó Miska olyan tisztán állana ma a világ előtt, mint a hajnalcsillag.

Kinevettek e gyerekes beszéddel. Azt mondták: a ki valamit állit, annak kell bebizonyitani állitását. Állitsam elő azt a sajtost, a ki a sorozási iratokat megvette.

Halasztást kértem huszonnégy órára. Köteleztem magam arra, hogy huszonnégy óra alatt háromszázötven sajtost hivok be tanunak. Ennyit találtam a czégek jegyzékében. A boszuállás érzete is eltöltött már. Olyan sajtszaggal akartam elboritani a Fortunát, hogy még a vidékét is elkerülje ép szaglásu egészséges ember. Annyi sajtos csak elég lesz hozzá.

Mind nem használt semmit. Semmi észrevételem, javaslatom, kérelmem és előterjesztésem meghallgatásra nem talált. Hiába rémítgettem a birót semmiségi panaszokkal.

Utóbb katonának is felajánlottam Toklyó Miskát. Tessék inkább megvizsgálni, felülvizsgálni, sorozó bizottság elé állitani, besorozni, felavatni, semmint börtönbe zárni. Tudtam úgyis, hogy ludtalpa s előhaladt tisztes kora miatt nem veszik be.

De ebben állott a biró erőssége is.

– Ugy-e Toklyó Miska, jó volna most kendnek egy kis sorozó bizottsági vizsgálattal megmenekülni. De nem úgy verik a czigányt!

Még ki is csufolt a biró.

De ezt csak azért merte megtenni, mert már magában elhatározta, hogy az enyhitő körülmények figyelembe vételével enyhe itéletet fog hozni s két hónapnál hosszabb fogságra nem fogja elitélni.

A minthogy nem is itélte el. De azért két hónapi fogságra mégis csak elitélte.

– Megnyugszik-e kend Toklyó Miska az itéletben vagy azt fölebbezi?

Toklyó Miska rám nézett. Mit szólok az itélethez s a biró kérdéséhez?

Mielőtt szólhattam volna: jött be a hivatalszolga.

– Tekintetes biró ur, jelentem alázatosan, egy kis fiu, valami Sághy Miska nevü kér bebocsáttatást.

Bejött egy kis fiu. Szakasztott Toklyó Miska, csakhogy még nem több hat évesnél, a bajusza még nincs kipödörve s két hónapra még nincs elitélve. Egyéb különbség még nincs apa és fiu között.

A fiu nagy bátran bejön, odamegy Toklyó Miskához s kezet csókol neki.

– Édes apa, kéreti az édes mama, tessék mindjárt hazajönni. Édes mama az ágyban fekszik, egy kis baba sír mellette.

Tehát Toklyó Miskának megint ujabb gyereke született.

Toklyó Miskának öröme is nagy volt, búbánata is nagy volt. Vagy örömében vagy bújában sírva fakadt, fiát kézén fogta s ment kifelé.

De a biró közbeszólt:

– Megálljon csak Toklyó Miska, feleljen előbbi kérdésemre. Megnyugszik-e vagy fölebbez?

Toklyó Miska daczosan felelt, de okosan.

– Se meg nem nyugszom, se nem fölebbezek. Tessék velem azt tenni a mit tetszik. Hadd megyek haza lelkem Julcsámhoz s kis csecsemő gyerekemhez.

– Nyilatkozata megnyugvásnak vétetik s ön ezennel a fogházfelügyelőnek átadatik.

Alig tudtam kieszközölni huszonnégy órai halasztást, hogy gyerekágyban fekvő asszonyától s ma született kis porontyától elbucsuzzék.

Hiába. A törvény csak törvény. Lelkiismeretes birónak kötelessége, hogy azt pontosan és szigoruan végrehajtsa.

Én is megnyugodtam az itéletben. Jogom lett volna fölebbezni, de nem tettem. Mig az iratok a felső biróságokat megjárják: beletelik egy esztendő s addig Toklyó Miska ügyében semmit nem tehetünk. A két hónapot majd csak kiállja, nem törik bele a nyaka.

Másnap magam vittem be Toklyó Miskát a fogházba fiakkeron. Nem akartam, hogy a rabszállitó kocsiba gyömöszöljék.

Akkor még nem a kőbányai uj temető mellett, hanem valahol az Angyalföldön volt a gyüjtőfogház. Ide utalták Toklyó Miskát. Itt kellett büntetési idejét kitölteni.

Beszéltem a fogházfelügyelővel, hogy Toklyó Miskának adjon jobb élelmezést és jobb társaságot. Ne zárja össze mindenféle csirkefogóval és kapczabetyárral.

A jobb élelmezés s naponként egy félliter borocska nem tőle függött, hanem a fogházorvostól. De az orvossal nem boldogultam. Ha Toklyó Miska beteg lesz: kap jobb élelmezést s egy kis borocskát, de ha beteg nem lesz: nem kap. Toklyó Miska pedig az orvos kedvéért sehogy se akart beteg lenni.

A mi a jó társaságot illeti: abban czélt értem, mert az a fogházfelügyelőtől függött. A fogházfelügyelő jó pajtásom s valamikor honvédbajtársam volt. A mit tehetett, szivesen megtette.

Először is Toklyó Miskát nem sok emberrel, csak négy elitélttel zárta össze a 66-ik számu zárkába. Ez elég bő zárka volt és csak öten voltak benne. Ha négyen leültek: akkor egy ember kényelmesen sétálhatott benne. Négy lépés előre, négy lépés hátra.

Az a négy elitélt érdekes négy ember volt.

Az egyik egy pancsovai gyógyszerész. Tudtán kivül keveredett hamis tanuságba. Kapott négy hónapot. A négy hónapon át mindig végrendeletet csinált.

A másik elitélt: hamis-pénz-terjesztő bácskai kocsmáros. Találtak nála vagy tizenöt hamis ezüst forintost. Nem tudta urát adni: kitől kapta. Elitélték néhány hónapra. Mindig azon kesergett, hogy a felesége hűtlen lesz, míg ő itt fog ülni.

A harmadik egy föltaláló lángelme volt. Mindenféle tüzeket és vizeket födözött fel s kisérletezés közben a szolgálójának kilőtte egyik szemét. Ezért kapott félesztendőt. Meg is érdemlette. Az egész idő alatt mindig azt magyarázta társainak: mennyi tűz van a vízben s mennyi víz van a tűzben.

A negyedik csángópénzgyüjtő nagy hazafi volt. Társait minden áron szoczialistává akarta tenni s mindig arra biztatta őket, hogy ha kiszabadulnak, alkossanak egy pártot s őt válasszák pártvezérré. Társai minden nap meg akarták ezért agyakolni. Szidták, mint a szerb tövist, de ő azért minden nap ujra és ujra hirdette elveit.

Nos hát ezek közt volt Toklyó Miska.

Le is nézték őt keményen, mert nem tudta megmondani, hogy őt miért itélték el. Az igaz, hogy ezt magam sem tudtam egész biztosan. Ha kérdezték Toklyó Miskát: mindig valami keresztelő levélről, házasságról, sorozó bizottságról beszélt. Nem értette az ördög se, mi volt a bűne. Micsoda ügyefogyott ember lehet pedig az, a ki azt se tudja: mit vétett s mégis tömlöczbe kerül.

Hanem azért mégis jobb élelemhez jutott, sőt még borocskához is.

Köszönhette a királyi főügyésznek.

A királyi főügyész nagyon nemes gondolkozásu régi megyei táblabiró volt. Ezer meg ezer rossz emberrel, csalóval, gyilkossal, orvval volt dolga életében, meg is öregedett lassanként, de azért annál jobban szerette az embereket.

Szemlét tartott a gyüjtő-fogházban s lassanként oda került a 66-ik számu zárkához is, a hol Toklyó Miskával együtt öt nevezetes férfiu hüsselt. A férfiak fölálltak, a hogy kellett s egyik a másik után elmondotta élő szóval, ki-ki miért és mennyi időre van elitélve.

Csak Toklyó Miska hallgatott.

– Hát ön miért van elitélve?

– Házasodni akarok méltóságos uram, a lelkem Julcsámmal akarok megesküdni.

A királyi főügyész jó szerével tudta már Toklyó Miska esetét. Mégis tovább kérdezősködött.

– Mennyire jutott már a házasságával?

– Annyira már jutottam, hogy becsuktak.

Nagyon nevetni való dolog volt ez, de a királyi főügyész azért nem nevetett.

– Mi a kivánsága?

– Szabadulni szeretnék méltóságos uram, de addig is jól esnék egy kis borocska.

– No isten áldja!

A királyi főügyész megfordult s menni készült. Toklyó Miska utána szólt:

– Méltóságos uram, ha összejön a lelkem Julcsámmal, tessék neki megmondani, hogy köszöntetem, csókoltatom. Ne tessék ám neki azt mondani, hogy rossz dolgom van. Csak tessék megbiztatni, hogy egy-két hét nem a világ; otthon termek, mint a parancsolat, nem sokára!

A királyi főügyész maga elé rendelte a fogházi orvost.

– Keressen orvos ur valami betegséget Toklyó Miskában, hadd ehessék jobb ételt s hadd ihassék egy kis borocskát.

– Igen is méltóságos uram, rögtön keresek.

Dehogy keresett. Esze ágába se jutott keresgélni. Hanem leült az asztalához s a fogházfelügyelő részére nyomban kiállitott egy bizonyitványt, a mely szerint Toklyó Miska fogoly, a 66-ik számu zárka tölteléke súlyos és fájdalmas irógörcsben szenved az egész jobb karján; utasittatik tehát az élelmezési igazgatóság, hogy őt naponként szokott élelmezése mellett negyed kilogramm hussal és fél liter borocskával lássa el.

Dehogy volt Toklyó Miskának irógörcse. Hiszen nem is irt ő soha s nem ismert ő semmiféle görcsöt. Hanem ha az orvos betegséget akar találni az emberben: hát talál azonnal, a mennyi csak tetszik. Miből élne a sok orvos, gyógyszerész és fürdőtulajdonos?

Igy jutott Toklyó Miska egy kis jobb világhoz az angyalföldi gyüjtőfogházban. A királyi főügyész is még az napon elballagott Julianna asszonyhoz s elmondta neki Toklyó Miska izenetét.

Mégis csak szerették Toklyó Miskát az emberek!

Végre is letelt a két hónap.

Toklyó Miska ott hagyta a 66-ik számu zárkát, a tudta nélkül való hamis tanut, a hamispénzterjesztő bácskai kocsmárost, a feltaláló lángelmét és a csángópénzgyüjtő nagy hazafit. Elbucsuzott mindegyiktől tisztességgel.

Haza ment.

Julianna asszonynyal együtt kisirta és kivigadta magát s jött megint szolgálattételre az irodába.

– No Toklyó Miska, folytassuk-e tovább a házasságot? Már nem sok van hátra belőle.

– Nem bánom nagyságos uram, csak az ne legyen a vége, hogy utóbb is felakasztanak.

– No hát holnap megyünk a paphoz.

– Halasszuk el holnaputánra. Holnap ünnep van s egy kis rendet akarok otthon csinálni, mert már nagyon sok a gyerek.

Vajjon mit akar most Toklyó Miska?

VII.

Hát bizony Toklyó Miska nem akart egyebet, csak gyerekeit meginteni, hogy egyelőre legalább tovább ne szaporodjanak.

– Aranyos lelkem Julcsám, most már megint a paphoz megyünk. Most már közel vagyunk ahhoz, hogy a szent eskü is összekapcsoljon bennünket. Hanem hát senki sem tudja a jövendőt. Eltelhetik még egy hónap is, félesztendő is, két esztendő is, mig a czélhoz eljutunk. Addig azonban elég annyi gyerek is, a mennyi már eddig van. Erre nézve akarok intézkedni.

Sághy Julianna csak a szemeit meresztette erre a komoly beszédre. El nem tudta gondolni, mit akar Toklyó Miska. Hogy lehetne azt meggátolni, hogy több gyerek ne legyen, ha az isten ugy akarja, hogy több gyerek legyen?

– Csak valami bolondságon ne törd a fejedet, édes Miskám!

– Ne félj, jól meggondoltam a dolgot. Állitsd ide a gyerekeket.

A gyerekeket összeszedték s a bölcső mellett sorba állitották.

Első volt a Miska. Ezt már láttuk a büntető biró tárgyaló szobájában. Oda állt az apja mellé kóczosan, borzasan, – a hogy a játékból kiszabadult. Volt már vagy hat éves.

Második volt a Pista. Ez még csak négy éves volt. Egy sült burgonyával volt nagy viaskodásban. Előre láthatta mindenki, hogy ő lesz a diadalmas, nem a burgonya.

Azután jött a Jancsi. Ez még csak két éves volt. Valami gonosz sejtés támadhatta meg a kis lelkét, mert a szája pityergőre állt.

Negyediknek ott volt a Zsuzsika a bölcsőben. Ez még csak két hónapos volt s most édesdeden aludta az igazak álmát.

Toklyó Miskának poroló pálcza volt a kezében. Szigoru arczot öltött s harsány hangon igy szólt a gyerekekhez:

– Gyerekek, ti nagyon gyorsan szaporodtok. Mig én éjjelt-nappalt egygyé teszek, hogy édes anyátokkal isten szine előtt összekeljek s ti az én törvényes gyerekeim legyetek, addig ti istenadta kölykei egyebet se tesztek, csak szaporodtok. Azt mondom most már dörgöm-morgom teremtette, hogy addig, mig én meg nem engedem, vége legyen minden szaporaságnak, mert ugy elverlek benneteket, mint a kétfenekü dobot.

Fölállt Toklyó Miska, nagyot toppant a lábával, jobb kezében a poroló pálczát suhogtatta, balkezével a bajuszát pödörte. Várta a hatást.

Zsuzsika bizony föl se ébredt; Pista, Jancsi nyilván érezte bűnös voltát, de egyik se mert szólni. Csak a Miska állott elő becses egyéniségének védelmével.

– Édes apa, én nem szaporodtam.

– Hát ki szaporodott te kölyök?

– A Zsuzsika szaporodott. Mire én észrevettem, már ott volt a bölcsőben.

– Hallgass kölyök, takarodjatok a szemem elől. Megmondtam, mihez tartsátok magatokat!

A kölykek elszéledtek erre-arra. S ekkor Toklyó Miska oda fordult asszonyához.

– Hallottad édes Julcsám? Igy kell a gyerekkel beszélni, nem pedig elkényeztetni.

Hallotta is, látta is biz ezt az »édes Julcsám«, nevetett is rajta nagyot, sőt meg is ránczigálta Toklyó Miska orrát.

– Elment bizony kissé a te eszed édes Miskám; – nem hiszem én, hogy a gyerekek neked szót fogadjanak.

– Szeretném én azt látni!

Majd meglátjuk, hogy szót fogadtak-e hát a gyerekek?

Másnap vittem Toklyó Miskát keresztelőre. Fölkerestük a kálvinisták parókhiáját, de nem a püspökhöz mentünk. Őt nagyon szigorunak találtuk évek előtt. A második paphoz több bizodalmam volt. Több engedékenységet vártam tőle. Egyébként ő is csak oly tudós, emberszerető férfiu volt, mint a püspök.

Előadtam én magam az esetet. Bemutattam Toklyó Miskát; elmondtam, hogy nincs megkeresztelve; eléje tártam a korbizonyitványt s a kiállott fogság után most már kétségbe nem vonható hadmentességet s kértem Toklyó Miska megkeresztelését, az anyakönyvbe bevezetését, a hivők seregébe való fölvételét s ekként a kálvinista anyaszentegyházhoz való tartozásának örökös biztositását.

A jólelkü és tudós lelkész a füle mellékét vakargatta előadásom alatt. Sohase keresztelt még életében olyan csecsemőt, a ki be is volt már csukva s a bajuszát a fülére csavarhatta. Nyilván azon tünődött, miféle kánonok szerint kereszteljen ő már mostan?

De kérelmünket meg nem tagadta. Az igaz, hogy nem is teljesitette. Időt akart nyerni további megfontolásra. Oda fordult Toklyó Miskához.

– Tudja-e felebarátom a Miatyánkot?

– Nem tudom.

– Hát a Hiszekegyet?

– Azt sem tudom.

– Hát a Tizparancsolatot?

– Azt se tudom. Hanem csókolom a kezét főtisztelendő uram, mindezt jól tudja az én asszonyom.

– Az nem elég. Magának is meg kell mindezt tanulni felebarátom. Mert ámbátor a csecsemő, mikor a keresztviz a fejére töltetik, mindezt nem tudja, de a mi szent vallásunk szerint a csecsemővel az isteni kegyelem jár. A felnőtteket ugy kell keresztelnünk, mint a hogy Keresztelő János keresztelte meg a Jordán vizében azokat, a kik Judeából s a Jordán mellett való egész tartományból hozzá seregeltek. Ennélfogva magának felebarátom ismernie kell előbb a mi hitünk főágazatait. Ha mindazt megtanulta: akkor jőjjön ismét szinem elé.

Egy fiatal káplán volt jelen. Ott állott a tudós lelkész háta mögött. Nagy megütközés látszott az arczán, mikor főnöke kijelentését hallotta.

Meg kell vallanom, hogy a tudós lelkész szavai némi aggodalmat keltettek bennem is. Hiszen Keresztelő János azoktól, a kik hozzá folyamodtak, azt is megkivánta, hogy büneikről vallást tegyenek. Mennyi idő kell ahhoz, mig Toklyó Miska minden bünét összeszedi s Keresztelő János előtt feltárja?

S aztán a hitágazatokat megismerni? Nagy sor az! De nagyon sok pap van, a ki azokat pap létére se ismeri.

No de mindegy. Korai aggodalmakkal ne rontsuk az emberek sorsát. Toklyó Miska fekügyék neki a Miatyánknak, Hiszekegynek, Tizparancsolatnak.

Neki is feküdt isten igazában.

Nem telt bele három hét s ugy elmondta mind a három hitágazatot, mint a karikacsapás. Julianna asszony még meg is magyarázta neki a szavak értelmét.

Vittem ujra a paphoz s bejelentettem, hogy most már, istennek légyen hála, mindent tud.

Azonban a papnak időközben füléhez jutott az a hir, hogy Toklyó Miska valamikor aligha görög katholikus nem volt. Ha pedig az volt: akkor már meg van keresztelve. Ha pedig meg van keresztelve: akkor ő ujrakeresztelést követ el, mint a baptisták, anabaptisták és nazarénusok. Ezt pedig szigoruan tiltja az egyház törvénye. Tévelygésbe esni kálvinista bölcs lelkipásztornak nem szabad.

De görög katholikust épen nem szabad csak ugy egy kanna vizzel kálvinistává tenni. Ezt meg az állam törvényei tiltják kegyetlenül. De minthogy még se egészen bizonyos, hogy Toklyó Miska görög katholikus: legczélszerübb lesz időt nyerni s Toklyó Miskát az összes hitágazatok megtanulására utasitani.

– Édes felebarátom – szólt – magának még meg kell tanulni a Heidelbergi Kátét is. Akkor lesz a szent keresztségre érett, mert akkor lesz otthon az isteni tudományban.

A fiatal káplán megint ott állott a tudós lelkész háta mögött. Most már a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy ő másként cselekedett volna.

Szegény Toklyó Miska, sejtelme se volt arról, mi az a Heidelbergi Káté. Nagy, szent és bölcs tudomány az, de nem olyan koponyának való, mint az övé. A debreczeni, pataki és pápai diákok is elvesződnek azzal esztendőkig s még se tudják ők se s a mit az egyik héten tudnak is belőle, bizton elfelejtik a másik héten.

Őszült már Toklyó Miska. Közelgetett az ötvenedik esztendőhöz. Ereje is fogyott, kedve is fogyott, reménysége is fogyott. Fogyni kezdett már bennem való bizodalma is. Egy-két hétig csak tanulgatta a Heidelbergi Kátét, de nem volt annak semmi foganatja. Nem is értette s ki is szállingózott a fejéből. Addig-addig tanulgatta a Heidelbergi Kátét, mig utóbb még a Miatyánkot is elfelejtette. Nem tudta már igazán kipödörni a bajuszát se. Ha haragudni kellett neki, akkor is inkább sírt már, mint haragudott.

Láttam, hogy igy semmire se megyünk. De arra, hogy elhatározásomat megváltoztassam, mégis maga Toklyó Miska adott alkalmat.

Egy estennen szokatlanul kipödrött bajuszszal jött be hozzám. Könyv volt a kezében. A két szeme égett, mint a tűzláng. Megállt előttem vagy öt lépésre.

– Engedje meg nagyságos uram, hogy valamit elkövessek!

Mire engedelmet adhattam volna, azt a könyvet ugy vágta a padlóhoz, csak ugy döngött.

– Én nagyságos uram, a Heidelbergi Kátét nem tanulom. Tiz esztendő óta húznak, nyúznak, fojtogatnak: elszenvedtem. Börtönbe zártak, csúffá tettek, nevemet meghurczolták: kiállottam mindezt. Sok gyerekem, kedves asszonyom van: koldus vagyok, mint a gazdátlan kutya; megdöglöm, gödörbe rugnak, nehány árva sírdogál értem, de különben a varju se károg utánam. Akármi lesz most már, de én a Heidelbergi Kátét tovább nem tanulom.

Igazad van Toklyó Miska.

Jer hát elő Szent Irás, te könyvek könyve, te minden igazságnak, bölcsességnek és isteni tudománynak örökké buzgó tiszta forrása, te talán utba igazitasz.

Tegyünk kisérletet azzal a fiatal káplánnal. Nyilvánvaló volt, hogy ő szivesen segített volna Toklyó Miskán.