Part 11

– Ugy de főtisztelendő szent atyám, az én lelkem Julcsám kálvinistának született s az is akar maradni, sőt a gyerekeink is kálvinisták.

– Ejnye te Toklyó Miska, te egy istentől elrugaszkodott Toklyó Miska vagy, mit akarsz hát te most én tőlem?

– Csak azért könyörögném főtisztelendő szent atyám, hogy én is a leendő feleségem és meglevő gyermekeim hitén akarnék lenni, adna tehát nekem az én távollévő papom helyett engedelmet arra, hogy a kálvinisták közé átmehessek.

A jó apát arcza elkomorodott. Szemmel látható volt, hogy a szent egyháznak ilyen duhaj módon való megsértése miatt haragos gerjedelem kezd az ő buzgó lelkében erőre kapni. S hozzá még nem is igazi hive ez az ember.

– Mit akarsz édes fiam? Eretnekké akarsz te lenni az én segitségemmel? – Az én segitségemmel? – No várj egy kissé!

Volt a szobában egy kis oltár. Az oltár sarkához támasztva az apát ur botja. Vastag, erős spanyol nád, keresztben álló vastag elefántcsontból való fogantyuval. Nyomott vagy két kilót. Oda tipegett a bothoz a jó öreg apát ur. Jobb kezébe fogta azt a botot s azután oda állt Toklyó Miska közelébe.

– Hadd hallom csak még egyszer fiam, mit akarsz te?

S fölemelte azt a botot.

A szarvas nem ludtalpu, Toklyó Miska pedig ludtalpu volt. De azért a szarvas nem ugrik oly gyorsan, mint a mily gyorsasággal Toklyó Miska kiugrott az ajtón. Ennek köszönheti szárazon lett menekülését.

Jött hozzám nagy lélekszakadva s elpanaszolta sorsát.

Tudtam én azt előre, hogy az lesz a sorsa. De mindegy volt már. Most már csak előre kellett menni.

A törvényszabta időben két előkelő tanuval jelent meg Toklyó Miska a jó apát előtt. A jó apát pedig megint csak kiverte Toklyó Miskát két előkelő tanujával együtt. A minthogy egyebet nem is tehetett jó lélekkel.

De legalább megvolt a bizonyitvány a két tanutól.

Rögtön ment a bizonyitványnyal a kálvinista parókhiára.

Akkor még egy parókhiájuk volt a kálvinistáknak a fővárosban. Két hires papjuk volt ott. Az egyik püspök volt, főrendiházi törvényhozó, nevezetes költő, iró és szónok, emberszerető nemes szivü jó ember. Ő hozzá küldtem Toklyó Miskát.

A hogy sejtettem ugy következett be. A törvénytudó nagy püspök rögtön kiböngészte Toklyó Miska dolgának gyöngeségeit. Kezét megcsókolni ugyan nem engedte, sőt Toklyó Miska kezét megrázta barátságosan, de azért igy szólt hozzá.

– Örvendezik az én lelkem, hogy te édes felebarátom az én egyházam igaz hivei közé kivánkozol, de azért én téged most még az én hiveim közé be nem vehetlek. Mivelhogy az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; – az alkotmány pedig világosan rendeli, hogy az, a ki áttérni szándékozik: saját lelki pásztoránál jelentse ki ebbeli szándékát. A mit te édes felebarátom nem cselekedtél, mert te római katholikus lelkésznél jelentkeztél, holott pediglen te a görög katholikus egyháznak lennél hive. Eredj tehát nyugodt lélekkel haza a te békességes hajlékodba s kezd ujból s most már a helyes uton a te igazságodnak kivivását.

Egészen vidám lélekkel jött hozzám Toklyó Miska. Még dicsekedett is, hogy legalább a kálvánista parókhián meg nem verték.

– Megkapod te Toklyó Miska még ott is a verést.

De ezt csak ugy gondoltam, Toklyó Miskának fenhangon meg nem mondtam. Minek keseritsem az életét szegénynek?

A kálvinista püspök ur szavában mégis volt utmutatás. Hátha Toklyó Miska a hajdu-böszörményi orosz papnál jelentkeznék az áttérés dolgában s onnan hozna két tanu-bizonyitványt? Akkor a püspök urat szaván lehetne fogni s Toklyó Miska mégis csak bele kerülne az anyakönyvbe.

Kocsira raktuk Toklyó Miskát s küldtük Hajdu-Böszörménybe. Elküldtem vele egyik ügyes, virgonczeszü emberemet is. A pap ugyan ott is kilóditotta Toklyó Miskát, de néhány hét mulva a szükséges bizonyitványnyal mégis csak visszaérkeztek hozzám.

Megint elküdtem a kálvinista püspökhöz. E jó püspök urat azonban megtéveszteni nem lehetett. Szórul-szóra igy felelt:

– Valamint öt hét előtt: ép akképen örvendezik az én lelkem ma is, hogy te édes felebarátom az én egyházam igaz hivei közé kivánkozol, de azért én téged még most se vehetlek be az én hiveim közé. Mert igaz ugyan, hogy te most már saját egyházadbeli görög katholikus lelkésznél jelentetted be áttérési szándékodat, de ez meg nem a te lelkészed volt, minthogy te budapesti lakos vagy: Budapest pedig nem Hajdu-Böszörmény. Az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; az alkotmány pedig azt parancsolja, hogy ily esetben kiki a saját lakása szerint való lelkésze előtt jelentkezzék. Te ezt édes felebarátom nem teljesitetted, igy hát rajtad ez úttal se segithetek.

De most már Toklyó Miska igazán elkeseredett s keserüségében sirva fakadt.

– Mi lesz az én lelkem Julcsámból? Mi lesz az én ártatlan gyerekeimből? Segitsen meg méltóságos uram, hiszen én arról nem tehetek, hogy a hol én lakom: ottan nincsen papom s a hol volna papom: ott meg én nem lakom. Adjon legalább jó tanácsot.

– Én, édes felebarátom, istennek igéit hirdetem s nem a törvény parancsait latolgatom. Vannak Mózesek és próféták a te számodra is, keresd föl azokat.

IV.

Nagy búsan jött hozzám vissza Toklyó Miska.

Igaza is volt.

De a jó püspöknek is igaza volt. Ilyen mellék úton az örök üdvösségbe becsusszani csakugyan nem engedhette Toklyó Miskát. Rá kellett lépnünk az egyenes útra.

Jövel jó öreg Verbőczy a te Hármas Könyveddel! Jőjjetek elő ősi jogunk testei és lelkei: te avas Corpus Juris, ti Kövy, Kelemen és Frank régen alvó híres tudósok, emeljétek föl ti a ti bölcs szavatok: megtalálható a ti tanítástokban az egyenes út.

Régen is megtörtént akárhányszor, hogy egyik vagy másik embernek szüksége lett volna a keresztelő levélre, de ilyen levelet előmutatni nem tudott. Zsidó, czigány, zarándok, remete, szegény legény, uton járó, kóbor hajdu, szökött katona, tűzhely nélkül való nem is akarta, hogy keresztelő levele vagy születési bizonyítványa legyen. Kinek mi köze ahhoz: hol született, mikor született s ki volt apja-anyja? Sokszor maga se tudta s ha tudta is, eltagadta.

Az anyakönyv se régi dolog. Sok helyen alig van másfélszáz esztendős. Az előtt nem sokat törődtek azzal, ki hány esztendős? A ki jó szinben volt: az volt a fiatal ember; a ki nyavalyás volt s lábát húzta, fogát szítta, nyögve beszélt: az volt a vén ember. Ha a lovat meg tudta ülni amugy szőrén-pőrén: legalább volt négy-öt éves. Ha serkedzett a bajusza: legényszámba jutott. Ha szürkülni kezdett: java korabeli. Ha megvénült: akkor otthon maradt s ki nem tette a lábát a kályha mellől. A ki meghalt: eltemették. Nem hánytorgatták életének hosszát; nyugodjék békével. Az asszonyfélével is tisztában voltak mindenkor. A lányka csak nyáladék, mig ugrabugrál. Komolylyá lesz, haja megnő, melle domborodik: már akkor hajadon. Titkon szabják már rá a főkötőt. Hamis szeme, eleven mosolya, fényes arcza, ölbeli kicsinyje megmutatja, ki a menyecske. A ki pedig a délczeg asszonyban föl nem ismeri az asszonyt: az olyan ember vak is, buta is. Szóba se kell vele állani. Kiváltképen való bárgyu ember pedig az, a ki lánynál, menyecskénél, java korabeli asszonynál az életkort keresgéli. Öreg fejszével kell az ilyen embert agyonütni. Egyebet nem érdemel.

De hát néha mégis meg kellett tudni: ki hány esztendős?

Egykor egy Tomay nemzetségbeli nagy ur magtalan volt s a veszprémi káptalannál olyan végrendeletet csinált, hogy birtokát Gulácsy Dömjén legidősebb fia örökölje. A mikor a végrendeletet megcsinálta: élt azután még vagy negyven esztendeig.

Mikor meghalt: öt Gulácsy-gyerek élt. Élemedett ember valamennyi. Az öt gyerek közül hárman álltak elő azzal, hogy Gulácsy Dömjénnek ők a legidősebb gyerekei. Biró legyen, a ki most már eltalálja az igazságot.

Anyakönyv még akkor nem volt a világon.

Abban minden pörös fél megegyezett, hogy a boldog emlékezetű Gulácsy Dömjénné született Tomay Fruzsinka asszony sohase szült se két, se három gyereket egyszerre, hanem egyszerre mindig csak egyet; a három gyerek közül tehát csak egy lehet a legidősebb. De hát melyik az? A Jankó, Palkó, Markó-e az?

Édes anyjuk, édes apjuk régen meghalt. Meghalt már anyjuk-apjuk gyóntató papja is. Senki se tudta még a nevét se annak a papnak, a ki valamikor megkeresztelte őket. Keresztapák, keresztanyák vagy nem élnek vagy elköltöztek más országba. Jobbágy, zsöllér, szolgáló ember vagy asszony akadna talán, a ki emlékeznék valamire, de nem mer az vallani egy se, mert a három testvér közül kettő bizonyosan nyomban agyonütné vagy világnak kergetné. Lehetetlen volt tehát tisztába hozni, három közül melyik a legidősebb.

Vármegye, főispán, országbíró, nádorispán, sőt maga a király is kifáradt már a pörösködésben. Egyik király a másik után következett, de a pörnek vége be nem következett. Ha az egyik a Jankót pártolta, a másik a Palkót kegyelte, a királyfi pedig rendesen a Markót segitette. Utóbb is meghalt mind a három Gulácsy-fi, sőt kihalt a Tomay nemzetség után a Gulácsy-nemzetség is. A király foglalta el mind a két nemzetség minden birodalmát.

A pörnek hát vége lett volna, de azért még se sült ki, hol az igazság. Ilyen veszedelemnek többé az országot kitenni nem lehetett. Kellett hozni törvényt, a mely szerint el lehessen dönteni, hogy hány esztendős az az ember, a kiről senki se tudja, hogy hány esztendős.

De hát ki tudja azt megmondani?

Ki tudná más, mint a káptalan?

Tizenkét pap a káptalan. Van köztük prépost, apát ur, hitetlenek püspöke, olvasó pap, éneklő pap, plebános s valamennyi miséző pap. A mit a káptalan nem tud: azt már nem tudja senki. A mit pedig senki se tud, azt a káptalan még mindig tudja. Azért mondják a csodagyerekről, hogy több esze van, mint a káptalannak. De ez is csak hivalkodó beszéd. Senkinek se lehet annyi esze, mint a káptalannak.

A káptalan különösen tud minden titkot. Pajkos káplánok, kápsáló barátok, beszédes kéregetők besugnak oda minden titkot. Ha gyerek születik: azt mindig valami titok előzi meg. Az a titok sohase lehet titok a pap előtt. Azért rendelte az ország, hogy a káptalan döntse el, a mikor senki se tudja, hogy ki-ki hány esztendő előtt jött a világra.

Te is Toklyó Miska, légy készen arra, hogy a váczi káptalan előtt meg kell jelenned. Mivelhogy Budapest körülbelül a váczi káptalan alá tartozik.

Az eljárás egyszerű.

Bizonyos napra megidézik azt a szerencsétlent, a ki keresi a saját életkorát.

Azon a napon a nemes káptalan szentszékké alakul át. Hosszu asztal zöld posztóval bevonva. Feszület van az asztalon és halálfej és tintatartó és burnótszelenczék. Elől ül a nagyprépost, körülötte az oszlopos kanonokok, ezek után a többi kanonok. Titkár, jegyző: fiatal papokból az asztal végén. Ez a szentszék.

Bejön az életkorakereső fél.

Megkérdezik nevét, apját-anyját, születése helyét, keresztapját, keresztanyját, bérmálási idejét és környülállásait. Mikor gyónt és hányszor? Mikor volt búcsún először és utoljára? Mire emlékszik legkorábbi gyerekségéből? Ért-e életében dögvészt, fekete halált, tatárjárást, kuruczok és labanczok dulásait? Beverték-e fejét valamikor? Volt-e felesége? Volt-e férje? Volt-e büntetve? Mikor, miért, ki által? Hány gyereknek apja vagy anyja? És igy tovább!

Azután levetkőztetik meztelenre. Férfi-e vagy asszonyi állat: erről különösen meg kell győződni. Gondosan megnézik minden fogát. A fogak állapota sokat jelent, Minden fogorvos a pokol fenekére utasíttatik. Ugy kell maradni mindennek, a hogy isten megteremtette. Kipödrött bajusz, hetyke beszéd, föstött arcz, ugráncsi mozdulatok: mindezek kárhozatos tünetek.

Igy készül meg az itélet. S az ítélet határozottan, világosan megmondja, hogy Kukori Péter vagy Kikeri Örzsébet ennyi s ennyi esztendős. Ebben aztán kételkedni többé nem lehet, de nem is szabad.

Toklyó Miskát be kellett jelentenem a váczi káptalanhoz. Noha láttam, hogy ennek se lesz egyelőre semmi haszna.

Mert 1848-ban és 1868-ban a káptalanok minden világi hatóságát eltörölték. Attól kezdve a káptalan se a végrendeleteket meg nem vizsgálhatta, se a tudva nem levő életidőket meg nem szabhatta.

De az országgyülés egy dolgot elfelejtett. Elfeledte megmondani, kinek legyen ezentul annyi esze, mint a káptalannak; ki mondja meg ezentul, ki-ki hány esztendős?

Ezen azonban még se akadtunk meg.

Folyamodtunk a váczi káptalanhoz: idézze maga elé Toklyó Miskát, vizsgálja meg alaposan: hány esztendős s a férfinemhez tartozik-e, vagy a nőnemhez?

A káptalan elutasított bennünket. Még azonfelül össze is szidott a maga kegyes módja szerint. Mit zaklatjuk ilyen hiábavalósággal? Hisz a törvény elvette már tőle ezt a hatalmat. Van ő neki egyéb bokros munkája is, csak azt tudja elvégezni.

Csak ez kellett nekünk.

Folyamodtunk ekkor a fővárosi tanácshoz. Bebizonyitottuk neki, hogy Toklyó Miskának szükséges tudnia, hogy ő hány esztendős. A váczi káptalan nem mondja meg, mert a törvény erre neki hatalmat nem nyujt; – nincs tehát más mód: mondja meg ezt a fővárosi tanács.

Hatalmas polgármestere volt a fővárosnak. Jó barátom. A siker czéljából elmentem hozzá személyesen, hogy felvilágositsam.

Kinevetett.

– Jó helyre jöttél barátom. Mi csak elevenekkel és holtakkal vesződünk, azokkal se bírunk. Most olyan embert küldesz ránk, a ki meg se született, mégis él. Mit csináljunk mi ezzel?

No ez bíztató kezdet.

Nyakára küldtem Toklyó Miskát külön és Sághy Juliánnát külön. Az asszony valamennyi gyerekét oda vitte. És sirt a polgármester nyakán valamennyi.

A polgármester elküldte őket a főügyészhez, mert hát a főügyész ad ebben az esetben jogi véleményt. A főügyész elküldte őket a fővárosi képviselet jogügyi bizottságához. A tanács is ide tette át szakvélemény végett az iratokat. A jogügyi bizottság azonban tovább küldte az iratokat a közoktatási bizottsághoz, minthogy ez esetben anyakönyvi dologról, keresztelő levél hiányáról volt a szó. Toklyó Miskát és familiáját küldtem mindenütt az iratok utján.

A Bakony csak nagy rengeteg, de az semmi se a fővárosi bizottságok rengetegéhez képest. A mely ügy egyszer ebbe beletéved: nem igazítja azt többé helyes utra semmiféle égi vagy földi hatalom.

Addig jártak az irások egyik kézből a másikba, egyik szakbizottságtól a másikhoz, mig utóbb Toklyó Miskának megint született egy gyereke.

Nagy örömmel és nagy bánattal jött ezt nekem bejelenteni.

– Megint egy gyerek nagyságos uram! Mi lesz én belőlem és szegény Julcsámból, ha ez még sokáig igy tart?

Erre már én sem tudtam neki megfelelni.

Szerencsére az ország valamennyi hirlapja magáévá tette az ügyet. A külföld is kezdett már ránk figyelni. Állandó rovattá vált a Toklyó-ügy. Két táborra oszlott a napi sajtó. Az egyik táborban ez volt a rovat czime: »Nem anyától lettél.« A másik táborban pedig ez volt: »Rózsabokorban jöttem a világra.« Mind a két rovat csak a Toklyó-ügyet tárgyalta.

Ez utóbb is arra inditotta a fővárosi tanácsot, hogy döntsön az ügyben. Döntött is, de nem volt benne köszönet.

Folyamodásában azt mondta Toklyó Miska:

»Azért fordulok a székes főváros tanácsához, mert huszonöt év óta itt lakom és mert születésem helyéről nincs tudomásom.«

Erre a fővárosi tanács azt felelte:

»Folyamodó az ő kérelmével azon törvényhatósághoz utasíttatik, melynek területén született.« S hivatkozott hetvenhét törvényre, melynek alapján másként nem dönthetett.

Ez még semmi.

A döntés másik pontja így szólt:

»Minthogy folyamodó maga beismeri, hogy ő anyakönyvezve nincs: ennél fogva kétségtelen, hogy az általa használt Toklyó Miska név önkényüleg fölvett név s ez őtet törvényesen nem illeti, folyamodása tehát már az okból se volt érdemileg elintézhető, mert törvényes nevét bejelenteni elmulasztotta.« Erre is hetvenhét törvényt idézett a fővárosi tanács.

Toklyó Miska most már dühösen rontott be hozzám. Bor volt benne. Bajusza ugy állt, mint a bika szarva.

– Tessék megmondani, kit öljek meg. Valakit meg kell ölnöm. Mert én az én becsületes Toklyó Miska nevemet elsinkófálni nem engedem.

V.

Az kellett volna még csak, hogy szegény Toklyó Miskát pörbe vonják idegen név használata miatt.

Pedig ehhez is közel álltunk.

Törvényes alap volt rá elég. Mert hogy Toklyó Miska, miért Toklyó és miért Miska: ezt ugyan a világért se tudtuk volna igazolni. Hiszen ezt is csak a keresztelő levéllel lehet igazolni.

Egy rendőrkapitány bele is akart kapczáskodni e miatt Toklyó Miskába, de őt szerencsésen lemordiáztam. Várja meg, mig valaki panaszt tesz a Toklyó név viselése miatt. Segitségemre jött Karika Péter közrendőr is. Igy aztán megigérte a mérges rendőrkapitány, hogy bevárja a fölebbezést s a belügyminiszter határozatát.

Olyan fölebbezést is keveset látott még a fővárosi tanács, mint a milyent az ő határozata ellen benyujtottam. Egy fiatal joggyakornokra biztam a fogalmazást, a ki még tud lelkesülni az örök igazságért. Megnyomta a tollat kegyetlenül. Birsággal is büntették miatta Toklyó Miskát. Nekem kellett megfizetnem.

Mindez kicsi dolog.

Nagyobb az, hogy a miniszternél kedvező döntést tudtam elérni.

Elővettem képviselői tekintélyemet. Épen negyed százada voltam már minden kormánynak tántorithatlan támasza. Sohase kértem érte semmit. Megmondtam a miniszternek, hogy huszonöt esztendős számadást ró le a kormány, ha most az egyszer igazságot szolgáltat. Ha pedig most se teszi meg: egyenesen átmegyek a szélső ellenzékre. Meg nem állok a köztársaságig.

Használt az erélyes föllépés. S különösen használt, hogy minden fogalmazón, titkáron, osztálytanácsoson és államtitkáron keresztül gázoltam. Hiszen már magam is kezdtem unni a munkát is, a költséget is. Nyilvánvaló, hogy addig nem lehet rend és jogbiztonság az országban, mig a Toklyó-ügy dülőre nem jut.

A miniszter utasitotta a fővárosi tanácsot, hogy Toklyó Miska számára állitson ki korbizonyitványt.

Idáig tehát eljutottunk valahára. Még magam is alig álmodtam arról, mi lesz ebből a nagy sikerből.

A fővárosi tanács megbizta az V-ik kerületi előljáróságot a korbizonyitványi adatok összegyüjtésével.

Mióta szolgál nálam Toklyó Miska? Meddig szolgált a banknál? Meddig volt hordár? Mennyi időn át napszámoskodott? Hát az előtt hol járt, mivel foglalkozott? Mit csinált Szolnokon, Aradon, Hajdu-Bagoson, Nagy-Kállóban? Ki volt apja-anyja? Élnek-e valahol rokonai? Hol élnek és miből élnek? Kit tud tanunak maga mellett megnevezni? Pintye Gergelyt vagy Rózsa Sándort nem hajszolták úgy meg, mint Toklyó Miskát.

Elmult a tél, tavasz lett. Elmult a nyár is, jól belejöttünk az őszbe s a sok megkeresés, átirat, pótlás, kihallgatás még se akart véget érni. A főváros költségvetésébe föl kellett venni külön irattári szekrényt a Toklyó-ügy iratainak számára.

S mindez még csak előnyomozás volt. A vizsgálat még ezután következett.

Addig hajszoltam a kerületi előljárót, mig végre a rendes vizsgálatot és a helyszini szemlét elrendelte. Jelen voltam a szemlén és vizsgálaton magam is.

A helyszini szemlének az volt a feladata, hogy Toklyó Miska tagjait s tetemének mivoltát orvosilag megvizsgálják. A kerületi fizikust rendelték ki erre.

Mikor nőtt be a feje lágya?

Hány esztendeje annak, a mikor a bölcsességfoga kinőtt?

Mióta tudja kipödörni a bajuszát?

Micsoda betegségekben szenvedett gyerekkora óta?

Iszákos-e? Tud-e aludni? Nincsenek-e szédülései, rémlátásai?

Megmérték keresztben, hosszában. Fejéről, koponyájáról egész statisztikát készitettek. Végre lefényezték előlről és hátulról. A ludtalpát még se vették észre.

Mindezt eddig még csak a kerületi fizikus végezte. Szükségesnek mindezt azért látta, hogy tájékozódást szerezzen Toklyó Miksa életkora felől.

Következett a kerületi előljáró. Most aztán ő fogta vallatóra Toklyó Miskát.

– Kérdezem önt állitólagos Toklyó Miska!

Toklyó Miskát meg kellett fognom, hogy ezért az »állitólagos« szóért hasba ne rugja a kerületi előljárót.

Száztizenhárom kérdést intézett hozzá. Fölirták papirosra az összes kérdéseket.

– Beszélje el Toklyó Miska, micsoda esemény az, melyre életének legkorábbi szakából vissza tud emlékezni.

– Emlékezem arra, hogy egyszer leestem a szederfáról.

– Hogy került ön a szederfára?

– Fölmásztam rá magam.

Ezt fontos körülménynek találták. Lehetett ekkor öt évestől tíz évesig.

Elvégre a kifogyhatatlan kérdések áradatában a gondviselés világot gyujtott Toklyó Miska elméjében.

– Emlékezem arra, hogy egyszer libát őriztem Ördög-Ábrányban a falu végén a libalegelőn, aztán katonák jöttek oda, szétverték a libáimat s ágyukat állitottak föl a libalegelőn. A faluban azt mondták, hogy ezek orosz ágyuk voltak.

Ez már nagy dolog volt.

Közös erővel siettünk a jó kedvü és nagy tudományu Hegyessy Mártont Nagy-Váradon megkérdezni, mikor voltak orosz tüzérek Ördög-Ábrányban? Nála föl van jegyezve minden katonáról, hogy napról-napra hol járt, mit csinált, hol evett ebédet és vacsorát. Nyomban meg is irta, hogy Krizsiev orosz ütegparancsnok ágyui 1849-ik évi junius hó 29-én délután három órakor voltak az ördög-ábrányi libalegelőn.

Most már az volt a kérdés, mekkora lehetett Toklyó Miska emlékező tehetsége az ő gyerekkorában?

A kerületi előljáróság erre is megfelelt. Tekintettel Toklyó Miska elmebeli állapotának szerény méreteire: ő akkor hét évesnél fiatalabb s tiz évesnél idősebb nem lehetett. Előbb nem születhetett tehát, mint 1839-ben, de később se mint 1842-ben. Vagyis a tudomány szabályai szerint ezen folyó esztendőben ő közép számitással negyvenöt évesnek tekinthető, kizártnak tekinteni azonban nem lehet, hogy egy-két évvel mégis idősebb vagy fiatalabb. Nem ellenkeznek ezzel az orvosi látlelet pontjai s különösen nem ellenkezik bőrének, szőrének, fogainak s egész csontrendszerének állapota.

Igy szólt a korbizonyitvány.

Hála Istennek! Most már mehetünk keresztelőre. Most már bevezetheti a pap az anyakönyvbe, hogy Toklyó Miska mikor született. Most már törvényesen bizonyos volt, hogy 1839-től 1842-ig mindig született. Válogathat a pap szabad tetszése szerint a napokban.

Nagy volt az öröm Toklyóéknál s meg kell vallanom, én is nagy megkönnyebülést éreztem, hogy az ügyvédi tudomány ekkora diadalhoz is eljuthatott. Nyugodtabban néztem a jövendőnek viszontagságai elé.

Pedig minden öröm korai volt.

A kerületi előljáróság jelentést tett az ügyről a tanácsnak. A tanács pedig áttette az iratokat a katonai ügyosztályhoz. Mert ime most egy ember került kézre, a ki negyvenötéves életkoru s a kinél ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy védkötelezettségének eleget tett-e s az alól nem bujt-e ki tilos úton?

Egyszer csak megidézik Toklyó Miskát a katonai ügyosztályhoz. Megparancsolják neki, hogy pontosan jelenjék meg, mert különben katonaszökevénynek fog tekintetni s elfogatás esetén igy meg amugy tekerik ki a nyakát.

Ne neked Toklyó Miska! A papok kezéből se keveredtél még ki s most meg már a katonák kezébe kerülsz!

Egyelőre azonban semmi ok nincs aggodalomra. A legény öreg legény, ereje rokkant, talpa ludtalp: mitől féljen? Túl van a sorhadi szolgálati időn, túl van a honvédségen, túl van még a népfölkelési időn is. Semmiféle tartalék és póttartalék ő rá most már nem számithat. A vitézi erényekből s katonai képességekből nincs már egyebe, mint a két kipödrött bajusza, a bajusztól pedig most már ugy se fél az ellenség.

Megjelent a tárgyaláson s azt kérdezték tőle: volt-e katona, eleget tett-e védkötelezettségének s ha nem volt katona: miért nem volt katona? Mikor és hol volt ujonczozáson?

Ha Toklyó Miska azt feleli, hogy ő sohase volt katona és soha se volt ujonczozáson: talán valami bajba belekerült volna, de ki is keveredett volna belőle hamarosan. Vagy összeszidják, vagy fizettetnek vele ötven forint birságot, vagy egyszerüen fölmentik. Hiszen ő anyakönyvbe sohase volt bevezetve. Őt ujonczozásra soha nem hivták, törvényesen elismert születése se volt; olyan volt ő csak, mint a ki ágról szakadt: – ime az első hivásra becsületesen és készséggel megjelent, ám vizsgálják meg, ha tetszik; vegyék be katonának, ha jónak látják; mindegy ő neki, akár a császárt szolgálja, akár Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen ügyvéd urat; – lesz ő, ha kell, olyan vitéz is, mint Zrinyi Miklós.

Igy kellett volna felelni Toklyó Miskának. Csakhogy ez a felelet nem egészen felelt volna meg az igazságnak s a történelmi hűségnek. Ugy felelt, a hogy becsületes emberhez illik.