Part 10

Egyik vasárnapon kényesen sétálgatott Toklyó Miska a városligetben. Ott, a hol székek vannak az ut mellé kirakva s minden székért, annak a ki beleül, fizetnie kell két krajczárt.

Csinos, szőke, szemrevaló fehér személy üldögélt egy széken. Mellette jobbra-balra négy-öt apró gyerek és lány, szintén egy-egy széken mindegyik. Hogy a fehér személy lány volt-e vagy menyecske: biztosan megmondani nem lehetett. Koránál és gömbölyü idomainál fogva menyecske is lehetett már. Tisztes uj és tiszta ruha volt rajta; volt órája is, óraláncza is, gyűrűje is, függője is. Az ember vagy jóravaló iparosnőnek, vagy jóházbeli szakácsnénak gondolhatta. A sok apró gyerek és lány ott körülötte nyilván valami rokonságféle lehetett.

Jött azonban az adószedő asszony. A ki a székekért be szokta hajtani a két krajczárt. Ime hat szék elfoglalva. Veszi ki táskájából a hat czédulát, nyujtja a nőnek s kéri a tizenkét krajczárt.

– Mért fizessek én magának tizenkét krajczárt?

– Hát a hat székért. Nem látja, hogy minden szék hátára rá van irva: két krajczár?

– No ez is furcsa. Már ingyen le se ülhet az ember.

Föláll. Nyul a szoknyája zsebébe pénzes erszényeért. Keresi, kutatja, nincs sehol.

Elpirul, körülnéz, zavarba jön. Utóbb oda szól a gyerekekhez:

– Nincs nálatok gyerekek egy pár krajczár? Vagy otthon feledtem, vagy elvesztettem az erszényemet.

Nem volt a gyerekeknél egy fillér se.

Az adószedő asszony csipőre tette jobb kezét s elkezdett patvarkodni.

– No ez szép! Elfoglalni a fizető publikum elől a székeket s aztán nem fizetni.

Urak, urnők, gazdag emberek, pénzes urfiak sétálgattak ott alá és föl, meg is álltak egy pillanatra, meg is hallgatták a csetepatét s aztán mentek tovább.

De éppen ekkor ment arra Toklyó Miska is. Ő is megállt. Ő is meg akarta tudni a kitört viszály okát. S mihelyt megtudta: elővett a zsebjéből tizenkét krajczárt s oda adta az adószedő asszonynak.

– Itt a pénze! Ne kiabáljon itt. Kössön csomót a nyelvére.

Az adószedő asszony elhallgatott, elvette a pénzt, átadta a nőnek a hat czédulát s ment a többi székhez. Toklyó Miska is elindult; alig tekintett a nőre s a sok gyerekre, ment tovább. Bajuszán pödörintett egyet. Mint olyan ember, a ki jól végezte dolgát s e pillanatban megvan magával és sorsával elégedve.

De a megsegitett nő utána szólt:

– Tessék csak megállani egy pillanatra, hadd köszönöm meg a szivességét. Aztán a becsületes nevét is szeretném tudni, hogy majd a pénzt köszönettel megfizessem.

Toklyó Miska megállt s ugy félszakosan visszanézett.

– Szivesen tettem, nem várok érte köszönetet.

Ekkor vette észre, hogy az a nő nagyon csinos nő. Okos, nemes arcza; szelid barna szeme, jól kikerekitett válla, melle, csipője. S bizony nem is idős. Épen feleségnek való, ha ugyan még nem menyecske. Mért ne mondaná meg neki nevét?

– Nem vagyok biz én más, csak a Toklyó Miska. Ez volt mindig a becsületes nevem. Itt lakom az Aréna-uton 99. szám alatt. Élek a magam emberségéből. Ha pedig nem vétenék szómmal, azt kérdeném: hát kegyedet mi néven tiszteljem?

– Sághy Juliánna vagyok Komáromból. Szakácsné vagyok a Katripéd épitőmesteréknél már két év óta. Ezek a kis gyerekek testvérbátyám gyerekei, a ki becsületes asztalosmester a maga kezére. Ott van a szállóhelyem is.

Igy kezdődött meg az ismerkedés.

Ismerkedésnek ismeretség a mindennapi rendes folytatása. Eleintén csak ugy ünnepnapon, azután meg minden napon találkoztak. Összeszoktak. Természetük összeillett. Elhatározták, hogy összeállnak, közös lakásra vonulnak. A lány mosást vállal. Erős, egészséges volt, mosáshoz, vasaláshoz értett. A legény pedig hivatalt vállal. Ha már szeretik egymást, meg is kell a lányt becsülni. A napszámmunka bizonytalan kenyér.

Hivatalt! De micsoda hivatalt?

Volt Toklyó Miskának nagy befolyásu hatalmas ismerőse. Egy közrendőr. Elbeszélte neki sorát, dolgát, istenes szándékát. A rendőr pártját fogta a kerületi kapitánynál. Igy azután Toklyó Miska hivatalhoz jutott.

Kapott hordár-engedélyt. És pedig olyan állomásra, a hova négy utcza torkollott. Volt a közelben két bank és két miniszterség. A banknak sok hivatalnoka, a miniszterségnek sok fogalmazója és titkárja. A bankhivatalnoknak sok pénze van: azért nem sajnálja. A miniszteri fogalmazónak és titkárnak kevés pénze van, ez meg azért nem sajnálja. Olyan bankhivatalnok s miniszteri fogalmazó pedig kevés van a világon, a ki naponként egy-két levélkét ne küldene szép asszonyhoz, szinházjegyért, uzsoráshoz vagy lófuttatás dolgában.

Szerencsés hordár az, a ki ilyen hivatalos állomáshoz juthat. Alig telt el egy vagy két esztendő, kis lakásuk tisztességesen be volt butorozva. Fehérnemüt, ágybelit is szereztek a mennyi csak kellett. Ha Juliánnának valami rokona vendégül jött: annak se kellett a puszta padlón hálni.

Azonban alig telt el egy vagy két esztendő: kis gyerekük is született.

A kis gyerek isten áldása. De egyuttal kegyetlen hitelező is. Még olyan embernek is hitelezője, a ki különben sohase csinál adósságot. Tökéletes pontossággal kell utána a kamatot fizetni. Szeretetben, gondban, élelemben, ruházatban, orvosban, gyógyitó szerszámokban s egyéb effélében.

A legelső fizetési kötelezettség pedig abból áll, hogy nevet adjunk neki. Se neki, se anyjának e miatt ne legyen becsületbeli fogyatkozása. A név örökség is. Jó apának, jó anyának az az első gondja, hogy valami örökséget hagyjon gyerekére. A név igen gyakran jó örökség. A ki Eszterházy herczeg nevet örökölhet: már a neve után is megélhet uri módon. A Toklyó név azonban nem ér egészen annyit, de hát az is csak valami. Éjben, sötétben, sáros utczán sokat ér a kézi lámpás, ha még oly pisla is a fénye. Az életnek sötét utján, sáros utján annyit megér a becsületes Toklyó-név is.

De mi legyen hát a gyermek neve? Mi lenne más, mint Miska? Az apja is Miska, legyen ő is Miska. Egy nevük lesz ugyan, de azért nem vesznek rajta össze. Mert a mikorra már a gyerek fölcseperedik: akkorra az apjának ugy is Mihály lesz a neve. Mire pedig a gyerek is megérdemli a Mihály nevet: akkorra már ugy se törődik a világgal az öreg Miska. Öreg lesz, meg is hal, porrá is válik s megint csak egyetlen Toklyó Miska marad a világon.

Toklyó Miskának mind e tünődése egészen hiábanvalónak bizonyult. Miska ugyan lehet az ő fia, de Toklyó Miska semmiképen. Az a pap, a kihez keresztelni elvitték a gyereket, megmondta kereken, hogy a gyerek törvénytelen, hogy apja-anyja nincsenek a szent házasság kötelékével összecsomózva s hogy a gyerek ennélfogva lehet ugyan Miska, de csak anyja neve után Sághy Miska, nem pedig Toklyó Miska.

Toklyó Miska haragra lobbant, mikor ezt meghallotta.

– Az áldóját annak a papnak! De nem hagyom magam csuffá tenni!

Fogta a gyereket, oda vitte a paphoz s nagy hangon követelte, hogy az ő gyerekét az ő nevére irja, ne pedig az anyja nevére. Oda tartotta a gyereket a pap orra alá.

– Vak-e vagy nem vak a tisztelendő ur? Ha nem vak: nézze meg ezt a gyereket jól. Lehet-e ez más, mint valóságos igazi Toklyó Miska?

A pap nem igen nézegette a gyereket, hanem rendőrt szólitott be, a ki Toklyó Miskát galléron fogta, kilóditotta s gyerekestül, mindenestül a kapitány elé állitotta. El is itélték Toklyó Miskát csakhamar öt forint büntetésre. Mit kiabál a papnak a lakásán? De igazságáról ott se mondott le. Volt nála pénz, épen öt forint. Kivágta a kapitány asztalára s ment haza haragosan, de büszkén. El volt szánva arra, hogy ügyét tovább viszi.

De a pap se volt rossz ember. Utána ment Toklyó Miskának, fölkereste őt szerény kis lakásán s apának is, anyának is megmagyarázta, hogy a kis Sághy Miska csak akkor lehet kis Toklyó Miska, ha apa és anya előbb szent házasságra lépnek egymással. Értsék meg hát a jó szót s kövessék a bölcs tanácsot.

Az asszony látta be először az igazságot.

– Bizony édes Miskám, nekünk házasságra kell lépnünk egymással.

Igaz a! Nem is nehéz dolog. Naponként negyven-ötven jegyes pár lép házasságra. Akárhány van köztük Toklyó Miskáéknál kisebb ember. Csak el kell menni a paphoz.

El is mentek a következő napon. Felöltöztek ünneplő ruhába s odamentek ahhoz a paphoz, a ki a kis Miskát sehogy se fogadta el kis Toklyó Miskának.

II.

– Tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, megfogadtuk ime bölcs tanácsát, elhatároztuk magunkat a szent házasságra, tessék minket hamarosan összeadni.

– Oh édes gyermekeim, a szent házasság isten rendelése, de azért még se megy az oly hamarosan. Szerezzetek két tanút; te is fiam egyet, te is lányom egyet, tisztességes, szavahihető férfiakat, a kik bizonyságot tegyenek arról, hogy köztetek semmi törvényes akadály fenn nem forog. Azután hozzatok hatósági bizonyitványt, hogy hol laktok, mi a nevetek, mi a mesterségtek s te fiam, nőtlen vagy-e s neked lányom, nincs-e már hites társad? Szerezzetek magatoknak szülői, gyámi, gondnoki vagy gyámhatósági engedélyt a házasságra. Te fiam mindenekelőtt gondoskodjál bizonyságlevélről, hogy katonáskodási kötelességednek eleget tettél-e; hol szolgáltál, a sorhadnál-e vagy a honvédségnél, szárazon vagy vizen szolgáltál-e s egyáltalán szolgáltál-e vagy valamely okból fölmentettek, vagy valamely testi hibánál fogva képtelennek találtak? Ha obsitod van: az is elég. Legeslegelőször pedig hozzátok el keresztleveleteket, hogy én abból meglássam, ki volt apátok, anyátok; – hol és mikor születtetek, hány évesek vagytok, nem vagytok-e zsidók, eretnekek vagy pogányok, vagy egyik is közületek nem zsidó-e vagy eretnek? Ha mindez megvan, akkor gyertek ide ujra tanuitokkal együtt s akkor aztán hétről-hétre háromszor egymásután kihirdetlek benneteket s ha a nagy bőjt közbe nem jön, isten szine előtt megáldom szövetségteket.

Ezt felelte a jó öreg pap. Szavában nem lehetett kételkedni. Plébános volt, apátur is volt, nagy tekintélyben is állott a világ előtt, miért ne mondta volna az igazságot?

Toklyó Miska csak nézte a pap jóságos arczát s szájának szapora mozgását. Aztán körülnézett a szobában. Urunk üdvözitőnk képe s a boldogságos szüz anyának képe s mindenféle öreg és apró szentek képe ott lógott a falakon. Megnézte ezeket is. Azután az ablakon keresztül kinézett a nagy világba. S szemeivel azt kérdezte mindenfelé, hol a pokol fenekéből szedi ő össze ezt a sok tanut, bizonyságot, levelet, hatóságot, obsitot, engedélyt, felmentést, beiktatást, kiadványt, okiratot s mindenféle igazságot? De hiába kérdezte. Feleletet nem kapott sehonnan.

Utóbb mégis magához tért.

– Igen is, tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, majd utána nézünk a dolognak.

Megfogta az asszony kezét s vezette haza. A mint haza érkeztek: egyet sodorintott a bajuszán. És oda fordult az asszonyhoz.

– Micsoda vallásu vagy te édes Julcsám?

– No ha te még azt se tudod Miska! Hiszen csak nem vagyok más mint kálvinista! Valamennyi vérem mind kálvinista Komáromban. Te se lehetsz más, mint kálvinista.

– De bizony lehetek én, a minthogy vagyok is. Mert én orosz vallásu vagyok.

– Csak nem ment el az eszed. Hogy lehetnél te már orosz vallásu?

– Ugy lelkem, hogy apám is az volt, meg anyám is, hát én se lehettem más.

– Hát aztán hol születtél te édes Miskám?

– E fölött már én is sokat gondolkodtam, de nem tudom kitalálni.

– Hát azt tudod-e mikor születtél?

– Nem tudom én azt se.

– Hát édes apád, édes anyád hol van eltemetve?

– Sohase láttam én se édes apámat, se édes anyámat. Engem csak a falu nevelt föl.

– Micsoda falu te?

– Annak a falunak a neve: Ördög-Ábrány. Valahol ott fekszik a Tiszán túl.

Juliánna asszony csak azért nem vetett magára keresztet, mert a kálvinista természetéhez nem illett. De egy darabig mégis szótlanul nézett Toklyó Miskára.

– Hát már most hogy szerezzük meg mi azt a sok igazságot, a mit a pap ránk olvasott?

Hiszen ha Toklyó Miska erre meg tudott volna felelni! De úgy eltünődött e fölött, hogy még bajusza is lekonyult a nagy tünődésben.

Végre is jó ötlete támadt.

– Ne búsulj lelkem Julcsa, tüstént beszélek Karika Péterrel. Majd eligazitja az az én dolgomat.

Ez a Karika Péter volt a közrendőr. Toklyó Miskának ama hatalmas pártfogója.

Pétert nagyon szerették a főkapitányságnál. Ügyes ember is volt, régóta állt is szolgálatban, de meg különös érdeme is volt. A magyar királyi állami rendőrség központi kandurmacskája egyedül csak az ő szavára hajlott és senkinek másnak szót nem fogadott. Hires macska volt ez az egész fővárosban. Egyszer elkóborolt a Gellérthegy tulsó oldalára is. Ha Karika Péter haza nem hozza: talán elveszett volna örökre.

De ez se használt. A kandurt ugyan haza tudta hozni, de Toklyó Miska baján segiteni nem tudott. Adott azonban jó tanácsot.

– Miska öcsém, nagy a te sorod. Pap nélkül, prókátor nélkül, biró nélkül, följebbvalók nélkül azt elvégezni nem lehet. Hordárra senki se ad semmit, neked pedig nincs költségre és utazásra való négy-ötszáz forintod. Szegődj el valami nagy mágnáshoz inasnak, vagy valami hires bankhoz hivatalszolgának s ha az uraságod pártodat fogja: akkor dülőre jutsz, különben pedig soha.

Toklyó Miska szót fogadott. Nagy mágnáshoz ugyan nem juthatott, de hordárkori széles ismeretségénél fogva egy hires bankhoz csakugyan felfogadták. Jobb hivatalszolgája sohase volt annak a banknak. De Toklyó Miskán is úgy állott az a fényes gombos hivatalszolgai egyenruha, mintha csak rá öntötték volna. Urai előtt napról-napra növekedett becsülete.

Mikor pedig egészen megnövekedett: bekérezkedett az igazgatóhoz. Milliomos ur, képviselő és hatalmas ember volt az igazgató, tetszett neki Toklyó Miska esete, meg is bizta a bank jogtanácsosát rögtön, hogy halogatás nélkül segitse be Toklyó Miskát a szent házasság keritett aklába. Az igazgató viseli a költségeket.

A jogtanácsos tudós és erélyes ember volt s fölötte buzgó. A világ minden váltó és kereskedelmi törvényét, perrendtartását, végrehajtási eljárását, részvénytársulati statutumait s vasuti üzletszabályát tökéletesen tudta, de Verbőczy Hármas Könyvét nem ismerte. Sikerült is neki minden egyházzal, pappal, rendőrséggel, hatósággal, polgármesterrel és kerületi előljárósággal csakhamar úgy összeveszni, hogy utóbb minden hivatalbeli ember a fogait csikorgatta már dühében, ha a Toklyó nevet hallotta vagy papiroson látta. Szegény Toklyó Miska pedig utóbb már semmi hatósághoz lábát be nem tehette, hogy onnan nyomban ki ne dobták volna.

A Toklyó-ügy országos ügygyé kezdett válni. Árnyéka kezdett már ráborulni a hatalmas bankra is.

Becsöngeti egyik napon az igazgató Toklyó Miskát.

– Miska, én a maga ügyét tovább nem győzöm költséggel; – a jogtanácsos ur pedig kijelentette, hogy inkább lemond állásáról s kibujdosik Amerikába, mintsem a maga ügyével foglalkozzék. Adok három hónapot, keressen más állást, vagy mondjon le a házasságról.

– Köszönöm a nagyságos ur kegyességét, de nekem a három hónap nem kell, elmegyek azonnal.

– Miért?

– Azért, mert a mióta a szent házasságra akarok lépni: azóta nincs becsületem sehol. Ütnek, dobnak, taszigálnak, a kutyákat rám uszitják, minden hivatalbeli ur úgy néz rám, mint a vasvilla; – én tehát mást gondoltam.

– Lemond ugy-e a házasságról?

– Azt nem teszem, mert a becsület az első. A mióta a házasságom után járok, megint született egy gyerekem. Most már van kettő. Én a lelkem Julcsámnak megigértem, hogy megesküszöm vele, a gyermekeimnek is törvényes nevet akarok szerezni: nekem tehát meg kell házasodnom.

– Mit csinál hát?

– Elmegyek irodaszolgának vagy az országbiróhoz, Majláth ő kegyelmességéhez, vagy pedig Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen urhoz, a ki országgyülési képviselő s a világnak leghiresebb ügyvédje. Akármelyik karolja fel az ügyemet: győztes leszek.

Én lettem volna az a képvivelő és az a hires ügyvéd. Az országbiróhoz be nem jutott Toklyó Miska, tehát nekem kellett őt felfogadnom.

Nagyon jól viselte magát. Megismerkedtem asszonyával is. Derék, jóravaló asszonynak látszott. Közeli és vérszerinti rokona volt egy nagy költőnek, már csak ezért is dülőre akartam vinni azt a házassági ügyet.

Elő is hozta panaszát Toklyó Miska már a második hónapban.

Tizenegy jogtudós emberem volt az irodában. Ügyvédek, bejegyzett joggyakornokok, negyedéves jogászok. Volt köztük egykori képviselőtársam is.

Összehivtam őket szaktanácskozásra s eléjük terjesztettem az ügyet. Jelen volt Toklyó Miska is a tanácskozáson. Hadd lássa, hogy az ő ügye nem gyerekség.

Előszedtük a Corpus Jurist és a Tripartitumot, Kövyt, Kelement és Frankot, a tridenti zsinat végzéseit és a magyar kálvinisták kánonait s végezetül a Szent Irást. Mert az ugyan bizonyos volt a szaktanácskozmány előtt, hogy csupán csak ezek a nagy auktoritások Toklyó Miskát egyedül önmagukban czélhoz nem segitik, de nem kevésbbé volt bizonyos az is, hogy ezek nélkül az ő ügyének kibonyolitását még csak meg se lehet kezdeni.

Nézzük csak: miből is állott ez az ügy.

Toklyó Miska szent házasságra akart lépni Sághy Juliannával. Juliannának megvolt minden okirata, Toklyó Miskának pedig nem volt meg semmi okirata.

A szent házassághoz eskü kell pap előtt. Ámde házassági esküre keresztlevél nélkül nem bocsátanak semmiféle keresztyént, még magát a királyt se.

Mert a ki férj akar lenni: annak be kell bizonyitani, hogy ő született valahol és valamikor és valakitől.

Be kell bizonyitani, hogy ő férfi, nem pedig asszonyszemély.

Be kell bizonyitani, hogy ő valamely törvényes egyházhoz és felekezethez tartozik.

Be kell bizonyitani, hogy azt a törvényes kort már elérte, a melyben neki az országos törvények a házasságot megengedik.

Mindezt csak a keresztelő levél bizonyitja be, semmi más. Ha ezt meg nem szerezhetjük vagy ki nem pótolhatjuk: akkor Toklyó Miska törvény szerint még meg se született. Olyan ember pedig, a ki még meg se született, Sághy Juliannát feleségül nem veheti, ha az isten már tizenkét gyermekkel áldotta is meg őket.

Mindez azonban a megoldhatatlan csomóknak csak kis része volt. Semmi se lett volna könnyebb, mint Toklyó Miskát valamely paphoz odahurczolni, fejére egy kanna vizet tölteni, fölötte egy imát és egy áldást elmondani s őt ekként az anyakönyvbe bevezetni. Kész a keresztelő levél.

Ugy de a keresztelő levélbe bele kell tenni, hogy a csecsemő hol és melyik napon született. De hetedhét országon keresztül se találunk olyan bölcs vagy olyan bolond embert, a ki Toklyó Miskáról megmondhatná, hogy hol és melyik napon született.

És igy tovább.

Naplóm majd számot ad arról, mennyi munkába került nekem és az országnak ez a házasság.

III.

A világ teremtése hat napig tartott. Eddig tartott az irodabeli jogtudósok szaktanácskozása is.

Azután hozzáláttunk a munkához.

Különös szerencse lett volna, ha egyenes uton megtaláljuk a keresztlevelet. Ehhez kellett tehát hozzáfognunk először is.

Toklyó Miska agyában valami homályos emlékezet borongott arról, mintha kicsi gyerek korában hallotta volna valakitől, hogy szülei Nagy-Kállóban vagy Ungvárott laktak valaha s később költöztek volna Ördög-Ábrányba. Ezen a három helyen kellett keresni a keresztlevelet.

Először is nagy komolysággal irtunk az ördög-ábrányi orosz görög-katholikus paphoz, hogy Toklyó Miska keresztlevelét küldje meg. Ott születhetett 1840, 1841 vagy 1842 körül vagy a faluban, vagy valamelyik pusztán vagy egy kisebb tanyán.

Öreg ember volt a jó orosz pap. Nem sokat törődött már a világgal és épen semmit se törődött Toklyó Miskával. Nem is felelt a levelünkre.

Ujra irtunk, ujra nem felelt. Akkor megfenyegettük mindenféle hatósággal, felsőbbséggel s erélyesebb beavatkozással. Fél is a pap a hatóságtól, felsőbbségtől. Azért se felelt.

Panaszt emeltünk ellene Szabolcs vármegye alispánjánál, azután a munkácsi püspöknél, azután a vallásminiszternél. A sok abajgatásra adott felvilágositást végtére is. De nem volt ebben semmi köszönet. Még ki is figurázott bennünket.

Azt irta, hogy ő minden anyakönyvet átvizsgált s a vidéken szokásos juhtenyésztés minden terminológiáját figyelembe vette, de ő se Toklyó, se Kos, se Ürü, se Bárány, se Meddő néven semmiféle Miskát az anyakönyvben nem talált. Ne is zaklassák tovább, mert ő öreg ember és istennek szolgája, neki békesség kell.

Igaza volt.

Volt egy ügyes joggyakornokom. Tudott mindenféle nyelven, még németül is. Adtam neki igazoló levelet s elküldtem Ördög-Ábrányba, Ungvárra és Nagy-Kállóba, keresse fel az egyházak lelkészeit, a városok és községek előljáróit s forgasson fel minden irást, jegyzőkönyvet, anyakönyvet, adóösszeírást, közmunkajegyzéket, birságlajstromot, párbérkirovást, jobbágyok és zsöllérek urbáriumát; – igy majd talán ráakad a Toklyó névre. Mindenféle hatalmas urhoz szóló ajánlólevelekkel is elláttam bőségesen.

Oda járt három hétig s visszajött eredmény nélkül. Nincs Toklyó-familia a világon.

Az egyenes uton tehát nem boldogultunk. Verbőczy Hármas-Könyvének utjára kellett tehát térnünk.

Előbb azonban tettünk még egy kisérletet. Hátha lehetne időt nyerni mégis.

Juliánna asszony ragaszkodott ahhoz, hogy ő s gyermekei kálvinisták maradjanak s Toklyó Miska is becsületbeli dolognak tartotta, hogy az asszony szándékán erőszakot ne tegyünk. Ő is kálvinista akart lenni minden áron.

De sora van ennek is.

A vallást se nem illik, se nem szabad olyan könnyen változtatni, mint a felöltőt. Szigoru törvények vigyáznak erre.

El kell menni a paphoz s neki bejelenteni, hogy az ember vallást akar változtatni.

A pap aztán vagy lelkére beszél, hogy csak maradjon meg a régi akolban a régi pásztor mellett, vagy összeszidja kegyetlenül s pokolra kivánja s minden ördögöt, elkárhozást s örökös tüzet, lángot, gyehennát rászabadit. Ha pedig se a szép beszéd, se az átok nem használ: akkor ugy kilöki a szobából, a lába se éri a földet.

Ez a törvényes eljárás.

De ha négyszem közt löki ki: az nem érvényes. Az áttérőnek két tanut kell azután magával vinni, s ha a két tanu is látja, hogy az áttérőt kilökték: ez már törvényes is, érvényes is. Akkor az áttérőt beveszi az uj vallás papja, különben pedig be nem veszi.

No szegény Toklyó Miska, próbálj szerencsét ez uton is. Hátha igy mégis be tudnánk csempészni a kálvinisták anyakönyvébe. Mindjárt lenne valamiféle keresztlevél a számodra.

Toklyó Miska budapesti lakos volt, neki tehát a budapesti orosz katholikus papnál kellett jelentkezni.

Úgy ám, csakhogy Budapesten orosz katholikus egyház és pap nincsen. Nincs tehát itt kinél jelentkezni.

Sebaj.

Budapest bizonyosan leánya valamely orosz hitü egyháznak. Csak meg kell keresni, hol lakik az édes anya-egyház. Bizonyosan az lesz az édes anya, a ki ide legközelebb fekszik.

Meg is találtuk. Hajdu-Böszörmény fekszik legközelebb. Jó magyar fészek; kuruczok és hajduk lakják; ezek már csak nem vetnek gáncsot abban, hogy Toklyó Miska és Sághy Juliánna czélt ne érjen.

Irtam a hajdu-böszörményi orosz papnak s nagy tisztelettel megkérdeztem, hogy az ő leánya-e Budapest; – ha pedig nem az ő leánya: hát akkor kinek a leánya?

Rögtön felelt, a hogy illik mivelt és nagy tiszteletü buzgó lelkészhez.

Azt felelte, hogy igazság szerint és a régi hagyományok emlékei szerint Budapest az ő leánya volna ugyan, de az ország kormányai s az egyházak fejedelmei a leányegyház szervezéséről már emberöltők óta megfeledkeztek, igy hát valósággal még se az ő leánya, hanem azért az ő hiveinek ügyeit a budapesti római katholikus egyház lelkészei készséggel ellátják. Toklyó Miska tehát forduljon azokhoz.

Előre láttam, hogy Toklyó Miska megint ujabb bajba keveredik; de most már mindegy volt, a kisérletet folytatni kellett.

Elment Toklyó Miska a belvárosi apáthoz. Öreg, jólelkü, nagy kegyességü, istenes életü, de buzgó hitü férfiu volt az. Toklyó Miska tiszta, fekete, ünneplőruhájába öltözött s nagy alázattal kezet csókolt a jó apátnak.

– Én vagyok az a Toklyó Miska, főtisztelendő szent atyám. De én szüleim után görög katholikus orosz vallásu vagyok s ezért könyörögném, hogy miután nekem itt lelkipásztorom nincs, az én nagy lelki gyötrődésemben főtisztelendő szent atyám segitene meg engem.

– Szivesen édes fiam, csak tárd ki szivedet egészen; – minden bajodnak, bánatodnak és gyötrődésednek isten segitségével orvosa leszek.

– Van egy derék, becsületes asszonyszemély, az én lelkem Julcsám, a kivel már több esztendő óta együtt lakom. Szeretnék vele törvényes házasságra lépni.

– Jóravaló igyekezet édes fiam, emberséges dolgot mivelsz, jóvá hagyom.