Part 1

Eötvös Károly Munkái

IV. KÖTET

A KÉT ÖRDÖG VÁRA

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

Eötvös Károly Munkái

IV

A KÉT ÖRDÖG VÁRA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A KÉT ÖRDÖG VÁRA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

A KÉT ÖRDÖG VÁRA.

I. PRIVODA KAPITÁNY.

Szegény, istenben boldogult Rákóczi fejedelem bizony nem igen jöhetett segitségére hiveinek amoda túl szép Erdélyországban. Bizony elég dolgot adott neki a sok német, a sok labancz generális itthon Magyarországon is.

Hiába küldözgeté hozzá Toroczkay István főkapitány uram a sok szép könyörgő levelet, nem lehetett annak kellő foganatja. Hiába adta tudtára Steinville generális sok, nagy, veszedelmes praktikáit; hiába figyelmeztette a kolozsvári praesidium szüntelen való ármánykodásaira; hiába istenkedett kuruczoknak fogytán, labanczoknak szaporodtán, országnak veszedelmén, igaz ügynek hanyatlásán, – mind hiában volt ez. A fejedelemnek Magyarországon volt dolga.

Egyszer aztán amaz ármányos Steinville generálisnak az jutott eszébe, hogy egy nagy falka ráczot, tolvaj, rabló, haramia népet, onnan Alibunár tájékáról behurczolt Erdélybe. Ezt pedig csak azért tevé, hogy ez a sereg oda is elmenjen, a hová a vallon katonát el nem viszi lova. Hogy e vakmerő népség keresztülhatoljon erdőn, síkon, hegyen, völgyön s vigyen magával kanóczot és rémületet mindenhová. Hogy e martalóczhad eláraszsza Aranyosszéket, Tordavármegyét és a Mezőséget, s mind e nagy vidéken és ennek környékein jobb erkölcsre, istenfélelemre, császár iránti engedelmességre tanitsa a daczoskodó nemes urakat. Hogy e szilaj, fékezhetlen haramiák átkutassák a barlangokat, megmászszák a bérczek sziklagerinczeit, behatoljanak a toroczkói szorosba s Toroczkay István főkapitány uramat kiszedjék várából, mint a hogy a sasfiakat ki szokás szedni a sziklai fészekből.

Csakhogy a sasfiakat megvédi az anyjuk, de ki védi meg a toroczkói várat?

Privoda Dragutin volt a rácz harámbasa neve. De keresztnevét soha nem használta, talán meg se volt keresztelve átkozott pogányja. De nem is nevezték őt harámbasának, hanem elnevezte őt Steinville generális labanczkapitánynak, adott is neki erről nagy levelet czifra irással, császár nevével, császár pöcsétjével. Privoda örült a nagy levélnek. Czifra irást, császár nevét nem ismeré, hanem a nagy pöcsétet jól ismeré. Olyanforma volt annak a képe, mint a nagy császári ezüst talléroké. Ezekkel a tallérokkal pedig már rég óta jó ismeretségben vala.

Dehogy mert volna e császári levél ellenében tiszteletlenséget tanusitani a kolozsvári praesidium. Sőt inkább a mint a generális tudtára adá a nagy eseményt, sietett ő is a fölött való nagy örömét és megelégedését kifejezni s a haramiát Privoda kapitánynak elismerni.

De lett is foganatja ez ármányos praktikának. Alig kezdé meg Privoda a maga veszedelmes hadjáratát, mindjárt vették észre a nemes urak, hogy a világ nagyot fordult körülöttük. Őket ugyan megmentheték a várak és kastélyok tömör falai Privodának handzsárjától, de népeiket, jobbágyaikat bizony fölperzselé a rácz.

Először fölperzselé a házakat. Aztán elhajtá a lábas jószágot s fölprédálá a mit magával nem vihetett. Meggyalázá az asszonyszemélyeket, megöldösé a bátrabb és fiatalabb férfiakat, nem kimélé még az istennek szentegyházát sem. Füsttel, zsarátnokkal és égő falvak lángjának vérpiros fényével telt meg a levegőég s kínnal, jajgatással s égő keserüségnek fekete érzetével telt meg a szegény nép szíve.

És a mikor már nagyon tele volt, oly tele volt, hogy majdnem kicsordula: akkor Privoda szépen beszélt a nép véneivel s barátkozott a fiatalokkal.

– Lássátok, igy kell élni a szegény embernek, megérdemli a sorsát. Én is ilyen gézenguz, hiábavaló szemét voltam, mint most ti vagytok. Török, tatár és portyázó hajdu én velem is így bánt, mint én bánok ti veletek. Gondoltam egyet valahára. Fölcsaptam a császár emberének. És most nagyobb ur vagyok a nemes uraknál, hatalmasabb vagyok a vármegyénél. Olyan hatalmas vagyok, mint a török, mint a tatár, mint a portyázó hajdu. Mert én vagyok a Privoda kapitány. Adjon isten minden jót.

És aztán tovább ment Privoda kapitány. És a hol járt: ott világos lőn éjjel és sötétség lőn nappal és szegénynyé lőn, a ki gazdag vala, és nem lőn gazdaggá a szegény.

És megint szépen beszélt a nép véneivel és megint barátkozott a fiatalokkal.

– Lássátok. Nem azért pusztitlak én benneteket, mintha nekem örömöm telnék a ti nyomoruságtokon. Hanem azért, mert örülni akarok a kurucz urak nyomoruságán. A falu, mely elhamvadt csóvám tűzétől, nem a tietek, hanem az uraságé. A lábas jószágot, melyet fölemészt seregem, nem a magatok számára nevelitek, hanem az uraság számára; – a mit kardom levág, mordályom ledurrant, még az is csak az uraságnak szolgáló embere. Mit jajgattok tehát az uraság baján, inkább menjetek oda a várba s vigasztaljátok meg szegény uratokat. Övé a kár, övé a veszedelem. Én mondom azt nektek, én, a Privoda kapitány.

Megint csak ment tovább és ment vele együtt az átok és veszedelem.

– Ha kezembe adjátok a nemes urakat, még a hajatok szála sem görbül meg az én kezem által. Őket keresem én s ti jöttök utamba. Szegény paraszt, bizony bolondabb vagy te, mint a jármas ökröd.

Igy beszélt Privoda kapitány. Hejh az igaz ügynek többet ártott szavával, mint fegyverével.

Mert hiszen ha csak fegyverrel viaskodik s ember ellen ember számba akar vétetődni, majd megtanitotta volna őt Toroczkay István uram emberségre nagyhirtelen.

Hanem hát Privoda kapitány okos ember vala. Egy izben ugy véletlenül találkozott vele a járai havasokban Daczó Bálint, Toroczkay uramnak egyik vitézlő hadnagya s bizony fűbe harapott ott Privoda kapitánynak vagy negyven legénye. Őt magát is csak az imádság őrizé, hogy Patkós Daninak hosszú nyelű taglója tarkón nem ütötte. Ha jobb lába nem lett volna a futásra, mint a tordai mészáros legénynek: soha se dicsekedett volna Steinville generális előtt többé a felől, hogy a múlt héten hány falut gyújtott fel s hány ökröt és juhot terelt be a monostori táborállás keritései közé.

Ettől az esettől kezdve gondosan kerülte Toroczkay uram rendes kuruczait. Hagyta ezeket a vallonoknak. Jó kémei mindig biztosan értesiték arról, merre nem várja őt hadra kész ellenség. Hanem annál nagyobb elszántsággal látott hozzá, hogy a föld népét fölbujtogassa a kurucz nemes urak ellen.

Legelőször belátta az ebből származható nagy veszedelmet Kemény József gróf uram ő nagysága. Hiszen már nemcsak a Maros völgyén, hanem még a Küküllő mentében is kezdtek az emberek súgni-búgni, éjszakázni, erdőszélben gyülést tartani, urasági pakulárokkal verekedni, belső cselédekkel csufolkodni. Rossz jel volt ez mind.

Még rosszabb jel volt s még nagyobb szeget ütött ő nagyságának fejébe az a sajátságos tünemény, hogy a mikor egyik napon Nagy-Enyedre beporoszkált, hát a szemközt jövő sok ember közt akárhány találkozott, a ki a helyett, hogy az uton szépen megmaradott s bozontos kucsmáját tisztességgel megemelte volna, el-kitért előle nagy messzeségre s csak a ködmenén rántott egyet s még mélyebbre huzta kucsmáját a két szemére. Volt pedig a bestefiak között olyan is elég, a ki még tegnapelőtt is nagyot kurjantott a kalákán az uraság egészségére.

Kemény József uram ő nagysága csöndes, jámbor ember vala. Utált minden zenebonát, elkerült minden huzavonát s igaz lelke szerint irtózott a háboruságtól. És ámbár úgy szíve szerint a fejedelem igaz ügyének diadalát óhajtotta: mindazonáltal semmiféle nagy barátkozásba a kuruczokkal nem keveredett, noha tisztességére meg kell vallani, Steinville generálishoz sem csuszott-mászott az ő nagy kegyelmének elnyeréseért.

Hanem hát jól megfontolván ama gonosz Privoda kapitány istentelen incselkedéseit: okos embernek, jó hazafinak mindent meg kell cselekedni, hogy a bekövetkezhető nagy veszedelem, pórnak, oláhnak, szolgáló embernek felzendülése jó idejekorán elhárittassék. És miután az most már tökéletesen bizonyos, hogy Toroczkay István főkapitány uram minden jó indulatinak s atyafiságos szeretetének daczára is a mezőségi és marosvölgyi és küküllőmenti nemes urakat meg nem védelmezheti, holott pedig ősi tisztes alkotmányunk erőssége általuk van, rajtuk nyugszik, bennük él: ennélfogva mostanság nincs sürgősebb teendő, mint Steinville generálishoz elmenni, a nemes urak hódolatáról őt biztositani, pártfogását, segitségét kikérni, s Privoda kapitányt ama perversus utról eltériteni. Tudnivaló pedig, hogy mindezekért Toroczkay István uram boszut nem áll, hiszen ő is csak nemes ur és igaz magyar ember, ki belátja a dolgot és nem pusztitja a maga vérét.

Nem is cselekedte ezt Toroczkay István uram, pedig lett volna benne módja elég.

Kemény József uram ő nagysága nagy tekintélyü ember vala akkor tájt Erdélyországban. Híre, neve, tisztessége, nagy elméje és nagy szép urodalmai és várai előtt bizony levették a kalapot még a nemes urak is. Hát még a szélesen kiterjedt atyafiság s a Privoda kapitánytól való nagy félelem mit nem művelhetett.

Alig terjedt el a környékben annak híre, hogy immár a gróf uram ő nagysága is meghódola: nosza sietett a többi nemes ur is Kolozsvárra, biztositván a praesidiumot és Steinville generálist a fölséges császár ur iránt való változhatatlan hűségről és engedelmességről. A nagyajtai Donáth testvérek elsők valának a gróf uram ő nagysága bölcs nyomdokán haladni. Mikola László pedig, mikor szász-fenesi kastélyából kiindula, egész nagy sereg nemes ur csatlakozék hozzá, hogy őket is kisérné el a generálishoz. Külön banderiummal ment vala pedig a járai nemesség, sőt meg kell vallani, hogy Torda városának nemes tanácsa is elérkezettnek látta az időt arra, hogy fényes deputácziót küldjön a generális urnak tiszteletére.

Ült vala pedig Toroczkay István főkapitány uram ez időtájt az ő toroczkói várának szellős nappali szobájában. És meg-megemelinté nagy kancsóját, mely előtte álla s meg-megpödörinté nagy bajuszát, mely kétfelé álla, mint valamely vitorlarud. A szomoruság ugyan nem vett rajta erőt, mert az nem állott az ő vastermészetében, hanem annyival inkább boszankodott vala, valahányszor egy uj hirnök jött, értésére adván a hitetlen elpártolásnak szomoru eseteit.

A hírnökök pedig oly sűrüen követték egymást, hogy egyik a másiknak adá az ajtókilincset.

Egyszer aztán nagyot ütött öklével a nagy tölgyfaasztal közepére, ugy, hogy a nagy kancsó mindjárt tánczra kerekedett. És mély dörgő hangon sóhajta föl:

– Hejh én jóságos fejedelmem! Te ugyan megnyerheted Magyarországot, hanem ezt a mi országunkat aligha el nem veszited.

S aztán fölállott székéről.

– No de majd meglássuk! – Dörgé utána haragos arczczal.

Sulyos léptekkel föl és alá járt a szobában. A kemény padló csak úgy csikorgott lábai alatt, a nagy csillagos sarkantyu csak úgy visított a csizma sarkán.

– Küldjétek be Patkós Danit a fegyverszobába, – szólt a mellette ácsorgó étekfogóhoz.

II. PATKÓS DANI.

Tudni kell pedig, hogy ez a Patkós Dani már egyszer kemény tekintetet váltott Privoda kapitánynyal a járai havasokban.

Torda városából volt az ő származása, jámbor polgári családból születése. Apja remekes mészárosmester vala a maga idejében, de már hat esztendeje annak, hogy az ács kifaragta azt a fejfát, melyet sirja fölé ültetének. Ezelőtt két esztendővel sirba szállott édes jó anyja is, és aztán nem maradt a háznál egyéb, mint néhány görhes tulok, egy falka magyar juh, meg a kis Susánna.

Tulokkal, birkával tudta volna Patkós Dani, mit csináljon, de azt semmiképen sem volt képes elgondolni, mit kezdjen ő most a kis Susánnával.

Mert hát éppen az volt a nagy baj, hogy a kis Susánna kerek tizenhat esztendős vala. Tömött, fekete hajfürtei, csillogó-villogó szép két szeme, fehér-piros arczácskája, eleven ajkainak csattogó kaczaja, lábujjhegyen járó sárga papucskái: mind oly furcsa ingóságok valának, melyeknek a jó Dani a mesterségben nem vehette semmi hasznát.

Még ha testvérje lett volna! De a kis Susánna nagyon messze rokon s az öregeknél csak örökbe tartott bárányka volt. S ámbár a két gyermek együtt nevelkedett s az öregek váltig mondogatták: ez a bátyád, ez a hugod, mégis a jó Daninak sehogy se állt a szivéhez, hogy ő a kis Susánnát csak úgy testvérmódra szeretgesse.

De nem is úgy szerette, hanem úgy, hogy azt kimondani nem lehetett. Nem is mondogatá azt Dani sem a leánynak, sem az egész kerek világnak, hanem ahelyett nagy komolysággal eltökélé magát a szent házasságra, nagysebten hozzálátván ama rettenetes akadályok elháritásához, melyek annak utjában állottak.

Ilyen rettenetes akadály pedig volt elégséges.

Először is Susánnát az édes anyja halála után valamely asszonyos házhoz kellett adni, mert hiába, a világ nyelve örökké jár, mint a tavaszi szél.

Másodszor szabaduló levelet kellett váltani, a mely eddig az öregek életében el lett mulasztva. Ehhez már kellett egy kis idő, noha nem sok.

Harmadszor meg kellett remekelni ősi tisztes szokás szerint a czéhbeli ártikulusok értelmében. A kis Susánna kontár, mihaszna mesterlegény felesége nem lehet. – No ehhez már nemcsak egy kis idő, hanem egy kis pénzecske is kellett.

Negyedszer kellett szerezni egy tisztes abamentét, tizenhat filigránveretü ezüst gombbal s tenyérnyi széles nagyszebeni finom ezüst mentekötővel és két ludtojás nagyságu lánczkosárral szintén csak ezüstből. Mindezekhez pedig elmaradhatatlan volt a dolmány és a feszes nadrág és az ezüstrojtu kordován csizma megfelelő ezüst csatokkal és sarkantyukkal.

S ötödször és végezetre még a pappal s a kérő és kiadó násznagyokkal is csak meg kellett alkudni, a mi szintén csak időbe kerül, a költséget nem is számitva.

Az első akadály szerencsésen elhárittatott.

Volt a kis Susánnának egy távoli nagynénje, Szász-Fenesen, Mikola László uram várnagyjának, Szapora Mártonnak tisztes felesége. Patkós Dani e jó asszonysághoz szalasztott el a temetés napján egy lovas gyereket a szomorú hírrel és a kis Susánnára vonatkozó atyafiságos kérelemmel.

A jó asszony nagy hirtelenséggel mindjárt másnap Tordán termett, a jó Patkósnét agyonsiratta, a két gyereket agyoncsókolta s azzal »nosza, rajta, rakodjatok, fogjatok, siessetek, ezt a ruhát, azt a ruhát el ne felejtsétek,« felült a kocsira s úgy elhajtott Susánnával egyetemben, hogy a két szerelmes jószágnak még időt sem engedett a búcsuzásra. Igaz, hogy ezeknek sem jutott eszébe ölelkezni, csókolózni, egymás nyakába némán belekapaszkodni, örök hűséget esküdni, égő könnyeket csepegtetni, kendőt lobogtatni s több efféle hiábavalóságot cselekedni.

– Aztán fiam, – szólt az asszony búcsuképen – ha dolgaid rendben lesznek s emberséges ember akarsz maradni, a mi házunk nyitva lesz előtted. Tudod a többit.

Tudta azt jól Patkós Dani, de felelni, már akárhogyan történt, nem tudott rá. Csak nézte égő szemekkel a tovagördülő kocsit és a mikor az oly messze távozott, hogy többé nem láthatá, felgyürte ingeujját karjára, fogta két kézre a legnehezebb taglót s akkorát ütött a hidgerendához állitott bivalybikának a két szarva közé, hogy annak koponyája kétfelé hasadt, mint valami hitvány sárgatök. Nem is látták Tordán sem azelőtt, sem azóta csúf bivalybikának ily szörnyü hirtelenséggel való kivégeztetését.

A kis Susánna pedig eltakarta szemét himzett kötényével s midőn a kocsi már elhagyá a várost s a temetőt is már szépen elkerülte: úgy sirt, úgy zokogott, hogy azt hivé már, a szívének meg kell szakadnia.

– – Következett most már a második akadály, a szabaduló levél előteremtése.

Ez is könnyedén megtörtént. A czéhmester, nemes Szombati Sámuel uram, jó szemmel nézte az ifjú embert, jó barátságban volt az öreg Patkós Dániellel is, és minekutána mind az atyamesterek, mind a többi tisztelt mestertársak jól tudták azt, hogy az ifjú ember könnyü kézzel bánik a legszilajabb marhával is, de különben hamis mértékért ellene, sőt apja és nagyapja ellen is soha semminemü panasz nem emeltetett: ennélfogva neki az érdemes czéhgyülés mindenféle könnyebbséget megengede, elnézvén az illendő taksa fejében a háborús és viszontagságos időknek miatta még azt is, hogy a vándorlásnak három álló esztendejét ki nem tölté.

Igy hát nem maradt egyéb hátra mostanság, mint a harmadik akadály, a remekelés.

Erre is készült már Patkós Dani, sőt a napja is ki vala már tüzve kisasszony után való első szombati napra, de még nemes biró uramnak és az érdemes városi tanácsnak is be lőn már jelentve a nagy nap, egyszersmind minden uri rendben levőkkel egyetemben meghivatván a nagy lakozásra, midőn egy este nem hajtának haza a pakulárok a legelőről és nem jöve haza sem egy tulok, sem egy kerge juh.

Nosza ló hátára, kézbe a taglóval, el-ki a havas oldalára, veszedelem lesz ma.

Lesz ám, de nem Privoda kapitánynak. Patkós Dani megtalálta a pakulárokat, de főbe ütve, véres tarkóval, fűben heverészve. Költögeté őket, szólt hozzájuk, de biz’ azok nem feleltek, meg sem mozdulának. Egy kicsit meg volt halva mind a kettő s juhnak, tuloknak se híre, se hamva.

Csak azután nézett széjjel Patkós Dani. És megtudta azt, a mit meg akart tudni. A gyilkos ráczok, Privoda kapitány legényei követték el a gyalázatos gonosztettet. És nem is lehetett ellenük semmit tenni. Messze jártak már a turi határ felé s aztán mit is kezdjen egyes ember, ha mindjárt tagló van is a kezében.

Hanem most már remekelés, mesterlevél, szép ezüstös mente, jámbor házasélet, édes kis Susánnám – várhattok egy kis ideig.

Mikor ezt mind elgondolá Patkós Dani, majd lefordult a ló hátáról.

Haza ment nagy búsan. A mi húsféle volt a székben, azt elosztogatá szomszédok közt, jó barátok közt, szegény emberek közt. Rendbeszedte ingóbingóságát, bezárt minden ajtót, felöltözött ünneplő ruhájába s aztán a kulcsokat beadta a város házához. Magához vette legnagyobb taglóját, legszebb kését, czipószínü nagy kutyáját, felült a lovára s még az éjjel, fényes holdvilágnál, szép Aranyos partján elindula fel Toroczkó felé.

Mire megvirradt a hajnal, már ott állott a vár kapujában. Kapunyitáskor ő volt az első, a ki berobogott a vár udvarára.

– Hej fiu, ki vagy, mit akarsz, mi járatban vagy te azzal a nagy kuvasz ebbel? – kiáltott le az erkélyről Toroczkay István uram.

– Igaz kenyeret keresek, a nagyságos fejedelem szolgálatába akarok állani, kurucz leszek még ma, megkövetem tisztességgel.

– Jól van fiu, zsoldot nem kapsz, pihenésed nem lesz, éjjel-nappal résen állasz, nem kiméled se a labancz vérét, se a magad vérét, ebből áll a fizetésed. Ha tetszik így: eredj a várnagyhoz.

Patkós Dani egy szót sem szólt többet, csak ment a várnagyhoz. Még az nap, még abban az órában felesküdött életre-halálra, igaz, jó hitére, zászló védelmére, fejedelem úrnak örök hűségére.

De nem is bánta meg ezt a nagy eltökéllést sem ő, sem Toroczkay István uram ő kegyelme.

Úgy bánt Patkós Dani a nehéz taglóval, mint akármelyik bajtársa a könnyű fokossal vagy a rövid nyelü buzogánynyal. Le tudta pányvázni futtában a bölényt, s olyan havasi ökör még nem került a keze alá, melynek, ha félkézzel megfogta a szarvát, kedve lett volna ficzánkoláshoz. A legnehezebb kard is csak nádszál volt a kezében, s az a vallon sisak, a melyre ő egyet huzott, többé nem akadt gazdára. Különösen pedig akkor kellett látni, ha Privoda seregével összetalálkozott. Szinte röstellette, ha társai is segitettek neki. »Mit álltok utamba?« szokta volt mondani nagykomolyan.

Erősen jól állott neki az a szűk huszárgunya is. Hejh ha a kis Susánna látta volna, a mint délczegen megülé nagy fekete lovát s a mint lassan pödörgette pelyhedző bajuszát!

De fel is vitte dolgát a jó úristen. Ökre, juha lehetne már tizannyi is. Okos beszédje és igaz kurucz bátorsága miatt megkedvelte Toroczkay István uram ő kegyelme is. Nem is sokáig hagyá a közkatona-sorban. Sőt inkább magához vette s nagyon ritkán ereszté el oldala mellől. Hadi fortélyokra, éjjeli cselekre, titkos követségekre különösen szerette alkalmazni.

Most is, midőn azt mondá az étekfogónak: »Küldjétek be Patkós Danit,« bizonyosan valami nagy, fontos mondanivalója lészen.

Néhány percz mulva belépett Dani a fegyverszobába.

Toroczkay főkapitány uram kezében egy sulyos buzogány vala, melyet épen most emelt le a fogasról.

Ez a buzogány azt jelenté, hogy beszélni akar. Különben kevés szavú ember vala, leginkább csak akkor beszélt, ha katonáit lelkesité, nem csoda tehát, ha szónoklásai közben megszokta, hogy afféle öldöklő szerszám legyen a kezében.

– Édes cselédem, – szólt lassú, alányomott, dörgő hangon – ebül megy a dolgunk. Az alsó vármegyék nemes urai moczczani sem mernek, minekutána Rabutin ama hitvány oláhságot veszett kutya módjára annak idejében ellenünk zendité. Most már itt mi körülöttünk is kezd megbomlani a világ. Ezt a Privodát sehogy se tudjuk kézrekeriteni. Védelmezi őket Steinville erővel és hatalommal, de még jobban védelmezi őket saját gyávaságuk. Erdőkben és barlangokban bújdokolnak, s ha rajtuk ütünk: szétszaladnak. Itt közelben csak Aranyosszék áll még keményen, de amint a pórság, óláhság bomlani kezd: bizony attól félek, maholnap megmozdul a lábunk alatt még a fundamentum is. S aztán ha ez a tolvajhad valamikép kezet fog arra Nagy-Szeben felé a hozzá méltó szászszal és oláhval, bizonyára senki a jó nemességet meg nem mentheti. Ihol már amazok megcsinálták a nagy-enyedi romlást, emezek pedig maholnap üszköt vetnek Tordának vagy Felvincznek városára. Valamit kell gondolnunk édes cselédem.

– Gondoltam én egyet, ha szabad volna szólnom.

– Csak ki vele hamarjában.

– Azt gondoltam én nagyságos főkapitány uram, ez ellen a Privoda ellen a Fehér Ördögöt, meg a Fekete Ördögöt kellene bérbe vennünk s majd ha ezek végeztek Privodával, akkor majd mi végezzünk velük.

– Tökéletlen beszéd ez édes cselédem. Tolvaj: tolvaj. Egyik csak olyan eb fia, mint a másik. Egyik farkas nem eszi meg a másikat, míg mindakettő barmot talál maga előtt. Ráczság, oláhság egyforma ellensége a magyarnak. Míg egy nemesi falvat talál, melyre üszköt vethet, míg egy magyar embert talál, kit orozva leszurhat, addig nem marja ez egymást. Majd azután marja, de azt én az ő kedvükért meg nem várom. A Fehér Ördög meg a Fekete Ördög most egyaránt rabol kuruczot, labanczot, de üldözi is őket mindakettő. Ha bérbe vesszük őket, akkor nekünk kimélnünk kell a bőrüket. Steinville ellen ugy se veszszük hasznukat, saját vérem pedig nem hagyom felprédálni, ha mindjárt labancz is a beste kölyke. Az ilyen praktikát kövesse a német meg a jezsuita barát. De én nem követem. Hanem hát édes cselédem, lovad, fegyvered, tarisznyád készen van-e utra?

– De az már készen.

– Nos hát még ma útra kelsz. Elmégysz a kegyelmes fejedelmünkhöz és azt fölkeresed. Hol van, hol nincs, azt én nem tudom, majd megmondják Kassán. És fölkeresed az ő hadainak főgenerálisát, gróf Bercsényi Miklós uram ő nagyságát. És elmondod nekik a mi szegény országunknak siralmas állapotját. Németnek, labancznak nagy erejét, rácznak, oláhnak gyilkos dulásait el nem felejted. És üzenetképen jó sereget vagy jó tanácsot vagy mindkétfélét hozasz nekem vissza. Mert különben megyek a magam feje után. És most itt ez az erszény útravalónak. Harmincz nap oda, harmincz nap vissza. Két hónap mulva itthon légy a pokol fenekéről is. Menj édes cselédem. Éjt, napot ne késsél; hegyen-völgyön meg ne állj; éhség, szomjuság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne tartson; még anyádnak könyörgő könyhullatása is a te szived meg ne lágyitsa.

Ekkép szólott Toroczkay István uram ő kegyelme. És hangja dörgött és buzogánya suhogott és Patkós Dani megérté a szót és nem volt a szó ellen semmi kifogása.

Fogta az erszényt és begyömöszölte azt övébe, hátul, kése tokja mellé. Fogta Toroczkay uramnak fejedelem ő nagyságához irott levelét s dolmányujjának kutyafüle mögé nagy gondosan elrejté azt, hogy valamely rácz, pribék, labancz, tolvaj, martalócz rá ne akadhasson. És azután kardját bal kezével megcsörrenté, buzogányát jobb kezével vállához emelinté s bátorságos büszkeséggel ekképen szólott.