Part 6

Hogy e támadásban a pesti magyar nemzeti bank is részt vett, azt szükséges megmagyaráznunk. A pesti magyar nemzeti bank igaz, hogy magyar tőkepénzek segélyével, magyar törvényhozás hozzájárultával alakult, magyar kormány felügyelete alatt állt; azonban az az emberi dolog történt vele, hogy a keletkezése első tíz évében furfangosan előidézett pénzválságok által egy versenyző pénzpiacz a magyar bank részvényeinek árfolyamát lenyomta. A víz alá nyomott magyar részvényesek aztán megijedtek, hogy oda fulladnak, igyekeztek lerúgni magukról a sülyedő részvényeiket; akkor azután a versenyző pénzpiacz azokat potomáron összevásárolta; s most azután van ugyan magyar bank, s annak a jegyein ott a magyar czímer, s a magyar-, horvát-, oláh-, rácz-, rusznyák-, bosnyákszöveg; de annak a részvényesei Ausztriában vannak, annak az igazgatósága csupán az osztrák bank delegatiója. Épen így történt a magyar gőzhajókkal, a magyar vasútakkal, a magyar gyárakkal. A nemzeti alapítók az első versenynél meg hagyták magukat verni, aztán mint a rák az ollóját, ott hagyták a vállalataikat; megmaradt rajtuk a nemzeti szín, de idegen parancsolt belőlük.

Tehát a bécsi és pesti nemzeti bankok egyszerre kitiltották rekeszeikből az Otthon pénzjegyeit s az által kényszerítettek mindenkit, a kinek ilyen bankó volt a zsebében, a pénzváltókhoz szaladni, a miből azután következett egy általános roham az Otthon bankjai ellen, úgy, hogy egy napon a nagy hexagon zsúfolva megtelt pénzeért rohanó közönséggel, mely mind aranyat követelt a bankjegyéért.

Az Otthon igazgatói erre azzal válaszoltak, hogy a míg eddigelé csak az egyik kapuja volt nyitva a banképületnek a közönség számára, most kinyitották mind a kettőt s kihirdették falragaszokban és felbocsátott ballonokon, hogy ezentúl az éjjel és nappal minden óráiban folyik a pénzbeváltás a bank rekeszeiben; nagyobb összegek nem számlálva, de súlymérték szerint fizettetnek ki.

Másnap reggel már üres volt a hexagon tere. Az idegen bizományosok, kik összebeszélés szerint hetek óta lesték a Bécsből jövő jelszót, hogy a beváltandó bankjegy-tömegekkel megostromolják a bankot, a legnagyobb gyorsasággal lettek kielégítve s a tervezett sensatiónak nagyon hamar vége lett egy körülménynél fogva. Az Otthon bankja nem adott ki kisebb jegyeket 50 frtosoknál, azokat is csak két millió erejéig; csupán a város piaczi forgalmára tekintve. A kisebb pénz mind arany volt. Ez a két millió egy nap alatt be lett váltva, s akkor aztán elcsendesült a népcsődület; hiányzott hozzá az a felbőszített mob, mely az osztrák pénzválságok lázadási jellemét fenn szokta tartani; azok a nyelves kofák, kik tíz frtjukért, a mi markukban maradt, szidják a császárt, a pápát, Rothschildot és Jézust; azok a felpálinkázott napszámosok, kik a zsiros egyforintossal a markukban a bank ablakán akarnak betörni, azok az ácsingozó utczakölykek, kik a fertály bankóval élczeket csinálnak, s azok a kopott ruhás özvegyasszonyok, kik publikumot sírnak maguk körül, harisnyaszárban élére rakott tíz krajczárosaik nagy veszedelmén óbégatva. Az Otthon városában nincsenek papiros apró pénzek. A szegény ember kezébe csak arany kerül és ezüst.

Az Otthonnál mind ez az elem hiányzott; másnap már a piaczon egy bankjegye sem forgott. Most már csak olyan emberek mentek a bankba, a kik szekérrel vitték el az érczpénzt; tizenkét helyen váltottak nekik, nem volt alkalmuk a piaczon összecsődülhetni.

Minden üzlet maradt a maga rendes kerékvágásában. A külföldi commanditok épen úgy folytatták működéseiket, mint eddig; azzal a (nagy) különbséggel, hogy e válságos idő alatt kész fizetés mellett történt minden adás-vevés.

Dárday, mikor azt megtudta, hogy bankjegyeiket kitiltották az osztrák-magyar pénzpiaczokról s azután a többi európai s észak-amerikai piaczokról is (másutt nem voltak forgalomban) első dühében repressáliákhoz akart nyúlni; hanem aztán Severus és Tatrangi lecsillapították: üzleti dolgokban nem szabad indulatba jönni. A financziákhoz nagyobb nyugalom kell, mint a theologiához. Ki állna boszut a «jó adósain», azért mert rossz hitelezői bántják? Hisz akkor maga buknék meg. Ellenkezőleg az Otthon államának szépen kimélve kell bánni azokkal az államokkal, a hol sok adósa van, és elvárni, míg azok kötelezettségeiket lerótták, és azután csendesen gombolyítani le a kölcsönös üzleteket, minden erőszakos rázkódás nélkül.

Úgy történt. A részvényes állam engedte a bankjegyeiért az aranyát elhurczoltatni; az idegen bankjegyeket visszaküldte kereskedői számlák útján a maguk piaczaira; felhalmozott árúit, ha a nagy liga lenyomta a beszerzési áron alul, (saját áldozataival) adta még olcsóbban; volt elég nagy tartaléktőkéje hozzá, hogy a malitiósus versenyt évekig kiállhassa, s mikor az ő bankjegyeit nem fogadták el a külbankok, ő is érczfizetést követelt, s ennek az lett a vége, hogy nem csak az ő aranyát hurczolta ki a közönség, hanem a külbankokét is.

Ebből legelőször is az a baj lett, hogy az Otthon bazárjaiban és depotiban is csupa aranynyal kellett számolni, mint a hong-kongi, vagy banjer-massingi piaczokon. Alkuk köttettek franczia napoleonok, angol fontok, német markok, ind lak rupiak, chinai tælek szerint, s azokhoz csatlakoztak az otthoni «valódi»-k, a hogy saját érczpénzeiket nevezték, s minden pénzt súly szerint mértek; a vízmérleg azt is megmondta, melyik nemes fémhez mennyi más fém van keverve? Ezt azért kellett megtartani, mert az aranyhoz és ezüsthöz hasonló pinchbeak és alfenoide pénz milliárd számra forgott a világban s azzal könnyen meg lehetett volna a hozzá nem értőt csalni, ha a vízmérleg nem védte volna a csalás ellen a közönséget. A kézrekerült ál-arany és ezüst pénzt azonnal keresztül lyukasztották s azontúl aztán használták, mint garast és tizest, a «billon»-nak nevezett nemessel kevert érczvegyülékű pénzt leszállították nemes tartalmának értékére.

A másik baj azután az lett, hogy az aranyban és kész fizetés mellett a hitel egészen megsemmisült. A «jó adósok» nagyrabecsült kategóriája megszűnt lenni s a kereskedelem oly nehézkes mozgást vett fel, mint a phœniciaiak idejében. Az üzlet veszteséggel járt az egész világon s azért iparkodott azt minden egyes czég a legszűkebbre szorítani, gyárak, malmok fél erővel dolgoztak, bankokban kamatozatlan hevert a pénz.

És mind ez azért, hogy egy keletkező új társulat virágjában elhervasztassék. Ezért kellett a kerek világon minden üzletnek erőszakosan, összefüggőleg visszafojtatni.

Már pedig ha az egész üzletvilág összefog egy ellen, annak az egynek, akármilyen hatalmas, el kell buknia.

Az Otthon államnak készen kellett arra lennie, hogy a hetedik üzletévét nyeremény nélkül fogja végezni. Részvényesei ezért nem nyugtalankodtak. Erőssé volt fejlődve közöttük a testületi szellem, s készek voltak mindenüket áldozni azért az államért, melytől mindenüket nyerték.

Tatranginak egy ötlete némileg segített azon a bajon, hogy a készfizetési kötelezettség az üzletváltók által hordozott hitelt egy időre megsemmisíté; ez ötlet az volt, hogy ő az arany és ezüst értéken kívül még egy harmadik valódi nemes értéket is bevont a közforgalomba: ez a «gyémánt érték». Hiszen milliárdok hevernek gyémántokban. Most elkezdett a gyémánt szerepelni, mint pénz, s pótolta egy részben a váltókat. A papirosnál mindenesetre megbízhatóbb érték volt. Három aláirás sem kellett hozzá. Lejárat napján beváltható volt és kis helyen elfért belőle nagy összeg. Az üzletvilág kezdett hozzászokni a gyémántpénzhez.

Ekkor történt egy – az egész világra nézve meglepő – esemény; melyet azonban mi clairvoyante-ok, kik a pinczefalakon s a bekötött zsákokon keresztül látunk, rég előre sejtettünk.

Ez azon eset volt, hogy egyszer egy bécsi nagykereskedő, kinek erős üzlete volt coloniálczikkekben, kész érczben fizetés levén a jelszó, a bécsi nemzeti banktól százezer forint árú érczpénzt váltott be. Már ekkor a bank tartalékérczkészlete elfogyott s a pinczék tresorjaira került a sor. Onnan megküldték neki a százezer forintot ezüstben. (Az ezüst valutától akart szabadulni mindenki, a minek az volt az indoka, hogy az ezüst becse az aranyéhoz mérve századról századra folyvást hanyatlik, még a XVI. században úgy állt az ezüst az aranyhoz, mint 10:1-hez, a XVIII-ban már mint 14:1; a múlt században mint 15½:1; a XX-ban 18½:1.) A kereskedő leküldte a pénzt Otthonba. Ott mérlegre tették a pénzét, s a vízmérleg rögtön elárulá a különböző fajsúlyt: az ezüst fajsúlya 11, ezé pedig 7½. Egy zacskót felbontottak. Annak a pénzei már meg is voltak sárgulva az időtől, elárulva nickel tartalmukat. Erre aztán tudatták a nagykereskedővel, hogy a pénze nem «argentum»; hanem csak «argentan», most azt darabonkint keresztül fogják lyukasztani, hogy ha őtet megcsalták, ő ne csalhasson meg vele mást.

De bizony a kereskedő magát sem engedte csalottnak maradni; futott vissza Bécsbe s nagy lármát csapott a bankigazgatóságnál, hogy ő neki argentánt adtak a kincstárból.

Ezt mindenki lehetetlennek tartá; az igazgatóság szakértő bizottság kiséretében szállt alá a kincstárába, felnyitogattatva minden tresorját, s a legbiztosabb önérzettel vágatta fel a pénzes zsákokat, hogy vizsgálják meg azoknak tartalmát.

És ekkor tudták meg csak, hogy összes háromszáz millió forintnyi érczfedezetük mind hamis pénz. Hogy mind az öt, jól őrzött, hármas zár alatt tartott tresorjukban egyetlen egy darab igazi arany és ezüst, de csak írmagul sincsen!

A VILÁGROMLÁS.

Sok romláson ment már keresztül a világ a pénz miatt. Az évkönyvek feljegyezték azok közé Law bank generaléja bukását, a Missisippi részvényszédelgést, az osztrák «devalvatiót», az amerikai bankok pusztulását; de oly csapás még nem érte, mint mikor azt fölfedezték, hogy az osztrák nemzeti bank tresorjaiban a kincs: hamis pénz.

Megfoghatatlan, elhihetetlen szörnyesemény volt az! Hogyan történhetett meg az, hogy háromszáz milliónyi vert arany, ezüst, – megpróbált érczrudhalmaz – átváltozzék similorrá, argentánná. Minden egyes zacskón rajta a pénzt megszámláló hivatalnok neve, odapecsételve a bank billogával; és azok mind egytől egyig derék, feddhetlen életű becsületes emberek… És a pecsétjük alatt levő pénz még sem ezüst, sem arany.

A bank összes igazgatósága mind köztiszteletben álló «úr», gazdag ember; maga is egész vagyonával ez intézethez kötve; és azok annyira ellenőrizve vannak egymás által, hogy nem is követhetnének el csempészetet; és még ily óriási csempészetet: a minek keresztülvitele természeti lehetetlenség!

… És az általuk jól őrzött kincs még sem arany és nem ezüst…

Az állam összes nemzetgazdasága e bankra van építve. Jól mondá ama dæmon, ki a munkát véghezvitte, hogy mikor az ki fog derülni, egyszerre koldussá lesz minden ember: palotában, kunyhóban nem lesz más, csak koldusok: kétségbeesett, sárba esett koldusok.

Az állampapirok, a legjobb iparvállalatok részvényei, a kölcsön bankok pénztári jegyei, mind kivétel nélkül, nem hogy «estek», de megszüntek lenni, a nullára szálltak.

S minő irtóztató kép a közéletben!

A piaczok telve gyármunkásokkal, kiket munkaadóik ezerével eresztettek szélnek. A bezárt pékboltok, mészárszékek előtt éhes néptömeg, mely értéktelenné lett pénzjegyeiért kenyeret, húst követel. A fővárosoknak minden utczáin egész sorszámra bezárt boltok; mintha örök nagypéntek volna. A vasútakon semmi közlekedés, a föld terményeire semmi vevő. Nincsen min vásároljanak, ha már az arany sem arany?

Nem hisznek már az emberek a csengő ércznek sem. Minden ember hamis pénzverőnek nézi azt, ki ezüsttel-aranynyal kinálja, s ez a veszteség súlyosabb fele, hogy nem csak a vert aranyban nem hisznek már többé, de a jellemek nemes érczében sem. Tolvajnak hiszi minden ember egymást, s a közvélemény egy őrült gondolatban mintegy összebeszélve, egy emberre mutat fölfelé.

Az a király.

Ha elvehette valaki a bank kincseit, az csak a király lehetett.

S mit tett a király a végromlás napjaiban?

Azt mondta: nem szabad volt annak a kincsnek elveszni! Ime én odaadom összes magánvagyonomat, az ősök által gyüjtött családi kincstárt, feleségem gyémántjait; pénzt veszek fel a külföldön összes birtokaimra s azt teszem le a megrabolt bank kincstárába; de a romlást meg fogom akadályozni!

Szegény jószívű király!

Nagyobb mérvet öltött már akkor a világromlás, mint hogy azt egy koronával el lehetett volna takarni. Bele lett abba vonva mind az öt része a földnek.

Az osztrák bank kincseiben nem csak az osztrákok voltak meglopva, hanem ki volt lopva a föld minden színű embereinek kebléből a szív, fejéből az ész. Megbódult minden ember és szaladt a saját házát felgyujtani. Minden országban megrohanta a közönség a bankokat, a takarékpénztárakat, a bankárokat, követelte betéteit vissza, egyszerre és viharosan s ez őrjöngő boszorkányszombatban tánczra kellett kerekedni a becsületesnek a gazemberrel, szilárdnak a szédelgővel, a hitelező is repült, az adós is repült a forgószélben s nem volt senki alatt többé föld!

A brassói utczaszegletek «padjain» aranyat beváltó kupecztől elkezdve fel a Rothschild-házak világhatalmú főnökeiig minden pénzügyér egy színvonalra jutott: egyik sem tudta, hogy pénz-e az, a mit még a fiókjában őriz, vagy szemét? Az angol bankok «folyószámla» (contocorrent) üzletei kibonyolíthatlan chaossá zürodtek össze: a tengernyi checkeket egyszerre minden ember be akarta váltani, a letétek, ha értékpapir, kidobattak a piaczra; ha tőkepénz, tömegesen visszavonattak; ki mit megmenthetett a pénzéből, arra ráült, tovább nem adta; a földbirtok, a lakházak értéke a nevetségig alásülyedt; nagy birtokok, paloták kerültek a kalapács alá s tizedrésznyi adósságért negyedrész áron árvereztettek el, s három nap mulva már a vevő is bankrott volt, mert a megvásárolt birtok még felével alászállt; Amerikából ezerhatszáz bank fizetésfelfüggesztéséről értesített a távirda és a légjárók; a nagy liga roppant tőkepénze egyszerre szétfoszlott, mint a köd; nem gondolt már senki arra, hogy az Otthon társaságot megbuktassa; bukik az már, ha bukandó, magától is; sietett minden pénzkirály a saját magánvagyonát védelmezni; megszünt a pénzpiaczon minden érdekközösség, minden tájékozás. Világromlás volt ez!

Hogy szerezhetett volna érvényt a magyar király ily helyzetben nagylelkű elhatározásának? Nem volt most senkinek kölcsön adni való pénze. Nem volt most senkinek kölcsönkötéshez való hitele, még ha két országa van is. (Épen azért nem.)

S a romlást nem csak a pénzvilág érezte teljes mértékében: eleintén csak azok az emberek, a kik kereskednek, a kik koczkáztatnak, tőkepénz, pénzforgatás után élnek; eleinte még a népesség egyes osztályai bizonyos nemével a kárörömnek szemlélték az olymp bukását, azt mondták: «Minket nem ér ez el! Urakat és szegény embereket, kik eszszük azt, a mit a föld adott; tenyerünkben van az igazi arany, a munkaerő; ez soha nem veszti értékét!» De nagyon csalatkoztak, mikor ezt mondták, a vihar nem hagyta még a fűszálat sem összetöretlen: a földmívesnek elvették a szájába tevő falatot adóhátralékban s lefoglalták lábán a gabonáját potom tartozásokért; a kézműves üres piaczon ütötte fel sátorát, senki sem jött vásárolni; sok helyütt meg kellett ismerkedni a cserekereskedéssel és fizetni terményekkel, mint a hogy fizetnek Mexicóban cacao-pénzzel, Szibériában nyestbőr-pénzzel, Abyssiniában sópénzzel, Virginiában dohánypénzzel. A hol rossz termés volt, ott megismerkedett a nép az éhinséggel, s a mindennapi kenyér szomorú pótszerei jelentek meg a piaczokon. Braziliában a magyar liszt helyett elővették a «guarana kenyeret», mely vadon termő paulliniamagokból készül, hasonló a kenyérhez, mikor megsavanyodott, s a csokoládhoz, mikor keserű, a norvég fürészpor-kenyeret, a gyárhulladékokból készült creoson-kenyeret; s a vendéglőkben elkezdtek előtünedezni a «pásztorfillérek», a mi olyan váltópénz, a mit minden vendéglős a saját nevével és pecsétjével ellátott papirszeletből készít, vált vele, s a visszahozónak ételt ad érte. A kormányok nem birták fizetni közigazgatási közegeiket, nem volt törvény, nem rendőrség; rablókkal telt meg egyszerre minden mező, erdő, város, s nem volt, a ki a békés polgárt megvédelmezze tőlük.

Ilyen a világ képe, mikor egyszerre eltünik mindenünnen a pénz!

Ugy kaczagott a világromláson a Newa melletti dæmon: nála már nem lett e vihar által rosszabbá semmi…

E királyi fájdalmak közepett egy meglepő hír látszott segítségére jönni a lesujtott uralkodónak.

A bécsi nemzeti bank igazgatósága tudósítá ő felségét, hogy jelentkezett nála egy ember levél útján, a ki azt állítja, hogy ő tudja, hogyan tüntek el, hogyan lettek kicserélve a bank kincsei? Még többet is tud. Rá tud vezetni, hogy hol vannak? És pedig olyan helyre, a hol csak le kell értük hajolni és fölvenni. Nem kér e titok fölfedezésért mást, mint egy száztólit a megtalált kincsből, és teljes bűnbocsánatot.

Hát az Istenért, meg kell neki adni mindent, a mit követel! Ki kell nevezni nemes embernek!

De azonfelül a jelentkező azt is kikötötte, hogy ő egyedül a királynak személyesen akarja elmondani a titkot, és senki másnak. És azon ember személyisége a király előtt méltán gyűlöletes.

Hát legyen bár az ördög!

No, annál is kellemetlenebb egyeniség volt. Mazrur volt.

A király összeborzadt ettől a névtől.

Ugyanattól, ki országát megrontotta, ki a nép fejét meggyalázta, ki a nemzet előkelőit megvesztegette; a tolvajtól magától fogadja most el a szabadító kezet!

Meg kell lenni! Ha az orgazdáknak amnestiát adtunk, miért ne a tolvajnak is? A király beletörte magát, hogy még egyszer elfogadja Mazrurt. Hiszen ezuttal az egészen kezébe adja magát. Nem védi többé követi jog, mint magánember jön s oly bizton szól, hogy a fejét teszi fel rá, ha nem mond igazat.

A király elfogadja Mazrurt.

De hát Mazrur hogy jutott e titokhoz, s ha hozzá jutott, miért árulja el?

Ennek rövid magyarázata van; Mazrurt a szeszélyes asszony sok ideig kegyenczének tartá. Egy önfeledt perczben azzal bizonyítá be az asszony szenvedélye nagyságát, hogy elmondta kegyenczének azt a titkot, a mi a halott wladi kaukáziak sírjában oly jól volt eltemetve: a jégtengerszem titkát. Egyszer aztán az elbízott kegyencz túlment a határon, melyet számára vontak, s bátorkodott arra a gondolatra vetemedni, hogy a büszke, szabad úrnőt magához lánczolja. Férje akart lenni. Akkor aztán kikorbácsolták.

A boszu, a sértett nagyravágyás sugallta neki, hogy a megnyert titkot fölfedezze: de meg az érdek is; nem tette ingyen. Neki is csinos összeg fog abból jutni.

A király tehát maga elé bocsáttatá Mazrurt s négy óra hosszat tartott a kihallgatás; mialatt Mazrur a legapróbb részletekig elmondá a királynak, hogyan ment végbe a bank kincseinek elorzása, kicserélése, egész a vég catastrópháig, a midőn a sarokba szorult nihilisták az ágyucsöveknek öntött kincseket a mély tengerszem jégburka alá sülyeszték.

Most is ott vannak; mert arra, hogy valaki értük menjen, sem hely, sem idő nem volt alkalmas.

A király rögtön parancsot adott ki, hogy a jégtengerszemet ki kell szivattyuztatni. (Az ismét megtelt azóta vízzel, jéggel.)

A tény nem maradt titokban. A közönség megtudta, hogy a bank kincsei fel vannak fedezve. Tehát nem a bankigazgatók, nem a király tudtával lettek azok felcserélve, hanem ellenség által.

E hírre az őrületes boszorkányszombat a börzén elcsendesült. Még ugyan nem keltek fel az emberek, de legalább csendesen feküdtek s nem bukfenczeztek egymáson keresztül-kasul; nem ették meg egymást. A kik kétségbe voltak esve, most keletkező reménynyel lesték, mit hoz a következő nap?

A szivattyúzók napról-napra értesíték a világot az eredményről.

Már fölfedezték a sziklalapokon a csalhatatlan siker jeleit.

A gránitfalakon itt-amott egy-egy hosszú arany vonal látszott, melyet az idő nem törülhetett le onnan; azt a magasból lehajított arany ágyucsövek rajzolták oda.

Ezek a felkiáltó jelek, melyek azt hirdetik, hogy «itt vannak!»

Egyszer aztán ki lett merítve az egész tó; a fenekén nem volt más, mint szikla…

Nem felkiáltójelek voltak azok az aranyvonalak ott a gránitfalon; hiszen nem a leeső, hanem a fellökött aranycsövek irták e jeleket oda. «Kérdőjelek» azok… Azt kérdik: «hová lettek?»

A visszahatás most már irtózatosabb volt a megelőzött bajnál. A megcsalatkozott reményre még lázasabb paroxismusa következett a kétségbeesésnek. A nép háborut ordított Oroszország ellen s Mazrurt akasztófára követelte. Hanem a háboruhoz pénz kell, meg katona; ez a kettő most épen hiányzik; Mazrur pedig a mint megtudta, hogy fölfedezése kudarczot vallott, gondoskodott róla, hogy elmeneküljön olyan országba, a hol rá nem akadnak.

Most azután a király a pusztulás tetejébe megkapta még azt a megaláztatást is, hogy hitt annak, a ki már oly nagyon megcsalta s még egyszer megcsalatott keservesen!

De pedig ezúttal nem csalta őt meg ez ember. Hiszen tény, az aranyvonalak mutatják, hogy igazat mondott. A kincsek itt voltak: de hová lehettek? Ki mondja most meg azt?

EGY DRÁGA SZÓ.

Ki mondja meg azt, hová lettek?

Ez volt a kérdés, a min millió ember törte a fejét, és törte a megtébolyodásig, és nem talált rá megközelítő feleletet.

Egy napon midőn a király, gondterhelte fejét tenyerébe hajtva ült szobájában s lelke távol kalandozott, egy homlokára ejtett csók visszaidézte azt.

Hermione Peleia állt előtte.

És azt sugá neki:

«Én tudok még egy embert a világon, a ki e kérdésedre megfelelhet.»

«Ki az?»

«Tatrangi Dávid…»

A király felszökött helyéből.

– Igazad van! mondá. Van egy ember, a kit lenéztünk, eltaszítottunk, a kinek hiveit száműztük, nemzetünk testéből kivetettük. A ki ellen határt húztunk, törvényt hoztunk; a kit idegennek, jogtalannak elneveztünk. A kinek törekvéseit minden módon akadályoztuk, kinek létjogát megtagadjuk; a ki ellen az egész világgal egyetértve összeesküdtünk; ezt az embert még megkérdezhetjük. Ezzel az emberrel én egyszer jót tettem; akkor így szólt hozzám: «Nekem most semmim sincs, magam is semmi vagyok. De a mi vagyok és leszek még valaha, az mindig a tied lesz. Mondom». Azóta ez ember száz súlyos csapást kapott az én kezemtől. És én tudom jól, hogy ő e száz csapást elfelejtette; de arra az egy jó tettre emlékezik. Én meg fogom őt kérdeni.

– De ki által? Minisztereink bármelyikét küldjük hozzá, hidegen fogja neki felelni: «pénzügy: ez a pénzügyi igazgató szakához tartozik; forduljon ön Severus úrhoz». S ott hideg szívre találunk.

– Nem küldök hozzá se minisztert, se nagy követet; hanem mást.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap az esti órákban Tatrangi Dávid Moishe szigeti nyaralójában vizsgálta sorra azokat az új vívmányait a kertészetnek, miszerint a közönséges makktermő fák, a bükk, a tölgy nemesítés által emberi táplálékul szolgáló ízes gyümölcsöket hoznak, mialatt Rozáli egy vörös hangyaboly népe közé hintett tört czukrot, mely Braziliából behozott hangyáknak az a jó tulajdonságuk van, hogy a fákról a hernyók petéit leszedik, bábjait kiszívják; a kertésznek a hernyózást fölöslegessé teszik; a midőn horticulturai szórakozásából Dávidot egy rég hallott, de ismeretes hang verte fel.

– Jó munkát, uram.

Dávid az alkonynap verőfényében egy alakot látott állani, kiről az első perczben azt hitte, hogy az csak felizgatott képzeletének teremtménye: mert hiszen ő róla gondolkozott most is.

Ez alak a magyar király volt.

Ő maga, a két ország uralkodója.

Nem bízta másra e nehéz küldetést; maga kelt útra, titokban, ismeretlenül, senkitől nem kisérve, s nem szállt le a vasutról, csupán az Otthon városában.

Dávid még mindig álmodozva bámult az előtte álló alakra, s kezével Rozáli vállát érintve, susogá:

«Nézz oda, Rozáli!»

«A mi királyunk…» rebegé a nő.

Dávid odasietett a király elé, ki egy sétány lugos fala alatt állt.

«Felséges uram!»

– Ön rám emlékezik még?

Valóban, a lejárt hét év s azoknak végén e mostani rémnapok nagyon megváltoztatták a király arczát. Megvénült.

– A jóltevőt mindig megismerem! felelt Dávid.

– De én rosszat is tettem.

– A jók nem tesznek rosszat soha. A rossz is jóra fordul, a mit ők tesznek.

– Ön meg van lepve, hogy engem itt lát.