Part 4

Tatrangi Dávid a gáztelephonnal mértföldekre hangzó jelt adott szétszórt hajócsoportjának s aztán kiválasztott egyet a kerek szigetek közül, mely körül legsűrűbb volt a halotterdő s azon megszállt az aërodromonnal. A többi légjárók is siettek utána.

A hogy előre megmondá Dávid, a hajókból kiszállók a helyütt nem találták a hideget erősebbnek, mint a minő egy téli est szokott lenni deczemberben az angol partokon, friss, csipős lég, szelidítve a tenger páráitól.

Tatrangi társai midőn megérkeztek, már rakot tüzet találtak a sziget parton. A magnoliákból rakott máglya vérvörös világot vetett a tengerre, mely aczélkék volt most, az aurora borealis sötét udvarát tükrözve vissza.

A bámuló elragadtatás sok ideig szótlanná bűvölt mindenkit. Az a tudat, hogy most egy olyan pontján állnak a földtekének, melyet a mostani emberiség lába nem tapodott soha: de mely egy kihalt emberiségnek ős hazája volt valaha, mikor más csillagok jártak az égen.

Minő nagy kérdések szólalnak meg e zajgó tengerben s e hallgató halott erdőben!

S az ember oly vakmerő, hogy e kérdésekre feleletet keres.

Mi idézi elő ez átmelegült szabad tengert az északi gönczöl alatt, holott két szélességi fokkal alább egy egész tiltó jégvilág veszi azt körül; mely nem nyit ajtót sehol, mely harminczhat fokú hidegével embert és állatot megöl, ki rajta keresztül akar törni.

A felelet ez.

A gönczölöknél a föld be van horpadva; öntengelye körüli forgása a kérgét a mily vastagra tömöríté az egyenlítőnél, oly vékonyra hagyta a tengelyeknél. S a vékony legalsó sziklaréteg – a föld meztelen csontja maga, – a belső horpadásain semmi új réteggel nem lett befödve; azt nem takarta el se a kőszénkor, se a jurakorszak, se a plyocæne, se az özönvíz. Ott a legalsó gránitréteg látszik, s a míg mi alattunk mértföldnyi vastagsága van a földrétegnek, a polusok alatt alig több az ötszáz lábnyinál: a föld belső tüze annyival közelebb van. Ezért a mérsékelt lég, a langy tenger a polus közelében.

De most jön a nagyobbik kérdés.

Jó; a körhegyek belseje a legalsó ősgránit, a földi tűz legalsó burkolatja; de minek kellett történni a szigetek külsején, miket már a miocæn és plyocæn földalakulás is új rétegekkel takart? Az özönvizek egyike sem volt képes túlömölni a körhegyek óriási védbástyáin, de külsejüket átalakítá. Tanuja a holt erdő. De hogy nőtt fel itt ez az erdő? hogy lehetett az éjsark alatt délszaki növénytenyészet, mikor az éjsark a földtengely vége volt mindig, azt bizonyítja a föld behorpadása, s az a mi napunk felé fordulva nem lehetett soha? Ez az embert lezúzó kérdés, a mire csaknem oly nehéz megfelelni, mint arra, hogy van-e a világnak vége?

Azt nem tudjuk, hogy van-e vége, de azt tudjuk, hogy közepe van. S egy központi nagy világtest körül forog a mi napunk maga is, hurczolva magával szolga planétáit; maga is csak egy nagyobb úr szolgája; s bár e haladása a világürben alig észrevehető a mi idő- és térfogalmaink szerint, de lehetett kor az ember emlékezetét megelőző távol milló évnyi időknek előtte, a mikor vándorútjában a mi napunk egy olyan csillagcsoport között haladt el, a minők a tejút, a ködfoltok, vagy tán a még most is közel plejadok előtt. Azok megannyi napok. És akkor százezernyi éveken át az egy központi napon kívül még egy másik távolabb nap süthetett a mi földünkre, s életet, tenyészetet idézhetett elő olyan részén is a földnek, melyet a saját napjának csak néha ér egy bágyadt sugara; a hol féléves az éjszaka most, s a moha sem él meg többé. És az óriási erdők tanuskodnak róla, hogy ott világ volt valaha! S aztán ismét jött egy másik százezer év; a nap eltávozott a csillagcsoport közeléből, a földre sütő idegen napok mind távolabb vesztek a világürben, a saját napjától tovahurczolt föld ismét belejutott a fagyos világätherbe. A gönczölök alatt sötét lett és hideg, s lassanként elmult ott minden élet.

De hát lakói nem voltak-e az ősvilágnak?

Kellett lenniök. A föld, mely a fát fölneveli, az állatokat is megteremti. Tatrangi Dávid és tudós kisérete összekutatták nagy területeit a holt erdőnek, megtalálták a fák alatt az elhullott tobozokat, maghüvelyeket, páfránokat egész levéllombozattal; egyszer aztán egy kutató tudós rátalált egy ősállat excrementumaira. Soha hasonló tárgy ekkora örömet nem idézett elő feltalálójában. A szakismerők megvizsgálása folytán az a feltalált hagyaték egészen hasonlít az őslajhár ásatag coprolithjaihoz.

Akkor ő neki magának is itt kell lenni valahol.

Tovább kutattak.

A holt erdőben ráakadtak egy törésre, mely nagy állatok csapájának ismertetett fel. Ez a törés, mint egy széles ösvény vezetett fel a hegyoldalnak, hanem később azután úgy be volt temetve düledezett fákkal, hogy nem lehetett rajta előbbre hatolni. Egyik ezredév eltakarta a másik nyomát, a legelső cultura nyomát a földön: a tört utat. A természetbuvároknak vissza kellett térniök léghajóikhoz.

Az órák reggeli négyet mutattak. «Most kel fel hazánkban a nap!» Itt csak a folytonos északfény világít; le-lelohad és ujra kitör, de el nem alszik soha. Örökké égő lángja a földnek, melylyel önmagának világít, ott a hol nem láthatja a nap.

– Reggel van, szólt Dávid, induljunk a temetésre.

Mindenki üveghajójába sietett; a vezér aërodromon fölemelkedett, szokottnál lassúbb szárnyveréssel s ismét az addig követett művelet szerint csigatekeredésben igyekezett a sziget fölé emelkedni, s mikor annak legmagasabb bérczeit túlhaladta, belsejébe alászállani.

A figyelmes szemlélőnek felséges látványt nyujtott az északfénytől megvilágított tájkép.

A sziklafal, mely a szigetet mint egy körbástya övezte, a külső meredélyeit benőtt erdők közül még több ezer lábnyi magasra kiemelkedett kopáran, meztelenen; rettenetes bazaltfalak, mint félredült orgonasípok szakíták keresztül harántban e gránitfalazatot, s lefutottak a mély üstalaku völgybe.

S ez egész üstvölgy a kövek, kristályok országa csupán. Még a kövek közt is a legrégiebbeké, kik születésüket nem az ezredévek, hanem a milliók után számítják. A változatlan, örökkön örökké tartó kövek: gránit, bazalt, kovarcz. A mértföldnyi átmérőjű sziklatölcsér bűbájosan ragyog a fényes sziklaoldalak, a roppant tömegű hegykristályok s a kovarczok minden nemeinek összesített csillámától.

Néhol szabályos képleteket mutat, mintha egy csodaépítész gondolt volna ki titáni palotahomlokzatokat, mikbe kolosszokra számított kapuk vezetnek, két egymásra dülő sziklatömb alatt pyramid alakú sötét nyilás. S a széles, holt sziklaöbölben semmi nyoma növényzetnek. Csupán a közepe táján, hol legszélesebb az egymásra düledező kőszálak, kristályok torlasza, emelkedik ki még a kőtorlaszok közül egy fényes fekete – katafalk. Valódi halotti ravatal. Keresztül kasul egymásba rótt hatszegű fényes kristályoszlopok emelnek egy mohazöld ágyat, mely bársonyszínű zöld burkolat néhol még füzér alakban is végigfut a fekete oszlopokon.

Dávid e zöldhátu emelvényre bocsátkozék le gépével.

Az pedig egy pistacit kristálytömb volt, melynek gyönyörű kristályoszlopai a pálmasugár vastagságától kezdve a selyemszál finomságáig együtt találhatók, a tükörfényes fekete hexaederek lapjain a finom kristálypelyhek, selyemszálak tömege, pisztáczzöld bolyhos gubanczot képez, mintha mohával lennének bevonva. Ez az igazi örökzöld.

Ezt a helyet választotta ki Dávid atyja számára örök ravatalul.

– Meg vagy-e elégedve helyeddel?

És ime a halott szemöldei már nem voltak összevonva. Homloka kisímult. Otthon volt már.

Pedig hiszen nem az történt, a mit ő óhajtott, hogy itt egy örök temető alakuljon az utána jövő emberiség számára.

Más hely ez itt. Az előtte elment emberiség temetője ez már!

A mint a többi léghajósok a sziget különböző pontjain alászálltak, ott találták minden sziklaodúban, bérczszakadékban az elmult ősvilág lakóinak maradványait. Előbb csak csontvázakat a régibb fénykorból, a mikor még idegen nap világa forralta fel az éjsark levegőjét, később már épen megmaradt állatokat, mikor a fagy örökkétartó lett s az elkésett őslakóra nem vártak többé az eltemető férgek. Egész csoportokban hevertek ott a sziklák zugaiban a tertiær kor csodaszörnyei, vastag bőrük, iszonyú agyaraik, faőrlő zápfogaik, pikkelyeik és sertéik, épen megtartva a nedvtelen örök tél e szörnyű muzeumában, mely fölül a villanydelej fuvallata még a tenger párázatait is elveri, hogy hóalakban le nem hullhatnak rá.

Minő kincshalmaz ez a természetbúvárokra nézve! Mindazon állatfajokat, a miknek eddig csak kövesült csontvázait ásták ki a krétarétegek alul, itt a földszínén egész természeti mivoltukban együtt találhatni, úgy a hogy a századok ezrei előtt itt jártak és éltek, s köztük felfedezetlen fajokat, miknek lételéről eddig csak egy lábnyom, vagy egy állkapocs tanúskodott. Az ősvilág egyik myriádjának katakombája van itt.

Még ezzel sem érték be. A tudós telhetetlen. A tudvágy szomját nem csillapítja még a felfedezett titkokban való dobzódás sem. Tovább kutattak. «Embert» kerestek. Az ásatag embert.

És arra is rátaláltak.

Ott azon pistacit katafalk körül, hol a sziklaoszlopok egymásra düledezve száz meg száz üreget képeznek, feküdtek az ős ember maradványai.

A vad állat, mikor halálát érzi, elrejti magát.

A «tekefejűek» népe volt ez. Már a XIX. században feltalálták ennek ásatag koponyáit a Berlin melletti «Borostyánkő» tárnában s a Schevenlache tőzegbányáiban. A tertiær kék márgában a laktalan mocsár alatt egy egész temető volt együtt. E tekekoponyák élve sehol nem léteznek többé; a mostani emberiség minden fajának hosszúkás koponyája van. Az ős faj, mely az állatvilágot áthidalta, kihalt. Most megtalálták ez ősöket. Az örök tél mumiákat csinált belőlük. Le hagyták magukat írni, lerajzolni. Fejeik teke alakúak, orruk pisze, álluk hátranyomott, fogaik előre állnak; a férfiak arcza, koponyája szőrös, a nők arcza homlokon alul síma; bal szemöldökükön egy jellemzően kiemelkedő púp; karjaik hosszúk, de lábaikon nincsenek kézújjak. Testük színe mahagonibarna, csontjaik is épen ilyen színűek. Semmi fegyvert nem lehetett mellettük találni. A kőfejsze még nem volt feltalálva. A tekefejű nem tudta még, hogy a hús is ízlik, mint nem tudják a majmok; ő még nem tanult testvért ölni. Fák gyümölcseivel élt, mint állattársai: az őstapir, őselefánt, őslajhár. Az egész paleontologiai csoport közt nem volt egy húsevő sem.

És így Tatrangi Mózes nem lett legelső temetkezője az éjsark világának. Előtte ezeren meg ezeren fölfedezték már azt a nagy sírt, a kiknek nem volt sejtelmük arról, hogy e szigeten túl van egy külvilág, és a csillagokon túl van egy más világ.

Tatrangi Dávid az ősemberek katakombája fölé helyezve hagyta ott azt az alakot, ki az emberi szellem legnagyobb diadalát kivívta, s ott hagyta őt abban a repülőgépben, melyet alkotott az évezredek tanújául. Tatrangi Mózes ott fekszik most a repülő-villanygépben a tüzet nem ismert ősemberek közepett: örök időkre változatlanok: ő is, azok is. És minő végtelen távol van közöttük!

A köröskörül lobogó északfény túlvilági derengéssel sugárzá be az őshalottak temetőjét, a titani kristály amphitheatrumot. A távol idők rémledező emlékei, mint eleven álmok keltek fel kősírjaikból. A ki élt is, kívül érezte magát a világon és a jelen időn.

Rozáli az egész úton az éjsarkig és vissza nem hallatta szavát. A gyermek nem értett még ebből semmit. Hét esztendős volt.

Mikor aztán visszaértek Otthonba, hol a nevezetes fölfedezések híre egész forradalmat idézett elő, Dávidot úgy üdvözölték, mint egy új messiást; aztán már most azt várta, hogy diadalát Rozálinak elragadtatása fogja megkoronázni; aztán csalatkozott várakozásában.

Rozáli azt mondá neki:

– Kérlek szépen, jó Dávidom, engem többé ez útra ne vigy. Nem tudom, miért; de én ott végtelenül szenvedek. Nem is szenvedés: kimondhatatlan az az érzés, a mi engem elfog. Olyan nagy foka a gyönyörnek, mely kínoz. Valami édes szédülés az, mikor a mélyből kiemelkedő földet látom; valami földfeletti vágy, ha az égre nézek; úgy hogy tűnni érzem testemből a lelket. Álmodom és hallom, mit beszélnek körülöttem. Látok, és azt hiszem, hogy álmodom. Egyszerre két helyen vagyok. Látom az északfénytől megvilágított sziklatemetőt ősvilági hulláival, és kis kertemet itthon, és magamat benne és kis gyermekemet ölemben. Ne vigy te engemet magaddal oda. Az nem női idegeknek való légkör. Hagyj te engemet az én kis kertemben, kis fiammal fecsegni semmiségekről, és játszani hiábavalóságokkal. Ez az én világom.

Dávid megcsókolta e szóért Rozálit; hanem aztán nem gondolkozott róla többé.

Pedig abban a véghagyományban, a mit apjától hallott, s a Rozáli által mondott felfedezésben egy valódi Pandora-szelenczét birt Dávid, a mit ha kinyitott, egész csoportját az új bajoknak szabadította rá a világra.

Mikor az aërodromon feltalálása a hetedik évét járta, igaz, hogy a testi betegségek nagyon megfogyatkoztak a légjárók befolyása által; hanem egy más kór lett átalánossá, a mit azelőtt csak kivételes tüneményként ismertek s hajdanában «lelki betegségnek» híttak. A légjárók befolyása túlérzékenyíté azoknak az idegeit, kik legfogékonyabbak; főleg a nőkét és serdülő ifjakét (szőrtelen arczok).

A tudomány fejlődése is nagyban segített ezen.

A természettudomány mámorító hatással van, elnyel, magába sülyeszt, vége nincs.

Fel volt találva már a mód nem csak a holdat, de a szomszéd bolygókat is oly közelről szemlélhetni, hogy a világbuvár meghatározhatta, melyik a eonját éli most az a planéta alakulásának? s e szerint minő lények laknak rajta? A Mars a kőszénkorban van, a Venus a myocœnban, a Saturnus épen olvadt állapotban van még, de a Jupiterben már tökéletes lényeknek kell lakni. Ezt pedig ilyen combinált művelettel deríték ki: Egy hártyavékony ichor-üveglapra levették a Mars ezerszer nagyobbított fényképmását. Akkor e képnek egy századrésznyi darabját újra lefényképezték ezerszer nagyobbítva, az már akkor százezerszer volt nagyobbítva. Folytatták e műveletet, míg egy darab tájképet birtak belőle.

Erre aztán támadt azoknak az idegeseknek az osztálya, a kik azt hitték, hogy egyik csillagból a másikba átjárnak s tudósításokat, tájak leírását, lények ismertetését, sőt egész világtörténeti szakaszokat hordtak át a szomszéd csillagokból. Lapjuk is volt, mely azokat közölte.

A nap fényburkának, a nap foltjainak közel megismerése a heliodæmon betegeit szaporítá; kik örülnek, vigadnak szertelenül, míg a nap fenn van, s ok nélkül szomorúak, szenvednek, ha a nap lemegy, egész éjjel. Napkórosak. – A vital magnetismust használták mint gyógyerőt, s minden városnak volt már orvosa, ki a villanyos «baquet»-val gyógyított: rendszeres tudománynyá vált a perychismus, hypnotismus, electrobiologia, s az ózon rendelvényképen lett osztogatva.

Philosophia, vallás kezdett a tudomány positiv adataiban épületéhez való alapot keresni. A spiritismus hivei száz milliót számítottak már s egy alapra tereltek keresztyént, zsidót, mahomedánt, buddhistát.

Támadtak a sötétben látók, kik földalatti pinczében mély éjszaka megkülönböztetik a színeket, a megütött harang fénylik előttük, a míg zúg; kik a mágnes hegyéből kisugárzó fényt észreveszik,[1] kik behunyt szemmel czérnát húznak a tűbe; nők, kik férjeiket mindenütt látják, bárhol járnak-kelnek azok (a férjeknek nem tökéletes örömére), kik ujjaik hegyével látnak, a gyomrukra tett levelet elolvassák, s tenyereikkel hallanak.

Egyszer támadt egy ihlett osztály, mely a «keresztüllátást» annyira vitte, hogy átlátott minden öltözeten, kivéve a vörös színűn. Ez a secta valóságos páni rémülést idézett elő a szépnem között, mely ettől fogva kénytelen volt vörös corsettet és alsó-szoknyát viselni, különben e látnokok előtt Éva anyánk teljes ártatlan alakjában tünt volna fel minden öltözete daczára.

A légjárókkal utazás még magasabbra fokozta ez idegességet. A gyors változatok az északi jeges vidékről fél nap alatt le az æquator pálmaerdejéig összezavarták az agyban a tér és idő felőli fogalmakat. Szaporodtak vele a kettős életű emberek, kik egy időben két helyen hisznek élni; a távolba látók, kik messzeeső helyen történteket itt történőkként látnak. A pólusok alatti ősvilág szemlélete felköltötte a multba visszalátást; a légmagasban uralgó csend az idegeket túlvilági zene hallására csábítá. A sok futó idegen arcz között egy-egy ember saját magát vélte megismerni; vagy elhunyt kedvesével találkozott össze s idegei tovább fejtették e gyötrő gondolatot. Az ideges emberre a legkisebb szeszes ital élvezése oly hatással volt a légjáróban, hogy prometheusi álmokat és csába viziókat látott tőle: olyan volt az rá nézve, mint a hasis, mint a mákony. Szenvedést és gyönyört egyesített magában. S e mámorittasságot odafenn a léghajóban ép oly szenvedélylyel keresték, a kik egyszer belekóstoltak, mint a hasis és mákonyevők a kéj és kín álmaiba kábító mérgeiket. Nők, kiket e szenvedély megragadt, nem voltak semmi emberi hivatás teljesítésére alkalmasak többé; nem anyának, nem feleségnek valók: azok túlvilági fényben usztak, kéjálomban reszkettek, a mikor szemeik feketéje gyönyörteljesen kitágult és fénylett a sötétben; mikor aztán leszálltak a földre, ki voltak merülve és minden idegük szenvedett, le volt lankadva. Egy nap alatt egy évet vénültek.

Annál inkább keresték az aërodromonban talált gyönyöröket.

A szinész, a szinésznő, mikor mesterszerepben akart föllépni, a légjáróban előbb egy útat tett, s így jött a színpadra: felmagasztalt idegzettel. Némelyik nagy drámai szerepében a közönség helyett csupa halálfejes csontvázakat látott maga előtt a padokon ülni, azoknak játszott rettentő lázlelkesedéssel. Maga a szinpad állandó magiai mutatványoknak lett színhelye, lélékjelenésekkel, változó tájakkal, csodatüneményekkel; úgy hogy templom és szinház szerepet cseréltek már. A templom lett az iskola, melyben a közönséget józan philosophiára oktatják s a szinpad a mysteriumok kápolnája, hol a földfelettit, a megfoghatatlant állítják eléje.

S az álomjárás ragálya nem csak a magasabb, míveltebb körök hölgyeit lepte meg, elhatott az a legszegényebb osztályokra is. A gyümölcsért járó kofa boszorkánynak képzelte magát, ki a «szombatot» ünnepelve a Gellértre jár, s a gyárak asszonylakói a lidércznyomástól nem birtak szabadulni. A melyik közülök az aërodromonban utazott, magával hozta az «incubust» s arról azután elragadt a többire.

Legáltalánosabban meglepte a nőket, kik a légjáróban utaztak, az a sajátszerű kór, a mit a Saharában utazó arabok «Ragleh» név alatt ismernek: a meglepett ébren van, tesz, vesz: de egészen más tájakat lát, mint a mik előtte vannak: városokat, a hol pusztaság van, kerteket, a hol egy fűszál sincs, közeledő sziklákat, elnyeléssel fenyegető tengert; omló hógörgeteget. A lélek délibábjának lehetne azt nevezni.

Az emberiség egész gyengébb idegzetű fele rabja lett egy betegségnek, mely pusztítóbb, emésztőbb, kínzóbb minden eddigi ragálynál, járványnál, pestisnél.

S a hol rabszolgák vannak, ott hamar megteremnek az urak is, kik őket befogják.

A tudós kutatók, fölfedezők, természetbuvárok barázdájában úgy nőtt a charlatán, a szemfényvesztő, mint a vadócz a búza között.

Csodalények a kik a földalatti forrásokat megérzik, kikre a rejtett nemes érczek mágneses befolyással vannak; orvosi tünemények, kik minden emberen keresztül látnak, mint az üvegen, s megmondják az egész társaságban, kinek mi baja? a kik delejezett poharakkal betegeket gyógyítanak, ficzamokat helyrevillanyoznak, szemeik tekintetével elaltatnak; bűvészek, kik nevük elé a «doctor divinitatis» czímet írják, kik magnetizált zongorán játszanak, úgy, hogy a hallgatóság mindegyike más dalt kiván, egyszerre mindannyi azt a dalt hallja, a melyet kivánt; kik láthatatlan kezekkel ismeretes nevek fascimileit iratják le; segítség nélkül a légbe emelkednek, kezük felé tartásával nem hivő embereket hátra görnyedni, önmaguk körül forogni kényszerítenek; halottakat felidéznek, a nyitott ablakon át rézsút ki és berepülnek; hírhedett médiumok, kik a spirit rapping, knocking, tipping segélyével multat és jövőt felfedeznek, kik Socratest francziáúl beszélni kényszerítik, s kivallatják vele, hogy a spiritisták istensége hermaphrodit lény; kik szellemeket idéznek föl s azoknak arczképeit lefotografiázzák, profécziákat mondanak, a túlvilágról hírt hoznak, sőt Ageneonokat is állítanak a hivők elé: szellemeket, a kiket látni nem lehet, de megtapintás által győződhetni meg jelenlétükről, s mintha nem volna elég a czivilizált világnak a saját inventiója a földfeletti tanokból, még külföldről is importálják a csodákat, az indus birkózó leányokat, kik villanydelejes erővel a legerősebb férfit földhöz vágják, az arab halva álmodó, magukat eltemettető derviseket, a görög hazajáró lelkeket, a brukolákokat, Chinából a liszttel behintett asztalra rajzoló psychographot, a mongoloktól az asztalt elrepítő lámákat, a beduinoktól a budákat: a hyénává átalakuló embereket, arany függővel a félfülökben, a miről állatkorukban is rájuk ismerni, és a barbarismus minden idegháborító bűv szemfényvesztéseit.

Egyike a bűvésznőknek (többnyire nők voltak) arra a bizarr ötletre jött, hogy egyszer válogatott spiritista hallgatóság előtt egy roppant nagy csimpanz majmot czirógatott mágneses álomra, s akkor azt az alvó négykezűt kényszeríté «megszólalásra». Tökéletes jó languedoc franczia nyelven beszélt az. És akkor a prestidigitateuse kikérdezé ezt a beszélő majmot az emberelőtti idők eseményeiről, mikor még Francziaországban a dynotherium volt a legtovább eltűrt dynastia. A csimpanz csodadolgokat revelált. S a hallgatóság hitt.

S a villanyos csodákkal, a charlataneriákkal és tüneményekkel versenyt futottak a vallásos extasis őrjöngései; utoljára nem lehetett már az általánosan elterjedő bajból külön választani, mi az ideges bántalom, mi a csalás? mi az öncsalódás, az erős hit, meg az ámítás? mi a természettudományok realis vívmánya, meg a könnyenhivők túlzása? mi az álom és igaz történet? – és végre mi az emberi fogalmakon túljáró égi titok?

S mind ebben a nőknek és a meg nem érett fiatal kedélyeknek volt legnagyobb része.

A hetedik évben jött rá Dávid a baj kútforrására.

Heroicus cura kellett hozzá, s ő nem irtózott attól. Kiadni a határozatot: hogy ezentúl férfiaknak a huszadik éven alul, nőknek pedig sohasem szabad a légjárókban utazniok.

Az igazgatóságban Dárday mellette volt az indítványnak (neki gyűlt meg legjobban a baja a sok álomjáróval és prófétával, a kik államot kezdtek képezni az államban s bőven kárpótolták a hajdani csalhatatlan pápát egész hierarchiai intézményével együtt), s Severus kisebbségben maradt.

Ez volt az első keserüség a triumviratus keblében. Severus maga is a spiritisták hívei közé tartozott, daczára pompás étvágyának; a nők letiltásában a légi utazásból emberi jogokat látott sértve. És mint üzlet embere, a legbuzgóbb utazó közönséget látta kirekesztve, a legbiztosabb jövedelmek lajstromzatából. Azért azt mondta e határozatra, hogy «medicina pojor morbo» (a gyógyszer rosszabb a bajnál), – hanem még ez nem zavarta meg az egyetértést.

A «NAGY LIGA».

Ez a hét év nem folyt le az ujonkeletkező államra nézve olyan símán.

Mentül nagyobbra nőtt, mentül tovább terjeszkedett, annál több ellenségre talált.

A mívelt államok nem bocsáthatták meg neki, hogy a kulturában előttük akart járni. A míg ez az ázsiai eredetére büszke nép csak vitézségéről, vendégszeretetéről, szép asszonyairól, jó borairól volt nevezetes, addig divatban volt őt magasztalni; még azt is csak elnézték neki, hogy poétái támadtak s hires politikusai voltak; hanem a mint egyszer arra a vakmerőségre vetemedett, hogy az exact tudományokban haladjon előre, a midőn találmányaival, felfedezéseivel az egész világot felrázta: akkor egyszerre vetélytársát látta benne mindenki, s a versenynél megszűnik a rokonszenv.

Az ázsiai államok viszont az európai társadalmi fogalmak meghonosításáért voltak ellene nehéz szívvel; bármennyire hasznát vették is kereskedelmi összeköttetéseiknek és vámszerződéseiknek. Az indus kasztjait, a mohamedán vallását féltette terjeszkedésüktől.