Part 3

A városok neveit a földrajzi vonalok és számok jelezék: 0+449: ez Páris. 11+52½: ez Berlin 16½+47½: Budapest. A tulsó félgömbnél a délkör megfordul, s a szám túlkerül. E jegyből a közös térkép után minden nemzet megérti, honnan jön a tudósítás? holott betükkel leirva nem tudná elolvasni.

Ez általános irás még közelebb hozta a külön népfajokat egymáshoz, voltak hirlapok, egészen e világírás jegyeivel nyomtatva. Otthon városnak egyik új intézménye az volt, hogy minden hazatérő aërodromon egyik gépésze az alatt, míg a gép a maga útját megtette, a távolról hozott tudósításokat, eseményeket a világirás jegyeivel czinklapra beedzé; mikor megérkeztek, a központi tudósító átvette tőlük az egyforma szélességű czinklapokat s azokat összeállítá. Az így szerkesztett hirlap mellett aztán a villanytávirda is hátramaradt a versenyben, s kezdett az elavult találmányok lomtárába aláhanyatlani, mint a hogy elmult a lőpor és a gőz, mely egy század előtt még demiurgus volt: világromboló az egyik, világteremtő a másik.

S az egymással oly könnyen és oly folytonosan érintkező népek tudtak egymáson segíteni nagy bajaikban; egyiknél könnyebült a munka, a másik fölébredt a tespedésből; bőségüket egymásnak kölcsön tudták adni; eltanulták egymás előnyeit. Mindenkire nézve volt egy még alsóbb fokú népfaj, a kit valamire tanítson, a kit a földről fölemelkedni segítsen; hisz még akkor is volt a földön kilencz millió emberevő, s azok közt három millió középafrikai állatember, a szőröstestű, majomfarkú niam-niam nép; ki még a kőfegyvert sem ismeri, doronggal harczol s ellenfelét azért öli meg, hogy megegye. És annak is mind emberi lelke van.

Az pedig régen meg lett czáfolva már, a mit a mult század tudósítói állítottak, mintha a különféle népfajok érintkezéséből eddig ismeretlen új uralkodó nyavalyák lepnék meg az európai fajokat. A mult század nagy ragályait és járványait a római cæsarok idejében is ismerték, Amerika feltalálása előtt, s a mi veszélyes kórban III. Henrik meghalt, arról már Dávid, Izrael királya is keservesen énekelt. Ellenkezőleg a lég és égaljváltoztatás, a vetőmag megújítása, az új házi állatok meghonosítása, vérvegyítés, keresztezés, nemesítés, sok megrögzött csapást megszüntetett, melyben századon át pusztult a mivelt faj, s a szelidített házi állatok, és a gazdasági növények.

ÚJ BAJOK.

Annak, hogy az utazás nagy távolságokra a földforgás gyorsaságával történhetett meg, azon az eredményen kívül, hogy fél millió ember szüntelen úton volt, még egy más közvetlenül érezhető hatása mutatkozott. Az utazó ember egyuttal messze volt a földtől s fenlakott az égben. Ez nem maradhatott befolyás nélkül az emberiség physiologiai fejlődésére.

Számtalan betegséget ismertek már az ó-világban is, a mire az utazás gyorsasága, a tiszta lég, az éghajlatváltoztatás, az időjárás fordulata gyógyítólag, enyhítőleg hatott.

Ez a gyógyerő most hatványozva lett az által, hogy az utazó teljesen el lett távolítva a földtől, minden mephyticus kigőzölgés párakörén túlragadva, a hol repülés által sürített ózon a maga tisztaságában hatotta keresztül tüdejét, porusait, hol a lég villanyosságából elvont «elód», a nap tiszta fényéből kisugárzó «heliód», a hegylánczok csúcsaiból emelkedő «crystallód», (megannyi a jelenben is sejtett hatalmas erő), és a mit az ó-kor gyógyászai «magnale magnum»-nak neveznek: az egész föld szellemének, a geodæmonnak befolyása az emberi szervezetre a legsulyosabb kórtüneteket csaknem rögtön, a felrepülés perczében elenyésztették, hagymáz, cholera, váltólázak a kór válságpontján jobbra fordultak az aërodromon belsejében; elaggott embereknek ifjukori életerővel teltek meg lankadt idegeik a légben utazástól; egy pár éven át az egész orvosi tudományt kataklismával látszott fenyegetni ez új találmány: nem küldtek a betegek orvosért, gyógytárba, hanem vitették magukat a repülő gépbe s indultak a földet körüljárni; még a hirhedett csodaszerek is elveszték népszerűségüket; nem várta senki többé a «lachesistől» főfájása szűnését; nem rágta a «kola diót» férfiszíve újra erősülteért, nem használta az opoponaxot megelőző ellenszerül az új divatragály, a melanemia ellen, nem füszerezte a gyenge gyomrú ételeit pepsinnel; nem kapkodott a végső segítő ginseng «panax» után az aszkóros; nem itta a kalabárbab nedvét a szembeteg, minden chinabor, anacahuit pastill, Bestucheff tinctura, essentia lignorum, poculum vomitorium, potio Riveri, camba di Giudea, guarana, salamandrin, paraguay thea, Dippel olaja s az ind pálmalevél tetüből készült agebalzsam és a többi drága írek, a mik mindent meggyógyítanak, ottvesztek a raktárakban. Fel volt találva már a panacea. A «telluri erő», a «sidericus erő» meggyógyít mindent. Senki sem beszél már másról, mint a «jodozmon» csodahatásáról. Voltak gazdag urak, kik a klimakterikus esztendőt, mely köztudomásra minden életidőnek a hetes évfordulója, a mikor kinek-kinek előjön az a betegsége, a miben egyszer meg fog halni, tehát azt a klimakterikus évet folyton a repülőgépen utazásban töltötték el. Ez nem utolsó jövedelemforrás volt Otthon városára nézve, s annyira szaporodott a betegség elől utazók száma, hogy a hetedik évben mr. Severus az igazgatótanácsban azt az indítványt tevé, hogy miután az utazók száma épen kétszer annyi, mint a mennyit az aërodromonok felvehetnek, tehát az utóbbiakat még egyszer annyira kell felszaporítani.

Tatrangi Dávid pedig erre azt mondta: «Nem, hanem az utazók számát kell felére leszállítani».

És Dárday azt veté utána: «Igazad van!»

A miért azután mr. Severus retteneteset bámult a két igazgatótárs szeme közé. Ez az első eset az üzletek és közlekedés történetében, hogy egy vállalkozó a jövedelmező keresletet akarja felére leszállítani.

És mégis úgy volt. Tatrangi Dávid azt mondá: az utazók számát kell felére leszállítani, és Dárday azt mondá: «úgy van», s mind a ketten igen komolyan beszéltek.

Az öreg Tatrangi Mózes öt éve, hogy meghalt, vagyis a XX-ik század fogalmai szerint: a légkör feletti világ lényei közé emelkedett.

A XX-ik században már a közhit által bevett fogalom, hogy a légkör felett, mely épen oly fluidum, mint a víz, úgy szólván a földnek legkülső kérge, egy egész világ él, melynek lényei épen oly magasan állnak tökéletességben mi fölöttünk, mint mi a tengeri csigák fölött. Holott a tengeri csiga, a planéta ez őslakója a legelső ura a földeknek és csillagoknak, szintén igen tökéletes lény, mely eszmél, gondolkodik, érez és alkot oly titokteljes ösztön szerint, melyet még emberi tudomány meg nem oldott. És mégis e tökéletes lénynek nincs semmi világos fogalma mi felőlünk, kik a vizek felett lakunk, talán csak homályos sejtelmei vannak mind arról, a mit mi alkottunk, és azokról a tündérekről, kik az ő gyöngyeit fehér keblükön viselik, mert látó és halló érzékei tökéletlenül vannak kifejlődve. Ily csigái vagyunk mi a légtengernek, ide ragadva annak fenekéhez: s csigabölcseség tőlünk azt állítani, hogy a mit a mi öt érzékünk meg nem láthat, meg nem foghat, nem szagolhat, nem ízlelhet, az a világ nem létezik. A XX-ik század egyik feladatává tette, egy hatodik érzéket is kifejteni az emberben, mely a légtenger fölötti világot is észlelhetővé tegye a légtenger csigáira nézve, s hogy ez erőszakoskodás nem vált egészségére a légtenger csigáinak, azt majd mindjárt sorban látni fogjuk.

Tatrangi Mózes halála előtt pár nappal magához hivatta fiát. Nem lakott többé a budai tébolydában, hanem egyikében ama magányos nyári lakoknak, mik az Otthon ligeteiben a lélekbetegek számára voltak készítve. Fogadása szerint soha sem ült a fia által tökéletesített repülőgépre, vasuton hozatta magát idáig.

– Te gyermek! monda fiának; én mától kezdve felszabadítom azt az üzletedet, a mi legjövedelmezőbb lesz, de eddig tilalom alatt állt: az örök temetőt. Ma délben két órakor elköltözöm innen.

Dávid fiui kegyelettel igyekezett az öreget biztatni, hogy nem hal meg, hiszen sokkal jobban van már, még sok örömet fog élni, a mit az apa mind igen rossz néven vett.

– Te hallgass. Gyermek vagy. Nem is gyermek, csak embryo. Akkor fogsz még csak születni, ha én meghalok. Addig nálam van a lelked vital-geniusza. Ha én azt mondom, hogy «meghalok», hát úgy lesz. A Senegalparti négerek, ha rabszolgaságba jutnak, régen tudják már azt, hogy hogyan kell akarva meghalni, minden öngyilkos erőszak nélkül? Azt mondják, én akarok meghalni és megteszik. A Viskonsini «Red Jaquet», a rézszinüek főnöke, mikor meghallotta, hogy szövetségesei, a fehérek nejét hitszegőn főbelövették, nem állt boszut, hanem oda feküdt a biró ajtajába, beburkolta magát pokróczába, azt mondá: «én megtérek a nagy szellemhez», és meg tudott halni. Hát nálam ne lenne-e olyan erős az akarat, mint a négernél, az indiánnál? Meglátod, el kell mennem. Egy dolgot nem tudok, mert nincs a világon. Pedig azt meg kell tudnom, mert külömben több kárt tettem, mint hasznot. De mihelyt azt megtudtam, visszatérek, hogy tudassam veled. Igen is, visszatérek. Az erős akarat előtt nincs lehetetlenség. Ha ki tudtam szakítani a lelkemet magamból, mikor a Gyilkos-völgyben az ichort kerested, s egy székely favágó alakjában naphosszant vezettelek, emlékezhetel rá, félkarja annak is ki volt törve; – azt önalakításnak nevezik, – hát majd megtalállak én a nagyobb távolból is. Eddig is többször volt nálad a lelkem, mint rendes lakhelyén: a «glandula pinealis»-ban. Hanem neked még most rhinoceros-idegeid vannak azt megérezni. Ha állandóul melletted leszek, majd hozzászokol a látáshoz. Akkor majd tudatom veled azt, a mit tudnod kell. Átleheltem már beléd a titkot, hogyan lehet a légben repülni: most még meg kell tudnom ennek a mithridatját: «hogyan kell a repülést lehetetlenné tenni?»

Dávid csodálkozva tekintett az öregre, s az észrevette azt.

– Látom, mit gondolsz? Keresztül látok rajtad. Te azt gondolod most magadban: íme egy szegény őrült, a ki haldoklik és kétszeresen félrebeszél. De nem úgy van. Mi szerezte meg neked a repülés titkát? a hatvanötödik elem, az ichor. Ez most a te kizárólagos tulajdonod. Ez által uralkodol a föld fölött, ez által tartod lekötve a háborut s kényszeríted az emberek vas nyakát akaratuk ellen a békességre. De gondoltál-e arra, hogy egyszer az a kincstár, mely neked az új elemet adja, kifogy? S a hogy pazarolsz vele, azt hamar megéred. Igen, gondoltál rá. Ne is mondd, hisz látom a gondolatodat. Jársz-kelsz az Obi partjától kezdve az új zeelandi-jéghegyekig s vizsgálod a szibériai, chinai, ausztráliai tűzhányók melletti tavakat, ha nem találnád-e fel a hasonló földtani, neptuni, vulkáni és vegytani viszonyokat, a minők a Gyilkos havas alatt az ichort előhozták? Egyszer fogsz is találni egy olyan helyet. Az talán kimeríthetlen bányája lesz az ichornak. Akkor mit fogsz tenni? Minden áron sajátoddá teszed azt. És hát ha nem úgy lesz? Hát ha elárulja valaki titkodat, a kiben legjobban bizol s eladja azt a titkot az ellenségednek, a ki legjobban gyűlöl, a kinek legtöbb számadása van veled, s az a felfedezett új ichortelep felhasználásával csinál magának egy új hajórajt aërodromonokból, miknek szerkezetét most már minden gyermek ismeri s akkor az a te vetélytársad, ellenséged csatára száll veled s felviszi az istentelen harczot az égbe és ott ütközik meg a te léghajóiddal. Minden idegemben a halál fájdalmát érzem, ha erre gondolok. Harcz, ütközet az égben! És annak eszközeit én találtam fel! S mindeddig hasztalan gondolkozom rajta, hogyan lehetne azt megakadályozni? Nincs a földön. Azaz, hogy kell lenni. De nem látom. Le kell ráznom magamról ezt a vak csigahéjat, hogy lássak! Elmegyek, de visszajövök.

Tatrangi Mózes oly erővel fogta meg Dávid kezét, a minő csak az őrültek izmaiban lakik.

– Ne légy oly hitetlen! Az a mi nekünk látóknak legjobban fáj. A Samán látnok mikor önkívületben van, egy füttyszóért kést ragad és embert öl. Az a kétkedés nagyon fáj. Te látni fogod azt néhány óra mulva, hogy mi az a hatalmas emberakarat még a halál után is? Tudod jól, ugy-e, hogy a halálnak az az első dolga, hogy a homlokon minden ránczot elsimít. Soha senki sem látott haragvó halottat, szomorgó, buslakodó halottat: azok mind derült, csendes emberek. De nézz meg majd engem, én megmutatom neked, hogy a halál után is van akaratom, s mikor már halva leszek, szemöldökeim még akkor is össze lesznek ránczolva; mert úgy akarom. Hiszed-e?

– Hiszem. Szólt Dávid.

– Nem hiszed; mondá Mózes. Jól van, ma este már hinni fogod. S akkor elkezdesz látni, vakságod nyilni fog. Most nem beszélek erről többet. Csak egyre kérlek még. Tudom, hogy azt sem fogadod meg rögtön; e figyelmeztetésem hozzád az, hogy ne engedj utazni repülögépeiden olyan embereket, a kiknek nincs szőr az arczukon. Nem érted. Elmehetsz. Most hagyj magamra, mert útra készülök.

Dávid azt sem hitte, hogy az öreg meghal; hisz érverése szokott rendes volt. – Nyugodtan távozott.

Délután az ülés alatt jöttek hozzá a hírrel, hogy az öreg pontban két órakor meghalt.

Dávid rögtön sietett az ülésből atyjához. Halott volt már. És íme a szemöldökei még most is össze voltak vonva. A halálnak minden hatalma nem volt képes megtörni azt a rettenetes akaratot.

A míg Dávid a halott arczára bámulva mélázott, végigfutottak lelke előtt azok a sejtelmes mondatok, miket attól néhány óra előtt hallott. A legvégsőnél legtovább elmerengett.

«Ne utazzanak a repülőgépen olyan emberek, a kiknek nincs szőr az arczukon.»

De hát kik az ilyen emberek?

A nők, – a gyermekek, – és a négerek.

És miért ne?

Tatrangi Dávid pedig nem volt az az ember, a ki valamit megtesz, mielőtt tudná az okát, hogy miért?

Az öreg meghagyása ellenére is magával vitt az aërodromonban, mely atyja holttestét szállítá az örök nyugalom helyére, két embert, kiknek síma az arczuk: nejét és gyermekét. Még hat repülőgép ment velük.

Az északi földsark felé mentek.

Volt ebben jó rész emberi hiuság is a tartozó tiszteleten kívül. A nő ismerje meg férje atyjának nagyszerü temetőjét, s ugyanakkor bámulja férje csodahatalmát, ki előtt megnyilnak a földnek oly rejtett vidékei is, miket a természet örök zár alatt tart más emberek előtt.

Az éjsark világát még nem járta be halandó.

A repülő gép ugyan már harmadik éve, hogy fel van találva, s az ember azt hiszi, hogy ez által már most ura lett minden régiónak, a mi a föld fölött van; de csalatkozott. A gönczölök élnek!

Mikor a kisérlettevő aërodromon az északi gönczölhöz közelített, a benne ülő gépész úgy tapasztalá, hogy az északi szélesség 79-ik fokán túl gépének működése elkezdett lassulni, a szárnyak fennakadtak, a gép súlyát látszott veszteni s megesett a hajón, hogy az orrával állt fölfelé a légben. Mikor pedig erős, delejes kitörései voltak a földtengelynek, nagy észak-fény borította el az eget, olyankor a repülő gép minden működése megbénult az északi iránynyal szemben. Fölfelé azonban hatványozott erővel repült.

Mikor kisebb volt a delejes kitörés a földsarkon, el tudtak hatolni a repülő géppel egész a 87-ik szélességi fokig; de tovább akkor sem. Az észak-fény a poluson folytonos. Csak hogy csendesebb kitöréseinél a polus alatt egy szétsugárzó keskeny fénykoszorunak látszik csupán, melynek közepét a csillagos sötét ég képezi.

Megkisérlék a fénykoszoru kezdetéig felszállani a géppel. Hiú erőlködés volt az. Száz meg száz mértföldnyi magasan kezdődik az a föld fölött! s kitörése teljes pompájában fénysugarai húszezer mértföldnyi távolra ellövelnek.

A délsarknál lehetőbb volt a kísérlet az aërodromonnal, de igen veszélyes.

A hogy az éjsark eltaszítja, a délsark úgy vonja magához a villanyos hajót. Az első kisérlő, daczára szárnyas gépének, lehullott az égből s laposra zúzott hajójával ott veszett valahol Weddel előfokának sötét szikláin, társai okulva a veszedelmen, erőfeszítéssel menekültek ki Parry szárazföldére, tönkretett gépeiket hajón szállítva haza.

Tatrangi Dávid elég merész volt megkisérleni a lehetetlent.

Mi adott neki erőt a vakmerőséghez? a tudás szomja? az adott felfogadás? a velevitt nő és gyermek? Vagy mindez együtt?

A másik hat aërodromon az Otthon tudósaival volt tele, kik részt akartak venni e merész kisérletben, hogy új tapasztalatokkal gazdagítsák a tudományt.

Dávid hajójában nem volt más, csak neje, gyermeke, halottja és kormányosa a hitetlen Áron.

Mikor a spitzbergeni sziget szélét elérték, Áron figyelmezteté Dávidot az égre.

Északfelől kévealaku rózsavörös sugároszlopok kezdtek fölemelkedni.

– Jön ellenünk az északfény.

– Azért mégis elérjük a gönczölt.

– Ma nem. (Ez pedig a székelynél annyit jelent, hogy soha sem.)

Dávid pedig minden szóváltás helyett Kelet-Kelet-Északot parancsolt a kormányosnak.

Az aërodromon most aztán már nem egyenesen a polus felé repült, hanem oldalt vette irányát a Nowa-Szemlya fölötti jégmezők felé; mik végtelen ezüst pusztaként voltak alatta elterülve, jégből épült tündérpalotáik ragyogtak a napban. Ez volt a leghosszabb napja az évnek, a fényes égi éltető gömb ezen a napon alig száll le néhány óráig pihenni e táj látkörén.

És mégis, noha Spitzberga fölött még reggel volt, mikor irányt változtatott az aërodromon, alig telt bele hat óra s a nap már leszállt a nyugoti láthatáron. Az aërodromon egyenesen nem juthatott el az éjsarkhoz, de spiral-alaku repüléssel igen. A kitörő északfény csak új erőt kölcsönzött e keringő repüléshez. Nem emberi alkotás volt az többé, hanem egy planéta, melyet napja maga körül csóvál.

A földi tájak szédületes sebességgel rohantak el alatta. Jéggé fagyott tengerek, hóval fedett mezők, az északfénytől rubin-ragyogású, violaszin árnyéku hegylánczok. Mikor a Behring szoros táján repült az aërodromon, a rendesen járó chronometer szerint délután három óra volt s akkor ujra feljött a nap. Napfény mellett repült tovább a gép Port-Patrik szigetéig, a Cap-Albionhoz érve ismét belejutott az éjszakába. Este tíz óra volt akkor. Éjfélre ismét visszajutott ahhoz a ponthoz, a melyen túl még az ó-kor hajósai előre nem hatolhattak, a Cap Parryig; de ez már a 85-ik fok alá esik. Tehát mégis sikerült neki a csigakerűlővel hat fokot eldaczolni a leghatalmasabb úrtól, a geodæmontól, magától a földistentől! Ezentúl még gyorsabban ment a haladás. A villanyos gép közeledett a delejközöny tájaihoz: a spiral körút rövidebb kanyarulatot vett. Reggel két órakor harmadszor jött fel számára a nap, hogy két óra mulva ismét lemenjen, s aztán egy óra mulva ujra feljőjjön.

Ah! az valami bűbájosan kábító tünemény: a nap, mely két óránkint lemegy és feljön; végig futja a láthatárt, hatszorta sebesebben, mint szoká, s alig hamvad el az alkony pirja, már szürkül a hajnal a más oldalon.

Mikor aztán negyedszer is leszállt a nap, a gép is alá kezdett szállni, s azontúl nem látták többé a planéták központját. Az aërodromon a 88-ik fokot érte el. Mi van hát a 88-ik fokon túl?

– Hiszed-e már, hogy elérjük ma az éjsarkot?

– A ki a mából holnapot tud csinálni, annak lehet.

Az aërodromon valóban négy napot csinált egy huszonnégy órából, az éjsarki rövid földabroncson a nappal szemközt repülve.

Mikor a 88-ik pontot elérte, a gép sebes repülése egy hetedrészre lelankadt, csupán saját villanyereje hordta már. Ez észrevehető volt a hajóban rögtön sülyedő légmérsékről is, mely eddigelé az átrepült lég gyors dörzsölésétől 12 fokot mutatott a fagyponton felül s most lassankint leszállt egész a fagypontig úgy, hogy a bennlevőknek bundáikat kellett felvenni.

– Nem fagyunk meg itt? Kérdezé Áron, markába lehelve, mikor a kormány üvegfogantyuja hidegítni kezdte tenyerét.

– Ne félj, ha leszállunk a földre, ott egy, vagy legfeljebb két fok lesz a fagyponton alul. Nézd, már itt alattunk kezdődik a szabad tenger.

Valóban a jégtenger partjai, mik oly magasak voltak itt, mint Albion krétabérczei, egész hosszú hegylánczkint vonultak hátra a légjáró jobboldala elől s alattuk zúgott az örökké nyugtalan tenger, melyet már a múlt században fölfedeztek, de hajóval meg nem járhattak erőszakos dagálya miatt. A légben szélcsend, a tengerben vihar és ismeretlen erőktől előidézett áramlat keletről nyugotnak.

Az aurora borealis már akkor csaknem fejük fölött ragyogott.

A nagy sötét kör, melyet fénykoszorújával az égen bekerített, s melyen keresztül a gönczöl-szekér rudjával függőlegesen tündökölt alá, két egész foknyi tért látszott elfoglalni. A lángoszlopok mind e sötét körből futottak ki, perczenkint nyolczvanezer lábnyi sebességgel. Az egymástól messze elszórt légjárók csillagászainak feljegyzései szerint lett az kiszámítva.

A sötétkörön belül egyre csendesebb lett az aërodromon szárnyverése.

– És látod Áron, mondá Dávid, mi még sem fogunk a légjáróval eljutni a pólusig. Nekünk, ha a 89-ik foknál szárazföldet találunk, ott le kell szállnunk.

– Miért?

– Azért, mert ha tovább akarnánk menni, villanygépünk megtagadná a szolgálatot. Itt már a delejtű nem mutat, csak libeg előre-hátra.

Valóban a gép nagyon lassan haladt már a spirál körútban. Az órák délutáni hatot mutattak, midőn a polus előtti utolsó fokot elérte Tatrangi repűlő gépe. A míg fenn a magasban teljes kitörésében pazarolta szét a föld túlömlő életerejét, alant és a sugárkörön belül egészen kimerülve látszott lenni a lég minden villanydelejéből.

Dávid kénytelen volt segítséget kérni a magasból. Felfelé irányozta a repülést. Ez ismét segített rajta: mentül távolabb a földtől, annál több volt a villanyosság. Föl tudott emelkedni tizennégy ezer lábnyi magasra.

És onnan azután már meglátta, hogy mi van az északi polus alatt?

Egy szigetvilág.

A szigetek hasonlítanak a holdban látható körhegyekhez, miket sokan kiégett tűzhányóknak tartottak. Mindenesetre vulcáni alakítások.

Sok apróbb-nagyobb körsziget között, a földtengelytől félfoknyi eltérésben van a szigetek legnagyobbika. Valódi csillagkörhegy. A hold «Kepleré»-hez hasonlít; de annál nagyobb terjedelmü. Képzeljük magunk előtt egész Erdélyt, mint egyetlen körhegyet, körülfolyva a tengertől. Kisugárzó hegygerinczei némely mellékszigettel összeköttetésben tartják. A legtávolabb eső sziget nem nagyobb, mint a hold legkisebb körhegye: Gioja.

És onnan a magasból nézve távcsövekkel, úgy tünnek elő e kerek szigetek, mint azok a méhkasok, a mikben czukrot, vagy érczsavakat jegeczítenek: tele egymáson keresztül-kasul düledező, egymáson keresztültörő óriási jegeczoszlopaival az első földalakításnak. A közepeik mélyen besüppedvék, mint egy tölcsér, egyedül a legnagyobb szigetnek a központján alakul át a homoruan besüppedő talaj egy hirtelen feldudorodó ujabb kráterré, mely mint egy fényes köldök emelkedik ki.

A föld meztelen kérge van itt! Úgy, a hogy a legelső megszilárdulás találta, mikor a világæther hidegében izzó külseje gránittá keményedett. Azok a köralakban felmeredő bérczóriások az eruptiv ős sziklatömeg, magas, fényes, ragyogó, mint a hold hegykarikái; a későbbi vízözönök nem töltötték be annak közeit, a jégmezők nem hordták meg földzsurmával, téveteg sziklákkal. A millió éves mult emléke ez itt.

Hanem a külső pereme e körhegyeknek, melyet a hullámok mosnak, erdőkkel van fedve: nagy, magas szálfák sugaras rengetegeivel.

Ez erdők nem élnek már: lomb nincs rajtuk, de nincsenek se megkövülve, se elrothadva, se szénné válva; csak meg vannak halva. Nagy része halomra dült már, nem a korhadástól; sok százezer év villanyos viharai tördelték azokat össze, egy-egy óriás áll még ki a halom közül nagy térségen, ágak nélkül, korona nélkül: a nem számlált időknek tanuja.

Ezek a tertiär korszak növényei, egykoruak a mastodonnal, a dinotheriummal és a tekekoponyájú ásatag emberfajjal. Ugyanazon fák, mikből már egész erdőket fedeztek fel a mult században Anakerdluknál Grönlandban az északi szélesség 70-ik foka alatt, később Spitzberga legszélsőbb szárazföldén, a «Medvesziget»-en és Bel-Sundnál 76 fok alatt, a legutolsó erdőt a Kings Bay öböl partján ásták ki az özönvizi görgeteg alól, az északi szélesség 79-ik foka alatt; s e fák épen maradt leveleiben, tobozaiban, magjaiban felismerték azoknak nemeit: a fenyőkkel vegyest álltak ott a mérsékelt égalj tölgyei, szilfái, sőt a déliebb platán, magnolia, hárs; még a babér is otthon volt közöttük.

És most erre a tájra csak az északfény kisértetvilága süt alá; az pedig nem melegit.