Part 26

Negyven másodperczig tartott ez átvonulása a két égitestnek egymás mellett. A mint az üstökös ismét elhagyta a hold karimáját, egészen meg volt fosztva «hálói»-tól; a hold mint tömörebb test, magához vonta azokat s gőzkört alkotott belőle magának, mi eddig neki nem volt.

E nyeremény után tehát lesz a holdnak levegője is, felhője is, vize is, és aztán tenyészete és végre lakói.

És még mást is nyert a hold e találkozásból: gyorsabb forgást.

A mint a Keplert keresték rajta, mely eddig a délnyugati körnegyed közepén állt, már az akkor eltünt onnan s egy ismeretlen, még soha nem látott része a holdnak jött elő a világított gerezd szélén. A hold gyorsabban kezd forogni s mindkét oldalát megmutatja ezentul a földlakóknak.

Ha megmutatja! De a nagy égi tömeg egyúttal más irányt is kölcsönzött neki túlnyomó vonzerejével. Az üstökös gyors rohanásában magával rántotta a holdat, s míg önmaga kétfelé szakadt s hátrahagyott uszálya egy gömbnélküli loborként, mint léttelen ködtömeg folytatta rendes pályáját, addig a tőle elszakadt gömb a föld drabantjának futását megváltoztatva, ragadni látszott azt magával megzavart rohamában.

«Most már vége a világnak!» ordítának az itéletnapi fanatikusok. «Az üstökös letaszította a holdat az égről, s most a hold fog ráesni a földre! Annak azután mindegy, akár hol éri; az keresztül fogja törni ezt a vékony földkérget s arra azután darabokba hull az egész föld, a belsejéből kirohanó tűz szétröpíti morzsáit a világba. Ám lássák a tudósok, ha elvitatták tőlünk a mennyországot, a pokol megmaradt, azt magunkkal hordjuk.»

«De vége a holdvilágos költészetnek!» sopánkodtak az érzelgők. «Az üstökös magával vonszolja földünket tán a napig és soha többé holdvilágot nem lát a föld, örökké sötét lesz az éjszaka.»

S voltak a közvetlen közel időnek jelenségei, a mik hol az egyik, hol a másik rémlátásnak adtak alapot.

Földrengések a föld minden részén hirdették a találkozás okozta rázkódást; minden tűzhányó iszonyu kitörésekkel üdvözlé e nagy napot, voltak bizony részletes világelpusztulások, itéletnapok egyes részein a földtekének; új szigetek merültek fel, régiek elsülyedtek rögtön; vulcáni tájakon fekvő városok romokba dültek, s a tenger szokatlan dagálya elborítá a mélyebben fekvő partvidékeket, különösen az északi sark alatti langy tenger oly magasra emelkedett, hogy hullámaival keresztül csapott az egész jégzónán, s kitört a lapponiai, szibériai s északamerikai lapályokra, míg ugyanekkor a déli félöv tengerei az ellenkező tüneményt mutták, a hol egymás mellett fekvő szigeteket rögtön támadó zátonyok kötöttek össze.

Hanem azért a föld egészben nem pusztult el, sem az emberi nem róla nem törültetett le.

Majd meg a költők félelme látszott igazolva lenni. A hold, melynek a kataklyzma éjszakáján éjfél után kellett volna feljönni, ezúttal kimaradt. Reggelig vártak a fényes sarlóra az égen: nem jött fel.

Hanem azért a hold sem veszett el a födtől.

Most már csak az ausztráliai csillagászok tudósíthattak felőle.

Julius hetedikén óráról-órára jelezve észrevételeiket, azt fedezték föl, hogy a míg az üstökös haladása a nap körüli ellipsi vonalán számtani arányban növekszik, a holdé mértani arányban fogy s amazétól folyvást hajlottabb eltérést mutat, mely elváló vonal délután négy óráig, a midőn az üstökös már két millió mértföldnyire távozott el a holdtól s arra nézve minden vonzereje megszünt, tökéletesen kivehetővé teszi a hold új pályafutását a föld körül.

Megmarad az a föld hű kisérőjének továbbra is, csakhogy jövőben hosszúdad ellipsisben fogja azt körülfutni s ezentul nyugaton fog felkelni, mint az Uranus holdjai.

Julius hetedikén este a nyugati láthatáron jelent meg egy féllencse nagyságu homályos égi fény. Az volt a hold. Ötszázezer mértföldnyi távolban a földtől.

Olyanforma látvány, mint mikor a holdat a megfordított távcsövön keresztül nézzük s abban az a melancholikus távolba sülyed előlünk. Világítása alig volt hatszorta nagyobb, mint az esthajnal-csillagé.

Ámde érdekes látvány volt ez a csillagászokra nézve, kiknek távcsövei kiegyenlíték a meghosszabbult távolságot.

Először is a hold már ekkor az egész tulsó oldalával volt a föld felé fordulva, melyet még soha sem mutatott meg a földlakóknak.

Másodszor kitünt az általa eddig leírt útból, hogy az egy nagyon megnyult ellipsist fog képezni, melynek «kis tűzpontja» a föld.

Harmadszor az is kiszámítható volt, hogy e sokszorta megnyult pályán oly sebességgel halad a hold, hogy körfutását épen úgy bevégzi ezután is huszonnyolcz nap alatt, miként ezelőtt.

És már ez új tünemény figyelemmel kisérésének hatodik napján az is ki volt számítva, hogy a hold által leírt ellipsis hegyes tojásdad alakot képez, melynek átellenes vége a föld körül fog futni s ez által a holdat a «kis centrumát» képező földhöz mintegy ötezer mértföldnyi közelbe hozandja.

A hatodik napon már valóban olyan nagynak látszott a visszatérő hold, minő azelőtt szokott lenni s azontul egyre növekedő alakban tünt fel. A földtávlatban volt a holdújság, tehát a földközelben a holdtölte.

Mentül jobban közeledett ez időpont, annál nagyobbnak tünt fel a kisérő égi test. Már a holdtöltét megelőző napon olyan volt az, mikor feljött a láthatáron, mintha egy égő tűzhegy, egy aranyból öntött Atlas emelné ki ragyogó kupoláját. És most már nem látszott oly sima tányér alakunak a hold; tökéletes gömb alakja volt, légkörrel bírt már, mely széleit homályba burkolta s egész gömbje körül fénylő, elmosódott réteget képezett.

Mikor a megnagyobbult égi test ily fenséges pompájában látszott végig hömpölygeni az égen, puszta szemmel is nagyobbnak látható, mint hajdan a legnagyobb refractorokban; a tudatlanság, a vakhit csőcseléke még egyszer rákezdé a jajüvöltést: a hold leesik az égről! rázuhan a földre; de már a vaklármát nem segítettek az egyházak szaporítani. A templomokban is sietett minden pap maga felvilágosítani a népet, hogy a hold csak közelebb fogja ezentul útjának egy részét a föld körül végezni, de rá nem eshetik, sem a hegyekben meg nem akadhat. Azért csak lásson minden ember a munkájához. A nagy katastrophán már keresztül estünk; de a földre még új megpróbáltatások várhatnak, a miknek Istenben vetett bizalommal kell eléje mennünk. Imádkozzatok, de dolgozzatok is!

Így az egyházak. A tanodák viszont a legérdekesebb újdonságokkal tarták folyton lekötve a közönség figyelmét. A hold mindkét oldalát megmutatja már gyorsabbult forgásában. Felszíne nagy változáson ment keresztül. A nyert légkör, az üstökössel való surlódás felfokozott hőmérséket idézett rajta elő, a külburok több helyen felszakadozott rajta s hosszu hegylánczok látszottak előtörni a repedésekből, az olvadt gránit az izzó hold gyomrából előnyomul, a tűzhányók teljes erővel törnek ki ismét, s ugyanakkor a jéghegyek olvadása özönvizekkel árasztja el a mélységeket. Volcani és neptuni alakulás megy rajta végbe egyszerre.

Az astrophotometria segélyével a hold egész felszinét le lehetett már írni a visszavert napsugarak után. Minden test bizonyos számát a napsugár ezredrészének veri vissza, a hó 0,783-at, a homokkő 0,237-et, a nedves televényföld csak 0,079-et, és a víz csak 0,021-et. Ez által a hold minden tájékát ki lehetett színezni, minő földek, sziklák alkotják azt; hol alakulnak tengerek, hol usznak azokban jégszigetek? A volcánok izzását, a támadó új hegylánczokat a leggyöngébb távcsövek is kivehetővé tették.

A hold tájképei most már nem mutatták azt a vigasztalan halott képet, melynek rajzain nincsen más szín, mint fehér és fekete, csupa fény és teljes sötétség, semmi árnyék. Most már kigömbölyíté a tájakat az árnyék és visszfény, a légkör sugártörése s zöldes-sötét foltokban megmutatták magukat a tengerek.

A holdtölte napján lett volna e látvány legnagyobbszerü, mert akkor állt legközelebb a hold a földhöz. Ámde ezentul minden holdtölte együtt jár a hold-elsötétüléssel. Az árnyék-gúla, melyet a föld maga után vet, eddig csak néha találta hegyével a holdat, ezentul minden holdtöltekor keresztül kell annak a gúla közepén menni. S estétől reggelig tart a holdfogyatkozás.

S a hosszú holdelsötétülés alatt észlelik a föld viszfényét a holdon; mely zöld fénybe borítja a hold tájait, mikor az amerikai őserdő-lepte világrész van felé fordulva; vereses fényt áraszt reá, ha Afrika homok sivatagai világítanak felé. S e hosszú elsötétülések óráiban meglátszanak a hold sarkain azok a vékony önsugárzatú fénykoronák, melyeket saját éjszaki és déli fénye rajzol gönczölei fölé.

E megváltozott égi testen lesz tanulmányozni valója az emberiségnek, a míg csak ember lesz a világon. Ötezer mértföldnyi közelből minden phásisát új alakulásának, mint egy nyitott könyvet, úgy fogják olvashatni.

AZ ÚJ BOLYGÓ.

Az elmult nagy veszély, a kiállt félelem; a hold új alakulása, s aztán a beállt aratási időszak egészen feledésbe sülyeszték már a laicus nép előtt az eltünt üstököst. Elég volt azt nem látni többé az égen.

De a csillagászokat az érdekelte épen, hogy hová lett a mi szem elől eltünt. S ezt nehéz volt megtudni.

A míg az üstökös és a nap között áll a föld, addig könnyű az üstököst meglátni; de a mint a föld és a nap közé jut, eltünik az a napsugarakban.

A mely üveggel a napba lehet nézni, azon át az üstökös nem látható, s a melylyel az üstökös látható, azt nem lehet a napnak fordítani. Akadtak ugyan a tudásvágynak martyrjai, kik megkisérték félig homályosított üvegeken át, a lencsére alkalmazott vékony hasadékon keresztül a nap felé tartó üstököst keresni s e buvárlatban gyógyíthatatlan ophthalmiát, fekete hályogot szereztek maguknak; ezek kivívták azt, hogy az üstökös irányáról tudtak értesítést adni a tudományos világnak, hanem a Venuspályán túl megszünt minden lehetőség az üstököst feltalálhatni másként, mint majdan egy fekete tömeg alakjában, ha az a nap tányérja elé kerül; a midőn azután kétségtelen lesz, hogy a napba beleesik s így egyikét fogja okozni a legnagyobbszerű napfoltoknak.

Azonban a fekete pont megjelenésére hasztalan vártak. Az üstökös nem hullott bele egyenesen a napba.

Ha nem hullott bele, akkor vissza kell neki ismét jönni; még pedig épen oly gyorsasággal, mint a minővel távozott.

A csillagászok számítása azonban ezuttal nem teljesült.

Elmult az egész julius hónap s az üstökös nem tért vissza.

Végre aug. 9-ikén ismét megjelent a déli félgömb felől; de csak a fénytekéről letépett tüzfark maga; melynek elején valami homályos sarló idomú vezértömeg képződött azóta; (a minő az 1819-ki üstökös volt) ez is két millió mértföldnyire volt a földhöz a perigeumban. A tüzgömb maga nem jött vissza.

Ha nem jött vissza, akkor az bizonyosan a napot megkerülő csiga-útban rézsút esett bele a napba; s akkor ez a nap fényburkán már most nem is egy lyukat, hanem egy egész hasítást ütött.

A nap, legalább annak fényködburka 25 és fél nap alatt megfordul öntengelye körül s ekként annak a nagy napfoltnak, melyet az üstökös belehullása támasztott, meg kellett jelenni augusztus közepe táján a nap szélén.

A számítás nem csalt. Valamivel későbben ugyan, augusztus 22-ikén megjelent a nap nyugoti szélén a nagy sötét folt, mely három napi folytonos fejlődés után egy akkora üregnek mutatkozott a napot körülvevő fényburkolaton, hogy abba az egész föld nyolczvanszor elfért volna. E roppant foltot a napban feljöttekor és lementekor puszta szemmel is észre lehetett venni, míg a nagy távcsövekkel azon keresztül magáról a nap sötét testéről lehetett fényképeket felvenni s az astrophotometria segélyével a napkéreg tartalmát vizsgálat alá vonni.

Ez óriási napfolt megjelenése után azt várta az olvasott világ, hogy az időjárás rögtön zordonra fog változni, a minek volnának elfogadható indokai. Egy a föld felszinénél nyolczvanszor nagyobb terület a nap fényburkából ki van szakítva: annyival kevesebb jut a földnek az éltető meleg kifolyásából.

Ámde nem úgy történt. A mi hiányzik az erőszakosan támasztott rés által a fénylő burkolatból, ugyanannyival tömörebb lett az más helyeken. A nap más oldalain, mint fénylő póklábak, tündökölnek a «napfáklyák», még élesebbé rajzolódva a «napragyák» és «naphegedések» homályos pontjai és vonalai közepett.

A földön soha szebb nyár nem volt a mostaninál, melyet a legállandóbb ősz követett; maga is alig különböző a nyár szakától.

Olyan ősz, melynek nem akart vége lenni. A gyümölcsfák október elején újra virágzottak, novemberben a cseresnye, szamócza másodszor érett, s az őszi vetések kalászaikat kezdék hányni.

Az ősz még deczemberbe is átment. A leghosszabb éj napján virágos volt minden mező, árnyékban a hévmérő 15 fokot mutatott, s karácsony napján, Európában, Ázsia mérsékelt égaljú vidékein széltére aratták a buzát és rozsot s a most már csaknem nappali fényű holdvilágnál folyt a learatott áldás betakarítása. A föld kiadta az idén a jövő évre valót is.

Mindenki azt hitte, hogy a föld új égalji viszonyainak átalakulása már végre van hajtva; annyival inkább, mert a déli félteke vidékeinek esetleg épen nagyon zord nyaruk volt, a mit különben csak a délsarki jégmezők szokatlan vándorlása idézett elő. Általános volt az öröm. Ezentul évenként kétszer lesz aratás!

A csalódásnak annál keservesebbnek kellett lenni.

Az már meg volt állapítva, hogy a földhöz oly közeljárt üstökösnek a napba belé kellett esni. De mi történt vele tovább a napban?

Már a mult században ismertek egy kisérletet, melynek neve: «Leydenfrost csepje» (a felfedező után.)

Ha egy 170 fokig izzóvá tüzesített ércz csészébe vízet cseppentenek, az a vízcsepp nem repül el pára alakban, mint ha kevésbbé melegített érczlapra esik, hanem fölötte libeg a tüzes ércz-alapnak, elkezd forogni maga körül, lapos sphæroid alakot vesz föl és hosszasan eltánczol a tüzes lapon elpárolgás nélkül; ezt akárki megkisértheti, ha egy fehérre tüzesített serpenyőre eczetet önt: az izzó lapon az eczetcsepp gólyóalakban tánczol végig, s végre lefut róla vagy szétpattan. A csepp falai visszaverik az izzó lap kisugárzásait. A serpenyőből kivetett csepp az izzó lapról lehullás után csekélyebb hőfokot mutat, mint a ráhullás előtt, s ha a víz helyett higanyt cseppentünk a tüzes lapra, az a sebes forgás közben megfagy az izzó serpenyőben. A vízcsepp szintén hasonló gömbalakot vesz föl, ha forró kénsavanyba töltik. S nemcsak a víz, hanem az alkohol, az æther is. A folyadék és az izzó test között megszünik minden tapadás.

Legelső volt Tatrangi Dávid, a ki azt az eszmét kimondta, hogy a napba hullott üstökösöknek a Leydenfrost-féle csepp elmélete szerint új bolygókká kell alakulniok; a nap izzó felszínén azok körforgást kapnak, ugyanazon mechanikai erő által a napból ismét kilöketnek: némelyik darabokra szakadva, más egy darabban, a hogy ezt a Leydenfrost-féle cseppeken észlelhetni. Innen támad a sok ujan felfedezett asteroid.

Az államszövetség igazgatótanácsának elnöke most állandóul a himmalayai csillagdában lakott: onnan kellett most kormányozni a világot.

Az 1999-ik év utolsó napja is derülten végződött. E csodákkal teljes év áldástól kisérve tért meg elődei sorába.

Következett a kétezeredik év. A második millenium zárköve.

A kétezeredik év január első napján sűrű ködre ébredt fel az egész világ, s az a köd nem volt részletes, helyhez kötött: az egész földre kiterjedt az.

A himmalayai csillagda arról tudósított, hogy a rögtön támadt köd még a Dhawalagiri magaslatán felül is kiszámíthatlan magasságig terjed. A légjárók, egész a járhatatlan rétegekig emelkedve, sem találják a ködburkolatnak szélét. Csillagot nem lehet látni az égen.

De még a napot sem úgy, mint napot. Mint saját magának rémképe, mint egy fénytelen fehér tányér, egy nappali hold, jár az reggeltől estelig az égen; s az egyenlítő alatt épen úgy, mint a mérsékelt földövek alatt.

A föld egy vándor világköd-testbe jutott bele, minőt már 1783-ban hat hétig hordozott magával, azt nem taszithatta el magától, mert a meteor-ködnek nincs deleje. Ez körülfogja most a földet s nem enged napot sütni rá.

Ez a köd száraz, nedvtelen; felhővé nem idomul soha s éjjel világít, a tudósok «meteorpor»-nak nevezik azt.

Ez meghozta a föld számára a hideget.

A hévmérő egyszerre alásülyedt, s január hatodikán azt a hirt hozták a lapok, hogy az adriai tenger befagyott, miként ember emlékezetére csak kétszer: 1234-ben és 1709-ben. A légsúlymérő a legalsó fokok között járt folyvást, de azért se zivatar, se szél, se eső nem mutatkozott semmi részén a földnek.

A sűrű köd miatt, mely a tengereket is ellepte, a hajózásnak is szünetelni kellett, maga a légjárókkal közlekedés meg volt zavarva, azoknak a hajósai nem tájékozhatták magukat a ködben s ha a delejtühöz folyamodtak, az meg épen félrevezette őket. A föld delejsarka ki volt mozdítva eddigi helyéből s az igazi tengely és delejes tengely között olyan külömbség támadt, mely egészen új felvevéseket kivánt, hogy a delejtünek ismét hasznát lehessen venni helymeghatározásra.

A köd még az æquator alatt is keresztültörhetlen gát volt a napsugarak előtt.

Napsugár nélkül pedig nem támad felhő.

Tompa, egyforma, mozdulatlan volt a lég; szellő sem járta azt; hó nem szállingott, eső nem hullott. Így mult el az északi féltekére nézve a tél. S a déli féltekén sem volt ugyanekkor nyár.

Az időjósok a biztosan bekövetkező napéjegyeni viharoktól várták a köd szétoszlatását. Eljött a martius hó is; a köd nem oszlott el, s a szokott bőjti szelek elmaradtak.

A föld úgy ki volt száradva mindenütt a tartós aszály miatt, hogy nem lehetett szántani, s az erőszakosan földbe tett mag nem csirázott ki. A hol az esőcsináló készüléket alkalmazták, ott kizöldült ugyan a vetés; de hogy soha nem érte igazi napsugár, oly pállott satnya növényzete lett, meglepve később rozsdától, üszögtől, hogy az aratást előre kárbaveszettnek lehetett tartani.

A tavasz rideg volt és áldástalan. A gyümölcsfák minden virága meddő maradt.

Nubia és Bhiledulgherid összes datolyapálma-ligetei gyümölcstelenül maradtak ez évben; az édes szilvafürtök helyett, mik máskor öt millió ember kenyerét képezték, megjelentek a pálmafák tövében azok a csoportokban növő gombák, miket a beduinok «kommá»-nak neveznek, előjövésük inséges esztendőt jelent; a nép azokat szedi fel tápszerül, eszi nyersen s aszalja eltevésre. Ez is ingyen kenyér. A sors úgy tesz az emberrel, mint az elitélt rabbal. Nem öli meg, csak sovány tápra fogja.

A köd állandóul megmaradt még a junius, julius hónapokban is. S a kik a nyári napsugarak tűző hevétől várták annak eloszlását, kétségbeeshettek. Az egyenlítő alatt mindig függőleg tűz le a napsugár és a ködburok ott is csak állandó maradt.

Hasztalan volt előle bárhova utazni: a köd mindenütt ott volt.

Eljött az ősz is. Gyümölcstelen, örömtelen ősz. Szüret sehol. A szőlőnek minden szeme lepörgött, a burgonya elfonynyadt, a kenyérfa gyümölcse éretlenül lehullott, a borassuspálma, tizenötmillió ember tápadó dajkája máskor, mostohája lett ugyanannyinek ez évben. Brazilia óriásfái, a páradiók, egy-egy fa egy család eltartója, most mind férges gyümölcsöt hullattak, nem volt abban más mint hamú.

És az örökké tartó köd elfeküdte az emberi kedélyt leginkább. Hasztalan várni nappal a napra, éjjel a csillagra az égen; hasztalan epedni esőért, harmatért; hasztalan lihegni az üdítő szellő után, egy csattogó villámló zivatar után: mind fogva tartja azokat a köd, a lomha, nehéz köd.

Az egész emberiség sirva kiáltott a többé nem látható égre föl annak urához.

– Hallgass meg még egyszer! láss meg újra minket! Férgeidet! Ne takard el bűneinket ezzel a szörnyű szemfedéllel! Jöjj ránk haragoddal; hozd villámaidat, mennydörgő szavaddal mondj itéletet ránk, önts ránk özönvízet az égből, rázd meg alattunk a földet, hasogasd meg az egeket, küldj csillaghullást, világromlást reánk, csak e rettenetes ködöt vidd el rólunk.

Most azután felülkerült a papság hatalma. Megtölt az egyház bűnbánó néppel s a mit a pap prédikált, azt most már maga is komolyan hitte.

– Ime oly kevélyek voltunk! Azt hittük, minden hatalmat kivettünk már az Isten kezéből s ime az úr küldött reánk, mikor legbüszkébben ujjongtunk, egy semmit, egy ködöt: s ebben a semmiben semmivé lesz minden emberi hatalmunk. Egy élő temetővé lett az egész föld. Sirjatok, élő halottjai egy halott-planétának!

S az emberek sirtak.

És akkor, a midőn a «hit» maga elveszté a «hitét», a tudomány nem veszté el a magáét. S ekkor mutatta ki az embernagyság magát Istentől kölcsön nyert teljes hatalmában.

A kiket a lélekerő és alapos ismeret a világ vezéreivé tett, két feladatot láttak maguk előtt; az egyik volt: az összes emberiséget megmenteni az éhhaláltól, a másik: visszaadni neki a bizalmat, a jövendő iránti reményt, a lélek erejét, a munkakedvet.

Az államok szövetsége előre kidolgozott terv szerint járt el először is a tápszerek kiosztásánál.

Ezernégyszáz millió szájnak naponkinti táplálékáról gondoskodni! olyankor, midőn egy évig az Izisemlők mindegyike kiapadt!

Igaz, hogy az összes emberiséget magába foglaló ezen számból sokat lerónak a szigetlakók, a tengerpartok népei, kiket eltart a tenger halaival, csigáival; a nomád népeknek, kik Ázsia éjszaki vidékét lakják, nem kell segítség; azokat legelő nyájaik táplálták minden időben. A nyershus evőket, az omophagokat, eddig is az erdők vadai látták el tápszerrel, a délamerikai pampasok buccanierjei nem csak maguknak, de egész Amerikának képesek friss és besózott húst szolgáltatni; de még ha minden, a jég hátán is megélni tudó néprajt leszámítunk is, fennmarad a civilisált világot alkotó legalább nyolczszáz millió ember, s abból a fehérbőrű faj maga négyszáz millió, s azután kétszáz millió olyan faj, melyet hússal nem lehet eltartani, mert inkább meghal, semhogy húsevéssel vallási tilalmát megszegje; a növényevő hindú faj.

És az államok szövetsége mindannyiról gondoskodott.

Az első milleniumban is volt ilyen nagy megpróbáltatása az emberiségnek: a miről a krónikák azt jegyezték föl, hogy az emberek a földből csináltak kenyérgolyókat, s azt ették; Németországban lisztnek használták a Kieselgurt és tápszerül használták a kék márga özönvíz előtti csigarészekkel jóllakott rétegeit; míg másutt borzasztóbb tápszerekhez folyamodtak s az istenfélő Európa közepett mészárszékek voltak felállítva, emberhúsnak!

Nem! a második millenium nagy gyászesztendejében nem ette meg az ember sem az alatta levő földet, sem a mellette levő Istenképét. Az államok szövetsége gondoskodott róla, hogy a bőség éveiben összegyüjtött raktárait megnyitva, biztosítsa az egész emberiséget arról, hogy van még elég tápszer a földön az éhhaláltól megóvni az összes emberi nemet egy egész évig.

– De mi lesz egy év után! üvöltött a hamvazott fejű fanatismus, mely nem akarta a kétségbeesés szövevényeiből kibocsátani a megfogott kis lelkeket. «E ködnek vége nem lesz soha!»

– Vége lesz! mondának a tudomány apostolai. Azt is megmondák, hogy lesz vége és mikor?

Az bizonyos már, hogy ez a nagy köd nem más, mint egy vándor bolygó, mely a világ-elem legkezdetlegesebb atomjaiból áll; a föld azzal került össze s azt viszi magával. Ez a balsors többször is eljöhet rá. De mindannyiszor van rá nézve szabadulás e veszélyből; még pedig két bizonyos napon. Vagy augusztus 12-ike és 13-ika között, vagy november 12-ikén. E napokban találkozik össze a föld azon meteor rajjal, melyet futó csillagok alakjában látunk e napok éjein megjelenni az égen. Az ismét egy másik világelem, melynek szétvált darabjai már mázsányi tömegeket képeznek. Ez a másik világtestraj el fogja seperni a földről a meteorködöt, mint a felhőt a vihar. A Lőrinczéji csillaghullás ez évben csekély volt, az nem birt vele; hanem a november 12-iki csillaghullás nagyszerű lesz; mert ez azon meteorrajnak a találkozása a földdel, melynek minden 11-ik évben a legsűrűbb központján megy keresztül a föld, a mióta csak csillagászok észlelik az ég tüneményeit.

Ilyen 11-dik évforduló esik a 2000-dik évre. November tizenharmadikán reggel vége lesz a ködnek, tisztán fog sütni a nap; azután bekövetkeznek az őszi esők és áldott időjárás lesz. Azért minden szántóvető lásson az őszi mezei munkához, szántsa, törje a rögöt, a hol lehet, az aszálytól; és legyen készen, hogy novemberben kipótolja az elkésett munkát!

És úgy történt, a hogy megjósolták.