Part 23

Hanem akkor megint előálltak a papok. A mint azt látták, hogy a szörnyeteg meg van ölve, egyszerre elmult minden ijedelmük: az elesett oroszlánra kimondták, hogy «tabu»; ahhoz nem szabad másnak hozzáérni, mint csupán nambettinek; annak a hulláját lefoglalták a maguk számára, azt betakargatták kokuspálma-levelekbe, belefektették abba a nagy sandálfa ládába, melyben a fejedelmi halottakat szokták kivinni. Tizenkét nambetti vette vállára a ravatalt az oroszlánnal, úgy czepelték azt a nagy morái elé, s ott máglyát csináltak neki illatos sandálfából, hogy majd megégetik rajta.

Akkor aztán megint ők lesznek az urak s találhatnak ki a nép számára valami új mesét. Beveszi az azt.

Hanem az ichorgolyónak az a hatása van, hogy a megsebzés perczében rögtön halálos zsibbadásba ejt, az ájulásszerű tetszhalál azonban nem tart nehány óránál tovább, s akkor visszatér az élet, a seb helyén támadó bőszületes viszketeg érzetével, mely később jótékony gennyedéssel végződik.

Az oroszlán arra ébredt fel, hogy valami nagyon sütögeti az oldalát. A máglyát gyujtogatták már alatta köröskörül és rákezdték ordítani a tiszteletére készített fertelmes hymnust.

De nem várta az oroszlán, hogy annak vége legyen, hanem szétrugta magáról a pálmalevelt, leugrott a máglyáról, közécsapott a papi synodusnak bőszült dühében.

Ölt, nem éhségből; de veszett haragjában.

Harmincz nambettit marczangolt szét, bekergetve a többit a városba s aztán végig nyargalt ordítva Mbau útczáin; felszökött Unong Lala király palotájának a tetejére (csak olyan palota volt az) s annak a homlokán felállított bálványokat mind leverte a farkával, berontott az istállójába s megfojtotta valamennyi nyereg alá tanított bivalyát, azután kirohant az erdőre, onnan valamennyi juhnyájat, sertéscsordát haza kergetett a városba, körűlnyargalta a szigetet, beleugrott a tengerbe, kínzó sebét az sem enyhítette, ott a menekvő pirogueokat utólérte, felforgatta, az úszó papuák hátát körmeivel végig hasogatta, aztán megint visszatért a szigetre s körülnyargalászta Mbaut, rémülésben tartva ordításával minden embert és barmot.

Most azután maga Unog Lala király és nambettijai sompolyogtak oda a missio telepéhez, könyörögni, hogy legyen irgalmas hozzájuk a «papa langvisz», s beszéljen még egyszer a hatalmasabb Isten erejével az ő Kolán istenük fejével, a kivel senki sem bír.

A missionáriusok azt felelék, hogy addig nem kelnek oltalmukra, míg a király az új nambetti-levu által ki nem hirdetteti, hogy az emberhús ezentúl asszonyra és férfira nézve egyaránt örökre «tabu»; emberhúst másnak nem szabad enni, egyedül a Kolán-istennek. Ha azután a nambetti-levu úgy találja, hogy nem kell már a Kolán-istennek lakomát csapni, csak szóljon a missiónak, az elhozza neki az eleven Kolánt. Arról aztán senki sem tehet, ha az magát a papot eszi meg.

A király és papjai beleegyeztek az alkuba, az emberhús örök időkre tabu alá lett vetve; a missionariusok az oroszlánt ismét elkábítva elfogták; s azóta nem hallatszott, hogy a Kolán-isten valaha olyan lakomára éhezett volna, a hol a gazda maga a pecsenye.

S így tett a missio Melanesia, új Zeeland és új Caledonia többi szigetein is. Emberevő vadállatokat ajándékozott a kannibáloknak, s megbuktatta ezt a fertelmes üzletüket «concurrentia» útján. Azt nem állták ki.

S a kannibál népből váltak aztán később a missionariusok által kiképezve a leghatalmasabb dúvad-lövészek a keletindiai gyarmatok megvédelmezésére, miket ismét a tigrisek legioi fenyegettek elpusztítással; s mikkel szembeszállni a bennszülött puha, növényevő indusfaj nem volt elég erős.

Hanem az az egy még akkor is megmaradt náluk, hogy ellenségeiket csak megették: t. i. a tigrist s az oroszlánt. Rossz hús, kemény is, de már az ellenséget megenni dicsőség.

A második millenium utolsó öt évében már nem volt emberevő faj sehol a kerek földön és nem voltak dúvadak többé az emberlakta vidékeken.

A HIMMALAYAI CSILLAGDA.

E század egyik legnevezetesebb műve volt a Himmalaya legmagasabb csúcsának egy fensíkjára épített csillagda.

Az újabb korban ugyan a csillagdákat nem építették többé a hegytetőkre, mint régenten, a mi nem is volt czélszerü, mert egy pár ezer lábnyi magas hegy még nem emeli a csillagászt a felhők rétegén túl, míg másrészt a síkon emelt csillagda egyúttal légtüneti észleletekre is szolgál, a mik annál tanulságosabbak, mentül közelebb vétettek fel az emberlakta légkörből.

A himmalayai csillagásznak azonban csupán azon feladat jutott, hogy az ég világait vizsgálja, hogy folyton figyelemmel kisérje azt a legnagyobb világtörténetet, melyben csillagok, napok, bolygók, holdak, üstökösök és holt égi testek szerepelnek, a földi dolgokra ne legyen gondja.

A Himmalaya huszonhétezer lábnyi magaslata fölött ritkán jár felhőréteg; a világködök soha sem emelkednek odáig; az ég nappal is sötétkék ott, egyetlen csillaggal, a nappal, mely valódi csillagfényben ragyog már odafenn, a földlakók előtt ismeretes melegítő sugarak nélkül, éjjel pedig tündöklik az ég, gyémántporral hintve, tizedrangu csillagok, csillagködfoltok puszta szemmel megláthatók s a csillagok nem pislognak zöld, vörös színt játszva, egyformák örökké.

E magaslatra építteté fel az államszövetség az egész földnek szolgáló csillagdát, melyet az emberiség örökké éber szemének lehet nevezni.

Elmondjuk legelőször is azért okát, hogy kisszerünek, nevetségesnek ne lássék annak eszméje.

A csillagászat odatökéletesült már, hogy az ég titkaiból oly téreket is elfoglalt, mik a mult század buvárai előtt még tilalmast képeztek.

Az üveggyártás tökéletesülése óta a flint- és crownüveget oly nagy darabokban tudták már előállítani, hogy a legtökéletesebb sugártörésü lencsék tíz-tizenkétezerszer nagyító hatással nem tartoztak a ritkaságok közé; igaz, hogy egy ilyen tökéletes üveglencse most is többet ért, mint a föld legnagyobb gyémántja s azt csak országok pénztára fizetheté meg. (A mult század legerősebb távcsöve, a dorpati csak 1400-szor nagyobbított.)

Az ilyen óriási szem előtt megnyiltak az ég rejtett titkai. E távcsöveken keresztül a hold oly közelre jött hozzánk, mint földi láthatárunk hegyei; a Jupiter, Saturnus, Mars, Venus földgömbi térképeket engedtek magukról rajzolni, a napfoltokon át be lehetett látni a nap sötét testébe s a vörös fénydudorokban, mik teljes napfogyatkozások alkalmával a nap karimáján mutatkoznak, fel lehetett ismerni a napban működő tűzhányók kitöréseit, mik még most is asteroidokat, apró planétácskákat szórnak a világürbe; az óriási távcsövek előtt megadták magukat az álló csillagok, átmérőt mutattak s távolságaikat ki hagyták számítani; a csillagködfoltok szétbomlottak alkotó napjaikra s egy új világrendszerbe engedtek bepillantani, a kettős csillagok elárulták a központi sötét testet, mely körül forognak, s melynek világot kölcsönöznek, ott a föld áll s a napok forognak körüle; a legapróbb bolygó is fel lett már találva, mely a nap körül forog; számuk átment az ezerbe (a mult században csak száztízet jegyeztek s két század előtt még csak kilenczet) és aztán minden üstökös útja fel lett fedezve.

Ezen égi kisértetek száma, a mik a bolygó rendszerünkön keresztül-kasul vágtatnak, tömérdek. S valóban nem lehet közönyös a föld lakóira nézve, hogy bolygója valamelyik égi rémmel nem találkozik-e egyszer össze.

A második millenium végére jósolt végítélet nem csupán költői és látnoki mese. Van annak csillagászati alapja is.

Az ismeretes üstökösök közül két legnagyobbnak a visszatérése esik erre az időtájra.

Az egyik a Halley üstököse, melynek koronkinti visszatérését hat század óta figyelik már s rendes időre megjön. Még pedig háttal megy előre, s keletről nyugatnak repülve kerüli meg a napot, ellentétben valamennyi bolygó csillag és üstökös forgásával. Fényküllői a nap felé fordulva egy lángoló legyező alakját adják neki.

A második az 1811-iki márcziusi üstökös, mely a földhöz naptávolnyi közelben járt s félévig látható volt az égen, még hatvanmillió mértföldnyi távolságban is. Ennek iszonyu tömegnek kellett lenni. Az ugyanez évben őszszel megjelent második zacskó-alaku üstökös, középett egy izzó golyóval, nem fogja többé a földet fenyegetni, annak az útja a világürben vész el, s nincs számára visszatérés.

A negyedik az 1843-iki üstökös, mely azonos a 268., 442., 968., 1143., 1317. és 1493-ik évben észleltekkel. Ennek a fényfarka negyvenmillió mértföldnyire nyulik, kétszer annyira, mint a föld és nap közötti távolság. Emlékezünk rá, hogy mikor e csillag feje a láthatárt érte, hosszu egyenes fénykévéje keresztülfeküdt az égen, s a másik láthatárig ért.

Hanem ezek mind a négyen oly távolban kerülik meg a napot, hogy a földpályát csak az első szeli által, a többi kívül maradt rajta.

Veszedelmes találkozása a földnek csupán az 1680-iki üstökössel lehetne, mely ebben és a rákövetkező évben jövet-menet kétszer keresztezett földünk röptével, úgy, hogy csak röptének gyorsításától függött, hogy vagy deczember 22-én 1680-ban, vagy január 5-én 1681-ben egymásba csapódjanak.

Hogy mi következése lehet az ilyen összeütközésnek egy bolygó s egy üstökös közt? e fölött sok tudományos értekezést tartottak már; de az mind csak elmélet maradt mindaddig, míg egyszer gyakorlatban be nem bizonyul valamelyik tan valósága.

No tehát eljött az idő, hogy ez is bebizonyuljon.

A kétezredik év utolsó tizedében a kalkuttai csillagda igazgatója észrevett a Perseus csillagképletében egy üstököst, melynek még akkor lángsörénye nem volt látható, s mely egyenesen naprendszerünk felé közelített, a legcsekélyebb elhajlással ecclyptikánkhoz.

Ebben az 1680-iki üstököst ismerték fel.

Megfoghatatlannak látszott, hogy térhet az vissza, holott a kiszámítás szerint kétezernyolczszáz év kell neki, míg pályáját körülfutja. Hanem a régi csillagászok számításaiban könnyen kimutatható volt a tévedés s ezt maguk az üstökösök deríték fel.

Először is kifeledték a számításból, hogy a napnak magának is van légköre s ez a világæther, a mi mentül távolabb van tőle, annál ritkább, épen mint a földi légkör, a keringő tömeg tehát folyton hanyatló ellentállást talál teste előtt, a mint a naptól távozik s ez sokszorozza haladását. De még jobban sietteti röptét az a körülmény, hogy maga ez az átlátszó test, ez a megmérhetetlen anyag, a miből az üstökös áll, elveszti a világürben azt a szárnyas, zászlós alakot, melyet a napsugarak hatása alatt fölvett, összezsugorodik gömbbé, szűkebb terimére szorul s ez repülését mértani arányokban gyorsítja.

Így történhetik meg az, hogy az 1680-iki fenyegető ellenség már háromszáztizenhat év mulva jelezi visszatértét, még most száz meg száz millió mértföldnyi távolban, de biztosan közeledve.

Ezen közeledő üstökös észlelésére lett emelve a himmalayai csillagda.

Voltak, a kik nevettek rajta.

Hogy lehet félni egy üstökössel való összetalálkozásától a földnek? Az üstökös nem szilárd anyag; ritkább a mi levegőnknél, ha keresztülmennénk magán a magván, akkor sem tudnók meg, hogy benne voltunk.

Mások ellenkezőt mondtak. Nem minden üstökös anyaga egyforma, vannak üstökösök, a miknek szilárd magva képződött már, ilyen volt az 1811-iki szeptemberi üstökös.

Erre ismét bebizonyíták a nemfélők, hogy attól még kevésbbé lehet félni, ha egy üstökösnek kemény magva van: ez ellen a mechanika szabályai biztosítanak. A föld «szabad tengelylyel» biró test, minő például egy pörgő csiga. Ha egy pörgő csigára egy kavicsot hajítunk, a csiga nem ugrik ki futásából, hanem a kavicsot hajítja tova.

«De köszönjük szépen», mondák erre a félők, «hogy ha épen az én fejemre talál esni s onnan ugrik vissza!»

Mások azt mondák, hogy nagyon is lehető a földnek és az üstökösnek összeütközése. Látták a Biela üstökösén, mily hatalommal bírt ellenében a Jupiter, melyhez közel tévedt, e bolygó vonzereje két millió mértföldnyi távolból elszakította egy harmadrészét az üstökösnek. A föld is magához fogja azt rántani, ha ilyen közel jön, de azért az összeütközés a földre semmi hatással nem lesz, a földnek a gőzköre is tömörebb anyag, mint az üstökös, maga a légkörünk veti azt el magától; s a föld minden vonzerejének nem lesz hatalma egy egész világot, mely csupa hydrogenből áll, a mi sokkal tömörebb légkörünkön keresztülrántani, valamint hogy nincsen ereje egy mázsa olajat lehuzni egy font víz alá.

Az igaz, mondák az aggodalom tudósai, hogy egy mázsa olaj, ha csendesen töltik egy font víz fölé, annak a színe fölött marad; ha tehát az üstökös anyaga könnyebb légnemből áll, mint földünk légköre, a találkozás után a mi légkörünk fölött fog elterülni, mint olaj a víz fölött; ámde nem felejtendő ki a találkozás esélyéből a mechanikai erőmozzanat, ha egy mázsa olajat magasról zudítunk le egy mázsa vízbe, bizony lemegy az annak a fenekére. Ha egy olyan óriási tömeg gáz, minőt az üstökös feje egyesít magában, egész függélyesen rárohan gőzkörünkre, bármennyivel könnyebb legyen is ennél, a lód-erő hatalmával keresztülhatol azon; s abban az esetben először is azt teheti meg, hogy minden tüdővel ellátott lényt megfojt; no ez még a legkellemesebb halálnem lesz ránk nézve; de másodszor megteheti azt, hogy ő levén a gyorsabb futásu (a napközelben ötvenszerte sebesebben halad, mint a föld), a vele összekeveredett földlégkört magával viszi s levetkőzteti azt gőz- és légburkolatából; a mikor azután a legkínosabb lassu halállal kell elvesznünk, tátogva a maradék éleny után, fuldokolva, vérezve orron, szájon, füleken át, és nézve, hogy vész el velünk együtt fü és fa, melynek viszont a táplálatára szükséges légenyt vitte tova az üstökös.

Végre még harmadik eset is van, mely elég valószínü. Két test összeütközése meleget idéz elő; ha az üstökös a föld légkörébe csapódik, az ütődéstől a földi légkör élenye fellobbantja az üstökös egész tömegét, mely nem lehet egyéb, mint csupa gyulékony gáz. S ebben a világfelgyujtó lángban a föld úgy meg fog olvadni, hogy olyan lesz, mint mikor a nap gyürűjéből kirepült. Nem «itéletnap» lesz az, hanem csak «itéletpercz».

Az államszövetség igazgatótanácsa elég jól ismerte a veszélyt, mely az egész földet fenyegeti s gondoskodott annak elhárításáról.

Hogyan? Az üstökösnek a földdel összetalálkozása elhárításáról?

Nem arról. Az ellen emberi erő nem segít. Nincs is szükség a segélyére. Sőt ellenkezőleg, kivánatos lenne, hogy az 1680-iki üstökös a földdel annyira összetalálkozzék, hogy belejusson ennek vonzkörébe. A kivánságos indokot majd elmondjuk alább. De még az összetalálkozásból nem lesz összeütközés, mint nem lett a Jupiternek összeütközése a Biela-üstökössel, melyet magához rántott. A Jupiter tömegét, annak a kettészakított üstököshözi távolát a föld viszonyaival egybevetve, kiszámítható volt, hogy ha a föld egy huszadrész naptávolnyira közel jut az üstököshöz, még onnan magához fogja azt rántani, ha egyenesen neki nem jönne is. Hanem az azért még sem fog hozzá közelebb jöhetni, mint 30–40 ezer mértföldnyire. Miért nem? Azért, mert északról jön a föld északi sarka felé, s a hogy az északfény kisugárzásaiból kiszámíták, a föld delejhatása ennyire kiterjed; tehát az első találkozásnál az északi polus eltaszítja az üstököst magától, mely szinte a tevőleges delejével közelít felé. Ez gyönyörü látvány lesz, a mint majd az északfény rózsaszín küllői megküzdenek az üstökös lángkévéivel odafenn az égen.

Igen! de hátha visszajövet találkoznak össze?! mi lesz akkor, ha a föld délsarka a szenvedőleges delejjel lesz fordulva az üstökös felé? Hát ez sem fog változtatni a helyzeten. Az üstökös jövet fejjel jön elő, s menet lángfarkával halad visszafelé, akkor meg a két negativ polus fordul egymásnak szembe s ismét eltaszítja a föld az üstököst, ez esetben az igaz, hogy legfeljebb tízezer mértföldnyi távolból, mert a délsark negativ deleje sokkal gyöngébb, mint az ellentétel.

Miért tartották tehát kivánatosnak a csillagászok, hogy bár olyan közel jutna ezen üstökös a földhöz, hogy ennek vonzereje hatással lehetne rá?

Azért, mert az az üstökös már 1680-ik évi deczemberben oly közel járt a naphoz, hogy csak 32 ezer mértföld választotta el tőle.

Az üstökösök útja pedig nem tökéletes örökké egyforma tojásdad kör, mint a bolygóké, hanem spirále, csigakör, mindig szűkül, közeledik a naphoz; végre bele kell esnie. Az 1680-iki nagy üstökösnek az elmélet alapján okvetlen bele kell hullani a napba a legközelebbi visszatérése alkalmával.

A mióta a tízezerszer nagyító lencsék felnyiták az ég rejtettebb titkait, a csillagdákban minden évben észleltek két-három ilyen kisebbszerű üstököst, melynek útja nem járt túl a Vénuson, s mely a napba beleesett. Ez interplanetaris üstökösök száma igen sok. E hullások támaszták aztán a napfoltokat, a mint a tömegek áttörték a nap fényburkát.

Az már megállapított ismeret, hogy a napfoltok támadásának viszont közvetlen hatásuk van a földi időjárásra.

Mármost, ha egy ilyen egész óriási üstökös talál belehullani a napba, ki lesz képes kiszámítani a hatást, melyet az a földi időjárásra fog gyakorolni? Nagy zavart fog előidézni légkörünkben. Lesznek elképzelhetetlen hidegek nyár derekán, fagyok, hóesések az æquator alatt, terméketlen év, zivatarok. Hanem azért mind ez ellen közös emberi erővel még megvédhetjük magunkat.

Mindezen világveszélytől megmenthetnők mind magunkat, mind a naprendszer többi planétáit, a miknek lakói épen úgy fognak szenvedni a nagy kataklyzma miatt, ha a földünk novemberben találkoznék össze az üstökössel, a mikor azt pályájából kifelé rántva, egy hatalmas lökéssel eltérítené a veszélyes csigavonalból; a periheliumát megszaporítaná egy pár százezer mértfölddel s ismét dolgot adna neki valami tízezer esztendőre, a míg azt helyrecsavarogja.

Ez volna a kedvező esély. De van azután kedvezőtlen is, ha a föld deczemberben talál összejutni az üstökössel, a mikor annak a pályakörén belül jár s ekkor aztán még szorosabbra húzza annak a csigavonalát vonzerejével s kényszeríti az üstököst okvetlenül belehullani a napba.

Hanem hát ez ellen hasztalan minden emberi okoskodás. Készen kell lenni csupán arra a föld lakóinak, a mi egyenesen reájuk van bízva, a miről segíthetnek is; a többit elvégzi náluk nélkül az, a ki a világokat forgatja.

Arra kell készen lenni, hogy lesz egy olyan esztendő, a melyben az egész földön köröskörül nem fog teremni az a növény, a mi régi hazájában otthon van; Európában nem lesz semmi magtermő kalász, Amerikában czukornád, burgonya; Chinában elpusztul a rizs; Indiában lefonnyad a kenyérgyümölcs; Afrikában virágzáskor lehull a datolya; a Szigetvilágban elrohad a batatagyökér: egy esztendeig nem ad a föld az embernek enni!

Egy ilyen esztendő megelőzéséről kell gondoskodni az államok szövetségének.

S ez nehéz feladat lesz.

Mikor még két évi járó-égnyi távolra van a veszélyes kisértetcsillag a naphoz, a midőn még csak az óriás refractorok adnak hírt róla, már akkor észrevehető a nagy nyugtalanság a társas életben. Pedig még csak a tudományosan művelt népek beszélnek róla, a kik hírlapokat olvasnak. Hát még majd akkor, a mikor minden ember a kerek földön puszta szemmel fogja azt láthatni, mert az óriási fényüstök küllői még a tulsó, a felé nem fordult félgömb határán is túl fognak nyulni, a déli félkörön lakóknak úgy fognak azok feltünni, mintha a földből kiemelkedő tűzbálványok volnának! És ez a rém látható lesz az égen 1999-ik februártól és közeledni fog azon év deczemberéig, folyvást nagyobb tért foglalva el az égen, fényes nappal is látható rémkép!

Mit fognak csinálni az emberek idelent?

Legelébb is azt, hogy felét a földnek vetetlen hagyják. Azt mondják: minek vessünk? úgy sem aratunk többé. Pedig még ez évben áldott időjárás lesz, gazdag aratás, bő szüret, jó bor, jó kenyér. De senki sem fog arra gondolni, a ki arat és szüretel, hogy valamit megtakarítson. Együnk meg, igyunk meg mindent, hisz úgy is elveszünk. Mikor a művelt emberek is el fogják veszteni az eszüket, hát a félvadak hol keressék a magukét? Megszünik az ész fegyelme az ösztön ellenében. Visszavadul állatnak az ember. Az erény, az erkölcs tilalmai széttörnek, féket veszt minden indulat; hiszen egy végzet vár mindenkire, akár jót tett, akár rosszat. Kereskedés, közlekedés megszünik, felbomlik a belső rend. Aztán jön majd az éhség. Követelni fog ott, a hol talál. Az emberek megölik egymást egy falat kenyérért, s a civilisatio székhelyein megjelennek a kannibálok! Végre betakarja sötét palástjával az egész világot az újra hatalomra került vakhit; visszafoglalja elvesztett trónját a bigotteria, s a közeledő égi kisértettől féltében a világ minden népe menekülni fog az ő papjai, dervisei, lámái, bonczai, ulémái palástja alá, mely eltakarja előle az eget és földet.

Ez volt a nagyobbik veszedelem a közelgő kataklyzmában.

Háromszáz csillagda működött ez idő szerint a kerek földön. Nagy haladás a mult századhoz képest, a midőn mindössze hetven csillagda állt s azok közül tíz üresen.

A csillagászróli fogalmat nem körvonalozta többé a tréfás definitio: «egy olyan ember, a ki az eget nézi s a földet nem látja».

A földi embernek nagyon is szükséges lett tudni, hogy mi történik az égben?

A csillagász működése nagy befolyással van a mi mindennapi kenyerünkre.

Az összes csillagdák az államok szövetsége igazgatóságának rendelkezése alatt álltak.

A csillagdák tudatták a repülőgépek által a keletkező zivatarokat, a tengeren járó hajók, előre értesítve a viharnál gyorsabb járásu gépek által a veszélyről, képesek voltak az elől biztos kikötőbe menekülni; a föld valamennyi tengerein egy tizedrésznyire szállt alá a hajótörések esélye, a mult századéhoz képest. S még az előre meg nem óvhatott hajótörésekből is kiszabadíták az embert magát a segélyül siető légjárók; emberáldozatot ritkán kapott már a tenger.

Azután a csillagdák közölték egymással s a központi observatoriummal mindannyian légtüneti észleleteiket, azoknak összevetéséből az időjárás változásai az egész földön előre megjósolhatók voltak; ha a grönlandi csillagda jéghegyek elszakadásáról értesített, ha a délamerikai csillagdák az Andes-hegyeken megjelenő fellegpalástról tudósítottak, ha az astrachani csillagászok nem láthattak a nappali ködtől, bizton előre tudható volt, hogy első esetben tartós hideg északi szelek, a másodikban huzamos esőzés, a harmadikban hosszu aszályos rekkenő meleg következik, s a termelő, a kereskedő, az utazó a szerint intézhette munkáját.

Az observatoriumok egyébbel is foglalkoztak. Központjai voltak minden világrész és ország időjárási termelési tudósításainak. Az államszövetség igazgató tanácsa általuk folyton figyelemmel kisérhette, minő a vetések állása, minő az aratás eredménye a kerek földön? Bor, búza, gyapot, kávé, czukornád minő termést adott? s e tapasztalatait nem tartá titokban, nem zsákmányolta ki egy ország, egy kaszt, vagy egy világrész javára, hanem sietett minden nemzet nyelvén azonnal közzé tenni, hogy minden termelő és kereskedő tudja tájékozni magát, mely árúczikknek fog emelkedni, melyiknek szállni az árkelete?

Nem olyan bolondság ez, mint a milyennek előre látszik.

A világnak, mentül jobban szaporodik és civilizálódik az emberiség, legnagyobb panasza marad a munka és az élelmiszer közötti örök harcz.

Majd az panaszkodik, a ki termel, majd az, a ki fogyaszt.

Egyik esztendőben magasra felmegy az élelmi szerek ára, akkor a termelő vigad; de annál jobban zúgolódik az, a ki munkája után megszabott fizetést húz, mert az ő fizetése nem emelkedik együtt a kenyér árával.

Másik esztendőben megint nagyon lemegy a termelt árúczikkek váltságdíja, akkor meg az vigad, a kinek rendes fizetése van, s a termelő szomorkodik, mert az ő adója, adóssága, szükségei nem zsugorodnak össze az élelmiszerek rovatával együtt. Vagy az egyik ember szerencsétlen, vagy a másik.

S a kettő között még azután van egy harmadik osztály, a kereskedőké, mely ez örök hazárd játékában a természet szeszélyeinek vagy gazdagodik, vagy bukik, de biztos talapot nem tud maga alatt teremteni.

Az államok szövetsége e nagy baj enyhítését tűzte ki legfőbb feladatául.

Az államok nem hevertettek többé annyi milliardokat gyümölcsözetlenül aranyban, ezüstben, pinczeboltjaik alatt, mint XIX-ik században; hanem hevertették kincseiket a helyett a nagy államraktárakban elrakott élelmi czikkekben.