Part 22

E vidéknek még a rómaiak korában is volt hajózható tengere: a Lacus Tritonis, melynek az Oceannal volt összeköttetése. A Samum lassankint betemette azt, s a XIX. században a tenger helyén már csak sós-tavak voltak: a Bu-Hamia-tó, a Shott-Mellir, a Shott-Kebir és Grarnis, ezeknek némelyike több száz mértföldnyi területet foglalt el, de vize csak a téli hónapokban volt, nyáron szárazon állt a medre s vastag sókéreggel volt bevonva, egy sópuszta maga. E tavak szine 250–280 lábnyival esik mélyebben a tenger szinénél, a miből kiszámítható, hogy a mikor az Ocean ismét útat törhet magának a Saharába az Atlas sánczai alatt, a tavak helyén 250 lábnyi magas tengernek kell hullámzani, s az betölti hullámaival a Dsebel Tidikeltig a homokpusztát.

Igaz, hogy azzal még semmi sincs megnyerve, hogy a homoksivatagból tengerfenék válik; a tenger megint csak sós vizet küld a Saharának. Ámde a víznyomás közvetlen következése nem marad el, a hullám keresztülszivárog a homokhegyek alatt, átszürődik a mészsziklák közlő üregein s a Sahara északi részét a hegyekből alászakadó új folyamok kezdik átszeldesni, patak fakad fel a mély völgyekben s folyamparton, patak körül zöld virány támad, s az már beültethető datolya-pálmával és dum-pálmával. Az akácziák és mimosák ligetei gátat vetnek a futó homoknak s védelmük alatt meghonosul a savar és agkulbab, tevének, szarvasmarhának kedvencz takarmány; magától burjánzik fel rajta a szagos üröm, a homok kedvencze, tevének legelő, betegnek orvosság, szárazan tüzelő szer. S lesz a pusztából lassankint legelő. Nem is az újkor csodája ez. Már a régi egyptomiak a Faraók alatt megkisérlék ez óriási munkát, a lybiai pusztát így foglalgatták el darabonkint előbbre tolt kutsorokkal, csatornákkal, öntözéssel.

Csakhogy mind ez lassu munka volt. S az embereknek a második ezred utolsó tizedeiben már nincs türelmük a koralloktól várni a szigetek építését. Sietni akar mindenki.

Legnagyobb ellenség a Samum. Ez a szörnyetege a légnek nem akarja engedni, hogy elvegye tőle ember az ő birodalmát, a homokpusztát.

Előkerül újra meg újra az egyenlítői izzó bérczhátak mögül, tolja maga előtt fellegeit, a homokfelhőket. Nem állja utját a tenger, keresztülcsap rajta, mintha be akarná temetni homokkal a vakmerő jövevényt. Száraz lehelletével felszívja a lég minden párázatát s finom szitált porral égeti minden élő testét, mely áthat a pórusokon s meggyullasztja a szemeket.

Jöttére elsápadt az ég, a nap izzóvörös golyóvá lesz, óriási homoktölcsérek sepernek végig, tánczolva a síkon, miknek koronája az áldatlan felhőkárpitban vész el, melyből nem hull alá eső, csak kavics és porond.

Egy ilyen nap elég elperzselni a Sahara új ültetvényeit, koronájukig betemetni az új oazok csemetéit s a patakok forrásait betömni.

Legnagyobb baj pedig az, hogy az Új-Tenger összeköttetéseit az oceannal ilyenkor mindig nagy fáradtsággal újból kell helyreállítani.

Egyszer aztán azt mondá az «Ember», küzdjünk meg hát a Samummal magával.

Nagy erőfeszítés kell hozzá és nagy áldozat.

Nem kevesebb az áldozat, mint Európa részéről egy évi bortermésnek elvesztése, azért, hogy Afrika kenyeret teremhessen.

Azt kell véghez vinni, hogy egy esztendőben az egész félgömbön ne legyen meleg nyár.

Már a mult században észlelték azt, hogy gyakran a legnagyobb nyári hőség közepett egyszerre úgy átcsapott a hőmérsék, hogy a hévmérő 30 fokról 6 fokra szállt alá, s néha hetekig eltartott a dermesztő hideg, fagyos esőkkel és szelekkel. E rögtöni hőmérsékváltozás okait feltalálták azokban az óriás jéghegyekben, a miket a hő nyári napok a Jeges-tenger kristálytömegeiből elszakítottak, s a miket azután a tengeráramlat egész az afrikai partokig lehozott. A midőn aztán az uszó jégmezők elolvadtak, az által annyi meleget kötöttek meg, hogy a miatt Európában téli fagy szele fujt végig, s néha az afrikai Atlas- és Hold-hegyeken hó esett.

Ilyenkor aztán a Samum alszik.

Az európai és afrikai államszövetség tehát elhatározá, hogy egy esztendőben (1988) ezt a hideget egész esztendőn át mesterségesen fenn fogja tartani.

Hozzákezdtek május végén. A kipróbált hatályú Bickford-féle lobbantó gyutacsokkal fenn a grönlandi partoknál egész jéghegyeket szaggattak el kiszámított tömegekben: azokat a tenger szabályszerü folyása, a Golf-áramlat levitte csendesen az európai nyugati partok mellett egész Senegambiáig s a Cap Verde szigetekig. A mint ez elment, új tömeg jéghegyet szakítottak el s bocsátottak utána. Ez így ment szeptemberig.

Európában ez idő alatt nem volt egy hét, melyen a legdélibb országokban is hó, zúz, dara ne esett volna, az emberek egész nyáron bundában jártak, nem volt egy fürdeni való nap; a szőlő egresnek maradt, s novemberben szüreteltek, mégis eczetet adott; tengerit nem is vetettek az idén, előre tudva a megjósolt időjárást; hanem a czél teljesen el lett érve.

A Samum otthon maradt. Átaludta ezt az esztendőt. Hiányzottak felébresztéséhez a sziklát áthevítő forró napsugarak. Az ember legyőzte a vihart!

S a győzelemnek óriási sikere lett.

A Saharában a patakok mentén, a források oázai körül bámulatos növésnek indult a tenyészet, egész nyáron át nem perzselte le a fiatal hajtásokat a forró vihar; megerősödhettek, gyökeret verhetett minden növény mélyen a homokba; földön kuszó füvek siettek nagyhamar elfoglalni a nem mozduló porondot s betakargaták kövér leveleikkel.

És aztán september 21-én, mikor a napéjegyeni viharok kezdődnek, egyszerre csak fellegeket láttak előtámadni az új tenger felől; de nem azon elmosódott szélü, veres, izzó felhőket, miket a Samum kerget maga előtt, hanem eddig e tájon soha nem látott kékkeblü, ezüst szegélyü, egymás fölé dudorodó fellegeket, s a mint e fellegek lassan, lomhán hömpölyögtek a Sahara felé, az égre tekintő néger egy forró cseppet érze arczára hullani, s azt kérdezé: «ki sir oda fenn?»

Az első esőcsepp volt az a Saharában.

Az első zápor, mely évezredek óta e tájt lehullott.

És aztán szakadt az egyszer megindult eső hetekig a pusztában. Mikor megállt s újra kisütött a nap, szép zöld volt minden. Honnan támadt a zöld? Ki tudja azt? A föld vagy tele van alvó növénymaggal, vagy teremtő erővel bír; a megöntözött puszta kizöldül, ha senki sem vetette is be.

A Samum arra ébredt fel, hogy álmában megkeresztelték, s lett belőle áldásthozó Musson.

Aztán meg is maradt annak. A földtani átváltozás átváltoztatja magát az éghajlatot s a földön termő fű egyetért és összebeszél az égen járó széllel.

AZ EMBEREVŐK.

A huszadik század szégyenére még mindig lakják emberevők a földet.

Becsületes, jámbor életü emberek. Jó családapák, gyöngéd szeretők, istenfélő népek, jó vendéglátók, hanem azért az emberhúst megeszik.

Nem azért, mintha rá volnának szorulva. Szigeteik a Csendes-tenger közepett meg vannak ajándékozva a természettől minden jóval, mély gazdag televény földüket erdőszámra borítja a kenyérfa, mely kész czipóit árulja – ingyen. Kókuszligetek szegélyezik a partokat; kevés mívelés mellett gazdag aratást és minden évben biztosat ad tengerijük, a burgonya, yamsgyökér, batata vadon terem, csak fel kell ásni; czukornádjuk nedve, masawéjuk festéke, yagonájuk füszere még kiviteli kereskedést is biztosít számukra; juh, bivaly, sertés úgy szaporodik náluk, hogy a cserekereskedésnél aprópénz gyanánt használják, és azért mégis emberhúst esznek.

Ez náluk ünnepély, ez a díszlakoma.

A hogy nálunk szokás egy hajó vizrebocsátásakor fényes banquettet rendezni, úgy náluk is minden «canoe»-szalasztás a vízre össze van kötve fényes emberlakomával.

Tizenöt darab a rendes szám. Ennyit vágnak le egy rendes lakomához. Kétszer annyi, mikor ünnepnapokon a «Kolán» istennek áldoznak. A Kolán isten valódi inyencz, neki csak a vére és a szíve kell az áldozatnak. A többit papjainak hagyja.

A készlethez igen könnyen jutnak. Kétszázhuszonöt szigetből áll az a világ, a melyből a kannibal-faj száztízen lakik. Ennek a száztíz szigetnek mind külön istene van, a ki mind emberszívekre éhezik. Annálfogva minden sziget folytonos hadjáratot folytat egymással s hordja egymásnak a lakóit a maga istenei számára.

Ez az ő dicsőségük, ez az ő büszkeségük, ez az ő dogmájuk.

A «Kolán»-nak van egy áldozó temploma, egy agyagból épített gömbölyű lak, hegyes tetővel. Ennek legfőbb pompája az, hogy körül van tűzködve lándzsákkal s a lándzsák hegyein a tiszteletére megáldozott emberek koponyái.

A főnökök, a kaczikák házai előtt, a palánk karóiról fehérlenek le ily diadaljelek. A hány embert a főnök lakomán elköltött, annyi koponya a kerítésén sorban, s az olyan rá nézve, mint a nemesi családfa, minden ágon egy fej.

Egy angol utazó talált olyan főnökre, a ki kilenczszáz (!) embert evett meg.

Hogy az emberevésben ők dicsőséget találnak, annak bizonysága az, hogy az asszonyoknak nem adnak belőle. E szörnylakomákban asszony nem részesül.

Tudniillik mint vendég.

Ellenben nagy előnye van az asszonynak, és különösen a fiatal leányfélének e lakomákon – mint csemegének.

A hogy a nagy Ramazan és Bayram ünnepeken szoktak a muzulmánok Padisahjaiknak fiatal szűzeket ajándékozni, úgy ajándékoznak a Fidzsi insulánok is Kaczikáiknak ifju hajadonokat; csak hogy elébb beteszik azokat a kemenczébe; azután behintik sennalevél füszeres porával; s úgy adják fel neki – egy tálban.

A művelt emberiség régóta fáradt és kifáradt már a munkában, hogy e szégyenfoltot letörülje az Isten képmásáról.

Hasztalan volt minden erőködés.

Kegyes missionariusok megkisérték a Papuafajt a keresztyén hitre áttéríteni. Az Európából, Amerikából kiűzött jezsuiták, s mindenféle szerzetesek az önfeláldozással járó küldetésben keresték életük czélját, s áldott és dicső volt a mű, melyhez fogtak; sikere is volt. Százezerre ment a megtértek száma, kik az emberevésről lemondtak. Hanem ez csak egy oáz volt a sivatagban. A többség megette a neophitákat missionariusaikkal egyben.

A praktikusabb angolok aztán másként kezdének hozzá. Ügynökségeket állítottak fel a polynesiai szigetek mindegyikén, s azok által szép szövetek, üveg-ékszerek árán összevásároltaták az áldozatokat, a kik a Kolánnak levágatásra voltak kipéczézve.

A szigetek falvaiban egész ketreczek álltak, mikben a foglyul elhurczoltakat a kannibálok kenyérgyümölcscsel hizlalák, hogy a lakomára jó ízletesek legyenek. Onnan szoktak belőlük válogatni.

De mit használt az «államszövetség»-nek egyszerre minden ketrecz emberi hízóit megvásárolni; a helyzet csak rosszabbult vele; mert a Kannibálok rögtön gondoskodtak róla, hogy újra megtöltsék a ketreczeket a szomszéd szigetekről, s minthogy ez nem ment vérontás nélkül, tehát csak a háborúskodás szaporodott vele, úgy, hogy ha ezt az áldozatmegváltási rendszert folytatják, negyedszázad alatt a szigetlakosság ki fogja egymást irtani, csupa inyenczségből, mint a hogy kiirtották Európából a nyúlakat.

Tatrangi Dávid ekkor hatvanéves férfi volt s az utolsó öt évre megválasztott elnöke az «államszövetség»-nek.

Az ő terve ez volt:

Minden népet a saját észjárása után lehet csak meggyőzni. Hiszen Európa legmíveltebb nemzetei harmincz esztendeig el tudtak verekedni kannibáli módon a miatt, hogy egyik ember nem akarta a másik észjárását felvenni. Pedig itt a Jézus Krisztusról volt szó: a ki az isteni lények legkegyelmesebbike, s ugyan megbocsátja mindenkinek azt, hogy mit hisz felőle? Hogy kivánjuk hát, hogy a Pápua, a ki nem ruháját, hanem a bőrét hímezteti ki tűvel, okosabb legyen, mint mi, a midőn a Kolán istenről van szó, a kinek széles szája van, abban négy agyara, kimeredt szemei, bozontos sörénye a feje körül?

Dávid egyszer ezt az izenetet körözteté a száztíz sziget lakói között:

«Azt izeni nektek Kolán, hogy már jól lakott s nem ehetnék. Hagyjatok fel az emberevéssel. Ha nem engedelmeskedtek neki, ő maga fog eljönni: nem az a fából faragott Kolán, a kit a papotok csinált, hanem az igazi Kolán, a hogy él és uralkodik, s az büntetésből titeket magatokat esz meg.»

A mi derék jezsuitáink hatalmasan értettek e «nuntium» kihirdetéséhez.

Hanem a kannibálok papjai természetesen hogy tiltakoztak e mennybéli nyilatkozat ellen. Azt mondták, hogy hamis próféczia az! jobban ismerik ők Kolánt; rajtuk kívül senki sem tud azzal beszélni, annak külön nyelve van.

S csak azért is, hogy megmutassák, miszerint az igazi orthodox fogalom a Kolán istenségről az ő egyedül csalhatatlan dogmájuk: a Fidzsi szigeti papok a keresztyén missionariusok székhelyén Ubau főhelységben nagy áldozat-ünnepet rendeztek.

A Bure, a templom, e szent napra bevonatott fehér lepedővel, mely széles sátoralakban feszíttetett ki a templomtér előtt, beárnyékolva az oltár-követ, melyben az áldozat végbemenendett; előtte a Kolán bálvány: egy tuskóból faragott rettenetes szörny, megaranyozott agyarakkal, sárgára festett fejjel, két szeme két vérszinű lángopál.

Harmincz ifju hajadon volt az áldozó ünnepre kiszemelve.

A Bure háta mögött harmincz «szuva»: épen olyan alakú kemenczék, minő a templom maga, félkört alakító sorban; mind a harmincz kéménye füstölög: azokat előre fűtik már.

A sziget belsejében van fölállítva a Morái. Egy rettenetes épület, csupa embercsontokból összerakva, olyan emberekéből, kik a többieknek lakomául szolgáltak; közepett egy nagy torony, mely évről-évre magasabbra nő, körüle kisebb-nagyobb kupolák, egy-egy király győzelmének, vagy ünnepélyének emlékei. Legmagasabb közöttük Tumbua Nakaro király kupolája, ki egy vendégségen kétszáz kosár ignagyökeret, kétszáz tyúkot, kétszáz malaczot és kétszáz embert lakmároztatott fel hű alattvalóival. Ennél csak körületére nagyobb Bullandám király emléke, a Taferet sziget fölötti diadal megörökítésére. Ennek a szigetnek Mbau hősei az összes lakosságát megették három nap alatt. Emléke a csonttorony.

A Morái körül van véve egész csoportjával a rettenetes isteneknek; bálványok szarvakkal, vadkan-agyarakkal, meredő szemekkel, görbe karikalábakkal, pók-hasú, nagyfülü szörnyalakok: ezek is mind emberáldozatot követelnek, de már ezeknek csak a csontja jut; a legnagyobb közöttük a Zan-Hualu isten, a legsoványabb a Budan-Hi isten.

Mind a templom, mind a morai környéke «örökre tabu».

A tabu a kannibálok főpapja kezében rettenetes fegyver. Ez a kannibálok pápájának a bullája.

A főpap czíme «nambetti-levu»

A mire a nambetti levu kimondja e nehéz szót «tabu», ahhoz nem szabad hozzányulni, azt nem szabad meglátni, arra a helyre nem szabad rálépni, azt ha ennivaló, nem szabad megízlelni.

Örökre tabu minden idegenre nézve a templom és morái környéke. A repülőgépek által ugyan módjukban volna az idegeneknek bárhova a tabu daczára is leszállni; de ez ellen az a megtorlás a nembetti-levu részéről, hogy akkor tabu alá vetné az ő telepítvényük környékét is, és őket magukat, s azontúl senki sem érintkezhetnék, még csak nem is beszélhetne velük többé a bennszülöttek közül; mert a ki a tabut megtöri, azt megeszik.

Azután örökre tabu a nőkre nézve az emberhúsevés, a templom előtt megjelenés; örökre tabu a királyok és családtagjaik sérthetlen személye és a papság s azoknak hírnökei a «mata nivanuák».

Az ideiglenes tabu kihirdetése a nambetti-levu hatalmában áll.

Húsz éves koráig tabu minden férfira nézve az asszony. Tabu minden időben a más felesége. A ki ezt meg nem tartja, azt megeszik.

A pap egyúttal a bíró, a hóhér és a szakács.

Egyszer a nambetti-levu harmincz esztendeig tabu alatt tartá a férfiak szakállát, úgy, hogy az övükig nőtt már: nem volt szabad levágni. Másszor meg négy esztendeig tabu alatt tartott minden hús-ételt az asszonyokra nézve.

Mikor az áldozat kezdődik a Bure előtt, annak bevégeztéig tabu alatt van az egész sziget. Akkor nem szabad senkinek a lakhelyét elhagyni a nambettiken és a mata nivanuakon kívül, kik a szent mészárlást végrehajtják. Akkor nem szabad semmi hangnak hallatszani a szigetben, az áldozók rettenetes hymnuszán kívül; mely aztán messze elhangzik egész a tengerparti keresztyén telepekig. De még a kutyaugatásnak, disznóröfögésnek és kakaskukorításának sem szabad hangzani a tabu alatt; a miért a lakosok kutyáik és sertéseik orrára kéregtülköket kötnek s kakasaikat fazékak alá dugják; míg aztán a nagy dob szava jelenti, hogy vége a tabunak, az áldozat megtörtént, akkor ember és kutya nagy örömmel ront elő a következő lakomához.

A papok és kaczikák tökéletesen uralkodnak a nép fölött s e hatalmat a természet maga is segített megerősíteni. A Melanesia egész szigetvilágának minden lakója a néger szín változataiban osztozik az olajbarnától a kormos feketéig. Hanem a főnökök és főpapok csaknem fehérek. Ezeknek rangja apáról fiúra száll. E színváltozást talán a folytonos jóllét, s nagyobb szellemi tehetség fejti ki náluk. Azonkívül, a míg a papua faj-termete mind szikár, sovány, addig a fejedelmeknél és papoknál már látható a tekintélyes potroh: azok kövérek. A mbaui nambetti levu többre becsülhető három mázsánál.

Ez is fehér bőrűnek született már (a papuák úgy hívják a született aristocratiát, hogy «papa-langvisz») hanem ez nem látszik már rajta. Arcza, teste úgy tele van hímezve mindenféle színű ábrákkal, hogy a tetovirozás sujtásaitól a kelme alapszínét nem lehet kivenni. Fejét egész erdővé megnőtt kondorhaj diszesíti, megkenve illatos zsírral és behintve veres porral; beletűzködve legyező alakban sárga papagály-tollak: nyakát roppant disznóagyarakból fűzött láncz fonja körül, a vállán és derekán sokszorosan körültekergetett gyapot szövet, mely még húsz rőfnyire úszik utána a földön, karján czápahalfogakból készült karpereczek, átlyukasztott fülein egy-egy kés van dugva keresztül; úgy viseli az ölő eszközt ott, mint másutt mások a csizmaszár mellett.

Minden készen volt már az áldozathoz. Mély csend az egész szigeten. A papok és hóhér legényeik körülállták az oltárt, s rákezdték azt a borzalmas hymnust, melynek üvöltő hangjai az áldozatok halálsikoltásaival szoktak egy rettenetes hangversenybe vegyülni.

Ekkor megszólalt egy hang a tengerparti keresztyéntelep felől, mely egymaga túlordítá a szörnyhymnust. Hang, mely rémületet s boszúállást ordít, melynek hallatára minden állat bátorsága elvész, s az ember elfelejti, hogy ő a világ ura.

A papok s mészárlók torkában benneszakadt a hymnus hangja, mikor ezt hallották. A tabu meg van törve egy idegen hang által.

De nemcsak ordító hang: csörtető robaj is közelít; sürű bozóton, erdőn keresztül, út nélkül tör egyenesen a templom felé valami rém; a karcsú pálmacsemeték jobbra-balra hajladoznak előtte. Egyszerre előrohan a pagonyból.

Ő az!

Maga a Kolán isten, a hogy ki van faragva az oltár előtti bálványszobron. Iszonyú feje, lombos sörénye, széles szája, rettentő agyarakkal, villogó szemei. Ő az maga, az emberevő. Csakhogy ez eleven.

Ki hát ő?

Egy óriási hímoroszlán.

Hogy jött ide?

Az afrikai puszták megtelepítése, benépesítése után úgy találta Tatrangi Dávid, hogy az oroszlánok egészen fölöslegessé váltak a világon.

Mi szükségük van az állatoknak királyra?

Egy ilyen fenevad-királynak a civilistája nagyon magasra rúg.

Egy oroszlán naponkint annyi húst megeszik, a mennyi háromszáz embernek elég volna. Egyetlen oroszlánnak huszonöt négyszög mérföldnyi terület kell, hogy rajta megélhessen. S még az nem elég, hogy az ember elől a tápszert eleszi, őt magát is pusztítja. Éven át százezer ember esik áldozatul az oroszlánoknak csupán Afrikában s a mellett három millió embernek a tápszerét falják fel.

Le velük a trónról!

És az állatkirályokkal együtt azoknak egész adóbehajtó csordájával, hyenákkal, sakálokkal, párduczokkal, farkasokkal! Ki velük!

Az oroszlánnak robbanó golyót; – strychnint a kutyának!

Az apró dúvadat mérgezett csalétekkel ölték rakásra; az oroszlánt pedig kizavarták berkeiből az ijesztő repülő gépekkel, s robbanó üveg-golyókkal elkábíták. Az elkábultakból a legszebb példányokat az állatkertek, állatseregletek számára megtartogatták (darabja megért egy-két ezer forintot) a többit agyonverték; a meghagyottat kábult állapotában betették a vasketreczbe, tovaszállították; mire fölocsúdott, már fogoly volt; s azontúli tartási költségeit fizette a látnivágyó közönség.

Tatrangi Dávid egy ilyen elfogott oroszlánt ajándékozott a mbaui kannibálok szigetének.

És az egész melanesiai szigetcsoporton semmi dúvad nincsen. A természet, mikor lázálmában megalkotá a kannibálfajt, fölöslegesnek látta még egy másik fenevadat is teremteni mellé; elég dúvad ő maga magának. Talán épen azért vadászik egymásra.

Tatrangi Dávid helyrepótolá a természetnek ezt a mulasztását s adott a melanesi kannibálok minden szigetének egy-egy oroszlánt a javából.

A királyi fenevad vérszomjú ordítással rohant a Bure felé.

Négy nap óta nem kapott már enni. Mikor a missionarius-telepen ketrecze ajtaját felnyitották, rohant egyenesen a bálvány templomához. A vérszag vezette.

A mint az áldozó papi hentesek megpillanták e bömbölő szörnyeteget, mely magasra emelt farkával csapkodta oldalait, rémülten rohantak előle be a templomba.

A nambetti-levu három mázsás testével nem tudott szaladni, a hosszú keresztűl-kasul tekert szövet is gátlá térdeit a mozdulásban, az csak oda esett a Kolán bálvány ijesztő szobra elé, s mintha maga is hinné, hogy az segíthet rajta valamit, átkarolta a festett szörnyeteget.

Az oroszlán pedig inyencz. Európai vadászok ismerik azt a szokását, hogy hét ember közül ki tudja választani az egyetlen fehéret, s a hat feketét ott hagyja; a nambetti-levu kövérebb is volt a többinél. Egy óriási szökéssel keresztülveté magát a Bure kerítésén, s egyenesen a főpapra ugrott, iszonyú körmeit belevágva annak húsos vállába.

A nambetti-levu a kárhozatra menő rémordításával foná karjait a bálvány szobra körül, akkor aztán a fenevad irtózatos szájával átharapta a derekát s egyet rántott rajta, oly szilaj erővel, hogy a bálványszobor tőben kitörött s végig zuhant az oltárkövön, agyarait kitörve a sulyos eséstől.

És akkor a királyi vad, gyönyörű fejét fölemelve magasra, a derékban átharapott főpap három mázsányi alakját úgy tartá szájában, mint macska a patkányt, s pompás morgással állt ott nehány perczig a templomba elbújt népségre nézve felséges tekintetével.

Aztán megrázta a fogai közt tartott áldozatot, az utolsót vonaglott; akkor az oroszlán terhével együtt átugrott ismét a kerítésen, s elnyargalt az erdő felé.

A nambettik, a hentessegédek jajgatva futottak szét a templomból, rémülten hirdetve az előcsődülő népnek, hogy a Kolán isten, fenyegetése szerint, elevenen megjelent és a szófogadatlan főpapot magát ragadta el. Oda a nambetti-levu.

A megrémült nép azonnal az áldozat-ketreczeknek rohant s a leányokat kiszabadítá azokból.

A sziget népsége közt nagy forrongás támadt, nagy volt száma azoknak, kik a Kolán isten e félremagyarázhatatlan intését készek voltak megfogadni s az előrebocsátott parancsolatnak engedelmeskedni.

Az nap nem jött elő többet az oroszlán az erdőből. Hiszen elég is lehetett neki az az egy pap.

Másnap ismét hallották közeledő ordítását, s erre a rémült nép a missionarius telephez menekült, ösztönszerűleg sejtve, hogy ott védelmet talál az emberevő bálvány ellen.

A missio főnöke, egy angol presbyterianus pap, azt mondá az odamenekűlő népnek, hogy legyenek nyugodtan; a vérivó szörny nem fog bántani senkit, s megigérte, hogy beszélni fog vele s az ő még hatalmasabb Istenének hatalmával le fogja azt győzni.

Azzal kezébe vette két csövű fegyverét, mely robbanó ichorüveg golyóra volt töltve s elindult a patakhoz.

Tudta jól, hogy az oroszlán most szomjas lesz, vizet keres, s oda jön szomját oltani.

Az oroszlán nem soká váratott magára; odajött a forráshoz; ott azután a missionarius golyójának kábító mérgétől egyszerre összerogyott, mint a halott; dermedten terűlt el a vízparton.

A papuák, kik messziről lesték, fákra felmászva e veszélyes kaland kimenetelét, bámulva jöttek a missionárius elé s a lábait csókolták, hogy ily hatalmasan legyőzte a szörnyeteget, melynek iszonyú alakját nem győzték eléggé csodálni.