Part 21

Hanem Mazrur felfedezte a földalatti várost és volt bátorsága belemenni. A mint kitisztíttatá az üregeket, egész rablócsapatjának menedéket adtak azok. Ide halmozta össze a rablott kincseket Erdélyből, Moldvából. Üldözői gyakran a Sisija vidékéig sarkában voltak; ott azután egyszerre nyomát veszíték: a Sisija zuhataga alatti barlang száda megnyilt s ujra becsukódott, a zuhatag nem beszélt ki semmit. Néha ott robogtak el a feje fölött a megtorlásra kiindult ellenséges csapatok s azokra a kőhalmazokra leülve tanakodtak, ugyan hová lehetett előlük, a kit idáig kergettek?

Kegyetlenségeik híre még a nagy hadjárat izgalmain is keresztül hangzott. Rosszabbak voltak Batu khánnál. Előbb elpusztíták az ellenséget, azután elpusztíták a szővetségest.

Ámde ha tűz, vas utól nem érte őket: megtalálta őket is a leghatalmasabb ellenség: a víz.

Mikor Tatrangi elzáratta a Pruth torkolatát, a visszatorlott özön elárasztá nagy hamar a Sisija környékét is, s a mely barlang bejáratul szolgált a földalatti városba, ugyanazon át kiönté az áradat az odarejtőzött hadat. Oly rohamosan érkezett az, hogy az álmából ocsudó martalócz hadnak nem lehetett a barlang szádán keresztül, ár ellenében menekülni többé, kénytelenek voltak a földalatti termek szelelő kürtőin át felkapaszkodni s azokon a tövisbokorral benőtt kőhalmazokon keresztül törni maguknak utat a szabad levegőre.

A hová kijutottak, az most egy puszta sziget volt, körülvéve áradó vizzel.

Itt találták meg őket az otthoni légjárók, melyek folyton czirkáltak az áradat fölött, hogy a hol veszélyben levő embereket találnak, azokat megmentsék.

Mazrur hordája védtelenül volt ott, elázva, deczemberi fagytól megdermedve; ellenállásra képtelen. A rablóhad megadta magát.

S már akkor itélete is alá volt írva.

Az Otthon törvényszékei nem osztanak halált soha.

Minden embernek missiója van a földön: még a gyilkosnak is, a ki öl csak azért, hogy öljön. A társadalomnak csak az a feladata és szabadsága van tagjai irányában, hogy a melyik missióját rossz helyen teljesíti, annak a megillető helyet mutassa meg s vigye oda.

A kikben a gyilkolási ösztön oly nagyon kifejlett, azoknak a számára van egy igen jó hely. Afrika belsejében, Darfurországon túl az a birodalom, a mit Rungának neveznek.

Ezt a vidéket még nem lakja ember. Még annyira nincs idomulva ősvadonából, hogy a Kaffer, a boshjesman, a meztelen vadember megélhessen benne. Még ez a fenevadak országa. Birtokosai a bölénycsordák, a szarvorrúk, az elefántok, és az oroszlánok. Itt van őshazája az emberhez legközelebb álló lénynek, a majmok óriásának, a gorillának. A majmok birodalma ez. Száz meg száz népfaj, mely külön csapatban él: még nyelvkülönbség sem választja el őket, mert hisz szavuk nincsen, még is mindig veszekednek egymás között; a hány erdő, annyiféle majomnemzetség. Egy faj közülök már az emberi fajhoz közelit; testén nincs szőr, csak a fején, s lába van alsó kéz helyett; de még a hosszú majomfark az állatok osztályába sorozza. Beszéde sem emberi szó még, csak állati makogás. Ez a niam-niamok népe. Ravasz, prédaleső nép. Ez már parittyával is tud lőni, s bottal verekszik. Csakhogy hajigálni, bottal verekedni már az utáncs is tud, a gorilla meg épen tornamestere e tudománynak.

Ide ebbe az országba küldé az otthoni törvényszék Mazrur hadait.

A ki gyilkolni szeret csak azért, hogy gyilkoljon, itt talál ösztöne kielégítésére elég tért és emberi hivátást tölt be vele.

A letelepített csapatnak hagytak fegyvert, lőszert, a kezdethez elég eleséget, s aztán rájuk bízták, hogy csináljanak tetszésük szerinti államot.

A Rungából elszökni nem lehet. Birodalmai a sivatagoknak feküsznek, közötte és a tengerpart között köröskörül. A társadalom számüzötteinek itt kell megalkotni az új társadalmat s megvédeni azt ellenségeik, a fenevadak ellen.

S a gyilkosból lesz oroszlánölő; a haramia hőssé lesz a fenevadak között, ezer ember, ki átka volt a béke országainak, a civilisatiónak, áldása lesz egy vadon vidéknek, melyet lakható országgá alakít, s magvát képezheti egy hatalmas új nemzetnek.

A Runga birodalom ősfoglalói, mikor magukra maradtak a vadon közepett: első dolguk volt Mazrurt kikiáltani rungai császárnak.

Egy hónap mulva aztán fellázadtak ellene: nem türhették kegyetlenkedéseit; megrohanták álmában, elvették fegyvereit, letépték róla a ruháit s kikorbácsolták meztelenül a vadonba.

A bukott uralkodó egyedül kóborolt az ős bozóton keresztűl. Nem tudta, hová megy? Ádám volt a paradicsomban. Csakhogy a paradicsom fenevadai már ekkor haraptak. Az a szándéka volt, hogy északnak tartva, valahol Darfur egy faluját elérheti s onnan tovább menekülve, talán még visszatérhet Európába, s elrejtett kincseinek birtokában, még kezdhet valami újat.

Valaki megakadályozta ebben. Alkonyat táján, a mint egy roppant kókuszpálma erdőhöz ért, azt hitte, hogy ott étkezni fog; egyszerre roppant zsivaj támad előtte az erdő belsejében. Ezernyi majom nép, mindenféle fajból összevegyülten, a hogy csak ijedtében szokott összekeveredni, rohant a fák sudarain végig szökkellve előre s egymást törte marta.

Mitől futnak ezek oly rémülten?

Azután dölyfös ordítás hangzék a bozótból, s csörtetve rohant elő egy nőstény oroszlán négy felnőtt kölykével. Az oroszláncsapat rá sem ügyelt Mazrurra; futott ordítva odább; őket is a rémület hajtotta.

Ki az hát, a kitől még az oroszlán is megrémül?

Nem váratott magára. Két izmos szőrös kar kétfelé hajtá a sűrűn nőtt pálma sudarakat, mintha nádberek volna, s előlépett a minden fenevadak czárja: a gorilla.

Irtózatos alak! Hat láb magas, mikor egyenesen áll; széles vállakkal és izmos karokkal, minők az emberé; teste végig rőtbarna serteszőrrel fedve és állkapcsaiban oly hatalmas agyarak, minők a vadkané. Mellkasa széles, kidomborult; mind a négy kezén rettenetes körmök.

Épen az állatok királyával végzett most. Egyik kezében egy hím oroszlán kitépett farkát csóválja; azt már megölte s zászlóját elhozta diadaljelül.

E fenevaddal szemközt áll a másik: Mazrur. Ez is oly hatalmas állat. Egy élő Hercules-szobor mindenütt kidomborodó izmokkal, kegyetlen tekintettel, elkeseredett szívvel.

A mint a gorilla megpillantá azt a másik állatot, mely nem fut el előle, hanem szemközt megáll: elkezdett valami szakgatott ordítást hallatni, agyarait összecsattogtatva, s öklével ütve széles mellét, mint egy kihivó ember.

Mazrur pedig kaczagott. Ez is egy fenevad őshangja volt. Felébredt benne az erő állati büszkesége. Gyönyörrel érzé, hogy ő most is állat. Hatalmas állat.

– Ne ordíts nagyapó! Kiáltá Mazrur a gorillára. Jer közelebb. Az apámat már agyonütöttem; te vagy az ősapám: még téged is agyonütlek.

Aztán egymásra rohantak. A gorilla mint majom volt hatalmasabb állat, de Mazrur mint ember. Az tudott körmölni, harapni, emez öklözni. Az első rohamnál kiütötte a gorilla fél szemét.

S ott dulakodtak a pálmaligetben késő estig: a mennyire kettős ordításuk elhangzott az őserdőben, futott onnan ijedten majomhad, bölenycsorda, oroszlán csapat.

Éjjelre elcsendesült az ordítás.

Több hó mulva, mikor a rungai vadászok e kókusz erdőhöz véletlenül eltévedtek, találtak az agave bozót közepett két óriási csontvázat, miket a hangyák simára letisztítottak már: a két csontváz úgy össze volt fogózva karjaival, lábszáraival, hogy nem lehetett felismerni, melyik az ember, melyik a gorilla?

TE DEUM LAUDAMUS!

A polgárosult világ templomaiban zengett minden nép nyelvén a hálaadó ének. Varsóban a «bozse cos polszke», Pétervárott a «Bozse csarja chrani», Berlinben «Heil dir!» Londonban «God save the King!» Budapesten az «Isten tartsd meg», Bécsben a «Gott erhalte», Otthonban az «Isten áldd meg a magyart».

A béke megörökült.

Te Deum laudamus!

* * *

Hermione Peleia királynő egy napon meglátogatá a királylyal és trónörökössel az Otthon államot. Sokkal tartozott neki. Legbecsesebb ajándék volt a kintsői egy millió ős magyar nép, mely Magyarország tenger alól menekült vidékét ismét paradicsommá alakítá át (a kigyó nélkül). Ezt meg kellett köszönni.

A királynő köszönete ez volt Rozálihoz.

«Fiam tíz éves most. Eddig megtanították, hogyan kell királynak lenni. Most itt hagyom őt nálad, míg megtanulja, hogyan kell polgárnak lenni? – –»

A MÁSODIK MILLENIUM VÉGE.

A 2000-dik év közelít, csak az utolsó tized van még hátra.

Egy negyed század telt le úgy, hogy háború nem volt a nemzetek között.

A strategia minden tudománya az elavult tanok könyvtárába van betéve. A huszonötéves ifjak mosolyogva nézik végig a «régiségek és furcsaságok» muzeumaiba lerakott emberölő gépeket, miknek egykori rendeltetését a félkezű hadastyán magyarázza nekik, boszankodva nagyon, hogy az ifjak a nagy vérontó csaták leirásain nem lelkesülnek többé.

Az egész világ nevetségesnek találja már, hogy egy időben minden férfi, a tizennyolcz évestől a hatvan esztendősig, puskát, kardot forgatott; hogy a tanár egyik nap töltötte a tudományt a tanítványa nehéz fejébe, másik nap pedig a tanítvány (a káplár) állította glédába a tanárát (a közlegényt) s abriktolta: «szénás lábad, szalmás lábad!» Hogy urfiaknak és parasztlegénynek minden esztendőben egyszer le kellett vetkőzni bőrükig egy katonatiszt, meg egy szolgabiró előtt, aztán egy feltsernek megmutogatni kezeiket, lábaikat, ha épek-e még? s az volt a szerencsésebb, a ki beteg lehetett. Hogy egy parancsszóra egyszerre minden embernek abba kellett hagyni a munkáját, gyárát, műhelyt, irodát bezárni, az egész ruhatárát a hátára pakolni, az ebédjet az oldalára kötni, a töltényeit a gyomrára akasztani; egy fegyvert a vállára kapni, másikkal a térdét veretni, egy vas lábast a fejébe nyomni, s aztán dobszóra ezered magával taktusra lépve megindulni, reggeltől délig hegynek fölfelé menni, déltől estig ugyanazon az úton visszajönni; jobbra nézni, balra nézni, sarkon fordulni, fél lábat a levegőbe emelve megállni, hidegben dideregni, melegben izzadni, s aztán az ispitálban jelentkezni. Hogy voltak szánalomra méltó martyrjai a társadalomnak, a kik arra voltak kárhoztatva, hogy egész nap állig begombolkozva az egyenruhában, karddal az oldalukon járjanak keljenek; semmi munka utján kenyerüket ne kereshessék; meg ne házasodhassanak, (a nélkül, hogy papok volnának); hanem ostoba ficzkókat lépni és állni tanitsanak (a nélkül, hogy tanárok volnának); harczot, báborut játszanak (a nélkül, hogy színészek volnának); sehol otthon ne legyenek (a nélkül, hogy számüzöttek volnának), hanem gavallérok legyenek – hatvan forint havidíjjal; a miből tizet lehúznak nekik ezredzenekarra. Hogy mindezek, a nélkül, hogy tudnák miért: egyszer-másszor csak felkerekednek, az országnak az egyik végétől a másikra átmasiroznak; ott megint ujra ismerkednek. Hogy mind ezeknek a mozgásban tartása végett minden évben három hónapig budgetvitát tartanak az ország bölcsei: ott addig törülnek a százötven millió hadiköltségből, míg százhetven millió lesz belőle; hogy ennek a behajtása végett minden évben kihuzzák az adófizető feje alól a vánkost, elkobozzák a tehenét, lovát, s a katonának elvitt fia otthon maradt csizmáit. S hogy aztán mind ezek a százezer meg százezer lelkes teremtései az Istennek, egy marhának született s véletlenül külügyminiszterré lett szörnyeteg szeszélye szerint, volt idő, midőn tömegestül neki indíttattak egy másik ország százezreinek, aztán azokkal a nagy emberarató gépekkel egyik is kaszálta, a másik is a szemközt álló népet, s azé lett az igazság, a ki a legtöbbet lekaszált; s a lelkes teremtések maguk is olyan bolondok voltak, hogy egymást halomra szúrták, lötték, csak azért, mert az egyiknek vörös nadrágja volt, a másiknak meg kék. Ez bizony mind nevetni való volt. Kivéve azt az egy esetet, a mikor a lelkes teremtések eldobták a csatatéren a puskát s a hányan voltak, annyian haza is szaladtak; ez már aztán komoly dolog volt. Valamint az is a szomorú esetek közé tartozott már, mikor egy-egy nagyhatalmasság ezredei csupa «passevolant»-okból álltak, «vak katonákból,» a kik a szemléken jelen vannak, de mikor szükség van rájuk, akkor sehol sincsenek. És a tizenkét general commandó.

1999-ben már ezekről csak a tréfás adoma-gyüjtemény emlékezik.

Azt pedig, hogy valaha az emberek egymást nemzetiség, nyelvkülömbség miatt gyülőlték, hogy egymással a lexicon és grammatica miatt háborút viseltek, ép olyan álomnak tartja most már minden ember, mint a középkori vallásháborút; hasztalan ujra elaludni, azt az álmot nem álmodja vissza senki többé. A gyors közlekedés, a kereskedelmi összeköttetések úgy amalgamázták az emberiséget, hogy a térképre festett határok nem határai többé a jó barátságnak, minden nemzet minden országban keresi érdekeit, kénytelen meghonosulni ott, a hol azt megtalálta, s mindegyiknek okosabb dolga van, mint hogy a másikat fenyegesse. Iparkodik tanulni egymástól, keres helyet a fölösleges pénzének, vagy pénzt az új vállalatainak; minden nép hitelezője is, adósa is a másiknak: pere van egymással elég; de az is összekötő kapocs; hanem háborúja nincsen; mert az «nem üzlet».

Hanem van a helyett egy sokkal nagyobb feladata az összes művelt világnak. És ennek létrehozására csakugyan minden nemzet egyetértő közreműködése szükséges.

A háború nem volt az utolsó öldöklő angyal a földön. Még ezt nem volt elég a Horeb hegy sziklái alá eltemetni a hatalmas Mihály arkangyalnak: itt maradt két hatalmas társa: «a dögvész és az éhség.»

E két pusztító dæmonnal megvívni a harczot: ez a nagyobbik küzdelem!

A világrészeket végigpusztító dögvészek nemeiről rég megállapodott nézeteik voltak az orvostan kitünő vezérszellemeinek. A kholera bölcsője a Ganges és Indus mocsárlankasága, az Amerikában duló sárgaláz sárkányfészke, a La Plata, Orinoco, Amazon és Szent-Lőrincz óriás folyamok végtelen ingovány-vidéke. E két rém maga minden évben megjelen a maga dézsmájáért s elviszi az emberiség egy tizedét. Harmadik a keleti dögvész. Ez Ázsia és Afrika hőségaszalta pusztáiban növekszik nagyra. Az influenzát, a mellbajok csiráját az orosz sivatagok eresztik Európára. Az egész civilizált világ előtt egy óriási feladat állt: megváltoztatni égaljat és időjárást az egész földön.

Minden művelt nép egyetértésével hozzá fogtak már az örök béke megkötése esztendejében az óriás világfolyamok szabályozásához, a keletindiai és délamerikai mocsárvidékek kiszárításához.

A technikai vállalat súlyát növelte a küzdelem, melyet az európai civilisatiónak Délamerikában az ősvadon barbár népfajaival, Keletindiában pedig egy ellenkező, észellenes civilisatióval kellett megharczolniok: és e harczban kimélni az ellenség életét, mint a kinek két kezére szüksége van a nagy munkához.

Nem a mérnökök, nem az építészek munkája volt itt nehezebb mint a missionariusoké; a míg ezek a vad buccaniért, a rézszínü indiánt rávették, hogy hagyja el a bölénykergetést, ne szedje le ellenségei fejéről a skalpot, hanem menjen segíteni jó pénzért, szép kelmékért, édes italért, jó kenyérért a vízszabályozáshoz munkásnak; s a míg a vakbuzgó kasztok népéből kiirták szép szóval, hittérítéssel, felvilágosítással a vallásos előitéletet, mely a keletindiai alsóbb osztályok halattjait a Gangesbe és Indusba vettetni parancsolja, s ezzel táplálja a mocsárvidék miasmáit.

S mindez óriási nagy vállalatok, a népóriások vállvetett közremunkálása mellett befejezésükhöz közelítettek már a második millenium vége felé.

Azonkívül szinte minden nemzet közreműködésével haladt előre a föld újra befásítása; a pálmaerdőtől kezdve a fenyőig minden sivatag új tenyészetet kapott. A kétezredik évre egy nagy igazi jubileum várt: a milliomodik egy millió fának elültetése a földön. Egy billió fát ültettek huszonöt év alatt! ötszázezer négyszög mértföldnyi sivatag pusztákon.

A kenyérkereset megkönnyebbítése, az állandó katonáskodás megszüntetése, a papi nőtlenség eltörlése, a házasság-kötés és felbontás polgári ügyvitele új nyugodtabb rendet hozott be a társas életbe, a családi viszonyokba, s ez átalakulás egész legióját a betegségeknek söpörte ki a civilizált világból, mik eddig orvosoknak és kuruzslószereknek annyi hírt szereztek. Ekkor aztán az újszülötteknek sem halt el kétharmada az első három évben.

Hanem ennek a nagy egészségnek azután az lett a következése, hogy az emberiség erősen elkezdett szaporodni.

Egy német tudós kiszámította, hogy ha száz esztendeig nem lenne se háboru, se döghalál a világon, annyira felszaporodnék az emberiség, hogy nem találna többé ennivalót. Tehát szükséges ez a pusztító két angyal, hogy helyet csináljon közöttünk, különben egymást eszszük meg.

Minden theoria helyett csak Chinára mutatunk e fenyegetés ellenében. Annak területe is, lakossága is több, mint egész Európáé. Egy ország, egy uralkodó alatt, mely századokig nem visel külháborut, s ha belháboruja van, az oly csekélység rá nézve, hogy nem is fáj neki, csak viszket. És íme ez a háromszáz milliónyi nép ezer meg ezer év óta megél az alatta levő földön, s még mindig nem eszik emberhúst.

És mily roppant üres területek vannak még a földtekén, a miktől még soha se kért ember kenyeret! Gazdag, őserőben levő rónák; egész birodalmak, hol egy vármegye területén egy család alig tud élni most, holott ha százezeren laknának rajta, dúskálkodnának minden jóban.

És aztán más országrészek, mik hajdan paradicsomok voltak, s lehetnek még egyszer azok.

Uraim! Műítészek! Államférfiak! Akadémikusok! Nevessetek ki. De én kimondom, hogy az a korszak, melynek nem lesz «világtörténete», sokkal fényesebb korszaka lesz a világtörténetnek, mint az, mely diadalmas harczokkal van tele.

A világtörténet, melynek szakaszait háboruk képezik: tudott más arczot adni a földnek. Kopárrá tudta azt tenni. Ninive, Palmyra, Babylon, Trója, Jeruzsálem, Carthago, nemcsak népeiket temeték el romjai alá, hanem vidékük növényzetét is. Az ősparadicsom, a tejjel-mézzel folyó Kanahán, az emberiség bölcsője, Ázsia tárháza átalakult a hódítók nyomdokain homokpusztává; a paloták és a pálmák együtt vesztek el, s a sárgunyhó és a bógáncs együtt nőttek ki helyükbe. Még a kis Izlandnak is jutott egy darab a világtörténetből. Egykor fenyőerdők koszoruzták hegyeit, s völgyeiben gabonát termesztettek; a mint a normannok vaskeze leigázta, elpusztultak ez erdők, nem termett több gabona rajta; most már csak cserjét nevel és burgonyát. A túlsó félteke is beszél az emberi átalakításról a földnek. Az inkák palotáit, az aztek kultura földét benőtte az őserdő. Az óvilág országainak temetője a homokpuszta, az újvilágé az erdő.

Nem elég nagy feladat lesz-e egy újabb ezredév számára feltörni e temetőket s újra élő világot alkotni belőlük? Erre áldozni észt, verítéket, pénzt, – egyesült erővel.

Ez nem egy negyedszázad munkája lesz. A lefolyt huszonöt év csak kezdetnek volt jó.

Az átalakítás munkája lassu a földnél s vele egy lépést tart az átalakítandó népeké. Együtt megy végbe mind a kettő.

Elébb az emberi tökély legmagasabb fokán álló nemzetek, az iparüzés, gépészet, gyárak művelt népe tanítja meg a hozzá legközelebb eső népet, a földmívelőt, hogyan kell a puszta tenyeréből aranyat termeszteni? Azután a földmívelő nép talál maga alatt állót, a pásztornépet, a baromőrizőt, azt oktatja bele lassan a földmívelésbe. A pásztornép szelidebb foglalkozását terjeszti a vadászatból élő fajok közt, s még a bölénykergető indiánnak is akad tanítványa; még kilencz millióra megy az emberevő népek száma s azokra nézve is egy lépcső az emberi nagyság magasához, ha megtanítja őket valaki, hogy embertárs helyett a vadakat űzze.

S a sivatagok feltámasztása is ily egymásutáni munka. A lecsapolt Orinoco-mocsár földére rögtön czukorgyárt, gyapotszövőgyárt lehet építeni; ott a czukornád s gyapot rögtön honára talál. Az Amur-melléki, a délszibériai puszta lomha folyamait csak átszelésekkel gyorsabb folyásra kell hozni, s iszapfedte vidékeiknek rögtön neki feszíthetik az ekét, s hol a mult század legnagyobb természettudósa Humboldt embermagasnyi fűtengert látott maga előtt, bokornyi virágligetekkel, ott épen olyan magasan fog nőni a kalászos kenyér-növény, s hét lábnyi magas liget lesz a tengeri búza.

Hanem, a hol a homok az úr, a nagy afrikai sivatagokon, ott már meg van nehezítve az emberi munka, s csak a vaskitartás az, mely legyőzi a nehézségét. E halott-birodalmat darabról-darabra kell visszafoglalni a fogva tartó dæmontól, a Chamsintól: az öldöklő s eltemető forró széltől. Hogyan kezdenek hozzá?

Legelső kisérlet volt a francziák módszere a sivatag telekesítésére az artézi kutakkal. Több ezer artézi kutat furattak rendszeres sorozatban s míg azoknak környéke apró oázokat képezett a pusztában, összefolyó vizeik lassankint egy folyammá szürődtek össze, mely végigkigyózva a homokbuczkák között, a tengerig elszivárgott. De «quid hoc ad tantam sitim?» Egy jó napja a Samumnak képes volt betemetni az egész folyammedret sivó homokkal, s az új oázok pálma-ültetvényeit tönkre tenni.

Ekkor az Otthon állama főnökének támadt egy merész gondolatja: az Atlast keresztültöretni.

Már a mult század természetbuvárainak volt tudomásuk arról, hogy az oczeán vizeit egy folytonos forgó tartja szakadatlan körforgásban, mely Délamerika kókuszpálmáit felhordja Izlandig, s a norvég partokig. Ez erőszakos áramlatát a tengernek már a legrégibb hajósok ismerték s köztudomásu volt a tengerészek előtt, hogy e tenger-roham leginkább az Atlashegy előfokának szegül, Agadiron felül s a belejutott hajót feltarthatlanul a part szikláihoz veri.

Ez a mozgása a nagy oczeánnak túlmegy a hydrostatika szabályain, a meteorologia indokain; a tenger önéletének tanujele ez.

A földátalakítók e tapasztalatukra alapíták új kisérletüket. Az újabb találmányok szerinti furóeszközök segélyével két év alatt sikerült nekik az Atlashegyen keresztül a tengerszin alatt ötszáz méternyi mélységben egy húsz mértföldnyi alagutat törni keresztül, mely a Parudanti bazalt-hegylánczon innen szádalt ki.

Mikor aztán a világ legnagyobb alagutja készen volt, felnyiták a belévezető zsilipeket a tenger alatt, s arra a húsz mértföldnyi távolban megnyilt alagut-szádából egy új folyam tört elő. Egy megfordított folyam, mely nem a szárazföldről folyik a tengerbe, hanem a tengerből a szárazföldre. E vízóriás medret tört magának délkelet felé a sivó homokpusztán keresztül, s aztán nagyhamar betölté egy új tengerrel az Atlas és a Vadi Draa-hegyláncz közötti térséget. Ez is előre volt látva. Hatalmas robbantó szerekkel mély vágányt törtek előtte a Vadi Draa hegyein keresztül, s akkor aztán rohant az ár a Saharának, három-négyfelé elváló s megint összetalálkozó ágakban, mik szigeteket, országokat kerítettek ki a homok-sivatagból, s a mit így kiszakítottak abból, az már elfoglalt föld volt. Az új folyammal már hasztalan küzdött a Samum, a Chamzin. Annak kiapadhatlan forrása van: az oczeán maga.

Nagy tavak, apró tengerek támadtak az előrehaladó folyam nyomában, mely korlátlanul kalandozott végig a pusztán, keresve a kijárást anyjához az oczeánhoz, a földrész más oldalán, s a mint nem törhetett ki többé sehol, haragjában egy új tengert támasztva Afrika közepében, a Tuareg földön, nagyságára és szigetbőségére nézve a görög Archipelagushoz hasonlót.

Ez emberkéz alkotta folyam és tenger aztán megváltoztatá egész Afrika égalji és időjárási viszonyait.

Tíz év alatt az Atlashegyen keresztültörő tengeráramlat egy oly hosszu közbeeső tengert képezett Afrika belsejében, a minőt a Veres-tenger: elfoglalva a Timbuktutól El Djinég terjedő medenczét, a Wargla-sivatagot, mely maga hatezer négyszög-mértföldre terjed, s onnan több száz mértföldnyi hosszuságban végigfutott a lybiai homoksivatagon keresztül, felkeresve elhagyott rokonait, a tavakat a pusztában, mik sóval, szikkel, ammonsóval vannak terhelve. Tengerfenék volt maga az egész puszta hajdan, savakkal hintve most is: tavai, kutjai mind keserüek, ihatatlanok. Most újra visszafoglalta helyét az æonokkal ezelőtt ott járt tenger s két részre osztotta Afrikát Sidi Beshantól a Hogari fensíkig.