Part 20

A dæmonok még egyszer lehajigáltattak az égből. Mind a tízen bénultan hullottak alá a tenger színére.

Alexandra szivében a rémületet, a boszút, a szégyent felülmulta a bámulat. Ez ember itt minő hatalmas!

Miben áll hatalmad fölöttem? ember! kérdezé Dávidtól.

Dávid felelt neki:

– Ez a Kin-Tseu titka…

Alexandra összeborzadt e szónál. Ez tudtára adá, hogy az, a ki feje fölött az erős boszúálló, a kin-tseui mesékről nem feledkezett el.

– Mit akarsz velem tenni? kérdezé Dávidtól. Egy égő vulkánba hajitasz-e alá? Fenevadaknak dobsz-e martalékul? Föld alá zársz-e örök sötétségbe?

Dávid felelt neki:

– Némber! Se meg nem öllek; se nem kinozlak. Tultsa mellett a szigeten van egy nemzetközi kórház, az összes nagyhatalmak oltalma alatt. E kórházba hordják a háború sebesülteit minden részről. Odaviszlek. Te kitünő orvosnő vagy, hires műtő. Ott fogod ápolni a sebesülteket, kik miattad véreznek.

– Hahahá! rikácsolt föl dæmoni gúnykaczajjal ez asszony. Veszsz meg átkozott irgalmaddal! Tudd meg, hogy én parancsot adtam Mazrurnak, hogy a tulcsai közös kórházat gyujtsa fel, s pörkölje alá mindkettőnk nyomorékait. Azokat te nem gyógyíttatod meg én velem.

Azzal hirtelen felszakítá a hajó oldalajtaját s leveté magát a húszezer lábnyi magasból.

A fényes alak, a ragyogó diadémmal fején repült az égből alá. A két légjáró táborból látták az esést és nézhették perczekig, míg az égi magasból alá hullt, koronás fejével előre.

Elnyelte a tenger.

A hajó ajtaja nyitva maradt utána.

Severus szólt Dávidhoz:

– És velem mit fogsz tenni?

– Megmondám rég. Tudod azt. Betöltöd küldetésedet. Elviszlek Afrikába, vagyonoddal együtt. Ott fogsz országot alkotni fajodból, melyet rabszolgaságból kiváltasz, s meghonosítod népednél a czivilizátiót. A Saharát zölddé teszed és városokat építesz rá.

Severus – becsukta a hajó ajtaját s lefeküdt arczra Dávid előtt. Megadta magát.

A két légjáró-tábor két félköre egész körré alakult már: egy fél óra mulva vége volt az ütközetnek. A mint a félkörök két végén a találkozás megmutatta, hogy az Otthon légjárói ellenfeleik megbénítására rögtön ható eszközzel birnak, az unalashkai légjárók zöme nem várta be a találkozást amazok zömével; hanem megfordult és repülni kezdett egész tömegestül vissza kelet felé. Gyorsabb röpte biztosítá menekülhetését.

Hanem míg a Kiszil Kum pusztája fölött végig haladt, egyszerre szemközt látta jönni a Bolor Dagh hegyek felől a kin-tseui légjáró-rajt. Most azután két tűz közé szorítva, nem menekülhetett semerre.

Még megkisérlette fölfelé kimenekülni, mindkét ellenfelét a magasba repüléssel haladva meg. De a számítás egyben megcsalta természettudósait. A száraz puszta fölött az ő erősebb gépeik nem bírtak annyi villanyosságot kifejteni, mint ellenfeleik a hegyvidék fölött. Fölfelé sem volt menekülés.

Még megkisérték egy tömegben áttörni a szemközt jövő ellenfélen, hanem e kisérlet saját soraikban oly általános zavart idézett elő, mely perczek mulva pokol-ijedelemmé fajult el; az összes hajóraj minden egyes gépésze igyekezett a biztos földre leszállni.

Ott azután megadta magát az egész fényes légjáró raj győztes ellenfelének. Néhány száz hiányzott belőle; a mik bénultan hullottak alá az égből. A többi jó zsákmány volt.

EGY SEPRÜVONÁS.

Alexandra elvesztével, az unalashkai légjárók elfogatásával még nem volt vége a fenyegető hadjáratnak.

Hátra volt még Schertsinszkói félmilliónyi hadserege az Al-Dunánál és Mazrur hordái.

Az orosz hadsereg el volt látva ruganyüveg pánczéllal és sisakkal, mely egészen megvédte az ellenfél szétrobbanó üveggolyóinak veszedelmes szilánkjaitól. Az ő puskagolyóik pedig aczélburkolattal ellátott ólomból voltak, nyolcz latos kaliberre, és a végeiken egy gyémánt hegygyel. Minden puskagolyó három rubelbe került. Nem is kapott belőle egy katona többet tíz darabnál; hanem az elég is volt neki. Az ilyen golyónak a hatása irtózatos. Száz lépésnyiről átüti az a pánczélt, akármi anyagból legyen is az, s két egymás mögött álló emberen képes keresztül hatolni.

E találmány ismét megszünteté a legutóbbi hadászat egész rendszerét. A csatárlánczra feloszlott előrehaladás képtelenséggé lett. A messziről lövöldözés megszünt, ismét visszatért a roham-rendszer (Stoszsystem). Erős hadoszlopokban nyomult az ellenség előre, s csak a biztos közelből lőtt egyszer s akkor szuronynyal ostromolt.

Nagyon elősegíté e rendszer sikeres alkalmazását az aldunai vidéken állandó téli köd. Az orosz hadosztályoknak lehetett a köd oltalma alatt látatlanul előre nyomulni, s ellenségeik ágyuinak hordtávolán belül felállítani ostrom-ütegeiket.

Otthon városa a szárazról egészen körül volt már zárolva.

A fővezérek egyezménye szerint az otthoni hadseregnek, mely különben is felényi volt számra mint az orosz, csupán a védelemre kellett szorítkoznia, míg Tatrangi Dávid a légjárók ütközetét el nem dönti. E látszólagos visszavonulás alatt Schertsinszkói az egész Otthon körül felállíttatá réstörőit, s deczember 20-án már annyira haladt, hogy kedve támadt felszólítani Dárdayt, Otthon városának feladására, melynek minden védműve azokból a tömör négy öles magas Izenard sánczokból állt, a mik köröskörül a Duna áradása ellen voltak felépítve.

Ezen a napon égeté fel Mazrur a tulcsaszigeti nemzetközi kórházat is, az Otthon városiak a ködön keresztül vereslő fényből láthatták a barbar rombolást a hexagon kupolájából.

Schertsinszkoi dühös volt Mazrurnak e tetteért, főbe akarta őt lövetni; hanem Mazrur egész vakmerőségével piráta lelkének állt szembe a fővezérrel, s igazolta magát Alexandra czárnő parancsával.

Alexandra parancsa igen világosan hangzott. Ha az Otthoni hadsereg deczember 20-dikáig nem bocsátkozik harczba, akkor fel kell gyujtani a Tultsaszigeti közös kórházat; erre a szörny-tettre majd dühre gerjed az Otthoni tábor; nem tűri a nemzetközi szerződés megsértését, kirohan sánczai közül és aztán tönkreveretik. Hát kivánhat-e magának többet, mint hogy gyémánttal lövöldözzék agyon?

Ugyanezen a napon hitte Alexandra Dávid légjáró hadát az ütközetben elfoghatni.

Schertsinszkoi ekkor azt parancsolá Mazrurnak, hogy maradjon az ő táborától távol, a mire ez aztán az orosz sereg háta mögött folytatta rabló hadjáratát a dunapartvidéki román falvak ellen, a miknek lakossága, folytonos érintkezésben lévén az Otthoni néppel, s annak kereskedelme által gazdagodván, nem ok nélkül volt gyanusítható a magyarok iránti rokonszenvéről. Mazrur azt mondá, hogy a «renegátokat» még kegyetlenebbül kell büntetni! S az természetes, hogy minden ember renegát, a ki a magyarral rokonszenvez, a ki vele kereskedést folytat, tőle vesz, neki elád, a nyelvéből három szót megtanul. Ez olyan bűn, mintha valaki megtagadja a szentháromságot s mohamedánná lesz.

Mazrur bandáinak más részével fellátogatott a havasalföldi hegyeken át az erdélyi királyföldre, s rémíté a szász városokat. Mikor aztán a magyar honvédvezérek üldözésére keltek, hirtelen visszavonult Romániába, s oly hirtelen el tudott tünni, hogy nyomára nem akadtak. A mint pedig azok visszatértek, már megint a sarkukban volt. Mintha a föld alatt járna.

Karácsony első napján érkezett meg Tatrangi Dávid Otthonba a légjárókkal, miket Severustól elvett. Severust Dárday őrizetére bizta, az elfoglalt légjáró hadat pedig saját kormányosaival ellátva, ott hagyá a város körületének védelmezésére. Dárdayt csupán arra figyelmezteté, hogy ezentul a rakpartok minden zsilipe, minden alagútnak a kapuja éjjel-nappal zárva maradjon: a hajók vonuljanak ki a Dunából mind a tengerparti kikötőkbe s a szigetek lakói költözzenek át a belvárosba; e czélra minden középület helyiségeit és az üres raktárakat be kell a nép számára rendezni.

Azzal megújítva azon rendeletét, hogy az otthoni sereg maradjon védő helyzetben, ő maga odább ment. Sietett a Vaskapuhoz.

A Vaskapu érczgátját most már nem ostromolta senki. Először azért nem, mert a Duna és tengere fölfelé egész a telecskai partokig be volt fagyva; a kos-hajók most nem járhattak rajta; másodszor azért, mert minden kisérlet a szétbontására sikertelen maradt; és aztán leginkább azért, mert Schertschinszkói ott táborozott a Budzsák vidéki lapályon, s az nem köszönte volna meg senkinek azt a szolgálatot, ha hirtelenében áttöri a vasgátot Ogradinán alul s azzal az ő nyakába zuditja a vizet.

Pedig Tatrangi Dávid épen ezzel a szándékkal volt iránta.

Karácsony éjszakáján megérkezett a vas gáthoz. Egészen elhagyva találta a vidéket.

Ott hevertek a hótól eltemetve az óriási emelő gépek, a mikkel Mazrur ki akarta szedetni a lerakott vas gerendákat. A hydrostatica kigúnyolá minden erőködését. Tatranginak négy légjárója czepelé oda egyenkint a zár-gerendákat; de ha most valamennyi légjáróját hozzá csatolná, sem volna képes csak a legfelsőt is kiemelni közülök, midőn a Duna fölötte zuhog el. Az egész tenger nyomja azt most oda a falhoz, az egész tengert kellene visszataszítani onnan: s arra nem képes emberi váll.

Hanem Tatrangi igen is tudta a titkát e lehetetlenség megoldásának.

A legalsó húsz kettős pánczél lemez dynamittal volt megtöltve.

Ezt nem tudta senki, mert Kintsőben készítették.

Dávid száz aërodromont egyesített egy vaslánczczal s azokat folytonos körrepülésben tartva, míg a villanyosság teljesen kifejlődik oldalaikon, azzal egy óriás villámsugárt bocsátott alá a vasgátra. Villanyzuhatag volt az inkább.

E kisérletet teljes siker koronázta.

A villanyfolyam egyszerre végig hatolt az ércztömeg legalsó talapjáig s felrobbantá az abban elrejtett dynamitot.

Az egész hegyláncz megrendült e robbanástól, s a befagyott tenger egész széltében hullámzani kezdett, mint a Balaton csendes időben. «Nézd, mondák a telecskai partokon őrt álló honvédek egymásnak, az új tengernek már dagálya is van».

És két óra mulva megint mondák: «nézd, már apálya is lett»!

Apály bizony! Az új tenger már akkor az özönvíz rohamával dült Schertsinszkói táborának fejére.

Az a bibliai özönvíz jelenete volt. A gátját átszakított tenger, mely rohan a lapályra alá, nem válogatva a medret, hanem utat törve halmokon, gátokon keresztül, óriási sziklákat hömpölygetve magával s egész erdőket nyüve ki a földből, s sodorva előre, míg más helyütt faderékkal, sziklatöredékkel völgyeket temet be toronymagasságig.

A bal partja a Dunának eltünt, a jobb partja magasabb, sok helyütt sziklás, az viszszaveté az árt, mely korlátlanul terült szét, a csetátyei kanyarodónál kitörve, s ott egy új medret ásott, Karakál felé, mely megkerülve Bukarestet, magával ragadta a közbeeső folyamokat, a Syrt, az Oltot, az Araist, s aztán bele találva a Buzeo medrébe, mint egy új nagyobbik Duna Galacznál szakadt bele ismét a régi Dunába. De már itt megelőzték Tatrangi légjárói, s a vaskapunál az apály által felszabadult vasgerendákból hevenyészett sarkantyút raktak elé a Reni előtti éles szögű kanyarodónál s ez által az áradat ismét északnak lett irányozva, s míg egy időben a Pruth és Sereth vizeit tolta fel maga előtt ugyanakkor, azt az egész lapályt, melyet a kiszáraztott Kagul, Japuch, Kiszicza mocsárai képeznek, egész a «római sánczokig» gondolat-sebességgel elárasztá.

És épen ezt a tért foglalták el Schertsinszkói ostromló hadai.

Az áradat elől menekülők épen csak annyi idővel előzték meg a nyomukban tóduló özönvizet, a mennyi elég volt a hadakat fölverni sátraikból, s aztán kiadni a rendeletet, hogy sátort, ágyut, podgyászt, lőszert, mindent cserben hagyva, meneküljön mindenki a római sánczok felé.

Mikor azok, a kik Belgrád és Narusáj felé menekültek, a római sáncz magaslatáról visszanéztek, irtóztató kép tárult eléjük. Pharao üldöző hadainak végpusztulása volt az. Vanuluj felől a kiáradt Pruth hullámai fogták közre az összekeveredett hadat, s Sagani felől az ár összeszakadt a tengerrel, s e tengeren át úszott, lubiczkolt, gázolt ezernyi ezer ember; kiknek naphosszant tartott a római sánczokig elvergődni. Szerencsére kisütött a nap, s estig derült idő maradt. Éjszakára megint leszállt a köd, s aztán egész éjjel lehetett hallani azt az irtóztató kardalt, a mit ezer segélykiáltás támaszt, vegyülve a gulyák bömbölésével, s a tengerár harsogásával.

«Tatrangi műve volt»! mondá Schertsinszkói, ki épen úgy futott most egy kardcsapás néikül megveretve, Tatrangi előtt, miként bátyja, ki Krakkó alatt hősileg elesett.

Csak az vigasztalá, hogy most ez özönvíz Otthon városát is elsöpri helyéröl. Hiszen az áradat harmincz láb magasan jár a Duna rendes partjai fölött.

Ámde az ellen is gondoskodva volt már, hogy az árvíznek hogy parancsoljon az ember!

Ezt a kintsői néptől tanulta el Tatrangi. Azoknak nagyon kellett a földjüket védelmezni a vízáradások ellen; a mik náluk különösen hirtelen szoktak támadni. Száz meg száz mértföldnyi hosszaságot beérő bambusz ládákat tartottak készen; kívül bekenve degettel, a mik nyitott végeikkel egymásba tolhatók voltak; a víz mentében kőoszlopok voltak fölállítva, a mikhez a legalsó ládákat hozzá lehetett erősíteni. A mint az árvíz jöttét a távoli harangkondulások hirül adták: minden partlakó sietett a maga ládáival a partra, s gyorsabban, mint a rohanó árviz, készen volt a part fölött a védgát, s ha nőtt az ár, második, harmadik sort raktak az alsó fölé, vaskapcsokkal összetartva. Semmi ár keresztül nem törhette azt a gátat. Eleinte az összerótt szálak hasadékain át beszivárgott ugyan a víz; de a mint megteltek azok a hosszú nádtömlők vízzel, a szálak úgy egymáshoz dagadtak, hogy aztán erővel sem lehetett azokat addig széjjel szedni, a míg a vizet le nem bocsáták belőlük, s a nap át nem szikkasztotta azokat.

Mikor az otthoni védgátak mellett a rohanó ár az utolsó félöl magasságaig emelkedett már, egyszerre megérkeztek a légjárók Kintsőből és hoztak magukkal százezernyi népet, melynek viselete sajátszerű, idegen, beszéde ismeretes, magyar, de szokatlan kiejtésű. Ezek gyorsan hozzáfogtak a munkához. Előszedték a magukkal hozott bambuszgátakat, gondolatsebességgel lerakták, lekapcsolták azokat a külvédgátak oszlopaihoz, miket Dávid jó előre elkészíttetett, amíg mindenki találgatta, hogy mirevalók lesznek azok? A Duna nőtt; de a védgát együtt nőtt vele, s mikor az özönvíz oly magasan járt, hogy a parti házak első emeletével egy színvonalt képezett, az egész óriási város még bámulatosabb vízhatlan kosarakba volt befonva, ugyanannyi kasba, a hány szigeten feküdt. A kintsőieknek gyermekjáték volt ez; ők egész országukat szokták így védelmezni; s a Duna, meg az általa képzett tenger nekik nem víz, a kik a Hoanghóval és a Jang-Tse-Kianggal, s annak a közbealkotott tengereivel szoktak megbirkózni.

Ez volt a kintsőiek legelső látogatása Otthonban.

Schertsinszkói mikor a római sánczok mögött táborát újra összeszedé, még nem akarta elhinni, hogy a hadjárat el van vesztve.

Még mintegy háromszázezer embere volt; több is lehetett számra nézve: de az, a ki a víz elől futtában eldobta a puskáját, rá nézve nem volt ember.

Még háromszázezer ilyen öldöklő fegyverrel bármerre keresztül lehet magát törni egy ügyes hadvezérnek.

A lengyelországi hadjáratnál ugyan megmutatták a magyar és osztrák seregek, hogy az új rohamrendszer nekik épen előnyükre van, s a hol az üvegpánczélhoz és sisakhoz közelférhettek, annak ugyan kitalálták az ellenszerét a puskaagyban; hanem ott a hadvezér volt a hibás, a ki az ütközetet elvesztette. Mindig a hadvezér a hibás, a ki vesztett: sohasem az ellenségé a diadal. A vezér volt áruló, az volt megfizetve az ellenség által.

Schertsinszkói bizott magához s azt hitte, hogy biztos állást foglalhat a római sánczok mögött, a hol bevárhatja, míg Dobrudzsában rekedt nyolczvanezer főnyi hadteste, Odesszából értük küldött hajókra szállva ismét hozzá csatlakozhatik.

Ez az egy napi várakozás lett azután végső veszedelme.

Tatrangi Dávid a következő éjjel elfoglalta a háta mögött Odessát és Bendert. A két városba négyszázezer fegyveres kintsőit szállított le légjáróival.

Schertsinszkóinak azt a hirt hozták hirnökei, hogy a háta mögött fél millió chinai szállt le.

«Hát legyen egy egész millió, ha chinai»! kiáltá büszke dühvel Schertsinszkói; az orosz gyémántgolyók úgy fognak rajta keresztül járni, mint a vajon.

Az egész orosz sereg valóban égett a vágytól, hogy valahára talál egy ellenséget, mely megáll előtte a síkon, s a melyen kitöltheti boszuját azért a sok kudarczért, a mit nem emberi vitézség, de gépek, találmányok, elemek ütöttek rajta.

Tatrangi Dávid tudta azt, hogy ez itt olyan harcz lesz, a hol minden embert külön kell agyonverni. És ő nem azért hozta el Kintsőből azt a fél millió tanult, mívelt ifjut, nemzete fajrokonát, hogy itt most a fekete tenger partját megtrágyázza hulláikkal.

«Nem. Több vérnek harczban elfolyni nem szabad». Kimondá egyszer. «Tűz nélkül, vas nélkül fogunk küzdeni. Csak vízzel, mindig csak vízzel, mindig csak vízzel…»

Fél napi járat után Schertsinszkói azt látta maga előtt, hogy nincsen többé száraz föld a világon.

Oh a kintsőiek a vízgátak építésében nagy mesterek; Odessánál huszonnégy óra alatt elzárták a Dniszter torkolatát, s most a Schertsinszkói tábora elé, Galacznál a Pruthot fogták el a vasgátakkal; úgy, hogy az a két folyam felfelé tolatva, Kishenewnél egymással összeölelkezett s ezzel Schertsinszkói és egész tábora egy tökéletes szigetbe volt beszorítva: elfogva mind, a nélkül, hogy egy ellenséget láthatnának, a kinek a gyémántgolyókból kóstolót küldjenek.

Körülzárva a vizártól, fenyegetve a feje fölött függő légjárók myriádjaitól, megfosztva minden élelmi szertől, nem maradt hátra más az utolsó hadseregnek a világon, mint lefektetni a földre a fegyverét s földet kaparni rá. Az öldöklés eszköze örökre el van temetve. A harcz lehetetlen többé a földön.

Schertsinszkói kitüzette a fehér lobogókat s erre leszálltak hozzá az otthoniak légjárói a békekötés alkudozásai végett.

S ez azután igazán az örök béke kezdete volt.

Egy fővezér, ki hadseregestül együtt fogolylyá esett, minden föltételt kénytelen volt aláírni.

AZ ÖRÖK BÉKE FELTÉTELEI.

Az örök béke feltételei ezek voltak:

1. Az orosz állam teljesen lefegyverzi hadseregeit, a hogy Európában minden állam lefegyverezte már. A hajdani katonai hatalmak összes ágyuiból egy óriási csillagda öntetik, mely a Mount Everest magaslatán fog felállíttatni.

2. Európai Oroszországban a Romanov dynastia helyreállíttatik, a számkivetésben élő Alexis alatt, népképviseleti felelős kormány mellett.

3. Ázsiai Oroszország megmarad köztársaságnak, tíz évenkint választandó elnökkel.

4. Lengyelország a Szobieszky alatti határai között helyreállíttatik, a saját országgyűlésén határoz az államforma felett. A lengyel számüzöttek Sibériából hazabocsáttatnak, s elkobzott fekvő birtokuk visszaadatik.

5. A jelen hadjáratban elfogott oroszok az Amur mellé letelepíttetnek s ott egy nagy kereskedő, iparűző és földmívelő államot képeznek.

6. Bessarábia átadatik a Kintsőből áthozott ős magyar települőknek: a miért Oroszország nem csak hogy hadi kárpótlást nem fizet, hanem ő kap kétszáz millió forintot.

7. Az Otthon és Kintső államok mindkét Oroszországnak egy kétezer milliós kölcsönt szereznek, melynek segélyével az pénzügyeit gyökeresen rendbehozza, s azután az ipar, földmívelés, bányászat és kereskedelem útján óriási vagyonának értékét emelje.

8. A közönséges nagy bűnösöket, gonosztevőket, az európai és ázsiai államokból Otthon állam légjárói Afrika belsejébe fogják átszállítani. Nehéz börtön, testi büntetés megszünik mindenütt, a czivilisatió vadembereinek ős tehetségei a vadállatok irtására fordíttatnak.

9. Az örök béke fentartása végett mindkét szerződő fél aláveti magát az általános világtörvényszéknek, mely az európai nemzetek tizenkét, az ázsiaiak nyolcz, az amerikaiak három s az afrikaiak három képviselőjéből alkotva, minden nemzetközi vitás kérdésnek aræopagjául fog szolgálni s annak itéletei feltétlenűl foganatosítandók lesznek. S a mely államfő ez aræopág itélete ellen még valaha a fegyverre mer appellálni, az a közönséges gonosztevők categoriájába fog soroztatni, s akként bánnak el vele.

10. Minden állam tartozik minden lakosát iskolába járatni és azoknak a béke pontozatait megmagyaráztatni. Papok, a kik mívelt nemzetek közt vallásgyülöletet hirdetnek, vitetnek a Fidzsi szigetre, kannibálokat oktatni.

11. Az Unalaska sziget átadatik az Otthon államnak kétszáz millió forintért, s ezért az Otthon állam kötelezi magát minden más államnak megrendeléseit elfogadni kereskedelmi légjárók építésére, közösen megállapítandó árban; az által minden államnak eszköz van adva a kezébe jövedelmeit emelni adófelemelés nélkül.

Ezek voltak a Tatrangi által ajánlott békepontok a megadó seregnek. Ellenvetés nélkül aláirattak.

És ezzel az óriási hadjárat, megindításától második hónapra egészen befejeztetett.

A nagy orosz tábort a légjárók egy nap alatt elszállíták az Amur vidékére, Odessában elfoglalt élelmezési szereikkel és sátraikkal együtt. Az első telet nekik is rögtönzött sátrakban kell tölteniök, s a hogy azt a krakkói honvédsereg kiállta az Otthon-alkotás első telén, ők is bizonynyal ki fogják állani.

Csak egy ellenség volt még hátra: Mazrur.

Ezt nem birta senki kézre keríteni.

Mindenütt rabolt, pusztított, gyilkolt, kicsinyre leolvadt, de annál elszántabb rablócsapatjával; de akárhogy körülfogták, eltünt, nem lehetett megkapni.

Hová lett? a föld nyelte-e el?

A KÉT ROKON FENEVAD.

Valóban a föld nyelte el Mazrurt és bandáját.

Üldözői rendesen Skitteni tájékán, ott hol a Sisija folyam a Pruth vizébe szakad, vesztették el a nyomát.

A Sisija folyam itt egy ölnyi magas sziklapadról rohan alá a Pruth vizébe.

A moldvai folyamok szabályozásával eleitől fogva nem sokat törődött senki; az olyan kicsiny folyócskára épen, minő a Sisija, ugyan kinek lett volna gondja.

A kis folyam torkolatának vidéke messze mértföldekig áldatlan, terméketlen föld, sűrűn behintve kővel; néhol a kövek halmazokban összehordva, mintha valaha föld dolgában megszorult emberek kísérletet tettek volna a köveket elhordani a földről, s aztán kenyeret termeszteni rajta, hanem aztán, hogy a kő alatt megint csak követ találtak, abba hagyták a munkát. Ezeket az apró halmokat aztán sűrün benőtte a galagonya, kökény és szederinda írtatlan bozótokban.

Út sem vezet e vidéken keresztül, s egész a láthatárig egy magasabb fa nem emelkedik ki a sivatag hepehupás hátából.

Ez alatt az elhagyott kőtalaj alatt van egy egész város.

Egy föld alatti város.

A népmonda sokat tud regélni a Csetátye da Ursu, a medve városáról; de a tudós régészek mindekkorig nem méltatták figyelmökre a népmonda utasításait.

Pedig valóban érdekes lett volna kideríteni, mely kéz munkája volt e több száz lakból álló földalatti labirinth? melynek minden lakosztálya kerekre és kuppadmalyú alakra volt kivájva; az egyes lakok folyosókkal összekötve s valamennyi közt egy nagyobb középső terem, melyhez három oldalról vezettek a folyosók. A lakosztályok szelelő kürtői ama bozótfedte kőhalmazokba vezettek fel, gondosan elrejtve; s a bejáratot magába a földalatti városba a Sisija szakadása alatti barlang képezte. Ezt a barlangot szikladarabok takarták, miken tajtékozva rohant végig a zuhatag. Ha azokat félrehengeríté emberi kéz, előtünt a bejárat; s ha visszahengeríté, ismét el volt födve.

Ki alkotta e földalatti várost? A kőkorszak troglodyth faja tán? vagy a hajdani dák királyok műve volt az s tán katakombául szolgált? vagy a XIII. és XIV. századbeli tatárjárások idején készíté azt magának menedékül a föld népe? Az ujabb babonás nép az ördög művének tartá azt, s kerülte a környékét, s az európai tudós világ még nem végezte be az ausztráliai ősépítészet körüli kutatásait, hogy rákerült volna a sor a keleteurópai régiségekre.