Part 17

A gyujtó hatású szónoklatok is elvesztek a zuhogó záporban; a legközelebb állók sem hallották, mit beszél a szónok? az pedig hosszan beszélt; népszónokok nem tudnak röviden beszélni; a hallgatóság pedig ázott és széledezett, míg egyszer aztán egy okos ember lerántotta a szónokot az emelvényről s maga ugrott fel a helyébe egy égő fáklyával a kezében s elordítá e jelszót: «vége a szónak, kezdődik a tett! fel a hexagonba!» Ezt azután, a kik nem hallották is, megértették a megcsóvált fáklya által a légbe írt betűből. Percz mulva minden fáklya utána csinálta azt, s a tömeg megindult nagy rohammal a város felé. Hanem a mint az alagúthoz közelítettek, egy vert had jött rájuk szemközt, az őrcsapat.

– Hát mi történt? Elhagytátok magatokat kergetni? Nem volt nálatok revolver, tőr, ólmos bot?

– Lehet is az ellen tőrrel, ólmos bottal, pisztolylyal harczolni!

– Hát ki kergetett el?

– A viz. Az igazgatóság kinyittatott egy zsilipet, mely a Duna fenekéből az alagút boltozatába szolgál, s most azon keresztül omlik alá az ár, s dül ki az alagút két száján, azon most a czethal sem megy keresztül.

Nem tesz semmit. A lázadók nem érezték magukat letromfolva. Ha nem lehet átmenni a víz alatt, át lehet menni a víz fölött. Itt van a rakparton a tömérdek vontató hajó: azokból két óra alatt lehet hajóhidat összeütni. Az idő épen jó hozzá. A záportól nem látnak ide a hexagon tornyából. Rajta munkára!

Hanem a zápornak van esze. Mikor azt látja, hogy a lázadók a vashajókból hidat kezdenek alkotni, abban hagyja az esést s eltisztul az égről. És a hexagon tornyából jól láthatják, mi történik a Szulina-ágon.

– Bajtárs, szólt Dárday Tatrangiboz, nem győzöd ezt te le szentelt vizzel.

– No hát majd legyőzöm szenteletlen vizzel.

Egy órája folyt már a munka. A nap hanyatlóban volt. Ekkor egyszerre két felhőcsoport emelkedett fel a láthatáron, egyik nyugotról, másik keletről. Mind a két felhő az aërodromonok által vezetett léghajócsoport volt, beburkolva a hulló viz páráitól, mint az Istenalkotta fellegek maguk.

– Ha az a két felhő összetalálkozik itt a fejünk felett, mondák a lázadók egymás közt, abból még zimankós idő lehet.

A tudósabbak aztán megnyugtatták a gyöngébbeket: jégeső novemberben soha sem szokott lenni, naplemente után pedig természeti képtelenség az.

Pedig ez a két felhő a rendes felhők minden tulajdonságával birt, az egyik tagadó villanyossággal közelített a másiknak tényező villanyossággal telt oldala felé.

Az ember villámlást, mennydörgést tudott csinálni. A mennykő csak úgy hullott a Dunába, s kereste rajta, hol a vas?

A munkások siettek a félig elkészített vashidról ki a partra.

És akkor a két összetalálkozott felhőt viharsebességgel emelék fel a légjárók tizenkét ezer lábnyi magasba s ott üríték ki egyszerre a léggömbök viztömlőit.

A mi aztán akkor aláomlott, az ellen nem védett meg sem esernyő, sem gummiköpeny. Jéggömbök, jégbuzogányok, összeragadt, egymásba tapadt tömegek.

S a mint a vészterhes felhő alázuhant, rajta túl megláthatta mindenki a léggömbcsoportot, a mint azt a légjárók kétfelé választva, ismét keletnek, nyugotnak elvitték.

Ember műve volt az!

És nemsokára közelített keletről, nyugotról más két felhőtömeg.

De már ezt nem várta be a lázongó tömeg: menekült a Kilia-ág szigetei felé, s onnan ösztönszerűleg át a bessarabiai partra. Talán azt hitték, hogy a fergeteg tekint az európai egyezményekre s nem meri őket orosz területen tovább üldözni.

Törődik is azzal a fergeteg!

Ott is utolérte őket a jégeső és verte egész éjjel végig a bessarabiai fenyéreken: nem hagyta őket sehol megpihenni; a hátukon vitték a zivatart: a szenteletlen vizet.

Reggel egy szétvert tábor volt az.

S e tábor a szörnyű kudarcz után vallotta meg igazi jellemét. A megalázott tömeg közül lassankint összecsoportosult egy huszezernyi sereg; csupa idegenek, kik az Otthon városában menekült lengyelek, olasz republicanusok, üldözött törökországi rájahk czége alatt tanyáztak. Azok most elvetének minden álarczot. Alexandra hivei voltak mind.

Most azután a velük futott, idegen földre kicsalt negyvenezernyi magyar munkást felszólíták, hogy menjenek velük együtt Odessába, hol tárt karokkal lesznek fogadva.

De ezek nem mentek a kelepczébe. Megfordultak: visszatértek elhagyott városukba. Küldöttséggel járultak az igazgatósághoz, kijelentve, hogy ők elismerik, mennyire félre voltak vezetve: ismét beállnak az elhagyott gyárakba, műhelyekbe, nem követelik osztalékuk időelőtti kiadását, s ha ellenség támadja meg a várost, fegyverrel is védeni fogják azt.

Erre azután az igazgatóságtól azt a választ kapták:

«Nem léptek többé vissza a mi gyárainkba és műhelyeinkbe. Megkapjátok a tiz hóra eső jutalékrészeteket. S miután nem tartottátok magatokat kötelezve az Otthon államát védelmezni, annálfogva hazamentek Magyarországba, melynek polgárai vagytok, s véditek azt a hazátokat. Légjáróink elszállítanak Erdélybe. Aztán Isten áldjon.»

Egy szót sem váltottak velük többet. Erdélyben épen egy negyvenezer főnyi honvédhadtest összpontosítását határozá el a magyar hadügyminiszter. Tatrangi azt mondá neki: «itt van!»

HADJÁRAT VIZZEL.

Hátra volt a baj nagyobbik fele: Magyarország belső baja.

A külellenség a küszöbön volt, ürügye volt a háborúra: az orosz új császárság el nem ismertetése s az «Otthon állam» létezése.

Tatrangi ezt a tervet ajánlá a magyar kormánynak:

Vigye a honvéd hadosztályait a Kárpátokhoz s helyezze magát védelmi állásba. Tatranginak egy kisebb aërodromon raja meg fog gátolni minden kisérletet az oroszok részéről a Kárpátokon való átkelésre; míg a légjárók nagyobbik tömege az orosz hadi légjárókkal fogadja el az újszerű harczot: a harczot az égben.

Ez utóbbi harczhoz Tatranginak két külön légjáró flottát kell összecsoportosítania; az egyiket a chinai, a másikat a californiai vidékek fölött; mert az orosz hadi légjárók megtehetik azt a ravasz fogást, hogy nem Ázsián, hanem Amerikán keresztül jönnek Európába, s míg ellenfeleik keletről várják őket, azok régen leszálltak Budapesten; elfogták a királyi családot, a kormányt, a képviselőházat, s elfoglalták a bankot. Mire amazok észreveszik, akkorra már lángban áll minden oldalán a főváros s vége a magyar dicsőségnek.

Hogy minő lesz e harcz a légjárók között? arról senkinek sem volt fogalma. A légjárók tudnak villámokat szórni, de egymásnak nem árthatnak vele, mert üvegből van a tömegük; ágyúgolyókkal hasztalan üdvözlik egymást, attól oldaluk sem horpad be; görögtűz meg nem olvasztja őket. Egymást neki rohanással keresztül nem fúrhatják, mert a repülés alatt az üveglégjáró mindegyikének orra tevőleges villanyosságot sajátít el s az egynemű villanyosság a villám sebességével közeledő légjárókat a találkozás perczében hirtelen ellöki egymástól vagy fel, vagy alá: a hogy ezt gyakran láthatni, mikor két raj összetalálkozik a magasban, a néző azt hiszi, hogy okvetlen össze kell ütközniök: azok pedig egyszerre keresztül síklanak egymás során s a két sor az előbbi rendben megy tovább, előbbi irányát követve. Az tehát talány még eddig, hogy miként fognak azok egymásnak helyt állani? hogyan fognak verekedni, hogy győzik le egymást? hogy akadályozzák meg egymást az előrehaladásban? s elvégre is nem lesznek-e kénytelenek az égből leszállani a földre, ha verekedni akarnak?

Addig, míg ezt a rejtélyt megoldja a legelső összetalálkozás, az ellenséges hadaknak nem lehet egyéb feladatuk, mint stratégiai elhelyezéseiket végrehajtani; kerülni az ütközetet, erejüket összpontosítani és taktikai felállításokkal egymás hadvezetői tehetségét próbára tenni. A melyik közülök idő előtt előre sietne, koczkáztatná azt, hogy az ellenfél légjárói által pocsékká veretik. A tíz év előtti hadjárat tanulságaiból mind a két félnek volt módja okulni.

Ámde Alexandra czárnő még egyebet is tanulmányozott a hadjáratok történetéből. Azt a rendszert, mely szerint Magyarországot egy külellenségnek nemcsak külháborúval, hanem belháborúval is meg lehet támadni. Mielőtt elkezdődnének a döntő hadjáratok, feldúlni a békét az országban, önhazájok ellen támadó pártokkal; nemzeti féltékenységnek, vallásgyülöletnek kezébe adni a fáklyát és a gyilkot, hogy vele egy földet mívelő testvérét ölje, hamvaszsza el azzal; s ez által megoszlatni az ország véderejét, mesterséges harcztereket készíteni elő számára, a hol seregeinek egy részével kényszerüljön hadakozni, s mikor így minden határán vérengző pártharczokba van keveredve, akkor csapni rá kivülről egész erővel.

Mazrur egyenesen a czárnő nevében készíté elő az izgalmakat a magyar alvidéken s harámbandáinak vezetői közt nem egy hasított orrú nevezetességet lehetett feltalálni: legalsó fokú gonosztevőket, kik örök időkre az urali bányákba voltak kényszerszolgálatra elitélve.

E fondorlatok ellenében a magyar kormány megtett minden becsületes intézkedést. Józan engedményekkel, a szabadság, önkormányzat, nemzeti egyenjogúság legteljesebb, legtestvériesebb adományaival igyekezett a testvérnemzetiségeket a közös haza szeretetében megtartani; a szerb és román uralkodókkal közérdeken alapuló szövetséget kötött, békíteni, engesztelni igyekezett. A lázító, idegen küldönczök ellenében bátor, józan eszű népvezéreket állított, kik a békét, a testvéri egyetértést hirdették. A gyujtogató hirlapok, pamphletek, kiáltványok erejét lohasztá csillapító, szelidítő szózatokkal. És ennek látható sikere volt. A béke pártja túlsúlyban volt mindenütt.

Ekkor azonban Mazrur emberei a végső eszközhöz folyamodtak.

Hat bérgyilkos a belgrádi fejedelmi kertben fényes nappal a békeszerető uralkodót egész családjával együtt agyonlövöldözte és vagdalta s arra kezébe ragadva az ideiglenes kormányzatot, a támadt zürzavarban saját sötét tervét gyorsan végrehajtá.

Hogy ez újabb szörnytett nem történt az északi Jezabel tudta nélkül, ezt bizonyítja az, hogy ugyanezen napon a dwinai hadsereg előcsapatjai átléptek a Pruthon s a román sereget maguk elől félretolva, bevonultak Romániába, egy improvisált vörös párti néplázadás által elüzették a magyarszövetséges uralkodót, s azzal egyszerre odaékelték magukat Magyarország és az Otthon állam közé.

Az előre nem sejtett politikai gyilkosság s az orosz sereg szerződésellenes előnyomulása (nem első a történetben) nagyot változtattak egyszerre a magyarországi viszonyokon. Ez által a legnagyobb zavarba jött a kormány. Egyszerre északról, délről és keletről kellett az ország védelméről gondoskodnia.

E nehéz napokban maga Tatrangi Dávid sietett fel Budapestre a királylyal és a magyar miniszterekkel értekezni.

Legelső dolga volt a kormányt abból a zavarból kisegíteni, a mit a mindig szűk pénzügyek tartanak fenn a számára. Adott nagyszerű kölcsönt a hadi készületekre.

E nagy szolgálatért viszont azon feltételt tevé, hogy az ország védelme egészen az ő tanácsadása szerint intéztessék. S az ő haditerve ez volt.

A helyett, hogy a magyar nemzet a Mazrur és hordái által megindítandó polgárharczot faluról falura elfogadná, adassék ki az utasítás mindenkinek, a ki a magyar délvidéket lakja, s a magyar koronához hű maradt, hogy két hét alatt házát, tűzhelyét elhagyva, családjával és mindenével, a mit magával vihet, költözzék el, s vonuljon fel egész addig a határig, melyet a felállítandó déli honvédsereg strategiai vonala fog képezni. Az egész azon alul eső rész legyen a hűnek maradott lakosság által átengedve a lázadóknak. A menekülőket a szomszéd megyék fogadják vendégszeretettel és oltalommal. Erdélyt az Otthontól átszállított 40–50 ezer ember megvédheti.

A légjárók harczának el kell dülni a legrövidebb idő alatt. Tatrangi oly önbizalommal beszélt arról, hogy kétkedni nem lehetett győzelme felől. A romániai és besszarabiai orosz seregnek megfelelő erőt igért szembeállítani. Főszempont az volt hadtervében: hogy Magyarország addig bele ne lépjen a hadi actióba, míg az Otthon és légjáró hada fel nem szabadul, s ellenségeit egyenkint leveri róla.

– Egy csepp vérnek nem szabad többé elfolyni! mondá Tatrangi.

És aztán mikor kérdezték tőle, hogy de hát mivel hisz egy háborút befejezhetni, mely két millió katonával indul meg, a kiknek mindegyike száz ember halálát hordja a táskájában, arra ő azt felelte:

– Vizzel, vizzel! Mindent vizzel!

Azt már mindenki régen tudta, hogy Tatrangi őrült bolond; de egyúttal azt is tudta, hogy a mit őrült fejében kigondolt eddig, azt mind végre is hajtotta. Hittek neki és követték a tanácsát.

Néhány nap mulva hosszú kocsisorok, a mik a Bácska és Bánát Kanahán vidékéből vonultak fölfelé, hirdették, hogy Tatrangi javaslata foganatba lett véve. A hazafi nép költözik házaiból s otthagyja beszántott földeit, tele csűrét a szomszédnak, az idegennek, Isten oltalmának.

Tatrangi Dávid pedig ez alatt a Vaskapu-szabályozás munkálatait sietteté. Ez volt most az ő legsürgősebb dolga.

A baj soha sem jár egyedül. A külveszély előidézte a belső válságokat is. Oroszország nyilt támadása felkölté a Lajthán túl is a nemzetiségi aspiratiókat s mind a két monarchiában életbeléptetett egy mindaddig csak eszményben élő pártot: a köztársaságiakét.

Igy beszéltek Bécsben és Budapesten az országgyüléseken.

«Miért kell nekünk most ezt a nagy háborút kiállanunk? Azért, mert a dynastiánk nem ismerheti el az új orosz dynastiát. Tehát egyedül a dynastia érdeke miatt kell minekünk millió számra elhagyni tűzhelyeinket, lemészároltatni magunkat, felégettetni városainkat. Ha nem volna semmi dynastiánk, nyugodtan lehetnénk Oroszország felől, akár császárság, akár köztársaság a neve; annak minden kormányforma jó. De hát hisz ezen nagyon könnyű segíteni.»

Így beszéltek Lajthán innen és Lajthán túl az országgyülésekben, így a hirlapokban; s aztán ez áramlattal szemközt emelkedett az a másik, mely a királynak a republicanismus antidotumául az absolutismust tanácsolá. Henrik Zsigmond főherczeg és Mária Carlotta főherczegasszony ismét megjelentek Budapesten, hova a király a vész közeledtére lakhelyét áttette s rémképekkel ijesztgeték őt, ha a végső rendszabályokhoz nem siet nyulni.

Mikor a Bárány-miniszterium átvette a kormányzást, azon kezdte a gazdálkodását, hogy az egész rendes hadsereget elbocsátá, negyvenezer ember kivételével, kik másodszori kapitulansokból, veteranokból összeállítva, a király testőrserege czím alatt, a hadsereg magvát képezték. Azonkívül volt a hatszázezer főnyi honvédsereg, mely csak évenkinti hadgyakorlatokra hivatott össze s csak háború alkalmával tartozott rendes hadiszolgálatba állni. Hanem volt a törvénynek egy záradéka, mely a királyt felhatalmazza, a végső szükség esetén a testőrseregét, a behivott tartalékkal négyszázezer főre felemelni, a mi azután egyértelmű a rendes hadsereg visszaállításával.

A hajdani katonai liga most minden erővel azon dolgozott, hogy a királyt e záradék foganatosítására rá birja.

Elmondák neki, hogy a honvédsereg nem alkalmas nagyobbszerű hadműveletek keresztülvitelére; nem eléggé fegyvergyakorlott, nem fegyelmezett; tisztei közt nincsenek a magasabb hadászatban kitanult tehetségek; a katonai szellem pedig épen nagyon aláhanyatlott közöttük. Egy belzavar támadása esetén fele sem lesz kimozdítható a honvédeknek saját lakóföldéről.

A király azonban nem akart e záradékhoz nyulni. Tudta, hogy ez nagy ellenzésre fogna találni az országban.

Meg kell az ellenzés szárnyait nyirbálni, mondák neki. Haza kell küldeni az országgyülést; kihirdetni a martialis törvényeket; katonai biztosokat küldeni a vármegyékre, s felfüggeszteni a lapokat.

Igenis: ez a reactió.

Csak az első lépést kell megtenni s a többi következik azután szép rendben.

Csak egy név-aláirás. Egy királyi biztos kiküldése: aztán jön a convent, a parlament permanentiája, a torlaszharcz, a polgárháború, aztán az európai interventió, aztán a haditörvényszékek, a börtönök, a bitófák. Egész erdő egy szem magból: egész tenger egy csepp tintából.

A király nem mártotta bele tollát.

Bizott az Otthon állam vezérének tervezetében. Azt rajta kivül nem ismerte senki. Nem is volt rá szükség; olyan haditerv volt az, a minek kiviteléhez elég volt két ember: a király és a respublica vezére. Nem kellett ahhoz sem táborkar, sem hadvezérek, sem taktikai felállítások, sem fortificatiók: csak egy intés a királytól s egy jeladás Dávidtól, s egy hadjárat el van döntve; meg sem hal benne senki.

Hanem a király ez intést is csak a végső szükség napjaira tartá fenn, mert nagy fájdalomba került azt megtenni; nagy áldozat leendett az részéről.

Pedig idehaza egyre zavarosabb lett a világ. Az országgyülésen a pártok a helyett, hogy a haza közös védelmére siettek volna egyesülni, most látták idejét egymást legjobban marczangolni, a kormány saját pártja hat felé húzott s valamennyi huzgálta a miniszterek alul a széket. A tett emberei kárhoztatták, hogy lanyhán intézkedik, a béke emberei azért szidták, hogy provocálja a háborút; a nemzetiségi képviselők minden kérdésbe belevegyíték országbontó indítványaikat, s a reactio hivei nyiltan hirdették, hogy a parlamenti kormány ideje lejárt; a republicanusok a dynastia ellen szónokoltak, s a papi párt a szabadelvüség zsarnokságát támadta meg. Lázadó volt mindenki, mindenki ellen.

S mindehhez jött még egy nagy baj: az, hogy a honvéd hadvezérek egymással versengettek. A bánáti honvédsereg nem örömest fogadta azt a parancsot, a mit a honvédelmi minisztertől kapott, s az erdélyi honvédsereg főparancsnoka egészen függetlenné tette a mozdulatait a többi magyarországiakétól: egyedül a felvidéki sereg vezére teljesítette a tervszerinti rendeleteket, ennél volt a negyvenezer főnyi gárdasereg is.

A király s Tatrangi minden emberi segélyt elővettek, hogy az aldunai lázadást meggátolják: oda küldték a fenyegetett vidékekre legbefolyásosabb hiveiket, ügynökeiket, hogy csillapítsák a népet, nyerjék meg a jók sziveit; hisz közös érdekünk a béke; hisz egy hazának gyermekei vagyunk; hisz nem élhetünk meg egymás segítsége nélkül. Sokan voltak, kik megértették őket: sikere volt a békítésnek. Mikor Mazrur Orsovánál átkelt, orosz fegyenczekből és a világ minden nemzetének szedett-vedett kalandoraiból alakított csapatjával, a magyarországi parton sok ezernyi szerb és román nép fogadta; de nem harczi, hanem templomi zászlókkal, azok nem csatlakozni jöttek hozzá, hanem könyörögni, hogy ne dúlja fel hazájuk békességét.

A nép szónoka egy ősz főpap volt, övig érő tisztes fehér szakállal; kezében az ezüst pásztorbot. Ez Mazrur tulajdon édes apja volt, a verbászi püspök.

Az apa letérdelt fia előtt. És a szentelt pásztorbotot két kézzel keresztbe tartva eléje, kényszeríté őt megállani.

– Idáig és ne tovább. Térj vissza e földről, vagy halva lássalak. Ez a föld hazám nekem, bölcsőd neked, anyánk, sírunk mindnyájunknak. Borulj le rá, csókold meg és térj vissza. Ha még egy lépést lépsz előre, légy megátkozott…

Az ősz próféta nem mondhatta rá az ament, mert a szörnyeteg kiragadta reszkető kezeiből az ércz-pásztorbotot s olyat sujtott azzal a szentelt főre, hogy az agg püspök halva terült el lábainál.

Azzal megrúgta apja holttestét s azt mondá:

– Eredj, kutya, s ha anyám e föld, mondd el neki, hogyan bántam az apámmal!

S azzal jelt adott a vérszennyezte pásztorbottal hadainak, hogy legelébb is verjék szét puskaagygyal azt a békekönyörgő hadat; aztán hirdessék az égő falvak, hogy Mazrur megérkezett.

Két nap mulva Mazrur csordái szertedúltak a határőrvidéken s a Bánságban.

E hírre a bánát-bácskai honvédsereg fővezére, a helyett, hogy mint parancsa volt, seregeivel Temesvárra és a római sánczok mögé vonult volna vissza, egész haderejével berontott a fellázított vármegyékbe s adott ki egy tűzzel-vassal szerkesztett kiáltványt, melyben felfogadja, hogy ki fogja irtani Magyarország földéről az utolsó ráczot is! Ezzel természetesen ő is segített lángba borítani mindazt a vidéket, mely még békében meg volt s ezzel a lépésével elérte azt, hogy már most százötvenezer honvéd lekötve marad a déli csatatéren s nem lehet rá számítani a Kárpátoknál.

A magyar honvédelmi miniszter rögtön ellenparancsot adott ki, a bánáti vezért letette hivatalából s utódjának meghagyta, hogy a sereget hozza onnan vissza. Ezért aztán kapott itthon nagyszerü macskazenét, beverték az ablakait s országgyülés és journalistika kimondá rá, hogy áruló. A letett hadvezér egyszerre ünnepelt hőssé lett. A királyt azzal insultálták, hogy mikor parancsát közölték, az ő nevét kis betükkel, a letett hadvezérét nagyokkal nyomatták. Minden ember kedélye lángra volt gyujtva az alvidéki lázadás miatt, fedetlenül hagyták inkább az orosz ellen az országot, csakhogy a lázadókat összetörjék.

És a vérmámorban csak két ember maradt meg józanon: a király és az Otthon állam elnöke.

Tatrangi Dávid a Vaskapunál várta a király elhatározását. E Duna-szoros szabályozása ő rá volt bízva s Orsovától Ogradináig tízezer munkása dolgozott éjjel-nappal e nagy munkálaton.

Ott, hol a Veterani barlangon alul a Vaskapu sziklafalai százhatvan lábnyira szorítják össze a Duna medrét, míg meredek sziklafalaik háromezer lábnyira emelkednek föl, Tatrangi egy sajátszerü munkát végeztetett el, melynek czélját senki sem birta kitalálni; ő pedig nem sejtette azt senkivel.

E meredek sziklafalakba kétfelül, egymásnak átellenben egy ölnyi mély rovátkot vésetett végig a tetejétől a talapjáig; még a vízszínen alól is. E két szemközti rovátka egészen megfelelt egymásnak, a Duna medrét derékszögben vágva keresztül, s a sziklamederben alul szinte ölnyi mély folytatásuk összeköté mind a kettőt. Ez a mű mérnöki pontossággal volt keresztülvive, még a rovátkok belső oldalain is fényesre volt csiszolva a gránit.

Dávid naphosszant elnézte e munkálatot a magasból, s mikor aztán hazájának messze elterülő rónáira visszatekintett, a köny kicsordult szeméből.

És talán ugyanannak a könynek megfelelt épen akkor a fájdalom cseppje, melyet a koronás ember hullatott, midőn Buda ormáról az alföldi rónára merengett.

Nem segített itt többé sem ész, sem imádság. Nem volt szeretet többé az országban. Az emberek csak gyűlölni tudtak, s siettek egymást legyilkolni. Mindenki arra esküdött, hogy vértengerré változtatja azt az áldott rónát, mely mindnyájukat táplálta gazdagon. Magyar, német, szerb, horvát, román egyenlő őrült szenvedélylyel tódult a véres találkozó ez átkozott színhelyére. Nem hallgatott többé senki se királyra, se kormányra, se Istenre!

Boszu és rokonvér kellett!

A királyt ott lepte az est, a mint a vár ablakából elmélázott délkelet felé s nézte, hogy a hidakon hogy tódulnak át seregei, hogy porzik nyomukban a föld, a mint sietve robognak az Alföld felé, parancsa ellenére.

Mikor nem láthatta többé a ködlepte tájat, bement magányos szobájába s a távirdán egyetlen szót küldött Tatranginak Ogradinára: rövid szót:

«Tégy…»

Dávid szive elfacsorodott a kíntól, mikor ezt a szót megkapta. Eltakarta arczát kezével, mintha nem akarna látni egy szüntelen előtte lebegő délibábot. Ah, ez nem lesz délibáb többé! Ez valóság lesz ezentul!…

Meg kell lenni! Isten sem segíthet rajtunk másként! A mit teszünk, azt tették a hollandiak is, mikor ellenség támadta meg hazájukat. Mindenki akarja: legyen meg hát, a mit akartok!

Azzal kiadta a parancsot gépészeinek.

Minden el volt készítve.

Az esthomályban a Duna meredek partjai fölött négyesével egymáshoz csatolt repülőgépek közeledtek, miknek fogói egy-egy hosszu keskeny tárgyat emeltek lomha repüléssel.

Ez a névtelen tárgy két kovácsolt vaslemez volt egymásba róva, mindkettő ívformára meghajtva, s mint Lawes hídgerendái, homoru felével egymásnak fordítva, a lemezek 170 lábnyi hosszuk voltak, és 22 hüvelyk vastagok: a kettő együtt a két végén a pántokkal együtt öt láb széles, közepén a domborodásnál három öl.

A repülőgépek leszálltak csendesen a két falba vágott rovátkához, a gépészek beleilleszték a vas ívpárok széleit a rovátkokba s azzal a gépek csendesen alácsusztatták azt az ívpárt egész a vízfenékig. Az ívpár magassága tett három lábat.

Azután következett a másik négy gép, a másik ívpár, az is az első után bocsáttatott, rovátkáikkal a felsők az alsókba illettek.

Mikor az ötödik ívpár is lebocsáttatott, a vén Duna azt mondá: «micsoda munka ez itt?» s dühösen rontott neki a medre közepében emelt gátnak, melyen nagyhamar csattogva, zuhogva ömlött keresztül.