Part 16

A mint a kábító látványt sokáig nézte: a hogy szabdalja le az a vas szél-kelep az emberfőket motollagyorsasággal a négy lyukon keresztül; – a hogy ugrálnak azok egymásután a tó vizébe s aztán usznak mindig közelebb, közelebb, egymást taszítva az utóbb következők: kezdte érezni azt a kábító gyönyört, a miről a bűnperek tanuskodnak, mik felfedték s mégis titokban hagyták az emberi szívnek azt a borzalmas rejtélyét, miért hogy a vérittasság és a kéj egy ágyban születik? Agyán erőt vett a mámor. Eleinte számlálta a lehulló főket, abba belefáradt. Azután a lépcsőket számlálta, a mik a tóhoz levezetnek; eleinte tiz lépcső volt, egy óra mulva már csak kilencz. S a pokoli gép őrületes egyformasággal kelepelte le szörnyű feladatát. A bibor katarakták zuhogva onták habjaikat. A vas rotundából ezer meg ezer ajkról felrivalló ádáz ordítás hangzott, tompán elfojtva a vas fedél által; az ordítás óráról órára növekedett, azután óráról órára hanyatlott; este volt, mikor elcsendesült.

Az érczmotolla pallosszárnyai megálltak; a gép gőzkürtője hosszú bömbölő süvöltéssel ereszté szabadon gázait; a vonat végállomására megérkezett. A zsilipek zuhatagai elapadtak. A Pokolpáholy szövetségének utolsó vércseppjei hullottak lassan a tóba.

És ekkor egy kéz megragadta Severust karjánál fogva, s egy forró hang ezt sugá fülébe:

«Jer!»

Kábultan engedte magát vezettetni.

Egy gondolába vitték. – A gondolában sátor volt brokát függönyökből, damaszt kerevetekkel.

Severus fejét két gyöngéd kar ölelte át.

És egy syréni hang rebegé, szemeit csókolva a szó közt gyöngéden:

– Látod-e a lótus virágokat a tavon? Nézd, hogy libegnek körülöttünk! Egyptom biborege festi veresre a tavat. Még a flamingók is itt vannak!

Igen. A fehér hattyuk a mint megbuktak ebben a tóban, pirosak lettek a fördés után.

Severus veszni érzé lelkét.

Ez a nő husz ezer főt vágatott le a mai napon, a miknek az a szerencsétlenségük volt, hogy a férfi álmait nyugtalaníták. Nem nyugtalanítják többé. Vérükben evez a gondola!

Severus szenvedélye az őrültség koronáját tette már fel. Souverain, korlátlan szenvedély volt az már, melynek nem parancsol többé semmi.

Odaszorítá jobbjával kebléhez a csábító daemont.

«Semiramis…»

«Araeus…»

«Most kérdezz akármit Araeus szellemétől!»

A nő hirtelen keblébe nyult s egy tárczát kivonva, azt elefántcsont lapjával felfordítva odafekteté saját térdére, mig az iralt Severus balkezébe adta.

Balkéz volt. De a szellemek balkézzel is tudnak irni.

– Mi van az Unalaska szigetén? sugá Semiramis.

Araeus felelt. Az iral betüket alakított: e betük azt mondák:

«Ichor.»

És azután csak a csókok hangzottak!… az evező lapátok csókjai a vérhullámokkal…

A VIHAR ELŐJELEI.

Az eseményterhes hónapok, mik fél Európa arczulatát egyszerre ismét az ellenkező torzképre változtatták, két embernek okoztak legnagyobb kint: ezek voltak Rozáli és Dárday.

Dávid mind neje, mind elnöktársa iránt zárkozottabb volt, mint valaha. Távollétét, mi oly gyakori és huzamos volt, dolgai sokaságával indokolta. És senki sem tudta, hogy mit dolgozik?

Dárday sokszor sarokba akarta szorítani, hogy komolyan megijeszsze a közelgő veszedelmes idők előhirnökeivel; de Tatrangi soha sem volt kizavarható egyhangú nyugodtságából.

– Tudod-e azt, kérdezé egyszer Dárday tőle, hogy most májusban vagyunk? Innen octoberig csak öt hónap. Ez év octoberében telik le a tiz év, a meddig szerződésszerű itt lakásunk ideje tart.

– Tudom.

– S azon túl kezdődnek a napok, a mik, hogy mit hoznak? azt nem tudja senki.

– Én tudom. Mit? majd megmondom akkor.

– De az idő rövidsége sürget.

– Nem tehetünk róla. Az új czárnő az Otthon állam elismertetését az európai congressushoz utasítja. Egészen correct válasz.

– S miért nem sürgeted a congressus egybehivását?

– Azért, mert abban Ausztria császárja s Magyarország királya nem vehet részt.

– Mi ok tiltja?

– Tiltja az az ok, hogy Oroszország trónját egy parvenu foglalta el; s annak czári uralmát az a fejedelem nem ismerheti el, a kinek neje a Romanowok utódja. E megaláztatást nem kivánhatjuk tőle mi. E nélkül pedig a congressus létre nem jön.

– Hát az Unalaska sziget megvétele mily stádiumban áll?

– Azzal Alexandra czárnő nem rendelkezik addig, míg a kamcsatkai lázadással rendbe nem jött. Mint tudod, egész Siberia ellene nyilatkozott a császárság helyreállításának s az Uraltól az Amurig és a jeges tengerig orosz respublica áll fenn.

– Tehát alkudjál a siberiai respublica elnökével.

– Az a baj, hogy nagyon sokan vannak, s úgy vagyok velük, mint a futó csillagokkal: mire a távcsövem előveszem, már lefutottak az égről. Várnunk kell, míg vagy Sasza asszony egyenkint összeszedi őket, vagy jön egy, a ki leveri a többit.

Dárday erre abban a méltánylandó kifakadásban tört ki, hogy csak asszonyok ne volnának a világon!

– Ne káromold őket; hisz náluk nélkül mi sem volnánk a világon.

Ezt persze Dárday nem úgy értette.

– De hát mit cselekszel te a közelgő veszélylyel szemben?

– Egy új raktárt építtetek a Duna északi oldalán. Ez volt Dávid felelete.

Dárday boszusan vállat vont és odább ment. Sehogy sem tudta átlátni, hogy, hogy legyen az Otthon állam biztosítva egy új raktár által a bessarabiai part felől?

Alig mult bele két hét, újra megrohanta elnöktársát.

– Tudod-e, mi történik Oroszországban?

– Tudom.

– Alexandra férjül választotta Severust.

– Jó izlése volt.

– Severus elárult bennünket.

– Tudom.

– Felfedezte az Unalaska sziget titkát a bitorló nőnek, s az most ugyanott azon a szigeten, a mit nem akart nekünk eladni, azon ürügy alatt, hogy a lázadó kamcsatkaiak nem engedik az eladást, nagyszerű aërodromon gyárat állított fel, s ezerével készítteti ott a légjárókat, a mik gyorsabb repülésre vannak számítva, mint a mieink.

– Tudom

– Tudod! És tűröd, hogy azt tegye?

– Tűröm; először azért, mert semmi jogom sincsen hozzá, hogy valakitől erővel elvegyek egy szigetet, melyet az nem akar nekem eladni, csak azért, mert olyasmi terem rajta, a mi eddig az én egyedárum volt. És másodszor azért, mert nekem tetszik az, hogy ők aërodromonokat készítenek ezer számra. Hadd készítsenek.

– És nem teszesz a magunk védelmére semmit?

– De igen. Saját légjáróink tetején egy-egy új szelelő lyukat furattam.

Dárday szétnézett a levegőben, de nem találta e válasz értelmét sehol. Hogy egy szelelő lyuk mit fog segíteni egy új ellenséggel szemben, az nem ment a fejébe sehogy.

Egy újabb hónap múlva ismét elővette Dávidot.

– Baj van! De ezuttal nagyon komoly. Ez a gaz Mazrur szerteszét jár a Dunafejedelemségekben, keresztes háborura izgatja a szláv, görög és román népeket a törökök és magyar barbarok ellen. Bejárja a Bánátot, Erdélyt, s most még csak rablóbandákat szervez; de azoknak politikai jelszavaik vannak, a kitörés perczében megannyi hadsereg lesz belőlük.

– Tudom.

– Ezt is tudod. No áldjon meg az egy igaz Isten! És miben töröd most a fejedet?

– Épen most kötöttem szerződést a budapesti, belgrádi és bukuresti kormányokkal a Vaskapu szabályozása iránt.

Dárday cholerikus hahotában tört ki.

– A Vaskapu szabályozása iránt? S ez a te antidotumod egy kitörő nemzetközi lázadás elfojtására? Ezt nem értem.

– De én értem, s majd megtudod te is.

Dárdaynak meg kellett benne nyugodni.

Egy újabb hónap morzsolódott le.

Dárdaynak megint új aggodalmai merültek fel.

– Bajtárs! Saját városunk keblében van a vész. Idegen emissariusoktól nyüzsög minden gyárunk. Munkásaink fel vannak bujtogatva. Egy adott jelre minden alsó rétege társadalmunknak megmozdul a talpaink alatt s megrázza a rá épített várost.

– Tudom.

– Mindent tudsz. És hogyan vélsz rajta segíteni?

– Nincs-e alkotmányunk a belforradalom ellen?

– Igen. Egyike alaptörvényeinknek így szól: ha a lakosok a társadalmi rend ellen fellázadnak, ha a hatóságok felhívásának nem engednek, az elnökség felfüggeszti az alkotmányt s kezébe vesz «botot, tüzet, vasat.»

– Nekem elég lesz a «víz» is.

Dárday átlátta, hogy itt egy mohamedán fatalistával van dolga. Ez a prædestinatiora bizott mindent.

Egyszer aztán, úgy september elején, nyári múlató lakában kereste fel Tatrangit. Nem törődött vele, hogy az most felesége és gyermekei körében családapai örömeinek él: épen ott kereste fel; Rozáli előtt akarta őt megtámadni.

– No édes öcsém, most már nyakunkon a veszély. A profétai phlegmának vége.

– Annak soha sincs vége; szólt Dávid.

– Ezuttal, úgy hiszem, vége. Oroszország uralkodója, vagy jobban mondva: uralkodói ötszázezer harczképes katonát összpontosítottak a Dvina torkolatánál, négyszáz ezeret a Visztulánál. Minden katona hyalichor pánczélinggel van vértezve, s ugyanoly sisakkal.

– Tudom. Barbután mintára készültek a sisakjaik.

– Ezt is tudod? Hát lőfegyvereikről tudsz-e? Minden golyó hegye ichorjegeczczel van ellátva, mely kétszáz lépésnyiről a mi hajlóüveg pánczéljainkat, mint a kártyapapirost fúrja át.

– Az nagy vesztegetés.

– Ez megint felelet? De mit állítunk velük szemközt mi? Léghajórajunknak az ő részükről is léghajóraj felel meg. Annak dolga lesz odafenn a levegőben a maga ellenségeivel. Ki harczol ide lenn a földön? Te persze azt hívő vagy, hogy majd kiszáll a sikra megint az a kétszázezer honvéd, a ki velünk idejött, s a ki tíz év előtt hegyeket mozdított el a helyéről, s megette nyersen az ördögöt? De ne felejtsd el, hogy azóta tíz esztendő mult. Az a kétszázezer honvéd most mind feleséges ember, jámbor családapa; házi úr, gazdag filister; «ki» elhízott, «kinek» köszvény a lábában; magam is élő barometrum vagyok. Egyikünk sem az, a mi tíz év előtt volt. Akkor készek voltunk felmászni az égbe, most az ágyba is más visz bennünket. Nem mondom, hogy parádénak ki nem rukkoltathatsz bennünket, hanem ha velünk akarsz valami nyilt ütközetbe menni, akkor már haza is jöttél onnan.

Dávid szelid ironiával mosolygott.

– Nem, felebarátom. Azokat, a kik tíz év előtt dicsőségesen bevégezték nagy kötelességüket, én pihenni hagyom; családjaik körében, gyáraikban, üzletükben, jól megszolgált uri kényelmükben; ők már teljesíték, a mivel egy életben tartoztak.

– Mivel véded meg hát akkor városodat? Ez nem elmosolyogni való kérdés, bajtárs! Nekem senkim, agg legény vagyok; de te nézz oda könyező nődre, nézz oda két kis gyermekedre. Hogyan védelmezed meg őket? Severus, az áruló, érczbe öntött fejét oda tette Nagy Péter czár lovagszobrának nyakára; én, a honfi, megalázva húzom gallérom közé ősz fejemet, ha az utczán megyek, hogy ne lássanak. Sasza asszony, a babyloni hölgy, a világ bujálkodója, koronát tesz átkozott fejére, s a te nőd, a világ szentje, tövis koszorut visel s azt titkolja. Nem látod te ezt!!!?

Tatrangi Dávid arcza e pillanatban a megdicsőülés fényében látszott sugárzani. Egyik kezével megfogta Rozáli kezét, másikkal Dárdayét. Mind a kettőnek szólt:

– Ma s holnap készüljetek, házatokat, hazátokat hetekig elhagyni, mindent rendben hagyni. Holnapután elviszlek benneteket magammal Kin-Tseuba s ott megtudjátok azt, hogy mi az én válaszom a babyloni hölgynek, a pokol királynéjának, és az én martyrkoszorús hölgyemnek, és az én örökké szenvedő édes anyámnak, én magyar hazámnak?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harmadnap elvitte magával az aërodromonban Dávid Rozálit és Dárdayt Kin-Tseuba.

Tíz napig maradtak ott.

És mikor visszatértek, akkor Rozáli arcza ragyogott úgy, mintha ő viselné a koronát: nem a babyloni hölgyét, hanem az Isten-anya koronáját. És Dárday oly büszkén, egyenesen járt azontul Otthon utczáin, mintha ő adta volna kölcsön a fejét annak a nagy szobornak: nem Nagy Péter czárénak, hanem I-ső Árpádénak a budai Szent-György téren!…

HARCZ – VIZZEL.

Október 30-án telt le a tíz év.

Az nap megérkezett Alexandra czárnő ultimatuma mind Budapestre a magyar királyhoz, mind Otthon városába az elnökséghez.

Az ultimatum semmi választást nem hagyott fenn. A Budzsák vidék, mint számüzetési hely, megszünt az oda belebbezett kétszázezer magyar honvédre nézve «otthon» lenni; ha ott maradnak, a magyar királyság állampolgári kötelékéből végleg ki kell lépniök, s orosz polgárokká lenniök; ha pedig azzá nem akarnak lenni, akkor a 48 óra alatt adandó válaszra, vagy a nélkül is megérkezendő ukáz vétele után nyolcz nap alatt tartoznak elhagyni a «Budzsák-vidéket.»

Az ultimatum kiszinezését hozta az orosz hivatalos lap; melyben a visztulai hadsereg fővezéreül Jerivánszky Sergius neveztetett ki, a dvinai hadsereghez pedig Schertsinszkoj Ulysses, testvére a Krakkó alatt elesett hős vezérnek, maga is hős, a szentpétervári lázadás leverője. De a mi legjobban meglepte az egész világot, az Severus kineveztetése volt az összes orosz aërodromon raj admiráljául. Az Unalaska sziget gyáraiban nem kevesebb, mint huszezer aërodromon állt készen. Az egész kamcsatkai és Amur vidéki lázadás Alexandra műve volt, nagy tervének álczázására. A légjárók kezelését az orosz főiskolák tanárai és tanulói vállalták el: az orosz intelligentia szine-java adta oda magát az új fegyvernem begyakorlására.

S e peremptorius izenetekkel egyidejüleg kitörtek a titkon ásott tüzaknák is. Magyarországon a Bánátban, a hajdani határőrvidék megyéiben lázadásra tűzték ki a zászlót Mazrur csapatjai, rögtön átalakulva «olvasó társulatokból,» «dalkörökből,» «tüzoltó egyletekből» szabad csapatokká: az ártatlan «hetairia» név egyszerre tűzbetükben lángolt elé. És Mazrur kiáltványaiban császári orosz altábornagynak irta magát.

Az Otthon államban pedig megindult a munkásmozgalom. A mozgalom ürügye igen alacsony volt; de azokra nézve, kiknek a társadalom alacsonyán van az élet, egészen igazságos és jogszerű.

A munkások egyrésze azt követelte a gyárosoktól és az igazgatóságtól, hogy a mi osztalék őket szerződés szerint megilletné ez évre deczember végével, annak október végeig járandó része nekik rögtön kifizettessék, mert ők arra nem szegődtek, hogy Oroszország ellen harczoljanak; ha az orosz seregek bevonulnak Otthonba, akkor ők követelésüket soha meg nem kapják. Az igazgatóságnak nincs is többé semmi joga tőlük azt követelni, hogy ők deczember végeig itt maradjanak; mert maga az Otthon is megszünik október végével jog szerint létezni.

És azoknak, a kik így beszéltek, igazuk volt. Az Otthon állam munkásai nem tartoznak az ő katonái is lenni; ha az államot veszedelem fenyegeti, a miatt ők nem károsulhatnak: ők béke idején dolgoztak emberül; most háború jön: az embernek ott kezét lábát ellőhetik, okos ember jobb ha előre elmegy onnan, a hol ilyen baj készül.

Az igazgatóság és a gyárnok-testület azonban e követelésre azt felelték, hogy ne legyen a munkásoknak az állam külügyeire semmi gondjuk; az nincs rájuk bizva: senki sem kivánja, hogy fegyvert fogjanak; arról is gondoskodik más; ha nem akarnak a műhelyekben maradni, arra sem kényszeríti őket senki erővel; akkor mehetnek el, a mikor akarnak, akár féltükben, akár jó kedvükben; hanem a szerződés szerinti osztalékot csak azok kapják, a kik deczember utolsó napjáig itt maradtak. Ez a szerződésük, s azt semmi háború és czári ukáz meg nem változtatja.

Nem minden munkás osztályt rántott magával ez a mozgalom. A régiebbek, kik sok éven át idetelepültek, kik háztüzet, telket szereztek, felgyarapodtak, aztán a felvilágosodottabb, értelmesebb osztályok, a kik meg tudták becsülni az állami független lét becsét, nem csak rosszalták társaik zajos forrongását, sőt kinyilatkoztatták, hogy mesterségük szerszámait csak akkor fogják kezükből ledobni, a mikor kis államuk azt fogja mondani, hogy «fegyverre!» akkor felváltják azokat a puskával.

De mégis nagy tömeg volt a lázongóké. Az utóbbi években, az üzletek óriási növekedése miatt az Otthon állam kénytelen volt befogadni a világ minden részéből érkező idegen munkásokat: úgy hogy azoknak a száma ötvenezerre ment. Másik ötvenezer aztán könnyen akadt a saját népfajából: könnyen hívő, elámítható nép, mely beveszi a rossz tanácsot, hevül a merész utczaszónoklatok zajára, kiket magával ragad a tomboló ár, kiket mulattat a macskazenék, ablakbeverések diadala, hiú, vezérkedni vágyó jellemek; aztán az a neme az embereknek, a mely soha ki nem elégíthető, melynek a jó sem jó, ha más is kap belőle, s mind ez elemek összetapadva, keveredve egy sötét, megnevezhetetlen tömeggel, mely a nagy városok szemétjében lappang, s csak olyankor jelen meg mindenkit fenyegető arczával, mikor a vihar a szemetet felkavarja.

Pár nap alatt óriási mérveket öltött Otthonban a munkásmozgalom. A gyárakat, műhelyeket ezerével hagyta el a munkásnép, s egész utczai menetekben tüntetett, meetingeket tartott, s minthogy az Otthon városában közönséges csapszékek nem voltak, a köztéreken bivouakozott. Csak az volt a baj, hogy bort, pálinkát az Otthon államban csak igen drágán lehetett kapni. Egyszer aztán azon is segítettek. Egy vállalkozó csoport éjjel neki ment a legnagyobb kormányi szeszraktárnak, azt megostromolta s a hordókat elfoglalta.

Pálinka tehát már volt.

De még egyéb is volt. Három halott. Kiket a raktárnak egy leomló fala agyonütött. Azok már most martyrok. És velük megnyilik a csataterv. Másnap nagyszerű temetés fog rendeztetni. Egy temetési menet a legjobb alkalom nagy néptömeget gyüjteni össze. Odacsődül sok ember s aztán megy a tömeggel, a merre az viszi. A koporsók fölött három helyen fognak lángoló szónoklatot tartani. Ez eltart estig. Este aztán a temetőből az egész tömeg nép a marseilleset énekelve fog bevonulni a városba, fel egész a hexagonig: s ott fogja sokaságának egész imposans hatalmával követelni az igazgatóságtól kivánatainak teljesítését, s ha azt meg nem nyeri, ott mindjárt a hexagon közepett assemblée nationállá alakul át, leteszi az addigi igazgatóságot s megalakítja saját provisorius kormányát. Ez már így van kicsinálva.

Csakhogy mások is vannak még a világon, a kiket az öt érzékük még el nem hagyott.

Dárday, értesülve a fenyegető veszélyről, összehivatá az igazgatótanácsot, s ez éjjeli gyűlésében felhatalmazá az elnököket, hogy a lázongók ellen használjanak «botot, tüzet, vasat.» És Dárday készen volt mind a hárommal. Ámde Tatrangi azt mondá neki: «egyre sem lesz szükség azokból, várj be engem.»

Tatrangi azt mondá egy alkalommal Dárdaynak, midőn a catastropha bekövetkeztére előre figyelmezteté: «nekem nem kell ennek leküzdésére se bot, se vas, se tüz; csak víz.»

Lássuk, mit értett ez alatt?

Dávidnak több év óta volt már egy találmánya, melylyel ő nem ütött semmi zajt; magának tartotta.

Ez az «eső-csináló készülék.»

Volt a Dobrudzsai rónának egy része, melyet a hajdani mocsárföldből az újabb gazdálkodási rendszer követelményekép a török kormány gabonatermő földdé alakított át. Ez a tér a Dunadeltától a küsztendzsei vasutvonalig tart. Sok évi folytonos buzatermelés által az a talaj is arra a sorsra jutott, hogy termőerejéből teljesen kizsaroltatott, s következtek rá olyan évtizedek, a mikben hat inséges év jutott négy középszerű termés esztendejére. Az aszály annyira meghonosult e vidéken, mint Köves Arabiában; ha pedig nedves esztendő volt, akkor felvette a vidéket a föld árja, s két évig savanyú maradt a föld; termésre alkalmatlan.

Az így elértéktelenült földek nagy részét összevásárolta Tatrangi az Otthon állam számára. S akkor az aszálylátogatta vidék számára feltalált egy készüléket, melyet ő «eső csinálónak» nevezett el.

Columbus tojása az egész.

Még a mult háborúból maradt a győztes sereg birtokában az ellenségtől elfoglalt húszezer darab hadi léggömb. Teljesen hasznavehetetlen, czéltalan limlom a repülő gépek feltalálása óta. Dávid e haszontalan kaczatot értékesíteni tudta. Két óriási vízemelő gépet állított fel, egyet a Dunaparton, mást a tengerparton. E húszezer léggömb alá húsz hektolitert tartalmazó tömlőket kapcsoltatott, a miket a vízgépek megtöltöttek. Akkor minden százra egy repülőgépet alkalmazva, azokkal végig röpítteté az egész léggömb tömeget a Dunától a tengerig s onnan ismét vissza; a felemelt víztömeget a földre alá bocsátva, s húszonötször fordulva egy éjjel, tíz millió hektoliter vízzel frisíté fel a vetéseket. Úgy, hogy ezen a darab földön a legaszályosabb rekkenő időszakban is minden éjjel megjelent a jótékony eső.

Hogy erről a készülékről azoknak, kik e darab földet lakták, semmi tudomásuk sem volt, annak igen egyszerű oka az, hogy a készülék rendesen éjjel működött. De, ha nappal végezte volna is jótékony munkáját, magáról a készülékről még akkor sem lett volna a hétköznapi embernek semmi sejtelme, mert a léggömbökből alábocsátott víz egy része a páraszegény légben rögtön felbomolva, a léggömb tömeg alatt egy folytonos felhőt képezett; ez a felhő együtt járt az öntöző készülékkel, eltakarta azt a földtől, s csak a nagyon figyelmes szemlélő előtt tünhetett volna fel, hogy a jóltevő felhőcskének önkénytes irányzata, mozgása van, félóráig nyugatról keletnek, aztán megint keletről nyugatnak vándorol, s a hol egyszer megöntözte a földet, oda az nap vissza nem tér.

Ez az öntöző gép tehát Dávid kizárólagos patent találmánya volt. Dávid azt vélte, hogy ő ezt az egész forradalmat szétzáporesőzheti vele.

A népmozgalom tervéhez az idő is kedvezett. November 2-ika volt; az egész keresztény világban halottak napja. Ilyenkor ünnepel minden ember s látogatja a temetőket. Szép derült napfényes idő volt. A forrongók arra számítottak, hogy sokaságuk növekedni fog az ünnepelő közönséggel s este aztán a temetőből azzal összekeveredve vonulhatnak be a belvárosba. Az igazgatóságnak bizonyosan nem lesz kedve közékartácsoltatni egy néptömegnek, mely felesen asszonyokból, gyermekekből, békés polgárokból verődött össze. S aztán, ha egyszer benne van a forradalomban, ha látja, hogy minden sikerül, csak lármázni kell: akkor az odakeveredett békés polgár is forradalmárrá lesz, az asszony, gyermek pedig épen; s segít még jobban lármázni.

Délelőtt hemzsegett minden utcza a kiváncsi néptől.

Hanem délután, mikor épen indulni kellett volna a temető látogatására, Tultsa felől előkerekedett egy kis hosszúkás felhő, s jött egyenesen Otthon felé sebesen; pedig idelenn alig lengedezett valami szellő. Egyszer csak elkezdtek kövér cseppek hullani az utczákon, köztéreken. Az ünnepien öltözött nép sikongva menekült födél alá s várta, hogy majd odább megy az a kis felhő. De ez nem látszott a várakozásnak eleget tenni, mindig újabb jött utána, s azok mindenféle változatokban hinték az áldást, majd vékonyan szitált, majd kövér cseppekben kopogott alá; egy-egy népkertet, ligetet, melynek fái alá egész csoportok menekültek, kiválasztott, s odaöntötte alá a záport, míg az utolsó őszi lombokat is leverte vele a fákról, s a nép odahagyta a rossz menedéket.

A csupán ünnepélyhez készült nép, mikor látta, hogy a mulatsága már a mai napra egészen el van romolva, lassankint, zugolódva haza oszlott; asszony, gyermek, békés polgár ki lett rostálva a lázadó tömeg közül.

Hanem az helyben maradt. A szövetkezettek felölték kaucsuk köpenyeiket, kifeszíték esernyőiket s az esernyős tömeg, mint a római ostromlók paizs-feltartó testudója vonult ki a gyászmenettel a temetőbe.

Az Otthon sirkertje a városi lakrészeken kivül volt; a Kilia-Dunaág legszélsőbb szigetén. E szigetek elválasztó vizeit nem járták hajók, sekélységük miatt, azok tehát kőhidakkal voltak összekötve; hanem odáig egy nagy alagúton kellett átmenniök a forrongóknak, mely a széles Szulina-ág alá volt építve. Gondjuk volt rá, hogy ez alagút bejáratait saját őrcsapatjaik által biztosítsák, nehogy a kormány elzárja előlük a visszatérést a városba.

Rendes temetkezések a földalatti légnyomatú vasutakon végeztettek; a nyilvános temetkezési pompa, az utcza felszínén, minden közlekedést felfüggesztő kisérettel, énekkel, trombitával, fáklyafénynyel, a legszokatlanabb látványok közé tartozott Otthonban.

Ezúttal ezt a nagyszerű látványt mind pocsékká verte az eső. Az ázott embernek elmegy minden kedve; a sáros láb megakasztja a lelkesedést, s az egyik ember esernyőjéről a másiknak a nyakába folyó víz rontja az érdekek solidaritását.