Part 14

Sasza asszony udvarhölgyei közt volt egy ilyen hirhedett medium, egy csontos alkatu amerikai hölgy: miss Braddon.

Miss Braddonnak oly mértékben jutott ki a delejes fluidumból, hogy ennek erejével a legizmosabb férfit földhöz tudta ütni. (Skeptikusok azt állíták felőle, hogy valamikor acrobata nő volt egy erőművész-társulatnál.)

Hanem hát csodadolgokat tudott véghezvinni s ismeretes tekintély volt a spiritisták minden nyelven irott hirlapjai előtt.

Mikor Sasza asszony megtudta Severusról, hogy «hivő», beavatta őt a mysteriumokba.

Miss Braddon a háromlábu asztalkával legelőször is a kérdező védszellemének nevét iratta le. Hogy Sasza asszony védszelleme «Semiramis» volt, az régi dolog és igen természetes. A felhivott szellem, ki Severusnak megjelent, e névvel mutatá be magát: «Aræus». Az udvari cercleben mindjárt készen állt egy tudós historicus nő, ki magyarázatot adott felőle, hogy ki volt az az Aræus? Kortársa volt Semiramisnak és Armenia királya. Assyria királynője olthatlan szerelmet érzett Aræus iránt, melyet az visszautasított; ezért Semiramis hadat izent neki; megütköztek s a harczban a szeretni nem akaró Aræus elesett. Semiramis aztán, kit élve nem birhatott, elnyerve holtan, bebalzsamoztatá s pompás mauzoleumot építtetett sírlakául, hol örökké övé maradt a kegyetlen.

Severus férfi-hiuságának hizelgett az, hogy védszelleme ily ellenálló jellem volt, Sasza asszony pedig hatalmasabbnak érezte már magát – Semiramisnál.

A spiritista hókuszpókuszszal aztán igen érdekes mulatság mellett telt el az idő.

Sasza asszony és Severus sok olyan kényes kérdést oldattak meg a spirit rappinggel, a melyet egyenesen egymáshoz nem intézhettek volna.

Sasza asszony egyszer ezt a furfangos kérdést intézte a szellemhez, hogy «mi van az Unalashka szigetén».

Severus megszeppent. Hejh, ha kitalálja mondani.

A szellem nem sokat gondolkozott, leírta e szót: «Paco».

Mi az a Paco?

Egy mineralog tudósa a cerclenek megmagyarázá, hogy a gazdag aranytartalmu érczeket nevezik így.

Sasza asszony vállat vont. Ez nem elégítette őt ki. Severus pedig könnyebbült kebellel gondolá, hogy mégis van a szellemekben discretio.

Hátra volt Severusnak még azt is megtudni, hogy ő nemcsak proselyta, de maga is inspirált próféta és doctor.

Egy délelőtt, mikor Sasza asszonyhoz a szokott látogatásra sietett, az elnöknőt nyugágyán fekve találta. Nem fekve, de hánykolódva, mint egy ördögtől megszállt alakot, ki haját tépi, fejét az ágy oszlopaihoz veri, átkozza környezetét, asszonyait, orvosnőit, s minden pillanatban más kínalakra facsarodik hajlékony alakja, míg szemei lázas tűzben égnek. Alkalmasint heves fejgörcsök kínozzák.

– Jöjjön ön! lihegi a kínlódó a megpillantott férfihoz, s midőn ez odalép nyugágyához, megragadja két kezével annak jobbját és nyögve szól: «tegye ön homlokomra kezét, talán meggyógyít az…»

Severus betakarta tenyerével a hölgy égő homlokát, lüktető halantékait s íme az rögtön elcsendesült, megszünt kínosan vonaglani; néhány percz mulva szempillái becsukódtak, s nemsokára keblének csendes pihegése, s félig nyilt ajkainak halk lélekzetvétele tanusítá, hogy elaludt.

Severus le nem vette a kezét a homlokról addig, míg aludt a nő, az pedig egész óráig tartott. Mikor ismét felnyitá szemeit, mondhatlan bűbájjal tekinte föl rá hálatelten; s mielőtt az kezét visszavonhatta volna, megragadta és ajkaihoz szorítá azt, halkan rebegve: «köszönöm, köszönöm, ez meggyógyított».

És aztán semmi baja sem volt.

És Severus ettől még bolondabbá lett.

Ettől a naptól kezdve Sasza asszony magaviselete Severus irányában az eddigivel egészen ellentétessé változott. A szabad, zabolátlan modort felváltá nála a hajadoni szemérem. Oly tartózkodó lett irányában, mint egy leány, kinek titka el van árulva.

Ez mind játék volt-e? Szerep volt-e?

A szemérmes menyasszonyi comœdia tartott az országgyülés előtti hétig. Sasza asszony el tudott pirulni, mikor Severust közelíteni látta, és el tudott halaványulni, ha távozott. A férfi-hiuságot így fogják meg.

Azon a héten aztán, a melyre a képviselők a nagy világbirodalom minden részéből gyülekezni kezdtek a fővárosba, egyszerre eltünt a szemérmes hajadon képe Severus elől. Egy reggel férfi-öltönyben találta Sasza asszonyt. Tábornoki egyenruhát viselt.

– Nagy napok kezdődnek, szólt a hölgy komoran Severushoz. Rám nézve s tán az egész világra nézve döntő korszak közeledik. A mit ön kivánt tőlem, az indítja meg a hógörgeteget; kit tipor az majd el? még nem tudom. Lehet, hogy engem. Lehet, hogy fölemel. A ki mellettem marad, lehet, hogy elvész, lehet, hogy megdicsőül.

– Én itt maradok; mondá Severus, nem várva be a kérdést.

– Köszönöm; szólt Sasza asszony, megszorítva keztyűs kezével a férfi jobbját s azzal felkérte, hogy csatolja oldalára a kardot, mit Severus szívesen megtett.

E naptól kezdve minden óra abban telt el, hogy Sasza asszony érkező hadcsapatokat mustrált; lovon nyargalva előttük, és rövid buzdító szónoklatokat tartva hozzájuk. Nappal a hadcsapatok zsoldját fizették, őket gazdagon megvendégelték és késő este, mikor már besötétedett, szállították a vasuton Szentpétervárra.

Az országgyülés megnyitásának napján Sasza asszony kisérő hölgyeivel, asszonyokból álló válogatott testőrseregével maga is átköltözött Szentpétervárra, Severus egy kocsiosztályban ült vele.

Az első harmincz nap parlamentaris bagatellákkal telt el. A tisztelt ház elnököt, jegyzőket, bizottságokat választott, szakosztályokra oszolt, házszabályok felett disputált, új képviselőket igazolt, válaszfeliratot készített, egyszóval ölte az időt.

S e közben átment az idő az utolsó végzetes évbe. A Dunadeltára belzettek számüzetésének válságos tizedik éve volt ez. Sürgetős volt a kérdés megoldása, hogy maguk állama maradnak-e, vagy Nihil ország telepe?

Dávidtól egyik sürgöny a másikat érte Severushoz, hogy mi történik már? Mindig holnapra lett biztatva.

Egyszer aztán ez az üzenet jött Dávidtól Severushoz:

«Hagyjon ön ott mindent és jőjjön vissza rögtön»

Ez a parancsként hangzó üzenet háromféle rossz hatást tett Severusra. Először megdöbbenté: azt hihette, hogy Dávid megtudott valamit Rozálitól. Féltékeny nők hamar elárulják magukat. S lehet, hogy most szörnyü számadást készül vele tenni. Másodszor megsérté hiuságát, hogy egyenrangu triumvir társa neki ily röviden parancsokat osztogat. És harmadszor a számító diplomata eszélyessége volt megtámadva, kiről felteszik azt, hogy mikor már mindent legjobban elintézett, az utolsó órában saját művét félbehagyja és megszökjék tőle.

Mind a három hatás együtt indok volt arra, hogy Severus daczoljon Dáviddal és üzenetét félredobja. Itt kezdődött rá nézve a lejtő, melyen aztán nem lehet többé megállni.

Pedig Dávid se nem férji haragból, se nem fensőbbségi vágyból, se nem romboló daczból intézte hozzá ezt az üzenetet, hanem azért, mert jól volt értesülve arról, hogy mi fog történni Szentpétervárott azon a napon, a melyen a nemzetgyülés az Otthon állam ügyét érdemleg tárgyalni fogja? Ezt olyan jól tudta Dávid, mint maga Sasza asszony s óhajtotta a catastrophából kivonni triumvir társát.

Severus azonban ott maradt.

A harminczegyedik napon került tanácskozás alá a miniszterek törvényjavaslata, melyben az Otthon várost államnak elismerni s az Unalashka-szigetet örökáron eladni, száz millió rubel kárpótlás mellett indítványozzák. Az indítvány mellett elég indok szól, politikai, strategiai és financialis.

Hanem a Nihilország nemzetgyülései kissé furcsa ábrázattal birnak.

Először is a képviselők száma megy kétezerre. Ez népgyülésnek is elég. Azután a ház a legkülönbözőbb elemekből van összealkotva. Ó-oroszok és panszlávok, roskolnikok, skopcsik és nihilisták, parasztok, katonatisztek, hivatalnokok és csizmadiák; tunguzok, jakutok, burjätek, szamojédek; baskir és cserkesz nevezetességek; salvus conductussal visszatérő siberiai deportáltak; lengyel nemesek, német iparosok és kereskedők; asszonyok és férfiak. Kétezeren!

Maga az ülés folyama egy folytonos zsibongás. Egyik oldal csak azért zajong, hogy a másik párt szónokát ne lehessen érteni, míg egyszer aztán felkerül a szónokszékre egy hatalmas hyppopotamus-hangu szónok, a ki érvényt tud szerezni a nézeteinek hangja mennydörgésével. Annak a beszéde aztán valóságos vihart kelt föl; ez a Pokol szónoka: a törvényjavaslat ellen expectorál. Mikor nem használ a tömeges «rendre»-kiáltás (az elnök csengetyüjére senki sem ügyel, pedig már harmadszor vonta el a szót a szónoktól, de az csak beszél azért), akkor tettlegességekre kerül a dolog, öten-hatan odarohannak a szószékhez, a szónokot megragadják lábánál fogva; az visszarug, tovább rángatják, a csizma lemarad a lábáról az ellenfél kezében, de a szónok megáll, végre valaki elkapja hátulról hosszu kabátja szárnyát s annálfogva hanyatt bukfenczezik, felébe harapva a nyelvén lévő szót, mely alkalmat siet megragadni a következő szónok, ki a törvényjavaslat védelmére állt fel s felkapaszkodik a lerántott «tisztelt előttem szóló» helyére. Ennek éles hangja van, mint a trombita; keresztül recseg az ellenfél zsibaján. Gorombáskodik. Van hatalmas hangja hozzá. És nem zavarja ki szónoklata contextusából, hogy odalent «kutyának» kiabálják. Ez még parlamentaris kifejezés. Hanem aztán, mikor a szép szó nem használ, következnek a kevésbé parlamentáris közbeszólások. Gyorsirói parenthesis (szónok képén egy záptojás locscsan szét). Egyéb ellenészrevételek is érik projectile alakban: burgonya és vöröshagyma. Végre egy repülő czékla minőségében oly nyomatékos ellenvetés éri a priori, hogy elered az orra vére s kénytelen a szót átengedni másnak.

S ez így megy kifogyhatatlan czifrázatokban reggeltől késő estig, estefelé még a mennyire lehet, fokozott érdekeltséggel. Az alant folyó vitában élénk részt vesznek a karzatok is, s az országház körül álló tömegek folytatják a tanácskozást kint az utczán, ha nem is egészen annyira a házszabályok szerint, mint odabent a teremben, de épen olyan üdvös eredménynyel.

Sasza asszony és mr. Severus ez olympi mulatságot az elnöki páholyból élvezték.

Az elnöknő páholya egy előteremből állt, mely minden comforttal volt lakályossá téve, és az ebből nyiló páholyból, mely szemben a házelnöki és szónoki székkel az egész gyülésterem fölött legkedvezőbb áttekintést nyujtott. E páholynak arabeszk modoru rácsozata van, mely egy egyszerü gépezettel egyszerre kétfelé nyitható. Néha az elnöknő a szokott rácsozat mögül hallgatta végig az ülések vitáit; talán azért, hogy megjelenésével meg ne oszlassa a ház figyelmét. Ez a rácsozat most is zárva van s az elnöknő és Severus a redőny mögött látatlanul figyeltek a vita folyamára.

A délesti órákban kezdtek azok nagyon is viharos jellemet ölteni, a szónokok alig juthattak már a szószékhez; kettő-három beszélt egyszerre a padok tetejére felugorva, s egyik tömeg a másikra a leggyalázatosabb gúnyneveket ordította. Néha csend lett, mikor egy miniszter felállt beszélni, de ez a csend is csak arra volt jó, hogy egyes gúnyos közbekiáltások annál érthetőbbek legyenek. Az egész gyülekezetben senki sem tisztelt senkit. A beszéde végét mindenkinek abba kellett hagyni. Utóbb már csak egy általános bőgés kezdett minden zaj felett uralkodni, melynek az volt az értelme, hogy «le a miniszterekkel!» Később az is kezdett hangzani, hogy «le az elnöknővel!»

A ház elnökének pedig az volt az utasítása, hogy addig fel ne oszlassa az ülést, akármi történik is, ha három nap, három éjjel folyvást tart is, míg szavazás alá nem bocsáttatik a kérdés. Régi praktika ez, kiéheztetni az ellenséget. Ez pedig sejtette a fogást, s előjött ellene a maga tromfjaival. Hajigálni kezdte az elnöki széket burgonyával.

Sasza asszony a szégyen és düh sápadt tekintetével ült a rácsozat mögött. Keze öntudatlanul szorítá Severus kezét, s míg az ő ujjai egyre nyugtalanul vonaglottak, addig Severus keze hideg volt, mint a márvány.

Sasza asszony egyszer észrevette, hogy érczszobor kezét tartja kezében.

– Önt nem izgatják e jelenetek? kérdé bámulva.

– Nem, felelt Severus. Ellenkezőleg.

– Untatják, nemde? Igaza van. Ez unalmas látvány. Nem mennénk tán az előterembe addig, míg a szavazásra kerül a sor, l’hombret játszani.

– Nem bánom.

S a két államfő átment a szomszéd benyilóba, az alatt, míg egyiknek a képviselői a másik államának lét és nem lét kérdése fölött dühösen vitatkoznak, l’hombret játszani.

A l’hombre a legnehezebb játék a világon. A kártyáknak egymáshoz kombinált különnemü értéke van, a mi változik: mely mellett a játszónak éles észre, mathematikai pontos összevetésre és nagy figyelemre van szüksége; s még nehezebbé válik a játék, ha kettősben játszák, a mikor egy színből csak a «matadorok» tartatnak meg. A matadoroknak megannyi külön neve és rangfokozata van. Első a «Spadille» a pique-ass; második a «Manille» a cœur hetes, harmadik a «Baste» a trefle-ass; negyedik a «Ponte» a cœur-ass, a veres színekben a kisebb kártya üti a nagyobbat, a feketében a nagyobb a kisebbet. Az egész játék csupa diplomaticai cselfogásból áll, s még maga a szerencsétlenség is egy esély a diadalra. Például: az előjátékos neve a l’hombre: ez nyilatkozik elébb, hogy felveszi-e a talont? Legnagyobb játék a «grandissimo», mikor a másodjátékosnak olyan jó kártya van a kezében, hogy a másik nem üthet belőle egyet sem. De ha akkor a l’hombre azt mondja «nullissimo» s neki meg olyan rossz kártyája van, hogy egyet sem üthet vele, akkor ő nyerte meg a játékot.

És Sasza asszony Severussal nyugodtan hivogatta a spadillet, manillet és mondogatta egymásnak az «obscure», «journée» jelszavakat az alatt, míg tíz lépésnyi távolban a viharkeverte tenger tombolt alattuk.

– Miben játszunk? kérdezé Severus.

– Én felteszem az Otthon állam átengedését öt kopek ellenében.

(A másik öt kopek!)

– És Sasza asszony feltette egy játszma l’hombre-re öt kopek ellenében azt a tárgyat, a mi fölött képviselőháza oda alant vitatkozott, hogy átengedje-e azt száz millió forintért?

És a néger nagy figyelemmel tudott játszani; nem zavarta meg a teremből feltőrő ádáz zaj, nyugodtan scartolt, kiszámítóan hivott. Kártyaemelés szerint Severus volt a l’hombre és Sasza asszony nem tudott többet csinálni négy ütésnél.

– Az ördögbe! kiálta fel a hölgy a vesztő játékos hevélyével. Az Otthon állam már az öné!

Ez komolyan volt játszva.

– Dupla vagy semmi! kiálta az elnöknő hevesen.

– Hogyan, asszonyom? kérdé Severus elcsodálkozva.

– Hát tíz kopek, vagy az Otthon állam és az Unalashka sziget!

Ezúttal Sasza asszony volt a l’hombre

Severus most is oly nyugodtan játszott, mint eddig, a hölgy kezében pedig reszketett minden kártya, keble nyugtalanul zihált, arcza kigyulladt minden elvesztett ütésnél. Severus ezt a játékot is megnyerte.

– Az Unalaska sziget is az öné! hebegé indulattól elfulladtan az elnöknő; odakünn a teremben épen akkor esküdött a harminczharmadik szónok, hogy az orosz terület legkopárabb szikláját is minden becsületes orosz az utolsó csepp vérével s az utolsó rubelével is meg fogja védelmezni.

– Még egyszer dupla vagy semmi, szólt rohamos sietséggel a hölgy, odatolva a kártyákat Severus elé.

Annak egy kérdező mosoly támadt az arczán.

– Majd megtudod, hogy mi van feltéve. Csak osszad.

Severus folyvást e nyugodt mosolygással arczán fogta a játszmát, összekeverte, odanyujtá Sasza asszonynak, megcsókolta a kezét emelés közben és fölszedte kártyáit.

Sasza asszony arcza égett, mint a szélhirdető alkony ég, midőn kártyáit sorba szedte. Vékony ruháján keresztül látszott szivének heves dobogása, midőn elkiáltá diadalmas hangon: «Grandissimo!»

És eközben szikrázó szemekkel tekinte a férfi arczába.

Az pedig fejedelmi nyugalommal tekinte fel rá s csendes, felindulás nélküli hangon mondá: «nullissimo»…

Egy ütése sem lehetett; – ő volt a nyertes.

E szónál az úrhölgy felugrott székéről, a kezében levő kártyákat széthajítá a szobában; egész alakja felmagasult: csupa ideg volt, csupa érzék.

– Tehát tudd meg, hogy mire játszottál most?… Én magam voltam föltéve a kártyára… Engem nyertél el… Tied vagyok… Imádlak…

S azzal odaveté magát a férfi keblére, s elkezdve annak homlokán a csókot, végig csókolá őt egész a lábahegyéig, s azután az ölébe veté magát a szenvedély minden lázhevével s ajkait annak ajkaihoz forrasztá.

… A páholy arabeszk rácsozata egyszerre nagyot zörrent…

A burgonyák kezdtek az elnöknői páholynak is beszélni.

A hölgy e zörrenésre felugrott a férfi öléből, s gyorsan mint a párducz odaszökött a páholy rácsozatához, a gép egy ujjnyomásra két felé csapta az aranyozott redőnytáblákat s az elnöknő ott állt a képviselőház előtt, melyben minden rend fel volt már bomolva.

A rács csattanására, az uralkodói alak megjelenésére egyszerre csend támadt oda alant, mindenki elhallgatott.

S e rögtön beállt csendben Sasza asszony indulattól reszkető hangja zengett végig.

«Ti csőcselék szemétnép! Én titeket eltiporlak és kisöpörlek innen!»

S azzal leköpött a gyülekezetre.

A meglepetés első pillanatában senki sem talált szavakat a meggyalázásra. A következő pillanatban pedig a páholyból kihajló hölgy egy kézmozdulatára megnyiltak a gyűlésterem oldalajtajai s azokon át egy szuronyáradat tört be a gyülekezetbe. Fegyveres molodczik rohantak a képviselői padok közé.

E támadás után két pisztoly-lövés hangzott a teremből s két golyó süvöltött el az elnöknő feje mellett.

Ő pedig kaczagott és összefonta karjait, meg nem mozdulva helyéről.

A két pisztoly-lövésre aztán a betörő katonák részéről egy peloton tűz volt a viszonzás a tömeg közé. Erre ádáz, eszeveszett bomlás következett. A megriadt képviselő tömeg egymást gázolva rohant a kijárások felé; nehány dühös férfi tusába elegyedett a katonákkal, s szétszedett padokkal, lámpákkal védte magát; a sebesültek jajgatása, a harczosok káromkodása egy zűrzavaros pokoli karénekké vegyült s a kinek dicsőségére ez történt, a nő, úgy találta, hogy ez egy kaczagni való végjelenete egy komédiának.

Még akkor is kaczagott, midőn Severushoz a külső terembe visszatért.

– Mit tett ön? szólt Severus rémülettől elhalaványult ajkkal.

– Megtettem magamat czárnőnek, hogy tégedet czárrá tegyelek!

A SZÉP LÓTUSZ VIRÁGOK.

E naptól fogva megszünt «Sasza asszony» lenni.

Lett belőle «Alexandra czárnő».

Amaz emlékezetes országgyülési nap egész éjszakáján folyt a harcz Szentpétervár minden utczáján, minden terein s a befagyott Newa jegén.

A hű hadsereg éjfélben fáklyafény mellett kiáltá ki az állam eddigi főnöknőjét czárnőnek a Szent-Péter és Pál vár esplanadeján, s onnan indult ki az ellenállás rendszeres leküzdésére, mely már akkor utczai harczból valódi ütközetté fejlődött ki.

A «Pokol» nem adja meg magát oly könnyen! Ha úrnője elárulta valamennyi ördögét, az ördögök is megmutatták neki, hogy ők is megcsalták őt. Az úrnőnek tudomása volt az ő gyülhelyeikről, titkos fegyvertáraikról; de az mind hamis adat volt; az ördög urak és asszonyságok ravaszok! A hű katonák úgy jártak, hogy a hol ellenfeleiket biztosan meglepni vélték, ott üres falakat találtak, s a hol maguk akarták megvetni a lábukat, ott tűzaknák lobbantak fel alattuk.

Az is megtörtént, hogy a hű ezredek némelyike zászlóstul trombitástul átment a lázadókhoz. A paraszt ördögök is tudnak hamisan esküdni; nem csak az uralkodóik.

A harcz másnap már óriási mérveket öltött.

Az első meglépetésben nagy veszedelmére volt a Pokolnak, hogy – tél van. Az utczakövezet nem volt feltéphető torlasznak. Hanem azután, hogy magukhoz tértek, észrevették előnyeiket. A Newán jég van. Kivonultak a befagyott folyam hátára s ott emeltek torlaszokat jégből: jégbástyákat, jégredánokat raktak dæmoni gyorsasággal s azokból ágyuztak támadóikra.

A nagy világvárosnak két milliót meghaladó lakosa volt, s kiterjedése három akkora, mint Bécsnek. A két Newa négy folyamán kívül még tizennégy folyamág szeli a várost keresztül-kasul, megannyi szigetekre osztva azt szét. S e szigetrészek utczái és lakosai oly külömbözők. Az egyik a fény, gazdagság, jóllét városrésze, a másik a nyomor, piszok, elégedetlenség gunyhótábora.

A fellángoló polgárharcz szintere e külömböző városnegyedek szerint váltakozik. Ha egy helyen elfojtották, kitör a másikon. Míg egy helyütt az államcsiny seregei győznek, az alatt a másik városrészben a Pokol légiói ujjongnak diadalt s vonulnak terv szerint előre. Rettenetes sakkjáték, melynek hatvannégy koczkáját vér s korom festi. Az ágyuzás, a puskatűz sem éjjel, sem nappal egy perczig el nem pihen, egy-egy robbanás jelenti néha, hogy valamit fölvettettek: tán egy kőhidat, vagy egy aláaknázott védművet, mely tele volt emberekkel; kinek az embereivel? Nem tudni. Sűrű köd fekszik a rémséges csatatéren. S e ködöt csak lángszinüre festi, de szét nem osztja az égő városnegyedek lángja. Mindenki arra gondol csak, hogy gyujtogasson; oltásra senki. Az első éjjel a czárnő maga gyujtatta fel a vár közelében levő «pétervári» sziget negyedét, s a «patikárus» sziget gyönyörű fűvészkertjét, hogy ez oldalról meg ne támadhassák; erre aztán másnap viszonzásul a Pokolbeliek felgyujtották a Litejnája negyedet, s minthogy annak az utczaburkolata is kátránynyal degesztett fakoczkákból áll, egy bevehetlen égő torlaszt állítottak vele maguk és ellenfeleik közé.

A folytonos vésztűz miatt a léggömböknek a czárnő nem vehette semmi hasznát; azokban meggyuladt a gáz, ha a harcz szintere fölé értek.

De bámulni való volt a rettenetes napokban e csodanő erélye. Szüntelen ébren volt: rendelkezett, parancsokat osztott; a balhíreket fogadta hideg vérrel; a hol vezérei elvesztettek egy tért, összeült velük, más tervet alkotni a visszafoglalásra. A harczba indulókat buzdította lángszavakkal; a harczból megfutókat irgalom nélkül megtizedelteté. Nem rettegett magát minden órában kitenni az orgyilkosok golyóinak, s a feje felett elpattogó gránátdaraboknak; vesztes vezéreket elcsapott, bottal megvert, s helyükbe másokat rakott. S mikor néha erőfogyottan, kifáradva, álomittasan betántorgott abba a terembe, a hol Severus lakott, odaroskadt annak a lábaihoz, s fejét annak térdeire nyugtatva, rebegé: «őrködjél fölöttem» s azzal elaludt. De álma nem tartott egy óráig soha. A legelső ágyuszóra felriadt s rohant ismét a vár bástyáira.

Legnagyobb bajuk volt hadvezéreinek a Newa ágain felállított jégváracsokkal. Azok bevehetetlenek voltak. Három oldalukon a kivágott jég egyuttal árkot képezett, melynek új jege az ostromlók alatt mindig beszakadt.

Már tíz napja, hogy tart az ádáz utczai harcz; várak csatájának lehetne azt nevezni, s a jégvárakat még mindig nem birják bevenni.

Ekkor a Pokol főnöknőjének egy hivatásához méltó ötlete támadt. Az admiralitási III-ik városnegyedben voltak az amerikai társulatok nagy petroleum raktárai, azokban több millió pudra menő kőolaj hordókban felhalmozva. E gyúanyagot ezernyi meg ezernyi tonna számra önteté ki Alexandra a befagyott Newa jegére s mikor az végig terjedt a két nagy Newaágon egy felől a golidai szigetig, másfelől a fagygyú-magazinig, akkor üszköt dobatott bele. Egy pillanat alatt, siketítő pukkanással lobbant lángra az egész kőolaj folyam, s a pokolbeli tűzlángban recsegve, ropogva, volcánsüstörgéssel szakadozott szét a folyam jégburkolata, zajló árjával lassankint magával ragadva a jégváracsokat, melyeknek fényes bástyáin a bennsülő «ördögök» százai ordítottak odaszorulva a jégszigetekre a tűzfolyam közé.

Ez rettenetes megtorlás volt. Az égő folyamtól felszakgatott Newa sodorta magával alá a jégvárakat a finn öböl felé. A finn öböl azonban szintén be volt fagyva s ott feküdtek egész Kronstadtig az állam hadihajói. A melyik vasból volt, az jól járt. De a fából épült három árboczosak, a mint a rájuk hajtott kőolajár utolérte, egymásután borultak lángba s a Szentpéter és Pál tornyaiból lehetett látni, hogy repül egyik kolossz a másik után a levegőbe!

S e vad diadallal még nem volt eldöntve a harcz.

A Szentpéterpál erődön felül is van még világ s fölfelé a petroleum nem folyik!