Part 13

– Valóban nem volt szándékom a tisztelt urnak ilyen hosszú kéjutazást szerezni.

– És már most ne beszéljen ön többet tiszta vízről és hus-kétszersültről; ha megunta ön a lakomázást, ezentúl étkezzék velem, a hogy én szoktam; hárman leszünk hozzá: ön, én és udvarhölgyem. Előttünk készítik el ezüst bográcsban az egyféle nemzeti eledelt. Ez az én szokásom, mikor magamra vagyok; osztozzunk benne. Jól van-e?

Mr. Severus mindenkép ki akart térni a gyöngédség hangulata elől.

– Minden úgy van jól, a hogy ön intézkedni fog, asszonyom. Rólam ne vesztegessünk több szót; de beszéljünk az államügyekről, a mikért ide küldettem.

– Szivesen. Ön és elnöktársai, a hogy megértettem, először is azt kivánják tőlünk, hogy a Dunadeltát, melynek földét tőlünk megvették, mint «közvetlen államot» szakítsuk ki Oroszország birtokából s ismerjük el azt, mint önálló szabadköztársaságot «Otthon» elnevezés alatt; másodszor, hogy adjunk el egyet az aleuti szigetek közül az Otthon kereskedelmi társaságnak, névszerint az Unalaska szigetet.

– Az árra nézve teljhatalommal vagyok felruházva.

– Még nem jutottunk odáig. Önök kivánságai igen nehezek. A mi az elsőt illeti: a Dunadeltát az európai congressus szakította ki Törökország területéből s csatolta azt Oroszországéhoz.

– A mi dolgunk lesz, egy újabb európai congressus jóváhagyását megnyerni az Otthonnak közvetlen állammá alakítására. Az önök beleegyezése az első.

– Ezt legalább értem. Önök tartanak tőle, hogy nekem, vagy másnak eszünkbe juthat a tiz év lefolyása után azt a választást tenni az Otthon telepítvényesei elé, hogy vagy menjetek haza oda, a hol hazátok van; vagy maradjatok, a hol vagytok; de akkor orosz alattvalók vagytok, orosz föld birtokosai, orosz törvények, közigazgatás alá tartoztok; Oroszország adófizetői, katonái lesztek. Elhiszem, hogy ettől a választástól szívesen megváltanák önök magukat. Pénzük van elég.

– S ha pénzünk nem lenne elég, van fegyverünk is asszonyom.

– Hagyjuk a fenyegetőzést; hiszen jó barátok vagyunk. Önökre nézve a háború rossz üzlet. Hanem a második kivánságukat nem értem. Mit keresnek önök az aleuti szigeteken? Mi van az Unalashka szigeten, hogy önök azt megakarják venni? Ez vakmerő ajánlat. Oroszország pénzért nem adogatja el területének egyes darabjait.

– Csak úgy, a hogy a múlt században eladta, az északamerikai Egyesült Államoknak egész amerikai területét.

– Azt a czárok tették! De most szabad ország vagyunk. Azonfelül is az aleuti szigetcsoport igen fontos archipelagusa az orosz kereskedelemnek; ott van az orosz-amerikai társulatnak több százados telepe a szőrmeáruk és czethalászat összpontosítására.

– Mi a sziget becsének megfelelő árt kinálunk.

– De minek önöknek épen az Unalashka sziget? Mi van ott? Én úgy tudom, hogy tudós kutatóink az újabb időkben nagyszerű aranymezőket fedeztek fel e szigeten. És azt is tudom, hogy gazdag kőszénrétegek vannak rajta.

– Akkor az a felfedezés roppant zajt fog ütni az egész tudományos világban, mely eddig azt hitte, hogy volcánok közelében sem arany, sem kőszén nem terem s az Aleutok minden szigete egy volcán maradványa.

Sasza asszony kedélyesen fölnevetett, olyan önkénytelenül jött ez a nevetés, mintha véletlen csiklandás érte volna.

– Igaza van önnek. A geologia megczáfol. De hát mondja meg ön, mi szüksége van önöknek az Unalashka szigetre? Miért nem választották a Tanagát? az lakályosabb; vagy az Usimákot? az sokkal nagyobb. Miért épen az Unalashkát?

– Azt én nem tudom asszonyom. Ez elnöktársam Tatrangi Dávid szakmájába tartozik.

– Tehát miért nem jött Tatrangi Dávid maga ide egyezkedni?

Mr. Severus furcsául mosolygott.

– Hogy a világos igazságot megmondjam; – ennek az oka azon uralkodónői bűbáj, melyről önnek asszonyom a kerek világon híre van, s melyhez halandó büntetlenül nem közelíthet. Elnöktársamat, Tatrangi Dávidot egy pár figyelmes szem őrzi ez elysiumi veszélytől s huszonöt éven túl a nők clairvoyanteok.

– Ah! szólt boszús ajkpittyesztéssel az elnöknő; s aztán vállvonva veté utána: szegény asszony.

– Épen azért lettem én küldve, a ki koromszín arczommal bizonyosan nem nyerek pályadíjt sehol; hanem hidegvérrel tudok számítani.

– Ön tehát azt hiszi, hogy arczának éjszakája biztosítja önt a felől, hogy a nap nem süti el? szólt Sasza asszony, összevont szemöldei alól lángsugarakat küldve a néger aczél arcza felé. Jól van. Beszéljünk tehát az üzletről. Tegyük föl, hogy önök ajánlatai jók, elfogadhatók. De azt tudnia kell önnek, hogy én nem vagyok önuralkodónő.

– Valóban szükséges, hogy erre többször figyelmeztetve legyek, mert én többször látom magam előtt a hódító czárnőt, mint Nihilország köztársasági elnöknőjét. A nők homloka körül önkényt támad a korona.

– Hizelgés ez?

– Nem: – kritika. Nekem mindannyiszor, midőn önt megszólítom, erőmbe kerül visszafojtani e szót «felség» s ráerőltetni nyelvemre az «asszonyom» czímzést.

– Azt azonban tudja ön, hogy én nekem országgyülésem is van.

– De azt is tudom, hogy a hol csak a világon parlament van, az mind arra való, és úgy van már a tojásból kiköltve, hogy a mit az uralkodó tenni akar, azt a parlament akarata szentesítse; ha pedig az uralkodó valamit nem akar megtenni, azt a parlament megbuktassa.

– Csakhogy ön nem ismeri még az orosz parlamenteket. Azoknak egészen más arczuk van, mint egyéb képviselő gyülésnek. Ezekkel valaki más is parancsol, mint az államfő. Ismeri ön a «poklot»?

Severus visszahökkent. «Még nem volt szerencsém hozzá.»

– No, nem azt a poklot értem, a melyikkel a papok ijeszgetik a szegény bűnösöket; azt nálunk már ezelőtt nyolcz évvel eltörölte egy parlamenti akta, a mennyországgal együtt.

– Ah! s mi lett az idvezültekből és elkárhozottakból?

– Az elsőbbekből oxygén, az utóbbiakból hydrogén.

– A mi valószínü.

– Az a pokol, a melyikről én beszélek, egy nihilista páholynak a czíme, mely már másfél század óta fennáll s krónikáiban negyvenhárom királygyilkolási merényletet számol, a mik közül öt sikerült; melynek munkája volt az orosz államforma megváltoztatása, mely hadat visel minden korona és templom ellen, mely ellensége mindenkinek, a ki gazdag, mely a vagyonbirtoklást rablásnak tekinti; mely a nők közösségét hirdeti; – ez a pokol a maga földalatti aknáival elágazik Szentpétervártól Kamcsatkáig és Sebastopolig, – s czéljainak kivitelében minden eszközzel rendelkezik: néplázadással, orgyilokkal, méreggel, gyujtogatással; szövetségében tart minisztereket és bagnóbul megszökött rabokat, költőket és korcsmárosokat, szinészeket és örömleányokat; az országgyülési képviselők nagy részét ez választatja meg, az ülések jeleneteit ez idézi elő, s ha szükségét látja, a néptüntetést kiviszi a piaczra s a kit utjában talál, azt nagyhamar elitéli s ítéletei végrehajtására szolgálatában áll minden lámpásfa. Ez a «Pokol». Tagjai nevezik magukat «ördögöknek» s ilyen ördög (bejegyzett működő tag) van Szentpétervárott huszezer.

– Ez fölöttébb biztató tudat. Jegyzé meg mr. Severus.

Sasza asszony ez elszámlálása alatt a pokol dicsőségeinek öntudatlanul azzal foglalkozott, hogy egyik mesterségesen befont hajtekercséből egy tincset valamennyi tekervényes fonatból erőszakosan kihuzzon, s azt azután két mutató ujjával felgombolyítsa.

– Már most elgondolhatja ön, folytatá az úrnő, hogy az Otthon állam mennyire ellentéte mind annak, a mi a Pokolban ideál? Egy óriási növekedésben levő város, mely oda ékelte magát abba az útba, a melyen keresztül a Pokol nagy missióját végrehajtani készül. Egy nemzet, mely a minden szlávok egyesítését akadályozza. Egy telep, mely halomra gyűjtött kincseivel mindenki irígységét költi fel; a ti ragyogó kirakataitoknál még a filiszter is és a jámbor cokney rablói vágyakat érez magában ébredezni. És a mellett birtok oly hatalommal, a repülő gépekkel, melyek a nyilt támadást ellenetek lehetetlenné tennék. Mit gondol ön, mit érezhetnek önök iránt a pokolban?

– Azt az ördögök tudják.

– Tehát én tudom. Azon a napon, a melyen ön Szent-Pétervárra megérkezett, a midőn köztudomásúvá lett, hogy ön minő szándékkal jött ide, hogy az Otthon állam diplomatiai elismertetését tőlünk megvegye, hogy az Unalashka szigetet megvásárolja: ki lett adva a parancs a Pokol minden működő tagjainak, hogy önt meg kell ölni minden gyilkoló eszközzel, tőrrel, lőfegyverrel, pokolgéppel, tűzzel és méreggel, lőporos aknával, vagy összedöntött házzal, az nem jön kérdésbe, hány száz vagy ezer ember lesz korommá égetve, tésztává gyúrva önnel együtt. Vannak nő-ördögök, kik képesek együtt meghalni önnel, a Pokol rendeletéből.

Mr. Severus nem hagyta magát megrémíteni.

– Tisztelem a Pokolnak minden rendeleteit, de nem félek tőlük. Ha félnék, elzárkóznám az aërodromonba, mely idáig hozott; ott nem férhet senki a testemhez. De mikor egy magas czélt látok magam előtt, akkor nekem nem jut eszembe, hogy a kadaveremet őrizzem. Tegyen a Pokol, a mit akar: nekem önnel van dolgom és a minisztereivel; s nem bánom, ha minden pamlag lőporral van is megtöltve, a melyen értekezünk, én csak az értekezés tárgyát látom magam előtt. Azért asszonyom, hagyjuk az ördögöket a pokolban. A mult éjjel az elysiumban álmodtam magamat, a jövő éjjel az Orcusban fogom álmodni. Hanem mikor ébren vagyunk, beszéljünk az államaink ügyéről s nem az én fekete bőrömről.

– Legyen ön nyugodt. Szólt Sasza asszony magicus fenköltséggel. Az egész kerek földön egyetlen egy lény van, a kinek közelében önt nem éri semmi vész. Az én vagyok! Az én háztetőm alatt nyugton alhatik ön, azt nem gyujtják az ön fejére; én mellettem bátran bejárhatja ön a várost nyitott hintóban, nem fognak rálőni, ha velem fog egy tálból enni, egy pohárból inni, senki meg nem mérgezi önt, mert én vagyok a Pokol-páholy legfelső főnöknője.

Mr. Severusnak tiszteletteljes borzongás futott végig az egész testén.

– Ez a felfedezés rám nézve legkevésbbé megnyugtató. Ha ön parancsol a Pokol-páholynak, a Pokol-páholy is parancsol önnek. Ön megvéd engem tagtársaitól, kik nem riadnak vissza méregtől, orgyiloktól, asszonyi cselszövénytől, hitszegéstől, vendégjog megsértésétől; de ki véd meg ön ellen, ha önben összpontosulnak e nemes szövetség minden elvei?

Sasza asszony e kérdésre azzal a tekintettel válaszolt, mely az áruló elpirulással, s a sovár vágytól égő szemekkel mindent elmond, a mit férfinak meg kell érteni, és a közben, női hevességgel tekerte azt az elszabadult hajtincset balkeze hüvelykujja körül, mindig szorosabban, mindig erősebben, s mikor egészen pirosra volt duzzadva, akkor kirántotta öltönyéből a zafiros melltűt, mely annak redőit összetartá, s mig az elszabadult görög lebernyeg pongyolán lecsuszott vállairól – a tű hegyével beleszúrt a megduzzadt hüvelykujjba, hogy a vér kibuggyant belőle. Akkor felkapott iróasztaláról egy tollat s azt a vérbe mártva, egy papirlapra e szavakat írta:

«Én, Alexandra, Nihilország elnöknője, Severust, Otthon állam elnökét, testemmel, véremmel, ébren és álmában meg fogom minden és mindenki ellen védelmezni.

Alexandra.»

A vérével írt sorokat átnyujtá Severusnak.

Severust annyira kihozta sodrából ez az asszonyi ötlet, hogy önkénytelenül lehajolt azt a miatta vérező kezet megcsókolni.

És abban a pillanatban, a midőn a nőnek a keze az övét visszaszorítá, érezni kezdé azt a bűvhatást, a mivel ez asszony rabjává ejti a hozzá közelítőt. Valami nyugtalan, palpitáló vonaglása e villanyos ujjhegyeknek értetlenül érzett szavakat beszélt hozzá. És a közben a nő elnevette magát, mintha csak tréfa volna az egész, hófehér vállai úgy lejtettek a nevetés közben s csak azután jutott eszébe, hogy a zafiros tűvel ismét összetűzze a chiton szétnyiló redőit keblén.

Mr. Severus eltette keblébe az asszonyvérrel írt lapocskát s attól fogva úgy tetszék neki, mintha valami jobban melegítené ott belül, mint eddig, s mikor reá gondol, mindig nagyot dobbanna rá a szíve.

– Azonban beszéljünk hát államaink ügyeiről; szólt a hölgy egyszerre elkomolyodva. Mi még folyvást egymásnak a torkán tartjuk kezeinket.

– Az úgy van.

– Tegyük fel, hogy én nekem kedvem volna önökkel őszinte, igazán megtartott szövetségre lépni.

– Erre nemcsak a kedv lehet meg; de megvan a kényszerűség is, asszonyom. Az Otthon állam jó szövetsége önöknek állandó jólét forrása. A mit a két alkutárgyért ajánlunk, az oly nagy összeg, mely az ön kormányát jelenlegi pénzzavarából egyszerre kisegítené. S ezzel sok van mondva. Önök tudtak egy régi államot szétbontani, de nem tudták azt még újra alkotni. Van most is nagy hadseregük; de azt nem fizeti senki, az a nép sarczolásából él. Hivatalnokaik nem tartanak rendet, nem szolgáltatnak igazságot; ezért minden üzlet és kereskedés a földön fekszik. Nyolcz év óta moratorium védi az adóst. Adót nem fizetnek az ország hat tizedrészében. A köznép imádja önt, mert a főurak vagyonát megosztá vele, s a papi jószágokat prédára ereszté; hanem a confiscatióknak már vége; elvenni nincs mit többé; a pénzügyminiszter egész tudománya az assignaták nyomatása. Önök országa egy óriás, mely mozdulni nem képes. Önöknek szükségük van rá, hogy ajánlatunkat elfogadják.

– Nem jól tudja ön uram. Oroszország még most is a «római» birodalom: és az Otthon állam csak Carthago vele szemközt. Igen is: Otthon város a mi Carthagónk. De mi Száz millió orosz nép vagyunk, melyet az özönvíz sem törölhet le a földről: önök pedig csak egy város a «Budzsák» vidék szigetein. Mi egy birodalom vagyunk, mely két világtengerig és az ázsiai hegyvilágig terjed, s ha ma elveszítünk mindent, a mink a föld felett van, megmarad alattunk a föld s még akkor is gazdagabbak vagyunk, mint akármely országa a világnak. Hogy lehet önnek, a magas látkörű férfinak, a hideg számító főnek Carthago ügyét képviselni Róma ellen!

– Asszonyom! viszonzá Severus; minden hasonlatok között a históriából vettek biczczentenek legerősebben. Az, a ki Carthagót romba döntötte, a Scipiók és Catók Rómája volt; az, a ki Oroszországot nagygyá, hatalmassá tette, az egy vaskezű czár és két gyakorlati eszű czárnő volt.

– Nem pedig a Pokol-páholy főnöknője, mint én, ugy-e bár?

– Ön mondá. Ettől a Rómától a mi Carthagónk nem fél.

Sasza asszony fölkelt helyéről s odalépve Severushoz, félkezével annak vállára támaszkodott s oly dæmoni arczkifejezéssel, melynek baljóslatától a néger maga is zsibbadást érzett idegeiben, csaknem súgva mondá neki e szavakat:

– És hátha a Pokol páholy főnöknőjének egy gondolatja támadna, mely magukat az ördögöket is meglepné?…

Az az elsötétülése a szemeknek, követve a hirtelen kitörő villámoktól, valami bűvös hatással volt e férfira, ki önkénytelenül érzé e hölgy hatalmát lelke körül fonódni.

– Hátha lenne egy kéz, szólt a hölgy, szép, meztelen márvány karját összeszorított öklével kinyujtva, mely mind azt, a mit eddig összerombolt, újra fel tudná építeni; a félben maradt babyloni tornyot, fel az égig! Minket nem akadályozhat benne még az Isten sem, ki összezavarta a népek nyelveit, hogy egymást ne értsék. Száz millió egy nyelvű nép vagyunk. Száz millió erőteljes, munkabiró, hadedzett, egy akaratu nép. Alattunk két fél világrész! S mi az a másik, a mi Otthon államnak nevezi magát? Egy górcsövi parány. Egy háromszögű ázalag. Mi adja neki az életet? Egy gondolat csak. Egy titok. Legyen kimondva ez a titok s a parány állam megszűnt lenni. Legyen ez a titok az enyim s egy év mulva enyim lesz az egész világ. Az szép volna: egy egész világnak parancsolni. Minden nemzetnek, az angoltól a hottentottáig. De ne beszéljünk erről. Ön azt hihetné még, hogy ki akarom öntől csalni ezt a titkot. Ez a gondolat önt sérti. Ön hálával tartozik az Otthon államának. Ön Tatranginak köszönheti roppant vagyonát: az ő felfedezései segítettek önnek minden pénzhatalmat maga alá tiporni. Azt se tagadja, hogy gyöngédebb selyemszálak is fűzik az Otthon államához. Én mindent tudok. Az arany almát ezúttal «Juno» nyerte el.

Severus, mint a viperacsípte, szökött fel helyéről. Ez érzékeny része volt, melynek érintése indulatba hozta.

Sasza asszony pedig erre a legkedélyesebb kaczagásba tört ki; oly szeretetreméltó volt, mikor így bebalzsamozta nevetésével a gúny fulánk daganatát: igazi nő volt. Severus le volt fegyverezve.

– De hát beszéljünk igazán, komolyan a fenforgó államügyről; szólt a hölgy, hanyagul ledőlve kerevetére. Önök a «Budzsák vidék» kikeblezését kivánják, és az Unalashka szigetet. Mi a viszonszolgálat érte?

– Az Otthon állam területeért (a mit ön Budzsák vidéknek kegyeskedik czímezni), száz millió forint; az Unalashka szigetért ötven millió.

– Tehát száz millió rubel kerek számban. Mondok önnek egy eszmét. Adjanak önök nekem a száz millió rubellel egyenértékű aërodromonokat, adjanak tizezer repülő gépet s áll köztünk az alku.

– Asszonyom; egy aërodromont, vagy tizet az ön magán mulatságára adhatunk önnek ajándékba; de tizezeret semmi pénzért és semmi földért.

– Miért nem?

– Azért, mert mi a légjárókat csak kereskedelmi czélokra készíttettük; de ha egy ilyen nagy tömeg jutna az ön birtokába, ön azokat mindjárt hadviselésre használná fel, s akkor aztán verekedhetnénk a Pokollal odafenn az égben.

– Indokolt gyanú. Hát erről ne beszéljünk többet. Tehát száz millió rubelt akar ön adni államunknak a kivánt átengedésekért: akkor, hogy azt kerek számban megkapja a kincstár, kell önnek igérni száztizenegy milliót.

– Ezt a disagiót nem értem.

– Dehogy nem. Minisztertanácsom kilencz emberből áll. Legalább ötnek a szavazatát kell birnom. Országgyülésemnek kétezer tagja van. Ezeregy szavazatot kell biztosítanom. S úgy hiszem: tizezer rubel egy szavazatért nem sok.

– Ah! kiálta fel Severus némi méltatlankodással.

– No azt persze Magyarországon máskép csinálják: ott a tizerer rubelt a választó-közönségre adják ki, hogy a szavazatok többségét biztosítsák; de az én módom egyszerűbb. Én nem bánom, a közönség akárkit választ, (az általános szavazatjog mellett ki győzné őt pálinkával?) én a kész képviselőt veszem meg. Nem jobb így?

– Ha másként nincs, hát így jó: ráállok a száztizenegy millióra.

– Akkor én összehivatom országgyülésemet; a mihez kell két hónap, míg a meghivás az Amurig, meg a Caucasusig lemegy; míg a képviselők Chivából, Kamcsatkából Szentpétervárra felérnek: ez legrövidebb határidő. Az alatt lesz gondom rá, hogy a várakozás unalmait önre nézve lehetőleg elviselhetővé tegyem.

Mr. Severus a légjárótól megizené Dávidnak, hogy minden jól megy, hanem két hónapig kell az országgyülés összejöttére várakozni.

Dávid visszaizent neki, hogy addig csak maradjon Szentpétervárott.

És Sasza asszony gondoskodott róla, hogy magas vendégének unalmas ne legyen az ott időzés.

Mindennapra gondolt ki számára valami új, meglepő mulatságot.

Sasza asszony művésznő volt ebben.

Népmulatságok rendezése, bálok, színház, hangversenyek kitelnek egy udvarmester eszétől is; de Sasza asszony egyebet is tudott: élvezeteket, a mikhez nem kell sem diszítmény, sem comparseria; miknek csak a magányos boudoir a színhelye.

Asztalát már állandóul megosztá Severussal. Azon ok miatt, hogy a magas vendég óva legyen minden megmérgezési kisérlettől, még poharat is csak egyet tartott mindkettőjük számára, Severus ugyanazon bor maradványait hörpölé, a miből Sasza asszony ajkai szürcsöltek, s midőn az izletes lakoma után Sasza asszony a kandalló előtti kerevetére ledült, ugyanazon legyező-csapással magát és Severust hűsítve, akkor rákezdődött a finom emberszólás, a mihez Sasza asszony egy franczia nő elmésségével s egy angol nő humorával birt. Kijutott belőle minden európai udvarnak. Minden pletykát ismert és ragyogó kedélylyel tudott előadni, a mi a királyi házak közelében történik. Hanem aztán nem kimélte a saját népét sem. Az orosz sajátságokat, a nihilisták bohóságait ép oly maró élczekkel tudta ostorozni. Nem volt kegyelet semmi iránt. Kigúnyolta a kicsinyt úgy, mint a nagyot; nevetséggé tette a királyok pompáját s a proletárok rongyát, szennyét. A szemérmes, erényes nők nem szenvedtek több gúnyt tőle, mint a kicsapongó világhölgyek. Kigúnyolt mindenkit. S ez a modor elvarázsol.

Néha meg kártyázni hitta fel Severust, kinek szenvedélye volt a játék, mit az Otthon rideg köreiben ki nem elégíthetett s olyankor, ha belemelegedtek a «királyi játék»-nak nevezett «l’hombre»-be, néha a megvirradó nap is ott találta őket a kártyaasztalnál. Sasza asszony szeretett nagy pénzben játszani, s ha vesztésben volt, duplázta a tételt. Néha mesés összegeket elvesztett, másszor megint visszanyerte. Egy éjjel elvesztette a feje fölül magát a Pavlofszky-kastélyt s az utolsó «dupla vagy semmi» játszmára a testén levő chitont tette fel. Annál csakugyan megfordult a szerencséje s Severus visszavesztett mindent: a chitont is.

Mikor nagyon jó kedvében volt Sasza asszony, magántermeiben hangversenyt rendezett udvarhölgyeivel s ő maga is részt vett azokban. Gyönyörű csengő alt-hangja volt és szokatlan hévvel tudott énekelni. Severus elragadtatva tapsolt neki.

Sőt azt is megtette, hogy a szentpétervári énekes kávéházakból felhozatta a leghírhedettebb chansonette-énekesnőt, s versenyt énekelt vele azokból a sikamlós, érzékingerlő, útféli dalokból, s Severusnak kellett ítéletet hozni, hogy melyikük előadása volt tökéletesebb? a chansonettedalnoknőé, vagy az uralkodónőé?

Majd meg a jövendő nagyság és hatalom ábrándképeiről suttogott vele egész naphosszant; elmondva előtte fényes, nagyszabású terveit, mámorító végeláthatatlan kifejlődéseikben. Ilyenkor egész lénye átváltozott: látnoknő lett; arcza kigyulladt, és egész teste lázban szenvedett.

Soha sem volt ugyanaz. Mindennap más-más alakban tünt fel. És az mind megigéző, elbűvölő változata volt egy nőnek, a kibe egy dæmon szorúlt.

Egyszer aztán rátalált egy oly mulatságra, mely élvezet volt rá nézve is, Severusra nézve is, és egyúttal kín egy harmadikra nézve, tehát háromszoros gyönyör.

Egy Otthonból érkezett aërodromon levelet hozott Severusnak. Rozáli írta azt neki, azzal a rövid kérdéssel, hogy mit tudott meg Kin-Tseuról?

Severus megmutatta a levelet Sasza asszonynak s felvilágosítá őt annak előzményei felől.

Ah ez kapóra került gyönyörüség volt Sasza asszonyra nézve.

Tehát Tatrangi Dávid felesége féltékeny! Ezt jó tudni egy másik asszonynak.

Rozáli meg akarja tudni, mit beszélnek az orosz tudósok Kin-Tseuról, melynek hegyei az ő előretolt országaikkal is határosak. Ennek a kiváncsiságnak szolgálni lehet.

Sasza asszony összegyüjteté az adatokat, a miket orosz kutfők jegyeztek fel Kin-Tseuról. Ugyanazon érzékiséget ingerlő képek, minők a chinai iróktól rajzolvák: a gyönyör kultuszszá emelve; a nő, mint a finomított kéj eszköze; a zárt hegyeken belül túlhevített képzelem-alkotta kicsapongás, a maga délszaki meztelenségében.

És mindezen tudós és költött leírásokat Sasza asszony maga is Severus jelenlétében olvastatá fel titkárnője által, ki fiatal, ártatlan tizenhat éves leány volt, egy kivégzett herczegi család utolsó leánya, s mikor a szemérmes hajadon arcza kigyuladt a szégyentől az adatok olvasása alatt, mikor hangja elcsuklott és mikor arczát elrejtve sírva fakadt, akkor úgy kaczagott rajta az úrnő!

És aztán mindezen adatokat megküldé Rozálinak.

Hát van-e annál nagyobb gyönyör egy asszonyra nézve, mint egy másik asszonyt, ki eddig boldog volt, hitt, bízott: egyszerre a féltékenység mérgével torkig tölteni!

Severus sejtette azt, hogy az a játék, a mit most Rozálival űz, nagyon veszélyes mulatság. Ha a férj megtudja e fondorlatot, ez árulkodást, akkor megszünnek egymással szemben államfők, triumvirek lenni, akkor csak a férfi és férfi állnak szemközt. Azonban sokkal jobban el volt már szédítve e csáberejü asszony bűvköre által, mint hogy egy okos gondolatnak ura tudott volna lenni.

Örült már neki, hogy az idő ily hosszúra huzódik s vesztett pillanatok voltak, a miket nem ez asszony körében töltött.

Kezdett elveszni benne egész lelkével.

A sokszor ismételt találkozások alatt az éles eszü nő egyenkint ismeré fel a férfi gyöngéit. Rájött, hogy Severus spiritista. Sasza asszony is az volt. Istent nem hitt, de astral szellemeket igen. A mint egymásban a hivőt felismerték, volt egy közös varázskörük, melyen belül egy bűvlánczczal összekapcsolt párt képeztek. S a mediumok nagy kerítőnők.