Part 12

Az új nemzedék tanult és dolgozott szorgalmasan, az új hazába vágyók serege az évek folytán felszaporodott fél millióra; ezeknek az oktatása eleinte sok pénzbe került, később a költséget megtéríté a jövedelem. Kincsőország az új nemzedék gyárainak termékeit arannyal fizette. De jöttek ismét új kiadások. Az egész nemzedéket fel kellett fegyverezni és pánczélozni. Mindezen kiadások névtelenül, egyedül e czím alatt «Kin-Tseu» lettek beigtatva az Otthon állam számadásaiba, s az igazgatóság és az országgyűlés megnyugodott benne évekig, hogy azok Tatrangi által jó helyre fordított beruházások.

Ő pedig hermetice elzárva tartá a titkot, a mi a hegyországon belül történik. A ki egyszer innen odahagyta magát vitetni, az kötelezve volt bizonyos ideig ott maradni, vissza nem jöhetett onnan, s tudósítást itthon maradt rokonainak csak hirlapi úton küldhetett, s a tudósítások egyedül az Otthon világjegyekkel nyomott lapjában jelentek meg.

Mikor fognak visszatérhetni mindezek? Mikor jöhet ki az egész átköltözésre kész nemzedék? erre bizonyos választ adott a vele szerződteknek Dávid. Abban az évben, mely az Otthon város alapításától tizedik.

Tudta jól, hogy ez lesz a válságos év, melyben az ármány még egyszer megkisérti majd felfordítani fejtetőre a világot, s felülkerekiteni a bűnt, butaságot, erőszakot.

Az Otthon alapításának tizedik éve nyitja meg Kincső érczfalait.

Az alatt az új nemzedék tanul, gyakorolja magát, mívelődik, dolgozik, pénzt gyüjt, azt gyümölcsözteti, állami rendhez szokik; egy társasággá tömörül össze, hogy mikor a hivó óra üt, mint egy óriás léphessen a világ közepébe, tetőtől talpig felkészülten, betanultan, gazdagon.

Az új nemzedék az észszerű hitet is felveszi az alatt, szabadon, a hierarchia rendszerétől menten, a hogy azt a szeretet istene magyarázta meg az emberi szívnek, s vallása egységes: se nem katholikus, se nem protestans, se nem zsidó: a szeretet vallása az. Nincs hitvillongás.

És míg ezek lassan végbemennek, mint a korall szigetek emelkedése: az alatt künn a nagy világban nem sejti a mozgalmat senki. A légjárók hajósait Tatranginak adott eskű kötelezi nem szólni semmit Kincső titkairól senkinek; még a feleségnek sem. Ugyanezen fogadás köti viszont Dávidot is velök szemben. S Dávid meg szokta tartani fogadását. Pedig Rozáli szemei nedvesek voltak, Rozáli arczai hervadtak, Kincső titka miatt, hanem azért Dávid még e drága könyekért sem árulta el Kincső titkát.

Hiszen csak két év van már hátra.

Mintegy öt millióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kincső sziklaországban bezárva tart. Épen elég – nyereménynek és nem tulságosan sok. Nagy küzdelem lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági fokkal odább, akár egy szélességi fokkal lejebb telepedik le a vándor törzs. Amott a chinai, emitt a keletindiai nép közé kerül. Akár egyik, akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erőfeszítésbe került volna az európai míveltség számára való visszahódítása; a budhismus, lamaismus, a shamán és brahmin hitágazatok, a dervisek, kanféta papok, bonczok és lámák fanatismusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon alapult kasztrendszer az új kor uralkodó democrata irányzatának úgy áll ellent, mint az indus dzsangalok folyondár szövevénye az utazónak. Jó szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden chinai, mandzsu és indus befolyástól. Megmaradt ős eredetiségében. A magyar ősnép napimádó, elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól az észszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép. Isten neve náluk is Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, «Damasek» isten név alatt: annak már oltára sem volt sehol. De égtek a «tűzhalmok» a «Runa» tiszteletére, kit a «Béke» istennőjének tartottak. Rossz szellemeiket nevezték «Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének,» de nem féltek tőlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha nem szünt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem nagyon féltek az ördögöktől. Voltak hagyományaik a «vizi hüvelvény»-ről, a fanyövő, vasgyuró óriásokról, a hüvelyknyi Pilinkóról; de azok nem emelkedtek a népmesék mondakörén túl a mythosz magaslatáig. Áldoztak a kutaknál, forrásoknál, a tüzkutaknál, tüzhányóknál s áldozattevő papjaikat nevezték Gyuláknak, Táltosoknak: de ezek nem emelkedtek a közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kívül csak úgy folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek papnéi, az alirumnák, sellők, firénék, ha férjhez mentek, megszüntek a szertartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arczuk összetöpörödött, szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a «kisze» – «kokós» bűbájos hirébe: az is inkább tréfás elnevezés volt, mint komoly. A magyar faj nem volt a fanatismus betege soha.

Társadalmi rendjükben nem volt sem úr, sem rabszolga: egyenlő volt minden ember s szabad ura tetteinek. Minden előljárójukat szabadon választották; a rabonbánokat, kik a székek rendjét fentarták, a perestoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a Kádárokat, kik a belbékét fentartották s a Horkászokat, kik a közadót beszedték s a közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása napján megtette a «napvágást» az «égből esett karddal.» Vezérválasztáskor még divott a szokás, hogy a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozó kehelybe csorgatták s ez volt az eskű pecsétje.

Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült, s látta azt, hogy népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képező paizsról, elbujdosott a Khokonoor hegy örökzöld erdejei közé, nem jött többé vissza: a táltosok hirül adák a népnek, hogy Damasek isten magához szólítá a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új, fiatal, életerős fejedelmet.

Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilisáló fogalmait meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a távirda, a nyomda, a repülő gép ellenállhatlan apostolai az új evangeliumnak.

Előre látható volt, hogy két évtized, minden erőszakos parancsszó nélkül, átidomítja az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a két különszakadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog, mind a kettő kölcsön adandja egymásnak jó tulajdonait, lesz belőle egy érczkolossz, mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén foglalva állást, fejével a mulandóság gőzkörén túl emelkedik.

Ez érczkolosszt látta maga előtt Dávid, valahányszor az Otthon és Kincső közötti légi útat végig mérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a fényes bálványképtől nem látta a magában epedő asszony egyre halaványuló képét.

A BABYLONI HÖLGY.

Mr. Severust ez alatt észak felé szállítá a repülő gép.

Szentpétervárott előre hírül volt adva az Otthon állam egyik igazgató elnökének megérkezése.

Gond volt rá, hogy fogadtatása oly fényes legyen, minő szokott lenni hajdanában a koronás uralkodóké, midőn rangegyenlő fejedelmet látogattak meg.

Sasza asszony személyesen várt az érkezőre az aërodromon pálya főpalotájánál.

Mr. Severust meglepte az a bizarr ötlet, hogy tiszteletére a pályafőtől egész a hajdani czárok téli palotájáig két sorban a tisztelgő sorfalat csupa fegyveres nők képezték. Sasza asszonynak voltak nőezredei, nőtisztekkel, nőtábornokokkal.

Severusnak mindenütt, a merre tekintett, föltűnt a kiáltó ellentét azon két város között, a melyből jött s a hová érkezett.

Amott rend, munkás sürgés-forgás, egészséges élet; itt keverve a pompa a rommal; mámoros zaj, libertin kedvcsapongás, úrtalan mozgalom, mely tömeges bacchanalból véres dulakodássá alakult át.

Míg az indóháztól a téli palotáig vonult nyolcz lovas hintajával, egy pár ezer embert agyonnyomtak a tolakodó tömegben s három néző állvány leszakadt a sokaság alatt, a nép gúnykaczaja elfojtá a halálra sebesültek ordítását.[2]

Severus Sasza asszony jobbján ült a hintóban. Megbámulni való jelenet. Egy feketeképű szerecsen, oly szabályos, szoborszerű szép vonásokkal, mintha csak egy patricius mintaképe volna – vasból öntve. És ez az ember az, ki rangjára nézve egyenlő a hatvan millió orosz elnök-uralkodónéjával s hatalma mérkőzik vele; ki látta maga előtt futni a nihilista seregek százezreit, s űzte őket egy szál vesszővel, igaz, hogy ez a vessző a varázsbot (Wünschelruthe), mely felfedezi a föld alatt rejlő kincseket. Ez az ember az, a ki a hová pálczája végével lemutat, aranynyal telt kádak emelkednek ki a földből. S ez idejött most szövetséget ajánlani, s azt nehéz pénzen megvenni.

Sasza asszony uralkodói vendége mellett ül; hódító jelenség. Az évek még szebbé tették; alakja megtelt, idomai kidomborodtak; az uralkodás megszokása valami hódító varázst öntött el vonásain. Szemeinek villanása minden istennő szemsugarait egyesíti: Venustól kezdve Junóig.

Ez idő szerint a hellen divat uralkodik Szentpétervárott a női viseletben: spartai, doriai és athenei vegyest. A chitont viseli minden nő, a kettős övvel, melyeknek egyike a kebel alatt, másika a csipőn alul szedi redőkbe a testhez tapadó öltönyt. A legelőkelőbb világ az atheni chitont viseli, melynek hosszú ujjai vannak, apróra szedett, festői redőzete; a szabadabb nők utánozzák a spartai divatot, melynél a chitonnak nincsen ujja, se varrás nincs rajta, a lenge szövet boglárokkal, szalagcsokrokkal van összecsatolva a vállon, és alább – és nem is nagyon titoktartón. Sasza asszony, mint úrhölgyhöz illő, az atheni chitont viselte; de az oly finom csalánszövetből volt, hogy a hol a redő a testhez simult, a bőr keresztül rózsaszinlett rajta.

S minthogy a kérlelhetlen égalj nem kedvezett a divat philhellenismusának az év három negyedében: a hölgyek felvették rá a bundát. Antik szobrok nyusztprémes pelisseburkolattal. Sasza asszony hermelin palástot viselt, fél termetét takaratlan hagyva.

Az egész nép jellege volt ez: chiton a bunda alatt. A mi a déli égalj népeinél a napsugártól és virágpárázattól ápolt szenvedély: itt erőszakosan felszítva a zúzmarás fenyvek gyantabűze által, a meleg utczakövön heverő lazzaroni édes semmit nem tevése itt átalakítva a pálinkakábulat állati döglésévé; a franczia pezsdülő néplelkesülés socialis kitörései itt elfajulva féktelen tömegek rablógyujtogató zendüléseivé; s a mi a forró égövek népeinél csáb, kaczérság, érzékkábító szenvedély, az itt egész meztelenségében, mely nem csábít többé, de megdöbbent, odadobva a közlátványnak: megfosztva költői varázskörétől; és a mi nyomában jár a túllakott érzéki dobzódásnak, az undor, a tehetetlen vágy, a kegyetlen önzés, a bizarr természetellenesség.

Severus nem érezte magát különösen elragadtatva a nihilismus székhelyének tömeges benyomása által. A téli palotába megérkezve ugyan szelídült ez a hatás. Sasza asszonynak ízlése volt, s republicánus elnöknő létére sokat eltanult XIV. Lajos udvarától. Kivéve a hajdani etiquettet, mindenben a franczia szokások voltak utánozva; a külső máz pedig Rómától volt kölcsönözve, egy Lollia Paulina mintaképe szerint.

Mr. Severust az lepte meg legjobban, hogy a téli palotában, hol római szokás szerint csupa ifjú leányok és válogatott szép gyermekek végezték a szolgálatot, nemcsak e lenge öltönyű canephorák, hanem Sasza asszony belső udvarhölgyei között is találkozott több ifju hölgygyel, a kik megszólítására magyarul feleltek. Ezek többnyire válogatott szépségek voltak, finom társalgók, és ügyesen kaczérok.

Mr. Severus éles eszü ember volt, s így fejtette meg a talányt.

Ezek a Magyarországon települt Sabina növendékei. A Sabina Sasza asszony által rendezett intézmény. Mi hivatásuk lehet ezeknek a nőknek? Csupán azért, hogy Sasza asszony udvarát ékesítsék, hogy az ő híveinek gyönyörül szolgáljanak, ez ötlet nem támadhatott. Annak messzebb ható czélja lehet. Tán arra használja Sasza asszony e minden női csáb bűvészetében kitanult hölgyeket, hogy azok titkos rendőrségét képezzék? Talán utasítva vannak azok, hogy majd egy, majd más kijelölt férfit csábjaik hálójába kerítsenek, s mikor meghódították, titkait kicsalják s azokat úrnőjüknek besúgják? Talán ezen az úton tud meg Sasza asszony minden alattomos összeesküvést távol és közel; a felvergődött hatalmasok ellenszenveiről általuk értesül, lázadásra kész ezredek vezéreit ezek árulják el neki; mikor a nagy pénzemberek valami nagy csinyre készülnek, ezek a kegyencznők kiveszik belőlük egy gyenge pillanatban a terv titkát, s az elnöknő a börzén mindig felfedett kártyájú ellenfelekkel játszik? Talán ezek még a küldiplomatia legbelsőbb szobáiban is szabadon kutatnak; s rejtett jegyzékek, titkos irások kulcsa, bizalmas utasítások e szép szemek révén jutnak Sasza asszony tudomására? A választ saját tapasztalatából kapta meg e föltevésekre Severus.

Sasza asszonynak, uralkodónőként, arra volt legfőbb gondja, hogy vendégét meg ne engedje pihenni az élvezetektől. Minden napra új meg új mulatság volt rendezve és minden mulatságon átérzett az a fenyőgyanta ébresztette inger, a mi az orosz nihilismust úgy jellemzi. Az opera zenéje vagy lázító zajos volt, vagy buja melodiákkal lankasztó; a vígjáték közel járt a római fescenninákhoz, s a ballet nagyon hasonlított a babyloni Astarte-ünnepekhez. A vendégeskedés elkezdődött a fölkelésnél s folyt késő éjszakáig, a mi félbeszakítá, csak látványos mulatság volt, az érzékiség kifinomított leleményességével s a reggeli napsugár rendesen egy bacchanál csoportozatait világítá meg a téli palota üvegfestményein keresztül.

Mr. Severus inyencz volt és szeretett is mulatni. Igaz ugyan, hogy a nagy mulatság közben nem jutott hozzá, hogy Sasza asszonynyal idejövetele czéljáról beszéljen; de hiszen van még idő rá.

Mikor aztán már Szentpétervárott minden élvezet ki volt merítve, Sasza asszony meghívá mr. Severust vadászatra a Pawlofszky-kastélyba.

Ez a hajdani czári mulató kastély, négy mértföldnyire Szentpétervártól, Czarszkoje Zelo közelében, melynek legnagyobb nevezetessége az, hogy egy dísztermének minden butorzata, szőnyegei a hajdani czárnők és czárleányok kezeivel van hímezve. Most e himzeteken Sasza asszony vendégei hevernek. És a gyönyörű külhoni vadakat, miket a czárok acclimatáltak a Pawlofszky Vauxhall nagy vadas kertjében, most a parvenuk lövöldözik rakásra.

Sasza asszony e vadászaton kitünő lövésznőnek mutatta be magát, s este a lakománál mint Diána jelent meg, udvarhölgyeivel együtt, térdig felkötött görög jelmezben.

Mr. Severus a nap fáradalmai után is versenyt ivott a társasággal, s nem volt férfi, a ki jobban győzte volna; de még asszony sem.

Éjfélen túl Sasza asszony canephorái egy sajátszerű italt hordtak körül, a miről a ház úrnője azt mondá Severusnak, hogy ez a római «cinnus» ital, melynek készítése titkát egy Pompejiben felfedezett viaszlapról olvasták le: ettől legédesebb álmokat lát az ember.

Severus megitta azt is.

Éjfél után két órakor a vendégeket, kit vezetve, kit emelve, lakosztályaikba szállíták: mr. Severus számára a félkörben épült mulató vár első emeleti balszárnyának három terme volt berendezve. Sasza asszony maga foglalta el a középosztályt.

Severus, lefekvés előtt már úgy érezte, mintha a cinnus működnék; szemei előtt sajátszerű fényes ködben úszott a világ.

Severus hálóterme valódi muzeuma volt a művészi remekléseknek. A falak táblázata, a boltozat függő csapjai vésnöki díszművek, a szőnyegzet legdrágább persa gimians kézmű, az alacsony széles nyugágy a legsimulékonyabb casses szövetű párnáival, keletindiai minta, karcsú, kigyótekervényű mennyezet oszlopaival, a földtekét emelő Atlas, mint óramű, genfi remekmunka. És szemben a nyugágygyal, egy egész oszlopközt és annak boltozatát betölt egy művészi alkotású anaglyph: szobrász és festész pályakoszorús műve: emelkedett dombormű márványból, melynek szobrai egyúttal ki is vannak festve, a háttér szintén egy festett tájkép. Az anaglyph tárgya az a sokszor felhasznált mythoszi jelenet, a midőn Páris, a juhász, válogat három istennő között, hogy melyiknek adja az aranyalmát? A mit a szobrász vésője hidegen hagyott a szobrokon, azt a festő ecsetje átmelegíté, még az öltönyöket is átlátszóvá tette. Páris maga háttal fordulva ül az előtérben s egészen sötétre van színezve a három ragyogó istennő alakjához kellő ellentétben. A pásztor lábánál egy fehér macska fekszik, abból a szép hosszú selyemszőrű fajból, mely Chinában otthonos.

Severust valami édes bágyadás vonzotta a nyugágy felé; két gyermekapród segített neki földi hüvelyeitől megszabadulni. Azt hitte, hogy amint befekszik, rögtön el fog aludni.

A hálóterem valami édes, mámorító illattal volt eltelve, minők az indus nábobok alvószobáit árasztják el; az «utturkhena» és a ceranna tömjénszaga az, mely bűvösen izgatólag hat az idegekre.

S a mint a fejét a párnára letette Severus, elkezdettek körülötte, alatta, vagy fölötte andalító accordok zendülni, zenehang, mely az emberénekhez hasonlít, vízbehulló cseppek dallama, minőt a melodion ércz hangorája ad, átváltozva szellemszerű, szélzúgású melodiákká, minőket az Aeolodicon üvegfuvolái dalolnak, közbe az üvegharangjáték templomi kondulásai; czitera-pengés és távoli czimbalomverés méla kiséretében, s mikor egyszer-egyszer elhalt a rejtélyes hangszerek danája, a távolból hangzott egy szerelmes fülemüle szívcsiklandó édes csattogása.

S míg e tündéri hangverseny minden idegét édes mámorral lankasztá, az ébren alvó szemei előtt egyszerre csak megelevenült a szemközti anaglyph.

A három istennő-szobor elevenné vált, tagjaik megmozdultak, kebleik pihegtek, szemeik ragyogtak és arczuk mosolygott.

És Severusnak úgy tetszett, mintha mind a három alakot jól ismerné.

A bal felől álló, a büszke Minerva: az Hermione Peleia, a jobbfelőli Rozáli, a Juno; a középső, a Vénus, Alexandra.

Hiszen még álomnak sem igaz; de a kik személyesítik őket, annyira hasonlítanak hozzájuk.

És az élő szobrok elkezdenek mozogni; minden mozdulatuk szoborszerű, csábító, lélekvesztő jelenet. Versenyeznek bájaikkal. S a biró, a pásztor, nem tud közöttük itéletet tenni: melyik a szebbik? Severus sem.

A fehér chinai macska felkel a pásztor lábaitól, s odasunynyogva a hármas csoport közé, az istennői szobrok fehér lábszáraihoz törleszkedik.

Most a mozdulatlan ülő pásztor egyszerre hátra fordítja a fejét s Severus saját magára ismer benne. Páris, mint néger, fekete arczczal.

Képmása kérdőleg tekint rá, mintha válaszát várná: «melyiknek adod a szépség diját?»

És Severus azt érzi, mintha csakugyan ott ülne a repkény-övezte mohos kövön a három istennő lábainál, s mondhatatlan édes kín gyilkolná szivét, hogy nem tudja megmondani, melyik a szebbik? A kinzó gyönyört érzi minden tagja; lelkét csiklandozza az, és lázt gyujt minden erébe.

Közelítene a csábító csoporthoz, odavetné magát eléjük a földre, csókolná lábaik ujjait; de a szobrász márványtagokat adott égő szíve fölé; nem mozdulhat; a három istennő-szobor lassankint ismét márványnyá hidegül, a fehér macska visszafekszik a pásztor lábaihoz, a túlvilági melodiák elhalnak s Severus mély narcoticus álomba merül, melyet a hashis-evők gyönyörlátványai nyugtalanítanak.

Mikor felébred, már a napvilág koczkákat rajzol az ablakok nehéz damaszt függönyeire.

A mint kábult fejét fölemeli, a legelső tárgy, a mit megpillant, egy fehér chinai macska, mely lábainál alszik.

Az ébredő heves mozdulatára a szép állat is felriad, nagyot nyujtózik, hátát felgörbítve, s a míg ásít, piros nyelvét s hófehér fogait mutatja s aztán leszökik az ágyról, s Severus akkor veszi észre, hogy még egy harmadik élő lény is van a teremben.

Juno.

Az éjjeli tünemény egyik alakja. Ugyanazon hajfonadékkal, melyben Rozáli viselete van utánozva, ugyanazon ó-görög öltözetben.

Juno az uralkodónő canephoráinak egyike. Ezüst táblájú asztalkán reggelijét hozta el a magas vendégnek: chocoladeot, főtt tojást és finom hevítő gowril-szeszt. És most rózsa-ajkát félig mosolyra nyitva, hogy hófehér fogsora kicsillámlik a bibor kigyóvonal közül, várja a magas vendég parancsát. A fehér macska oda törleszkedik fehér lábszáraihoz.

– Ah, szól Severus, égő homlokára téve hideg kezét. Te vagy itt?

– Szolgálatodra uram.

– Mi neved?

– Rozáli.

– Még Rozáli is hozzá. – No hát Száli, eredj, és hozz nekem egy olyan nagy kancsó tiszta vizet, a mekkorát elbirsz.

Mire a Canephora visszaérkezett, Severus már fel öltözött, nem kellett neki segítség.

A hölgy egy kristály vedret emelt a vállán, mint egy antik etruszk szobor; az tele volt friss vízzel. Aztán a vedret meztelen karjára fekteté, úgy nyujtá Severusnak.

Severus felhajtotta az egész veder vizet.

– Köszönöm. Már most arra kérlek, Száli, hogy ezt a reggelit a hogy idehoztad, vidd vissza. Mátúl fogva, a míg úrnőd kastélyában leszek, nem kérek egyebet, mint tiszta vizet. Úti bőröndömben van száz darab húskétszersült; az nekem száz napra elég lesz. Mondd meg ezt úrnődnek és köszönd meg nevemben ez eddigi gazdag ellátást. És aztán arra kérlek, hogy végy magadra valami melegebb öltönyt, mert náthát kapsz s veres lesz az orrod. Elmehetsz.

A szép nympha a bámulat zavarával sietett ki a hálóteremből.

Severus boszus volt. Dühössé tette az a gondolat, hogy ilyen együgyű, otromba szemfényvesztéssel akarták megfogni, mint valami sült parasztot, a kit nagy szája, vagy vad vitézsége, miniszteri és tábornoki méltóságra emelt, s a kit aztán Sasza asszony egy szép kegyencznő segélyével olyan puhára gyúrhatott, a minőre akart.

«Átkozott Circe! dörmögé magában Severus; philtrát itat a vendégével, s ilyen régimódi boszorkányságokat vesz elő. Graham mennyei nyoszolyája, – lady Hamilton eleven szobrai idestova kétszáz esztendős régiségek, s most rajtam akarja ezeket kipróbálni. – Hát csak ennyit tud?»

… Tudott Sasza asszony többet is.

Még azon délelőtt meglátogatta mr. Severust Beznichoff úr.

Beznichoff köztudomás szerint ez időbeli kegyencze volt Sasza asszonynak: csinos termetű fiatal ember; különben egy orenburgi parasztnak (most már citoyennek) a fia. A Fáma igen bizalmas viszonyról beszélt, a mit Beznichoff maga is igyekezett kitűntetni; a többek közt elmondta azt is Severusnak, hogy magas úrnője mily nagyon érdeklődik magas vendége iránt, a mult éjjel személyesen átjött e lakosztályba, két udvarhölgye kiséretében, meggyőződni felőle, ha gondoskodva van-e minden kényelemről? Most pedig óhajtana vele állami ügyekről értekezni.

Mr. Severus átengedé magát vezettetni a fecsegő kegyencz által az uralkodónő palota-osztályába, melynek minden terme kalifai fényűzéssel volt túldiszítve.

Sasza asszony nyers selyem chitont viselt, zafir boglárokkal, és kék övvel, haja, mely nyolcz év előtt rövidre volt vágva, most hosszúra növelve, mesterséges fonadékokban köríté fejét, homlokán átszorítva kék zománczú feroniéreel. Állva fogadá az érkező vendéget.

Félig házi asszonyi bizalmassággal, félig a sértett államfő neheztelésével szólt hozzá.

– Ön nincs megelégedve az ellátással, melylyel palotánkban fogadtatik?

– Túlságosan meg vagyok elégedve asszonyom, azonban küldetésem czélját elvesztem szem elől az élvezetek halmaza miatt, a mikért fölöttébb háladatos lennék, ha a rám bízott kötelesség nem figyelmeztetne a haladó időre. Ide jöttömnek komoly czéljai vannak.

– Már említette ön: beszéljünk róluk.

Sasza asszony egy kerevetre veté le magát, félkönyökére dülve, s inte Severusnak, hogy foglaljon helyet egy átelleni elefántcsont faragványú karszékben. Beznichoff az úrnő háta mögött, a kerevet támlájára könyökölve, helyezkedett el.

Mr. Severus szokásos s neki jól illő kiméletlenséggel kezdé:

– Beznichoff úr távollétében beszélhetek csak.

– Beznichoff! szólt Sasza asszony, hátra sem fordulva a megszólítotthoz. Eredj, és készülj útra rögtön. Még ma indulsz – Kamcsatkába. Utasításaidat megkapod két óra mulva a kanczellártól, zárt levélben s azokat csak Kamcsatkába megérkeztedkor bontod fel s cselekszel a szerint. Eredj.

Szegény Beznichoff hüledezve hallá a váratlan parancsot, mely a Pawlofszky kastély gyönyörei közül egyszerre egy tizezer werstnyi útra küldé a jeges tenger partjára. Engedelmeskedni kellett.

Mikor Beznichoff eltávozott, Sasza asszony utána sem nézett, hanem Severus szemeibe mélyeszté tekintetét s azt kérdezé.

– Elég távolba küldtem Beznichoffot?

Severus meglepetten viszonzá: