Part 11

A XIII-ik század közepe táján, mikor IV-ik Béla király uralkodott Magyarországon, három magyar dominikánus szerzetes elindult felkeresni az őshazában hátramaradt rokonnemzetet. A három közül csak egy jutott el odáig, Julián; az megtalálta az ős nemzetet, vezéreikkel, azok tudaták vele, hogy kelet felől mily óriási vész közeledik Európa felé, Dzsingiszkán milliónyi hordái megosztoztak a világ fölött s indulnak keletnek, délnek, elpusztítani a mivelt népeket. Ők sürgeték Juliánt, hogy sietve térjen elszakadt testvéreik országába vissza, s hirdesse közöttük, hogy most kell meghordozni a véres kardot, mert nagyobb ellenség jő rájuk, mint volt hajdan a kazár, a bessenyő. Julián vissza is jött s tudósításának lapjait a magyar történelemben mint hiteles adatokat őrzik. Hogy a mongol vérfürdő hogy árasztá el Magyarországot azután Béla király alatt, az meg van írva; hanem hogy az ősmagyar nemzetből mi lett? azt nem tudta meg soha senki. Pedig hiszen az eltávozott száznyolcz családon túl még ott maradt az őshazában kilenczvenkét család; csaknem annyi nép, mint az eltávozottaké. S ha annyi népet kiirtottak volna, valami nyoma csak maradt volna e nagy romlásnak; egy kunhalom, csontokkal, érczemlékekkel tömve; vagy elhurczolta volna őket a győztes magával mint rabszolgákat, a hogy elhordta a többit s a kerek világon valahol maradt volna fenn egy falu, egy aul, egy szállás, mely a magyar nyelvet tartogatta volna, mint a hogy fenmaradt az Amur pusztáin nyolczvanhat külön nemzet, melynek saját nyelve van, mely mással össze nem olvad, s némelyiknek a száma alig megy már át az ezeresbe. Ezek közt meg kellene találni a magyar ajk népét is, ha azt is magával sodorta volna a mongol áradat, mint a többit.

De azokat nem ragadta magával.

«Tana» volt az akkori volgavidéki magyar nép vezére.

Ha Kubláj khán ötszázezer mongol lovasát itt bevárjuk, azok bennünket bizony levágnak. Ha futni akarunk előlük, mi nekünk kell az előttünk álló népeket megrohannunk, s akkor vagy mi vágjuk le azokat, vagy azok minket. Kubláj khán ötszázezer harczosa pedig még mindig a hátunkon lesz.

Tehát kikerüljük őket.

Ha ők jönnek keletről nyugatnak, mi megyünk nyugatról keletnek.

A bölcs Tana vezér számítása igen egyszerű volt és természetes.

Háta mögött az Arál tó. A nomád törzsek ménesei, csordái e tó partjáig szoktak terjeszkedni, s a törzs vezérei gyakran hirül hozzák, a mióta a pusztát lakták, hogy az Arál tónak szokása némely évben egészen eltünni. (Hiszen Magyarországon is megtörtént az az utóbbi tíz év alatt, hogy a Fertő tava egészen kiszáradt, a medrét birtokba vették, felszántották, épületekkel, gyárakkal beépítették; az utóbbi években aztán megint előjött a tó, ujra megtelt s most a gyárak kéményein ungok, békák kuruttyolnak.) Hanem az Arál tó a Fertőhöz képest valódi tenger. És még is elszokott tünni egy-egy évben s akkor fű terem a helyén.

Tana vezér messzelátó bölcs volt, nem elégedett meg azzal, a mit tudott, az okát kereste, s rájött, hogy az Arál tó olyankor szokott kiszáradni, mikor a két nagy tápláló folyam, az Oxus és a Karassó medrét megváltoztatva másfelé veszi irányát s valamerre a Kisilkumi pusztában eltéved. Ha azt a maga bolondságától megteheti az a két nagy folyam, akkor még inkább megteheti, ha emberi ész segít rajta. Tana vezér nekiállította a népét s a két folyam torkolatait kövekkel elrekeszteté, álmedreit kiásatta, fordulóit iránytévesztő sarkantyukkal megtörette, s azzal mind a két folyam a helyett, hogy az Arál-tóba szakadt volna, nekizudult a pusztának, melyet hoszszában fog körül, mint kettős védsáncz, a harmadik erőd az Arál-tó maga. De minden erődnél jobb oltalom a mocsár. Azon nem tudnak Kubláj khán lovas hordái keresztültörni. Viz-isten védi a maga népét.

Most aztán mint a két oldalon védett út állt ellőttük; egész fel a Bolor Dagh hegyekig. Ide a hegyországba akarta elvezetni népét Tana vezér. Több mint kétszáz mértföldnyi út odáig. De ennél hosszabb útja volt Álmos népének a Kárpátokig s harczos nemzetekkel is kellett küzdeniök útközben. Tana vezér népének pedig az egész Kysil-Kumi pusztán senki sem állt ellent, s kétfelől védte vonulásukat a két folyam minden mocsara. A mongol hordák végigrobogtak az útjokat álló két mocsár mellett s az Arál-tó vidékén a Volga és Ural között nem találtak már mást, mint a sátorok tüzeinek helyét; az ősmagyarok még az áldozó halmokat is szétbontották, nyomaikat, mint egykor az Egyptomból menekvő zsidókét, elfedte az Arál-tó, melynek sekélyein gulyáikkal, méneseikkel átgázoltak.

A Kysil-Kumi pusztában jól rejtve voltak az alatt, míg Kubláj khan mongol hordái Európa belsejében dultak, más táboruk pedig Indiát pusztítá. Ekkor az időt felhasználva, egyszerre felkerekedtek s gyors ügetéssel indultak meg a Karadagh hegyei felé. Tana vezértől hadvezéri remeklés volt e táborjárat. A hol Dzsingiszkán székhelye állt, Szamarkánd alatt törni keresztül. És ez is természetes észjárás volt. Ha a mongolok két világrészt elárasztottak táboraikkal, akkor odahaza nincs hadseregük. És valóban úgy volt. Mikor Tana vezér félhold alakban felállított táborával megjelent Szamarkánd alatt, az otthon maradt Mitraj khán ijedten zárkózott be előle falai közé, s a fenyegető magyar vezérnek sarczot fizetett, pénzt, kelméket, élelmiszert, marhát, tevét, s öröme nagy volt, mikor a rettentő tábort városa alól elhuzódni látta, mely ránézéssel száz ezer lovagra volt becsülhető. Hanem aztán az öröme nagy hirtelen haragra változott, a mint megtudta, hogy a lovagok fele asszony volt; s a többi része is roszul fegyverzett, hadhoz nem szokott nép, hogy ő egy menekvő hadnak fizetett most sarczot. Rögtön utánuk is indult összegyüjtött harczosaival a szégyent megtorolni.

Csakhogy mire utólérte őket, már akkor azok a Kara-Dagh hegyek között voltak, s most aztán föld-isten védi a maga népét.

Szoros utakon, hegyszakadékokon átmenekült a békeszerető nép üldözői elől, elrontva az utat, betömve a hegyszorost maga mögött, s míg az üldöző az út megnyitásával vesződött, az alatt a futó nép ismét egy hegybástyával odább hatolt. Így szorították őket az üldözők; mindig odább, mindig feljebb, egyre kietlenebb völgyek közé, míg egyszer a vérszomjú ellenség elől egy napjáratig tartó szűk szikla folyosón keresztül menekültek át, melynek alig tiz öl széles talapját három ezer lábnyi magas sziklafalak szorítják közre s utoljára átalakul a nyilt-folyosó egy hosszú hegybontó alagúttá, minő a Pausilippo folyosója, vagy az erdélyi római kapu barlangja, vagy a hirhedett Caspiæ portæ.

Itt azután elmaradtak tőlük az üldöző mongolok, a föld alá nem volt kedvük ellenségeiket követni. Tana vezér népe pedig egy völgykebelt talált maga előtt, melyet köröskörül óriási hegyek kerítettek be.

Ez volt azon rejtélyes ország, a melyből Ázsia óriás folyamai erednek. A természet remeklő műhelye.

A völgyekben, miket a szelektől minden oldalról szirtfalak védnek, délszaki növényzet, a thea, czukornád, bambusz szabadon terem. Pálma és kenyérfa épen úgy díszlik mint Keletindiában, azzal az áldott külömbséggel, hogy hiányzanak az erdőkből az indiai zsangálok tengő élődi növényei, a lianok nem fonnak szövevényt koronáikra és nincsenek benne maró bogarak, nincs szunyog, darázs, méh e hegyek között, annálfogva énekes madár sincs, csak magevők; a buja mezőket uratlan csordái lepik a kiangoknak (apró, szelidíthető vadlovak) s a hosszú gyapjat hordó yakoknak, mikben egyesülve van a gyapjúadó juh, a teherhordó teve és a tejet, húst adó tehén; a hegyoldalakon elszaporodva a finom szörű láma és teveőz, s egész csordaszámra Marco Polo máshonnan kiveszett vadjuhai. A mellett éktelen mélységektől átszaggatott völgyek, mikbe rohanó folyamok szakadnak alá, a mik a mélységben eltünnek s nem jönnek messze napi járókig elő, míg alantabb egy-egy nagy örökké háborgó tó sejteti, hogy tán ez az eltünt folyam gyüjtő medenczéje, a miből ez újabb száz öles szikla-fokról omlik ismét alá. A völgyekben indiai léghőség; a magasokban örök hó, jéghegyekkel, melyek költözködnek, odább csusznak, nőnek és roskadnak, volcánokkal, melyek folyton élnek és naphtha-forrásokkal, melyek lángoló kutakat képeznek.

És ember nem lakta az egész vidéket. Oly szűz volt az minden emberi lénytől, mint a Mosquito sziget. Elzárva minden oldalról, a szomszéd országoktól, egyedül a szűk hegyszakadékon hozzájárulható, nem csoda, ha az ember létezése æonjain keresztül felfedezetlen maradt.

Most megkapta ős települőit. Kétszázezer lélek, erőteljes, egészséges férfi, nő, gyermek, béke, szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik közt nincs se rabszolga, se kiváltságos úr, csupán önválasztotta vezérek: «rabombánok», és «kádárok», kik a rendet fentartják s a «perest oldók», kik biráskodnak s a pereket elintézik ős szokás, nem irott törvény szerint, kiknél nincs papirend, nincs positiv vallás; az Istent a nagy természet elemeiben tisztelik: a napban és az örök tüzekben, mik hegyeik közt égnek; a földben, mely szikláival védi, gyümölcseivel táplálja az ő népét; a vízben, mely örök zugásával hirdeti az örökkévaló hatalmát, s a légben, mely mindennek éltet ad. Alirumnáik a szűzek, kik az örök tüzeket őrzik; táltosaik, gyuláik a vének, kik a tűzáldozatot, a fehér ló áldozatot végzik. Mythologiájuk csak a természet jelenségeiből áll; tündéreik vannak a «bábabukrában» (mit mi szivárványnak hivunk), a «Nemerében», mely a viharon nyargal; rossz szellemeket sejtenek a betegségek alatt, s nevezik azokat mirigynek, gutának, csomának; de az ördögöt nem tartják nagy tiszteletben, annak a neve csak «hopczihér», jót várnak a lidércztől, őrizkednek a megrontó «kiszétől» s «vahortól»; ereklyéül tartogatják a «kádári kardot», mely égből esett, vasból készült; a szerződés kelyhét, melybe az esküvő vezérek vérüket csorgatják; tisztán tartják a forrásokat, megcsókolják a földre esett kenyeret; a csillagokat nevezik gönczölnek, cséplőnek, kaszásnak, ökörhajtónak, arany tyúknak, szitás lyuknak; de vallást nem csinálnak belőle. A ki akarja hinni, hiszi, a ki nem hiszi, nem égetik meg érte. A ki áldozni kiván, oda mehet, a ki nem kiván, otthon maradhat. Az ősökről, viselt dolgaikról, a csodaemberekről énekelnek a hegedősök; azoknak a dalait utána éneklik s a hagyomány élő ajkakon száll fiúról-fiúra.

A letelepedés első századában a Demavend volcán utolsó kitörése egész világváltozást okozott a nagy bércztömeg sziklái között. A messze terjedő földrengés ötvenezer mértföldnyi területet háborgatott fel. Ekkor az a sziklafolyosó is összeomlott, a melyen keresztül Tana népe új honába menekült. És azután az ott maradt nép számára nem volt több kijárás az emberlakta világba.

Hétszázad folyt le fölöttük és ők be voltak e helyre zárva, mint egy szigetbe.

Eleinte téjjel-mézzel folyó Éden kertje volt az rájuk nézve, melyben arany időket éltek. Hanem azután, a hogy szaporodott a nép, az éden szűkülni kezdett.

Pedig az áldás megjött. Minden új század csaknem megkétszerezte a népszámot s bár szigorú erkölcseik, hitvesi hű családéletük által a tulnépesedésnek korlát volt vetve, de másfelől soha háború nem fogyasztotta a népet; egészséges hegyi levegőjét nem kereste fel semmi járvány, idegen népekkel érintkezés által nem hurczoltak be dögvészt, nem haltak az emberek rakásra; sőt mivel minden ember mértékletesen élt, annál nagyobb vénséget ért, együtt volt az ősapa a háznál a dédunokákkal.

A hetedik században már hat milliónyi nép élt akkora földterületen, a mekkora fél Erdély; s annak a térnek is egy harmada szikla, folyammeder, és tófenék.

És annak a hat millió embernek mégis élni kellett azon a körülzárt földdarabon; mert ki nem mehetett róla, élnie kellett abból, a mit az a darab föld ád, mert kivülről nem hozhatott be magának semmit.

Ez a helyzet próbálta ki aztán, hogy mire képes a szükségtől kényszerített ember. Egy nomád nép, mely senkitől nem tanulhatott semmit, mely senkitől nem kérhetett ismeretet, segélyt, tanácsot, magára hagyva, kényszerítve a vas szükség által, lassankint átalakult földmívelő, iparűző néppé, s a huszadik századában a keresztyén időszámlálásnak e kis országnak már nem volt egy foltja, a mely mintagazdasággá át ne lett volna alakítva, s nem volt egy embere, a gyermektől kezdve az állam vezéreig, a ki valami munkával ne szolgálta volna meg azt, a mit a föld ád neki.

Egész területük keresztül-kasul volt szeldelve csatornákkal, az volt a közlekedési hálózat s egyuttal öntözésre szolgált. A folyamok, csatornák partjain álltak végig építve házaik, nem városokká összetömve, s a lépcsőzetes háztetőkön is konyhanövény tenyészett. Gyümölcsfasorok szegélyeztek minden útat. A legmagasabb hegyek, mint egy mexicói teocalli fokozatos escarpeokra vágva, rizst termettek, melynek öntözését öntalálmányú vízemelő gépek végezék el. Nem volt rossz föld, nem volt futó homok az egész országban; mesterséges trágyával a holt agyag és a sivó fövény is televénynyé lett nemesítve. A hegyszakadékokat gátakkal elzárták s úgy fogták fel a tavaszi vízáradásokat, az elzárt völgyeket pedig lassankint beiszapolta az ár, s lett a sziklavölgyből gyümölcstermő kert. A dúvadak minden faját kiirtották, fogyott vele az együttevő mihaszna csőcselék, hanem egy párduczfajt megszelidítettek házi állattá, s ez pótolta náluk a kutyát; mit nem hozhattak magukkal menekvő útjokban, hogy ugatásával el ne árulja a tábor hollétét az ellenségnek. A szelid párduczot használták vadászatra; egy gémfajt (a lúvit) pedig halászatra fogták.

A szükség élesítette a természetes észt. Elzárva a külvilágtól, öntudatlanul is versenyt futottak azzal. Maguktól kellett mindent feltalálniok: hid- és útépítést, saját stylt az architecturában, bányászatot, huta-kezelést, kohót, embererőt sokszorosító gépeket, saját betüikkel öntalálmányuk szerint önkészítette papirra tanultak nyomtatni, s ismereteiket rendes iskolákban közölték az ifjusággal, szövőszéket alkalmaztak a sebes folyamár által hajtott kerék fölé s szőttek géperővel. Volt saját időmérő gépük. Rég feltalálták, hogyan kell a naphthát a föld mélyéből bambuszcsöveken át elvezetni a lakházakhoz s főzéshez, világításhoz használni. Új szövetanyagokat fedeztek fel, megnemesíték a lámát, hogy gyapja finomabb lett a merino juhénál s yak-csordáik hosszú szőre selyemkint fonható lett; csalán és pozsgár fajok rostja termette vászonneműiket; szabadon tenyésző selymérek adták asszonyaikra a selyem köntöst. – Voltak jeladó harangjaik, s azok számára épített magas tornyok. Üveget, porczellánt, kőedényt készítettek, mely versenyzett az európai és chinai gyártmányokkal.

Már a mult század tudósai Darwin, Olifant, Schlagintweit feljegyezték azt a tényt, hogy – a Himmalaya hegyvidéknek valami sajátszerű szelidítő hatása van az állati életműszerekre.

Tudós Wagner a XVII-ik században, chinai irók után azt jegyzé fel, hogy a mely tigrisek a Kin-Tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják; Schlagintweit antilope csordákkal találkozott, melyek az utazókat egész közelre bevárták; Darwin a Himmalaya erdők madarairól jegyezte fel, hogy azok oly szelidek, mint a háziállatok; mikor az erdőben leült falatozni, a foglyok, fáczányok körülsereglették, vállaira szálltak, egy fenyőmadár épen a csészéje szélére szállt le, s engedte magát a csészével együtt a földre letenni; minden utazó természettudós azt tapasztalá, hogy e hegyvilágban a tyúkok, pulykák, pávák épen úgy tenyésznek még vadon az erdőkben, mint a hogy házi baromfinak szelidültek a fáczányok, tuzokok és reznekek, pompás válfajokat szaporítva.

Minő varázs ez? A geodæmon? A légnek, földnek, napnak, víznek összehatása mindenre a minek kedélye van? az állatra úgy mint az emberre?

Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút; még önmaguk közt sem verekesznek a népek, a mi még nagyobb csoda. A Himmalaya és Karakorumhegyek minden nemzete egy embert választ meg Istenének s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársban tisztelni az Isten képét. A Lámaimádók nem ölnek embert. Az nekik annyi, mint Istent ölni.

A Kint-Tseut lakó magyar faj is ily békeszerető. Már eredetileg azon ősöktől örökölte e hajlamát, a kik kerülték a hadakozást. A hegyvilág elandalító varázsa megörökítette ezt bennük. A természet bűbája, a felséges ellentét a völgyek pálmavirányos öröktavasz látképe, s a rögtön előmeredő óriási havasok bálványai között mindenkire ellenállhatlan bűverővel hat; ez lefegyverzi a nehéz indulatokat s szeretni tanít.

Aztán a Kin-Tseu népének nincs szeszes itala. Szőlő nem honos ott, s vándor madara a hegyvilágnak nincs, mely annak magját ott elhullatta volna; a szesz-gyártást nem találták föl; a savanyú lótejtől, a kumisztól undorodnak, a gabnaféle kell náluk kenyérnek, serkészítésre nem vesztegetik; s a pálmaborkészítést erkölcsi fogalmaik tiltják, a lecsapolt levű pálma kivész, s a gyümölcstermő fát elpusztítani náluk a földisten ellen való vétek.

A hegyvilág lakói vízimádók. És az a víz meg is érdemli, hogy imádják. Olyan a Himmalaya és Khu-kunoor forrás vize, mintha a föld anyateje volna; tiszta, üdítő, lélekébresztő ital. Nem lehet vele betelni. A kik ezt iszszák, részegei a józanságnak. Azokra nézve undorító azon túl minden ital.

Nemes érczekben, különösen aranyban gazdagok voltak az ország bérczei; a chinai kormány maga is aranymosó telepeket tart a két nagy folyam zátonyain, pedig azok csak a morzsákat iszapoljak odáig; itt kifogyhatlan erekben van még a világkormányzó ércz, s darabokban elszórva is található, mint Ausztráliában. S a mi aranyat, ezüstöt kétszáz év óta kibányásztak ez országban, azt nem vihették ki sehová, az bennrekedt. Milliárdokra kell menni e nép kincsének. Úgy is van. A nép minden osztálya pompát űz, gombok, csattok, lánczok dolgában, a mik mind ezüstből, aranyból vannak; leányok pártáján, nők főkötőin, nyaklánczain, kösöntyüin hirdeti tulszaporodását a nemes ércz; a gazdagok asztalain tányérok, billikomok, kulacsok tömör drága érczből, s az ország fővárosában a nap templomának kupolája tiszta vert aranyból készült.

Dávid felületes felszámítás szerint két ezer millióra becsülte az arany-ezüst készletet, mely a kin-tseui rokon nép birtokában van. (Hiszen nyolcz század alatt Magyarország arany-ezüst termelése ezt meg is haladja – hol van hát?)

De a mi Dávidra nézve becsesebb volt a felfedett ország minden kincseinél, az a nép nyelve.

Tiszta, vegyületlen magyar nyelv az. Nem válfaj, nem rokon idioma, de azonos az európai magyarral, mint a hogy azonos a székely, a csángó; csupán a kiejtésben van valami idegenszerű. Hiányoznak belőle az európai magyar nyelvben meghonosult idegen szavak, a tudományosan képzett és bevett műszavak, azok helyett sok ős szó él benne, tárgynevek, igék, mik a magyarban mint helységek nevei fordulnak elő. A két nemzet különben tökéletesen megértheti egymást, mint a hogy megértették az ősök Dávid szavait az első találkozáskor és Dávid az ő beszédüket.

Azok elmondák neki, hogy épen hajnali áldozatot tartottak a tüzkutaknál, midőn megjelent az a fénylő égi csoda hegyeik felett, hangos döngésével zengve le a magasságból. Mythoszi lény volt az előttük: Csaba vezér szárnyas táltosa. Mikor aztán a fényes alak a tüzbálvány által lesujtva aláhullott, a hóhegyben mély aknát furva esésével, a «gyulák» jós szavára a nép hozzáfogott az akna irányában egy tárnát ásni a hótömeg alá, hogy a leesett tündért kiszabadítsa. Így találtak rá a légjáró gépre s kivontatták azt a szabadba, s miután nyitjára találtak, a benne aléltan fekvő férfit így hozták életre s most imádattal várják szavait.

És Dávid beszélt nekik röviden, velősen.

Elmondá, hogy ő nem Isten; hanem rokon. Fia annak a testvér nemzetnek, mely Álmos alatt messze földre kivándorolt. Elmondá e nép történetét, nehéz küzdelmeit, mostani sorsát. Felfedezé előttük, hogy künn a nagy világban mennyi új találmánya az emberi észnek segíté az embert a világ urává lenni. Azok hallgatták áhitattal, a tudvágy szomjával. Mikor Dávid végül a találmányok koronáját, a légjárót mutatta be nekik, szemük láttára emelkedve fel azzal a magasba, s ismét leszállva közéjük és aztán megmagyarázta nekik, hogy ez nem földön túli csoda műve, hanem a természeti erők gépmozdító hatalma, s hogy ilyen hatalom tömérdek van, és az mind az emberi ész alattvalója, akkor az ősz táltosok nyakába borultak és könyezve kérték: «tanítsd meg hát ezekre a mi népünket.»

Épen ez volt Dávid kivánsága.

Megköszönte a rokonoknak a szabadítást, azok ős szokás szerint megcsókolák, a férfiak homlokát, szakállát, az áldozó szűzek, az alirumnák, sellők, a firének arczát és ajkait. Ah, de ezek szűz szent csókok voltak; s nem a chinai tudós által leirt «Anaitis bálványozás» sokszorozott kéjmámora, a mi többféle név alatt és névtelenül ismeretes volt Babylonban, Rómában, Párisban, Szent-Pétervárott s a kelet minden városában, csak a magyar és a germán fajoknál nem volt otthon soha.

Tizenkét táltos és gyula vállalkozott rá, hogy Dáviddal együtt a repülőgépben utazza végig az országot. Ez ország neve volt a bennlakóknál «Kincső.» Egyszerű, természetes elnevezés, «Kincs ő»; – a ki hazát, kenyeret, aranyat, békességet, egészséget ád fogadott fiainak. A chinai tudósok, a míg a közlekedés fennállt ez országgal, valószinüleg e szóból csinálták a chinai Kin-Tseut, mely náluk ismét «hegyországot» jelent. Megfordítva is történhetett. Mi nevezzük ezentúl Kincsőnek.

Dávidot, a hol csak megjelent, mindenütt az imádat hódolatával fogadták. Nem voltak nekik villanytávirdáik, a népajk adta tovább a hirt, s az még is megelőzte jövetelét. Dávid egy egész hónapot időzött Kincsőben, s az alatt tanulmányozta a népet és országot. A nép valóban túl volt szaporodva s a föld a legjobb mívelés mellett is csak szűken táplálhatta már lakosait. A hegylakók azonban semmi kecsegtetéssel nem voltak rábirhatók, hogy valaha más hazát keressenek. Oly tiszta lég, oly tiszta víz, oly szép havasok, oly zöld erdők nincsenek a világon sehol. Ellenben a rónák lakóinál rögtön gyujtott az eszme, más hazát keresni, hol van sok föld, olcsó föld, láthatártalan puszták; azokon megtelepülni. Mikor Dávid elmondta nekik, hogy hasonló légjáró, a minőn idejött, sok ezerével van még odahaza, a rónák lakói százezerével gyültek hozzá, felajánlani magukat, hogy rögtön vele mennek.

– Lassan a testtel; mondá nekik Dávid. A honfoglalás nem megy most olyan könnyen, mint ezer év előtt. Minden darab földnek ura van most, s fegyverrel nem foglalnak többé földeket. A birtokot meg kell szerezni, a polgárjogot meg kell szolgálni. Elébb tanulni kell mindent, a mi a külvilágban életadó tudomány. Ha akartok tanulni, én adok nektek tanítókat.

Az ősnép örömmel kapta fel ez ajánlatot. Az első felszólításra kétszázezer ifjú tizenkét évestől tizennyolczig, jegyeztette fel nevét azok sorába, kik a világ tudományát tanulni akarják. Ez bezárt országuk kulcsa.

És akkor kezdte el Dávid Magyarországról a néptanítókat egy mindenki előtt titokban tartott czélra magához gyüjteni. Iskolamesterek és tanárok eddig hallatlan fizetések mellett szerződtettek, a feloszlatott szerzetek tagjai meghivattak egy magas missióra; s azok mind átköltöztek Kincsőbe az új nemzedéket oktatni. Azután a technikai ismeretek gyakorlati tanítói vándoroltak oda; kik a bányászat, kőszén-aknászat terén új kincsforrásokat nyitottak az országban, kik a gépekkel, gőz- és hőléghajókkal ismerteték meg a népet s megtaníták azt saját bányászta, olvasztotta érczből az újkor leviathanjainak alkotására, kik megtaníták neki a papirkészítést, és a nyomdászatot; kik megismerteték azt a mindennapi élet vegytanával, és végül megtaníták neki az emberi találmányok legrettenetesebbikének, a lőfegyvernek kezelését is. Az új nemzedéknek arra is készen kellett lenni, hogy fogadott hazáját keble tüzével és fegyvere tüzével védelmezze, mert annak ellensége köröskörül sok! azt nem védi áthághatlan bérczfal.