Part 10

A chinaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok Ladakh országnak és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.

A chinai őstörténetiró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetetlen országról szállongó hagyományok összeszedésével.

Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen országnak összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás eltemette a kijárat völgyeit s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden világtól. Jobban elrejtve, mint volt Amerika az Oczeán által Columbus előtt, a mikor létezéséről csak carthagói Hanno regéi, s az izlandi czethalászok hagyományai meséltek. Épen így mesélnek a Kin-Tseuról, a Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem rejti magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.

Harmincz hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a sziklavilág Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Franczia-, Németország, Magyarország és Ausztria, az aldunai tartományokkal együtt egyetlen bércztömkeleg volna. Nem hegyláncz, de hegylánczok torladéka, egyik hegygerincz a másikon keresztül fektetve; örökhó fedte csúcsokkal, mik közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb bérczének, kétszerte nagyobb volt a Kárpáthegy lomniczi csúcsánál. És már a múlt században elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himmalaya csúcsai között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a legmagasabb hegy a világon; túl rajta, Tübettől északnak még magasabb hegyóriások emelkednek, de már azokat nem lehet megközeliteni.

Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta belül, azt nem tudja ember.

Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe alászakadnak, száz öles zuhatagokban omolva alá egymásra fekvő sziklafalak közül, akkor már azok kinőtt nagy folyamok. Mely vidékeket jártak be addig, míg így megnőttek? mely mellékfolyamokat vettek fel magukba a fensikok völgyeiből? hol pihentek meg a nagy tavak alakjában? minő partokat mostak tán termékenyítő áradással? arról nem tud senki.

Három hatalmas nagy nemzet hatol előre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél hatalom és kultura.

Délfelől az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szivós erélye meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek előtt meg kell állania; ezek nem eresztik odább sem távirdáit, sem vasútait, sem tudós kutatóit.

Keletről a chinai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban őrzi a hagyományokat, a mik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s mutogatja a nagy alagútat, melyet Xio császár kezdett el furatni a Fang hegyen keresztűl, hogy újra megtalálja az eltakart országot, a hol a kutioni szelid tigrisek laknak, a miket házőrző kutyák helyett használnak, a hol a Pe-ci gyümölcs terem, áldás az inség idején; a hol a Paping hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és kigyók is fénylenek a sötétben; hol a Hajang hegy folyamában halak teremnek, négy úszszárny helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Ci-Ja állat lakik, mely télen hal, nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a tavakból az igazi tehenekkel tülekedni, hol a Honani repülő tekenős békák a hegyormokon hallatják zivatarhirdető füttyentéseiket; hol a Xen-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a Huon-Fo Kieni szarvasemberek földalatti városokat építenek, s a Fe-Xe fenevad, melynek emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyukok toll helyett gyapjut hordanak, s a Luva madárral az emberek halakat fogatnak; hol a «vasdisznók» tenyésznek, mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket fegyver gyanánt felborzolják; a hol a «napmadár» a csodaszép Fung-Hoang, melynek képét a chinai császárok czímerükben viselik, élő testben található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni páviánok az erdőkben az asszonyokra leskelődnek, a kik iránt emberi vágyakat éreznek (rettentő hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát még az emberek magok! holott fel van jegyezve, hogy a chinai császárok sok száz év előtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy értéken s azokból telt ki környezetük, kik közül Ciam-Caják a felolvasó, irástudó hölgyek, a Tatujánák az énekelők és tánczosnők, a Sia-Aták pedig a konyha-művészet és csemegetár felügyelői voltak. És mindezektől egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei birodalmat. Kijárás ez országból csak a két folyam medrében van; s zuhatag ellen úszni ki tud? Még a hal sem.

Észak felől végre a nagy orosz nemzet fogja körül érczkarjaival a szikla-világot. Századok óta nyomul előre; meghódítva mindent a mi pusztaság, sivatag, vadon. Kozák, kirgiz, baskir, turkoman hordái beszáguldják a hajdani mongol birodalom minden országát, s áldást és czivilizácziót hordanak magukkal. A kozák portyázók nyomán megtelepül az orosz birodalom számüzötteinek népe, s a szabad szellem martyrjai új hazát alkotnak a sivatagból, s a mint ekevasaikkal előbbre tolják a kenyérteremtő világot, szivós jellemük, rideg erkölcseik, keresztyén vallásuk jóltevő világként árad el a letarolt keleten.

A hódítóknál még egy nyommal előbbre járnak a tudásszomj bajnokai, a felfedező tudósok, angol, chinai, orosz egyaránt. A legutolsó teleptől még egy láthatárnyira le vannak tűzve a hegytetőkön a tudós hegymászók jellobogói.

S még aztán van egy emberosztály, mely előtte jár a tudományos utazónak is: a czivilizált népek elátkozottai. A rablók, gonosztevők, kiket Anglia az afghanistáni fegyintézetekbe száműzött, kiket Oroszország az urali bányák, a koliváni huták méreg levegője közé elzárt, a fli-pámpámok, kiket China a fanghegyi alagut törésére kényszerít s kik aztán egy-egy zivataros éjjel rekeszeikből kitörnek, őreiket legyilkolják, s aztán menekülnek még mélyebben a hegyek labyrintja közé; az angol bagno-rabok nehéz vasakkal lábaikon, mik bokáikon örökké gyógyíthatatlan sebeket törnek, az orosz elitéltek felhasított orrczimpákkal, s a chinai flipámpámok levágott fülekkel, s ott azután lesznek belőlük gonoszabb rémek, mint a rabló turkománi volt, mint az emberevő Fexe állat maga. – Némelykor aztán egy-egy ilyen kóbor gonosztevő, kifáradva a természet és emberiség ellen folytatott kűzdelemben, visszatér börtönéhez és könyörög elhagyott lánczaiért. Még az ily visszatérő gonosztevő martalócz is kincs a tudományra nézve. Tapasztalatai új adatok, mik a földismét gazdagítják. De még a bagno-rabok, a kergetett gyilkosok a hasított orral, s a fülvesztett flipámpámok sem jutottak el odáig soha, a hol a Kin-Tseu országa kezdődik.

Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekből arra a megállapodásra jutottak, hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor, Küen és Himalaya hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely nem lehet: ott örök tél uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.

Egyszer aztán jött valami új felfedezés, a mi ezt az állítást határozottan megczáfolta.

A chinai kormány aranymosói a Jan-Tse-Kiang partján egy nevezetes találmányra akadtak.

Az egy vizi építmény roncsa volt. Sajátszerű alkotás. Hasonlít a hajóhoz is, a malomhoz is, alkatrészei bambuszból és rotangból vannak, belsejében egy készülék fogas kerekekkel, korongokkal, miknek feladata, úgy látszik, két kemény fatörzset egymáshoz dörzsölni, a mik aztán valami közéjük hulló növény magvait őrölik lisztté. Ez a mag három szegletű, a tengerinél apróbb, vörös színű, egész ép szemeket találtak még a hengerek közé szorulva. És különösen a hajó-fenékből haránt lefelé menő vékony bambusz-csövek üregeiben. Kétségtelen volt, hogy ennek a roncsnak a zuhatagon keresztül kellett ide jutni; először azért, mert ilyen alkotásu malom az egész chinai birodalomban nincs; másodszor azért, mert a bambusz és rotang tíz napi járásra nem terem; az már délchinai növény, s fölfelé a malom nem úszhatott. És végre mivel azt a háromszögű lisztes növénymagot senki sem ismeri.

E lelet nagy zajt ütött a tudományos világban, a talált növénymagokat a világ minden kertészei iparkodtak csirázásra birni, hogy megtudják, minő növény támad azokból; de az a mag, a mint a csiráját levegő érte, egyszerre elhalt. Végre egy chinai tudós rájött, hogy hiszen ez az a mesés Pecci növény magja, mely csak víz fenekén tenyészik. Megkisérték azután vízbe elültetni, ott kikelt és kifejlett növényt tenyésztett.

Most jöttek azután rá, hogy mi volt az a megtalált roncs. Az nemcsak malom volt, hanem egyuttal vetőgép is; még pedig sorvető. A hosszú haránt bambuszcsövek hivatása volt a vízfenékbe lerakni az új vetés magvait.

De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány.

Ha ez a roncs a Jan-Tse-Kiang forrásától jött, akkor azokon a hegyeken belül valahol olyan égalji viszonyoknak kell lenni, a mik a mellett a bambusz és a rotang erdőszámra diszlő növény lehet: talán egy védett mély hegy-öbölnek; s ha azon a vidéken már annyira jutottak a bennlakó népek, hogy a víz fenekét is bevetik liszttermő növényekkel, az először is igen kifejlődött míveltségi állapotokat árul el, másodszor pedig azt, hogy ott a népesség annyira túl van már szaporodva, hogy a termő szárazföld nem képes eltartani, s minthogy körülzárt sziklavilágából semerre ki nem mehet, kénytelen a víz fenekét is kenyér alá mívelni s úgy látszik, hogy jó sikerrel a Pecci növény magja hasonló lisztet ád a sulyoméhoz és gesztenyéhez, ennek nem árt az aszály, fagy és jégeső, mindig terem. A Kin-Tseu tartomány létezése tehát nem mese; ott emberek laknak; még pedig gondolkodó, szorgalmas, munkás emberek.

Kár, hogy azokat a betüket, a mik a roncs bejáratának küszöbére fel voltak róva, senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig ismeretes írásjegyekhez.

Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betüket a pekingi muzeumban, de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.

Az pedig Tatrangi Dávid volt. És ő az első tekintetre ráismert e betüjelekre, mik a csik-szeredai templom-felirattal azonosak. A székely-hun jegyek azok. A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ FOROGÁ, a másikon ez: ISTEN. LÁD. ÁRMÁN. NE BÁND.

A ki ott eltemetve lakik, az az ős magyar nemzet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És Tatrangi Dávidnak volt elég önuralma, mikor ezt felfedezte, komor arczczal fordulni el a drága jelektől s azt mondani a körülállóknak:

«Nem tudtam meg semmit.»

Tatrangi Dávid e naptól kezdve erős kitartással kezdett hozzá a Kin-Tseu ország felfedezéséhez.

Az eszme szülemlésekor azt hitte, hogy ez gyors és könnyű munka lesz. Megvan az útmutató: a «Sárga folyam», mely a roncsot Kin-Tseuból idáig hozta, s megvan az aërodromon, mely a folyam óriás zuhatagai mentében is megtalálja az utat. És mégis évekig nem boldogult e vállalatával. Legelső akadálya volt a felkutandó tér iszonytató terjedelme; több mint negyvenezer négyszög mértföldet tesz ki az a hegyvilág, a mit a Himmalaya, Khokonoor, Hindukush, Kara-Koram és Küen-Lün hegyei határolnak körül; e hegytömeg tízezerről huszonnyolcz ezer lábnyi magasra torlaszodik fel, s az ærodromon már e magaslaton felül alig emelkedhetik még pár ezer lábnyira, mert ott fenn a légkör nagyon ritka, a lég villanyossága enyészőfélben van, ellenben a hegycsucsok crystallodja zavarólag hat a repülő gép villanykészülékére. E miatt a léghajós nagy látkört nem szerezhet magának; s a mi e látkörbe esik is, annak három negyedét a hegyormok takarják; csak azt veheti ki, a mi épen alatta van. És azt sem mindig. Forró napokon a hegygőz (Höhenrauch) fekszik a bérczvilágon, különösen a keletindus zsangálok tájékán s ez a mély völgyeket oly tartós homályba burkolja, hogy felülről semmit sem lehet bennük megkülömböztetni, a léghajós kénytelen leszállni a völgybe, ha meg akarja tudni, mi lakik ott? S újra felszállni a hiú kutatás után s más völgyöblöt keresni. Máskor meg öt-hat ezer négyszög mértföldnyi területet hetekig eltakarva tart az alantjáró felhőréteg s a légjáró tehetetlenné válik a felhőszőnyeg miatt, melybe ha leszáll, könnyen összezúzódhatik. Akárhányszor megeshetett a kutatón, hogy elrepült a keresett hely felett, a nélkül, hogy sejtett volna felőle valamit. Azután a kalauz folyam is cserbe hagyta. A Jan-Tse-Kiang e sziklaországban még egy oly hosszú tekervényes utat fut meg, minő az egész Tisza, eredetétől a torkolatáig. Néhol megáll tónak, másutt meg két ölre összeszorult szűk hegyszoros medrében vágtat viharsebességgel. Egyszer aztán egészen eltünik. A vulkáni rombolás egy hegylánczot döntött föléje s most annak a düledékei közül rohan alá a folyam. Mikor aztán Dávid az útba álló hegygerinczen túlemelkedik, már nem látja a «Sárga folyam» folytatását sehol; az egy hosszú szikla alagútban tünt el, melynek elég magassággal kell birni, hogy padmalján ez elhozott malomépület össze nem morzsolódott. Hanem az aërodromon ez alagúton csakugyan nem mehet fölfelé. (A mult században vállalkozó angol hajósok a chinai kormány segélyével csak a Pojang tóig birtak a folyamon előhatolni, s annak térképét fölvenni; Bethun kapitány Wutsangig mehetett csak.)

A nappal nem mutat egyebet Tatrangi előtt mint egymást váltó bérczeket, havasokat, jéghegyeket, jégmezőket, s aztán mély, sötét völgyeket, miknek fenekén hegyfolyamok tajtékzó kígyói tekergőznek alá; néhol egy-egy folt czédrus-erdőt, a völgyekben gyakran rátalál Dávid azokra a sajátszerű fákra, miket yabagére név alatt ismerünk; ezek nem fölfelé, hanem földszint nőnek, hosszában a földhöz lapulva; egyedüli lakói a rideg éghajlatnak; míg ugyanazon hegyek tulsó oldalán gyönyörű erdők terülnek a Deodora fenyőből, s két ezer lábnyival alantabb fennsikon már keletindiai növényzet diszlik.

Tatrangi végre az éjszakához folyamodott. A hol emberek laknak, ott este tűz szokott égni. Ha nappal eltakarja őket a hegygőz, éjjel el fogja árulni a tűzhelyek világa. Ezentúl éjjel járt a felfedező útra.

Egyszer aztán megtalálta, a mit keresett.

Éjfél után, mikor lassú repüléssel haladt észak felé, egy alant széttáruló völgyben egyszerre egy csoport fényt pillantott, meg, melyek egymástól látszólag csekély távolban a lapály ezüst ködein átviláglottak, távolabb a fénycsoportozattól egy magasra fellövelő láng tört elő.

Az ott egy város! gondolá Dávid. Éjfél után a mi emberlakta helyen világit, az csak utczai lámpa lehet; tehát előhaladt kultura városa, a mely már a világított utczákat ismeri. Az a magasra lobogó fény pedig valami gyár kéménye. Itt civilisatió van honn.

Dávid hevült agyában tarka képei pezsegtek a feltalált ősfaj közé leszállás ábrándjainak; a hajó üvegfalát kalapácscsal döngetve, messze elringó harangszóval adott jelt a völgy lakóinak, s hivé már, hogy az álmaikból ébredezők hogy bámulják az égből alászálló szárnyas gépet, mely világit, mint a csillagfény; s hogy borulnak le majd arczra a férfi előtt, ki hozzájuk a mennyekből száll alá, és minő lesz az imádat örömkitörése majd, midőn ez idegen égi vándort tulajdon azon a nyelven hallják hozzájuk szólni, melyen Istenükhöz szoktak beszélni!

Mámorító gondolat: Istennek lenni.

Ezért a mámorért meg kellett neki lakolnia.

A merész tettnek jutalma szokott lenni; de a kevélységnek büntetése.

És Dávid szívét e perczben emberen tuljáró kevélység töltötte el.

Isten csak «egy» embert alkotott, s ő azt hitte magáról, hogy most egy egész nemzetet teremt.

Meglett a bünhödése érte.

A mint a fénycsoporthoz oly közelre szállt, hogy távcsövével kiveheté annak környékét, akkor látta, hogy az nem város alatta, hanem egy szikláktól szakgatott hómező s azok a fénygóczok ott a hómező közepett nem lámpák, hanem tűzkutak. Ott a földből feltörő naphtha ég és körüle hóvilág. S az a magasra feltörő lobogvány nem gyárkémény tüze, hanem egy naphtha-volcán: süveg alakú jégcsúcs közepéből lövell fel magasra a földolaj, az világit oly messzire.

Érdekes tünemény, nevezetes tanulmány a természetbuvárra nézve; de mikor az egészen mást keresett itten! Nem a csodateljes tűzkutakat, nem a mesés naphtha-volcánt, hanem mindennapi utczákat, prózai gyárkéményt.

Dávid odairányzá légjáróját a naphtha-volcán fölé, hogy mint szokás, a magasból letekinthessen annak látványába. A volcán-tűz nem árt az ő gépének.

Mikor aztán épen felette libegett a fellövellő naphtha lángoszlopnak, egyszerre megszünt a repülő gépe működni, a szárnyai összecsapódtak felül s többé szét nem váltak, a gép a légből alázuhant, mint a lelőtt sas.

– Ah, fölfedeztem! kiálta Dávid öntudatlan örömmel. A titkot, mely a gép repülését lehetleníti! A miért apám elment a túlvilágra. Ime megtaláltam. A gép közé csapódó naphtha megszünteti a dörzslapok érintkezését s azzal megszakad a vilanyfolyam.

Hanem e fölfedezésének most már nem sok hasznát vette, mert megbénított gépe egyenesen és sebes rohammal csapott alá a volcánra. Még annyi lélekjelenléte volt Dávidnak, hogy a kormány felemelésével a függélyes esést harántossá változtassa, különben beleesik a volcán gyomrába; így a gép a hegy oldalára esett s aztán a czukorsüveg alakú sima meredek jéggulán sebesen szánkázott alá, míg egyszer aztán befuródott egy hómezőbe. Dávid csak a hómezőt fedő jégkéreg ropogását hallá, s aztán egyszerre körül lett fogva földalatti sötétséggel. Ki tudja hány ölnyi mélyen furta be magát az izzó külfalu gép a völgyet betöltő hótömegbe?

Most azután el volt temetve elevenen. És vele együtt titkai, nagy tervei, mind eltemetve egy soha más által fel nem fedezendő világ legelhagyottabb sirjába. És mindazt, a mit megtudott, soha sem fogja elmondhatni senkinek.

Kiszámíthatá, hogy mi vár most itt reá? A hajó ajtaját a hótömeg miatt kinyitnia lehetetlen. Az egyik szellentyű, mely a hajó fölfelé fordult végén van, nyitva marad ugyan, de azon keresztül sem fog több légzésre alkalmas levegőt kaphatni, mint mennyivel e hajóásta kút tele van. Annak a fenekén ő maga a szénenytermelő tömeg, mely fojtó lég sulyánál fogva az üreg fenekét megtölti s neki abban pár nap alatt okvetlenül meg kell fuladnia. És ha kiszabadíthatná is magát a hajóból, hogy menekülhetne ki az önásta mély sirból? A hófal enged, abba nem lehet megkapaszkodni. De talán az izzógép esésekor képződött a hóüreg falain valami jégréteg, abba lyukakat lehetne vágni s úgy lassankint felkapaszkodni a felszinig. De hát azután? A gép nélkül, mely a hótömeg alatt fekszik, hogy mehet innen tovább? És hová? Mi világ van itt? Van-e itt élet?

És még sem akarta magát elhagyni. Megkisérlett egy nehéz munkát.

Eszközei közt volt egy gyémánthegyű üvegmetsző kés. Azzal hozzá fogott a hajó szabadon álló falán egy akkora darab kikerekítéséhez, a mekkorán maga kiférhetett. Hiszen nyomorultabb eszközzel is ástak már rést menekülni vágyó rabok öles börtönök falán keresztül. Csakhogy neki nem volt elég ideje ezt kivinni. A hajó üvegfala a két végén két ujjnyi vastag, s azt átreszelni egy gyémánthegygyel nagyobb küzdelem, mint ha öles trachyt falat ásnak ki egy tört patkódarabbal. Hat órai munka után annyira kifáradt, hogy nem birt tovább dolgozni.

S ha lefeküdt a hajó alsó végébe pihenni, ott a romlott lég fojtotta mellét.

Tizenkét óra mulva lemondott a menekülésről. Ereje fogytán volt, feje elkábult; érzé, hogy meg kell fuladnia. És még sem akarta magát megadni a csuf halálnak. Érzé, hogy azzal, a mi az ő szívében lakik, meghalni nem szabad. Nyakkendőjével karjain keresztül odaköté magát a felső szellentyűhöz, a hol legtovább érheti ajkát valami éltető lég. Azután nem sokára egyik érzéke a másik után halt el. Először végtagjai lettek érzéketlenné, de még látta maga fölött a halavány világot a mély hótárna kerek nyílásán át. Azután a látás is elhagyta; de még hallott, hallott valami olyan hangot, mintha a szíve mázsányi erővel dobogna keblében, azután mintha sírban feküdnék s a vakandokok kaparnák koporsója födelét. Azután a hallását is elveszíté, de még eszmélt. Tudta, hogy hol van, mi történt vele; hogy most meg fog halni. És aztán elveszté az eszméletet is, talán ez már az átmenet az életből a halálba. Otthon járt, feleségével beszélt, gyermekeit megcsókolgatta, azután elment a székely földre, utasításokat osztogatott a munkásoknak; majd megtalálta az atyját s számot adott neki róla, hogy miként végezte el azokat, a mik rá voltak bízva. Utoljára uszott valami fényben, mintha millió és millió ismerős arcz, ragyogó mind, mint a csillag, mosolyogna reá és beszélne hozzá és ő azt mind értené és egyszerre látna mély titkokat, mik az égi tejutakba, a csillag ködfoltokba vannak rejtve s érezne valami megnevezhetlen gyönyört, mely nem emberi idegek kéjelgése többé.

Ez már talán a halál…

Nagy sokára ismét egy éles sajgás, minő a jéghideg lég érintése, visszaidézte a tulvilágon járó lelket. Valami tompa fejzugás, fülcsengés után úgy tetszék Dávidnak, mintha szavakat hallana, embersusogást. Melle tágulni kezdett, nagyot lélekzék s erre egy női hang az öröm csengő rezgésével kiálta fel mellette:

«Él!» S e szót, mint az erdőben a fuvallatot a fák, zugta odább valami.

Ekkor fölnyítá szemeit.

Ugyanaz a hang kiáltá:

«Lát.»

Dávid ajkai megnyíltak, a földi fájdalom egészen elállta idegeit; ah az oly fájdalmas lehet, megválni a túlvilágtól s visszajönni a földi életre.

Az a női hang most halkan rebegé:

«Szól.»

Tán atyjától vett akkor búcsút Dávid, vagy Istenéhez szólt, ajkai ez igét rebegték:

«Atyám!»

S arra egyszerre megzendült körülötte ezernyi ezer ajakról e szó: «Atyám.» Széttekintett. Körüle ifjú hajadonok álltak, fejükön koszoruval, rajtok túl ősz szakállú férfiak, fehér subákban, hosszú négyszögű botokkal, miken irásjegyek voltak végig róva.

De ez a három szó egyszerre visszaadott életet, eszméletet a tetszhalottnak, e három rövid, egytagú ige «magyarul» volt mondva.

Ez az ősmagyar nemzet hazája és a kik ott körülállják a tetszhalottat, azok az ifjú «alirumnák», a tűzisten szolgálói, és a «sellők», a vizisten papnéi, és a «firénék», a földisten fehér cselédei s azok a férfiak ott a «táltosok», «gyulák» és «garabonczok», az ősisten papjai; s azok a tűzkutak, az az öröklángú naphtha volcán az ő oltáraik s az a szertartás itt a «Zomotor», a feltámadó tetszhalott tiszteletének ünnepe az, a hogy az ősmagyar hagyományok fentarták emlékeiket, a hogy az divott még a keresztyén királyok idejében is, a míg azok a pogány emlékeket tűzzel-vassal el nem irtották.

Itt a keresett ősmagyar nemzet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De hogy «jött» az ide? hogy «van» az most itt?

E nagy kérdésre megfelelnek az ő sok százados krónikái, melyek sok ideig együtt folynak az elszakadt magyarokéval. Az Attila hagyomány az elvált Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Ganács, Csabacsingyula, Borotalma, Gézacsopán, Bulcsu, Karabó vezérek története, Béla, Keve, Kadisa, Kádár, Edömér, Bungor, Uzád, Bojta, Rétel, Álmos, Előd, Kund, Tas, Huba, Töhötöm vezérek elszakadása az ősnemzettől; az ifjak, kik még akkor deli hősők voltak: Árpád, Zabolcs, Gyula, Kund, Lehel, Verbölcs, Örs; és a száznyolcz törzs, mely velük együtt indult el Attila örökét elfoglalni. Itt azután különválik az egy nép két nemzetének története. Mindig volt a magyar népben két párt: egyik a béke, másik a harcz pártja. Már Attila és Buda története megörökíté a két párt küzdelmét. Attila akarata győzött; lett győzelmének gyümölcse egy fényes szakasz a világtörténetben; de azért mégis csak Buda neve maradt fenn örökül. A fiú, kit Emős lángszülő álmáért Álmosnak neveztek, kivezette a harczvágyó népet az őspusztákról, s otthon maradt Rapson vezérrel a békeszerető faj. Ennek az ős-hazának nem voltak földtani határai; nomád nép lakta föld volt az, miként még ma is, a Volga és az Ural folyók között.