Part 8

Egyszer aztán megsokalta a szégyenpirulást – a király. Felhivatta minisztereit és kijelenté előttük a szándékát, hogy ő királyi hatalomszóval szándékozik betiltani Mazrur és társai emberkereskedését.

Ekkor aztán megmondták ő felségének a miniszterek, hogy kik azok a Mazrur «társai».

A szomszéd respublika elnöknője, Alexandra asszony és annak államcancellárja: Kuraszin úr. Ez a két hatalmas társ az, aki ez üzletet nálunk etablirozta: «car tel est son plaisir!»

Ezeket pedig jó lesz nem sérteni meg – a székely fölösleges leányok szép szemeiért; a kiket ha el nem visznek Oroszországba, majd elvisznek Törökországba, Perzsiába, Egyptomba.

S a dolog hagyatott úgy, a hogy volt.

– – Ezért égett úgy a király arcza oly hadüzenő tűzzel, mikor a közkatona azt mondá neki, hogy menyasszonyát a kapzsi rosszszivű rokonok a Sabinába iratták.

A királynak eszébe jutott, hogy ő neki «Szasza asszony» és cancellárja haragjától rettegnie kell! A királynak!

A Sabina ügyesen tudta vinni a dolgot. Palotája volt az első sugárúton, saját szinháza, melyben védenczei játszottak, énekeltek és egy egész páholysort elfoglaltak. Fénynyel takarta be azt, a mit más bolond ember sötétséggel szokott. Bálokat adott s azokba csak a legelőkelőbb körök választottainak volt bejárása. A társalgásban a legszigorubb illem szabályai tartattak meg. S nem hallatszott rá példa, hogy a Sabina védenczei közül valakit elcsábítottak volna, olyan felügyelet volt rájuk. A legnevezetesebb tudósok voltak a Sabinához szerződtetve æsthetica, mythologia, philologia előadására; s ezzel meg volt nyerve a kritika jóakarata. Az előkelőbb művészek jártak be mimikai, deklamatoriai, choreographiai ismereteket meghonosítani, s ezzel tűzkármentesítve volt a Sabina a művészeti pletykák ellen. Hirdetményeit minden nevezetes lapnál a szerkesztőségi «penny a liner» rovatban közölte, s ezzel meg volt nyerve a nyilvánosság közegeinek elismerése. Minden jótékony intézetnek nevezetes összegeket juttatott nyereményeiből, s jótékony műkedvelői előadásokhoz kikölcsönzé művészi képzettségű növendékeit, s ezzel meg lett hódítva a hölgy-klubok barátsága. Egyszer a miniszterium, hogy kötelességének eleget tegyen, kiküldé a Sabina körülményeinek megvizsgálására egyik államtitkárját. Az államtitkár mindent a legnagyobb rendben talált, s másnap vett egy házat százötvenezer forintért.

De hát ki is jött volna a Sabina ellen vádaskodni? Azok a szegény székely atyafiak, a kik felvették a móringot a beiratott leányért, s attól rendesen kaptak a férjhezmenetel, illetőleg elutazás napján egy kalligraphiált levelet, mely ragyogott a boldogságtól. Oroszországból aztán nem kapott többé senki levelet, mert a postaközlekedés a határon évek óta el van zárva. S ha még is, száz közül egy esetben, megtörtént az, hogy egy-egy háborgó fiu, kinek a kedvesét kapzsi rokonok, akarata ellen a Sabina szövetségébe igtatták, nem restelte a hosszú útat Ázsia széléről a fővárosig s itt perlekedni kezdett, annak az elfogadásáról is volt gondoskodva.

Először is a szeretett leánynak a fejét már akkorra, mire ő utána szaladt, úgy telebeszélték a jövendő boldog élet arany álmaival, hogy az kedvesének maga felelte azt, hogy nem megy vissza, itt akar maradni; azután volt pénz elég a lármázó fél elhallgattatására. Azután rendőrség, biróság, mind a Sabina zsebében volt. Azután a magas miniszterium tudta jól, hogy kik azok a Mazrur társai, s bölcsen ovakodott egy özvegyen maradt góbé lármájára felfordítani a borotvaélen egyensulyozott európai békét.

Mazrur minden oldalról el volt látva védelmi előkészületekkel, s minthogy az is megeshetett, hogy néha napján egy-egy székely ficzkó a tacticának azon nemét találja alkalmazni a Sabina igazgatósága ellen, a mit műkifejezéssel «brusquirozásnak» neveznek, magyarul pedig értik alatta: valakinek a képére mászni; annálfogva igen jó rendszabály volt a Sabina igazgatójául egy olyan derék férfiut választani, minő Mazrur, a ki valóságos Sámsonalak, természettől göndör vörösbarna hajzattal, a képe telenőve szőrrel, hogy csak orra, szeme, szája látszik ki a szőrálczából; vastag nyaka, széles vállai, fakemény karjai előre elriasztólag hatnak minden halandóra, s ha megszólal, mély dörgő hangjával lehangolja a legvitézebb legény bátorságát is. És a mellett elegans alak, uri magatartás, elbizott, hetyke modor, mely annyira hat az egyszerű emberekre. Az érkezőt mindjárt szivélyes kézszorítással fogadja, a mikor aztán ujjainak ropogásáról kóstolóba elképzelheti, hogy mi vár rá, ha itten valami tettlegességgel akar magának elégtételt szerezni.

Ezt az urat sietett felkeresni Dávid.

Mazrur csak délelőtt 11 és 12 óra közt fogad hivatalosan.

Irodája beillenék egy herczegnő boudoirjának. Selyem, díszbutor, hímzet, csecsebecse, szobrok, képek, parfumeillat. Irodájában is csak nők dolgoznak, – azok nem szépek. Mazrur emberbaráti terve a nők munkakörét szélesbíteni. Férfi-hivatalnoknak a Sabinában megfogható okoknál fogva nincsen helye. A két kapuson és a kocsisokon kívül más férfi nem lakik a palotában.

Mikor Mazrur irodája megnyilik az elfogadások számára, két nőnemű hivatalnok van jelen rajta kívül a szobában. Az egyik egy asztalnál ül nagy, aranymetszetű maroquinba kötött könyvek halmaza mögött, a másik a mellékterem ajtaja előtt áll.

Egy harmadik – vén asszony – az érkezőket jelenti be.

«Tatrangi Dávid!»

Mazrur műbecslő gúnymosolylyal tekint végig a belépőn. Közkatona öltöny. Subordinált állapot. (Száz esztendős sürgetésre csakugyan elhagyta a közkatona az oldalfegyvert szolgálaton kívül: de a helyett, hogy meg legyen mégis különböztetve a polgárnéptől, kapott a derekára egy cartouch övet, a válláról kötéllánczra verve lóg alá a távcső, a mire most már minden katonának szüksége van; elől az öltöny mellzsebét duzzasztja egy térkép, meg egy számtábla; s a csizmaszára mellé van dugva egy czirkalom meg egy vonalzó, mely egyuttal hüvelykmérő is, s a csizmájának az orra végződik egy vaskampón. A jövő század katonája hatezer lépésnyiről tartozik meglátni az ellenséget, kiszámítani a «distance»-ot s az annak megfelelő «elevatiót» a «vizir»-rel, mértani és számtani pontosággal; a katona nemcsak mérnök, de yongleur is, a lánczkötelét ha kibontja, azon a csizmaorr kampóival felmászni hivatalos feladata.

Mazrur megnézte az alakot, az arczából kinézte, hogy miért jött? s aztán azt kérdezé tőle, hogy mi tetszik?

Dávid igen nyugodtan felelt:

– Egy leányt akarok elvinni a Sabinából, ki ide beleegyezésem ellen iratott be rokonai által. Neve Szentivánfai Rozáli.

– S van önnek joga ily beleegyezést adni, vagy megtagadni? – kérdezé Mazrur, háttal fordulva az ifju felé, mintha asztalán keresgélne valamit.

– Van. Jegyese vagyok.

– Meglehet. Hanem a jegyesség fentartása szabad akarattól függ. Ha «ő nagysága» nem akarja tovább fentartani e kötelezettséget, megszünik az. Ha pedig akarja, akkor nagyon egyszerű az eljárás. A Sabina kiházasító egylet. Annak mindegy, akárki a vőlegény? Ha ön veszi el a választott hölgyet: ön téríti meg a tariffa szerinti költségeket s nekünk semmi kifogásunk ellene. Madame! keresse ön fel az izabella-szín főkönyvből Szentivánfai Rozáli úrhölgy nevét.

A könyvek közt ülő némber válaszolt.

«Pavillon IV. első emelet, első folyosó, első osztály, madame Diamare decuriája.»

– Ah! katona barátom. Önnek előkelő izlése lehet. Abban a decuriában csak a remekek remekei laknak. Az a paradicsom maga! ön egy «périt»-t akar elrabolni; ön a «Szulamith» után vágyódik?

Dávid arcza haragtól pirult e czímeknél. Hiszen nem rosszak azok. «Péri» csak egy kelet-mythoszi tündér, «Szulamith» pedig az «énekek énekének» eszményalakja: de ő nem akarta, hogy kedvesének mások adjanak nevet.

– Madame! szólt Mazrur a másik nőnek, ki az ajtóban állt; menjen ön át a czimzett úrhölgyhöz és kérje fel az igazgatóság nevében, hogy kegyeskedjék irodánkat látogatásával megtisztelni. Üljön le ön addig, katona barátom. Nem akar? No hát maradjon állva.

Maga a director úr, mintha látogatóját semmibe se venné, leveté magát a selyem ottománra, s elkezdett egy képes lapot levelezni.

Nem sokára visszajött a kiküldött nő Rozálival.

Rozáli magas, karcsu, tizenhat éves gyermek volt. Csak gyermek még, a kinek fogalma sincs arról, hogy mit álmodnak – a nők? Minden vonásán, minden mozdulatán meglátszott az, hogy még gyermek. A futó öröm, azután a bámulat, mikor Dávidot meglátta, a félénk megrezzenés s mély elpirulás. Elbotlott ruhája szegélyében, mikor lépett.

Tökéletes szépség volt: telt szabályos arcz, olyan fehér és piros arczszínnel, a minőt ha olajfestményen látnánk, azt mondanók: a festő tulzott. Nyilt őszinte nagy kék szemei voltak, és szőke dúsgazdag haja, mely az akkori divat szerint köröskörül igen sok apró varkocskába volt fonva, s a sok hajfonadék két csomóba fogva, elefántcsont fésüvel a fej hátuljára tűzve. Öltözete halavány rózsaszín tibeti shawlszövet volt, három övvel átszorítva a testén. Az egyik öv, a római «sectus» mintájára, a kebel alatt volt átkötve; a másik a hajdani cingulum, a karcsu derekat szorítá; a harmadik, az ó-német «Gürtel» a csipőkrül kanyarodott alá. E divatnál gondoskodva volt arról hogy a női termetnek minden szépsége plastice ki legyen emelve.

Mikor Rozáli belépett, ő is tett egy lépést Dávid fele, Dávid is ő feléje: hanem Mazrur hirtelen közéjük állt.

– Bocsánat! Itt most csak én beszélek. Ön uram ne fáraszsza magát kérdésekkel; mert ez az én dolgom. Hallgassa végig. Foglaljon helyet ott ama karszékban, princesse Rozáli.

(A Sabina hölgyei között rangfokozatok dívnak. Van princesse, marquise, comtesse, baronesse és «déesse», a legalsó válfaj az «istennő».)

– Tehát, princesse Rozáli, mondja ön, használt-e valaki erőszakot, midőn önt idehozta? Feleljen szabadon, nyiltan. Mondja francziául, majd én megmondom ennek az urnak magyarul.

A leány pedig sehogy sem felelt, se francziául, se magyarul.

– Majd én felelek helyette, szólt Dávid. Én már letudom fordítani a hallgatását beszédre. – Tehát nem kényszeríté senki; jókedvvel jött ide; azt mondták neki, hogy növeldébe hozzák.

Mazrur meg volt elégedve a per procura válaszszal s ismét csak Rozálihoz intézé szavait.

– No, és meg volt ön csalva? Nem kapott-e ön kitünő nevelést? Nem tanították önt a legkitünőbb tanárok és tanárnők európai nyelvekre, tánczra, zenére, festészetre, költészetre, chemiára, természettanra, vallásra, irodalomtörténetre? hogyan?

Rosali erre sem felelt semmit, hallgatását ismét Dávid tolmácsolá.

– Igenis mindezekre taníták; és még patronozásra, potichomaniára, panharmoniconra, centora, a pons asininára, a baldower nyelvre, a ferondismusra, a gerobioticára, a philtrára, a theatinnők és a kainiták hitágazataira, a paternianok vallására, a spiritismusra és katoptromantiára s más ilyen hasznos tudományokra.

Mazrur a csizmája orrsarkantyujától a sisaktaréjáig bámulta végig a közkatonát. Hát ez hogy tudhatja mindezeket? hogy a Sabina tanfolyamát ilyen tantárgyak képezik, a miknek a nevét sem ismeri minden ember. A «patronozás» olyan neme a festészetnek, a hol a kivágott képmintát egy kefeecsettel dörzsölik be az alatta levő lapra; három óra alatt mindenki megtanulhatja; a potichomania művészete sima üvegből japán vázákat alakit: szinte üres, szellemtelen időtöltés; a panharmonicon magától zenélő zongora, a mit három leczke után mindenki kezelhet; a cento az a hiábavaló neme a költészetnek, miszerint egy híres iró verseinek több sorából valaki egy új verset állít össze; a pons asinina egy segédkönyv, melylyel mindenki megcsalhatja magát, ezért (bocsánat a szónak) «Szamárhid» a neve; a baldower nyelv a társadalmon kívül álló férfiak és nők egymás közt használt jargonja; a ferondismus és gerobiotica orvosi fogalmak, mik az emberi fiatal test villanyoságának gyógyhatásából vannak elvonva; a philtra hevítő szerek vegytana; a theatinnők hitágazata a nők féktelen szabadságát választá alapul; a kainita katechismus azt tanítja, hogy mindazt kell tenni, a mi a jónak ellenkezője; a paternianok alapelve szerint az ember csak fejtől csipőig az Isten teremtménye; a spiritizmus pedig érzékbódító s agyzavaró jövendőmondások tudománya, exaltált médiumok, tükörből jósló ébrenálmodók bolondítására.

Ilyenek képezték a Sabina nevelési rendszerét.

Mazrur jónak látta ennél a tárgynál nem tartózkodni tovább. Ez a közkatona jobban van értesülve mint kellene.

– Hát aztán, princesse Rozáli, nem volt-e ön magas jövendőjéhez illő módon ellátva? Nem volt-e önnek minden ruhája selyemből? Minden! Nem részesült-e minden tiszteletben az «apátnő» részéről? Nem volt-e szobája tele minden évszakban külföldi virágokkal, hol a nectrandák, a malgipiák, syphoniék, opuntiák…

– S a többi, s a többi, szól közbe Dávid, «egész éven át terjeszték édes illataikat?» Igen is úgy volt.

Mazrur ránézett féloldalt, mintha mondaná: még sem hallgatsz?

Aztán folytatta a kérdezést:

– Chere princesse Rozáli, nem volt-e önnek mulatságairól is gondoskodva? Nem volt-e saját páholyában, saját szinházunkban minden este jelen?…

Rozáli természetesen folyvást nem felelt. Mikor egy asszonyféle megköti magát, hogy ne szóljon, akkor azután egy szobor nem némább.

Hiszen ott volt Dávid, hogy helyette beszéljen.

– Mindenesetre; és ott a «Perogralló», a «Jak Puddig», a «Makka», a «Scaramuzzia», a «Staberle», meg a «Grazioso», vagy a «Cassandrino» klassikus elmésségein lelkét nemesíté, sőt a «Rák ouverture»-ön még művészi izlést is szerzett.

Mazrurt ez egy kicsit kihozta sodrából.

A többi bohózati aljas alakok felemlítéseért nem haragudott; ámbár meg nem foghatá, hogy lehet azokat így sorra elszámlálni egy közkatonának, holott az ő szinházában csak gentlemannek és portepéenek van bejárása? hanem az utolsót nem hagyta magán száradni.

– Kérem: a rák-ouverturet nem én hoztam divatba. Azt a Varietéesben adták. Valami bomlott művésznek az az eszméje támadt, hogy ő a leghiresebb nyitányokat hátulról kezdve játsza el, megfordítva. De az nem az én szinházamban történt.

– Jól van. Menjünk odább.

– Tehát még egy kérdést, chére princesse Rozáli. Látta-e ön azon vőlegénynek arczképét, ki önt a Sabinától megkérte? Szép, deli férfias alaknak találta-e? megmondatott-e önnek, hogy ön annak törvényes úrnőjévé fog lenni, nyáron tóparti villában, télen márvány palotában fog lakni, écuriet, kopófalkát fogtartani, bálokat, estélyeket fog adni, azokban a legfényesebb társaságokat elfogadni, s mikor a városon kikocsikázik, minden őrhelyen «fegyverbe» fog kiáltatni az őrség közeledtére? – Megmondatott-e ez önnek? És már most nézze ön, princesse Rozáli, itt van egy hórihorgas legény – Csikből – (úgy-e Csikből való?) van neki egy mondurja mungóbul; (mungó biz ez, ha nem kirsey) van egy pár bakancsa, egy kötél a vállán, húsz krajczár napipénz a zsebében; ez az úr azt állítja, hogy ön neki eljegyzett menyasszonya s elsőbbségi jognál fogva önt magának visszaköveteli. Akar-e ön ezzel az úrral innen elmenni?

Ha Rozáli egy perczig hallgatott volna, csak egy kis perczig e kérdés után, akkor majd rögtön Mazruron lett volna a sor, hogy hallgatását lefordítsa Dávid számára érthető beszédre. De nem hallgatott ám a leány, hanem előlépett a helyéről és háromszor felelt e kérdésre: «akarok, igen akarok, akarok!»

Oh! hogy kigyulladt az arcza egyszerre. Dávid szemei úgy ragyogtak utána.

Mazrur közéjük állt szétterjesztett karokkal.

– Csak lassan, ifju szép lelkek. Ez nem végződik olyan hamar. Az expropriatiónak vannak terhelő körülményei. Legelső a törvényes formalitások betöltése. A kérő úrnak előbb ki kell tölteni egy szerződésmintát, melyben kötelezi magát a Sabinától átvett hölgynek feleségül vevésére; mert nem szoktuk ám e nélkül adni a védenczeinket; hisz akkor embervásárral vádolhatnának bennünket s azt a Sabina nem teszi. Nos uram, tehát van-e önnek elhatározása egy ilyen szerződést aláirni? Figyelmeztetem rá, hogy a Sabina törvényesen helybenhagyott statutumai előjogánál fogva egy ilyen szerződés aláirása után az illető hölgy rögtön jogaiba lép és az aláiró nevét viseli.

Rendesen három ember közül kettő, ki hasonló ügyben járt itt, az ilyen felszólításra meg szokott fordulni a sarkán és odább állt. Hanem Dávid az a harmadik volt, a ki helytt maradt.

– Kérem azt az iratot, mondá s a kezébe adott mintát gondolkozás nélkül aláírta.

Rozáli keblére tette két kezét s hálatelten emelé szemeit Dávidra.

– No ez hamar megvolt; szólt Mazrur átnyújtva a kötvényt a titkárnőnek kitöltés véget. Most következik a kérdés financziális oldala. Ön, ifju vitéz, ki oly sok mindent tud, bizonyosan tudni fogja azt, hogy a Sabinának ez ügyre vonatkozólag költségei is voltak.

– Azokat fizetem.

– Szép. Tehát számoljunk: legelőször is princesse Rozáli…

– Kérem, most már ne nevezze őt princessenek; most már nőm, én pedig közkatona vagyok, tehát «madame Tatrangi».

– Csak lassan még. «Paria rident», azt mondja a római. (A pénz nevet). Ezen még nem estünk át.

Mazrur egy cidaris mamillaris tüskét vett kezébe, az a legfinomabb s legdrágább fehér irószer, s azzal egy palatáblán elkezdett számítani.

«Száz arany a törvényes gyámnak átadott móring. Alterum tantum a Sabina provisiója, azután az eddig tett költségek, nevelés, drága öltönyök.»

Az eredeti száz arany, melyet a Sabina a szegény székely atyafinak lefizetett, pár hónap alatt felnőtt kétszáz, három, négy, ötszáz aranyra; mikor az ötödiken túl járt, még gondolkozott Mazrur, hogy nem felejtett-e ki valamit? mi jöhetne még?

Dávid aztán nem akart várakozni; türelmetlen volt; odalépett az asztalához:

– Ne gondolkozzék sokat: legyen kerek szám: hatszáz arany! Itt van! ez épen annyi.

S azzal letette Mazrur asztalára a pénzt az elefántcsont hüvelyben.

Rozáli örömtül repesve csapdosott a tenyerébe.

Most azután Mazrur igazán dühbe jött.

Ő el volt határozva, hogy ezt a lányt semmi áron sem engedi oda. Voltak vele nagyralátó czéljai. Egész mesés terve volt hozzá kötve. Kész volt a végső eszközhöz is nyulni. Hisz kitől félhet? Biró, hatóság ő ellene szigort soha sem használ. Még a kormány sem meri bántani, az legjobban tudja, minő hatalom áll a háta mögött. Testi ereje pedig egy bölényé. Azt teheti a mit akar. Dobott ő már ki innen hetvenkedő legényt eleget.

Mikor azt látta, hogy az ifju a pénzt is le tudja tenni gavalléros bőkezűséggel, akkor egyszerre felvette a tuniszi ábrázatját s egy kalózvezér durva dölyfével mondá Dávidnak:

– A harmadik föltétel pedig az, ha el akarja ön vinni a Sabinából a szép Szulamithot, ha ki tudja ön őt venni a kezemből.

Azzal hirtelen megfogta izmos kezével Rozáli kézcsuklóját s úgy megszorítá, hogy a leány sziszegve hajolt oda a szorító ökölhöz.

Mazrur pedig nevetett; olyan két nagy fehér fogsor villogott elő szőrös ábrázatjából, mint egy gorillának.

Dávid elsápadt e nem várt durvaságra.

Mazrur fehér mellényt viselt, széles fehér nyakravalóval; egészen elegáns úr volt. Dávid egy perczig e fehér nyakravalóra nézett, a másik perczben már az a fehér nyakravaló a markában volt. Székelyfogásnak nevezik azt: alulról alákapni a nyakravalónak, s aztán egyet csavarintani rajta. Csalhatatlan az, ha sikerül, s nincs az az óriás, a ki kiállja.

Mazrur arcza egyszerre elkékült, a nyelve kidülledt a szájából, a szemei kimeredtek, a két karja tehetetlenül hanyatlott alá; mit használt herculesi ereje, ha elhagyta lopatni a lélekzetét? százlóerejű gőzgéppé lett fütetlen kazánnal.

Akkor aztán még egyet csavart a nyakravalóján a székely s aztán egyet rántott rajta: olyan volt az, mint mikor a jaguár a bölényt levágja. A nagy, herculesi test végig zuhant a padlón, s Dávid, hogy még a «pede proprio»-ját is hátrahagyja, egyet rugott rajta: a talpa sáros volt; annak a nyoma a legszabályosabb autotyponképen maradt ott a fehér mellényen.

A nő titkár ijedtében elájult, az ajtónálló nő nevető görcsöket kapott; Dávid hirtelen megragadá Rozáli kezét s mielőtt valaki föltartóztathatta volna, lesietett vele a lépcsőkön, bérkocsiba ültette s elhajtatott vele.

Dávid el nem ereszté addig Rozáli kezét a kezéből, mig a bérkocsi meg nem állt a «Vezérhalmon». Odáig volt fogadva. Ott a kápolna előtt leszálltak mind a ketten, s akkor azt kérdezé Rozálitól Dávid:

– Akarsz-e oda jönni, a hová én vezetlek?

– Mindenüvé! felelt a leány.

Egy park volt előttük, mely a hajdani «hét ház» helyén alakíttatott; azt egész terjedelmében magas vasrács fogta körül. A park bejáratát egy egyptomi mintázatú kapuzat képezte s ennek a kapuzatnak a legfelső párkányába egy sárga zászló volt tűzve.

Azt már mindenki tudja, hogy mit jelent a sárga zászló? Ennek a vasrácsnak az oldalán két ölnyire be van gyepesedve az út, a járókelők a tulsó oldalra mennek át, mikor a sárga zászlót meglátják.

Dávid odavezeté a kapuzathoz mennyasszonyát. A vasrácson keresztül egy jól ápolt kertbe lehetett látni; a hibikbokrok épen teljes virágzásban voltak s az ezüsthársak jázminillata messze elárasztá a levegőt gyógyerejű édességgel.

A kapuzat belső részében, a kapurostélyon belül volt az őr lakása, oda egy csengetyű szolgált kivülről.

Mielőtt e csengetyűzsinórt meghúzta volna, így szólt Dávid Rozálihoz:

– E helyen fogsz maradni, míg érted nem jövök, vagy halálhiremet nem hallod.

– Vagy te az enyimet! sohajta fel Rozáli. Talán sejtette, hogy mit jelent a sárga zászló?

Dávid kebléhez szorítá a gyermek fejét s megcsókolá tiszta homlokát.

Azután meghúzta a csengetyűt.

Egy izmos, csontos termetű nő lépett ki a kapus páholyból.

– Ki az? kérdezé.

«Parabolana!» felelé Dávid.

A kapusnő gyanusan nézett végig Rozáli rózsaszín kashmir öltözetén; a la Faustina hajfonadékain, s aztán mogorva arczczal felnyitá a kapurostélyt; Rozálit bebocsátá, Dávid kivül maradt.

Azután egy előszólított kis leánygyermek elvezette Rozálit a park tévutain.

Rozáli még egyszer visszafordult, mielőtt egy csoport életfa eltakarná őt örök zöldjével – örök időkre s Dávidnak még egy bucsúcsókot inte kezével.

Dávid aztán, mikor nem láthatá többé a leányt, eltakarta arczát a két kezével és sírt.

Ez a park és annak kastélya a parabolánnők menhelye. Innen nem veheti vissza többé a Sabina Rozálit.

Először azért nem, mert az egész egylet az orosz czári herczegnő Hermione védelme alatt áll s még más valakinek a védelme alatt is: a közvéleményé alatt.

Másodszor pedig azért nem, mert a Sabina igazgatósága nem adhat intézetében helyet egy leánynak, a ki egy napot töltött a parabolánnők palotájában, mely palotának minden szobája tömve van a rettenetes «Pellagra» betegeivel, azon iszonyatos pellagráéval, mely a mult századok minden pestiseinél vészesebb, ragályosabb, kínzóbb, undorítóbb, s mely dögvészt gyógyszer nem gyógyít, csupán szeretetteljes ápolás, s az ápoló maga saját életét teszi föl e rettenetes játékban, maguk az orvosok irtóznak egy pellagra beteget meglátogatni. Erre az ápolásra vállalkoztak azon időben önfeláldozásra elszánt nők és hajadonok. Ezeknek lett főnöknőjük Hermione; ezeknek adta át palotáját; ezek közé hozta el Dávid Rozálit.

Ezt hirdeti az a sárga zászló ott a kapun.

Hanem mikor azt a sárga zászlót meglebbenté a szellő Dávid feje fölött, mikor feltekintett az égre s meglátott egy pacsirtát emelkedni a lég magasába, ah! akkor ő is kezdé érezni, hogy mi az a vágy az emberben, hogy «bár csak repülni tudnék!» És mit tesz megőrülni attól a kíntól, hogy miért nem tud az ember repülni? A «Vezérhalom»-ról igen szép kilátás nyilik a Lipótmezőre; ott van egy nagy sokemeletű épület, az az országos tébolyda. Abban van Dávid atyja orvosi ápolás alatt.

Dávid rászánta magát, hogy elmenjen az atyjához a tébolydába.

AZ ASTRAPÉ.

A Vezérhalomról az egykor «Kutvölgynek» nevezett hegyvágányon át ez idő szerint légnyomatú vasút visz a városmajorig. Ugyanazon vonalon jő fel a hegyvidéket vízzel bőven ellátó vezető cső is.[1] Dávid ezt a prózai közlekedési eszközt választá a hegyről lejutásra, a regényesebb gyalogút helyett a Zugligeten keresztűl: sietett.

Mikor a hegyi vonattal leérkezett a városmajori pályafőhöz, őt és a vele együtt utazókat a minden pályafőnél szokásos kiáltás fogadá.

«Astrapé, 3 órai!»

Ezt a kiáltást a vasuti kapus nőcselédje hallatja s ugyanakkor a kezében egy oktáv nagyságú papirlapot tart lebegtetve, a mihez hasonló van még egy csomó a hóna alatt.